Mindenki ártatlanként születik. Egy ártatlan lélek fogan meg, amikor két ember szereti egymást. Vagy éppenséggel csak a hormonok tengenek túl bennük, amely sok tinédzserterhességhez vezethet. De egy gyerek, ha elhiszi, hogy szeretik, akkor úgy érzi, hogy számára minden lehetséges. Én is pontosan ezt hittem. Megvoltam a magam kis buborékában. Élveztem az életem minden egyes részét, hiszen soha nem törődtem a következményekkel. A két szép szememért bármit megkaphattam és sosem kérdőjeleztem meg, hogy honnan is jön mindaz, amihez mi, a családunk hozzáfér. Tudtam, hogy apa megannyi embert félemlít meg, hiszen pusztán a kisugárzása önmagában tiszteletet követel. Leírhatatlan volt. Egy kislány voltam. Csak egy aprócska kislány, aki apuci térdén ücsörögve élvezte életének minden egyes pillanatát. Egészen addig, míg rájött, hogy a szülei koránt sem olyan tisztalelkűek, mint az hitte. Bár ez határozottan erős túlzás. Mélyen valahol talán mindig is ott lappangott bennem, hogy valami nagyon nem stimmel. Egyszerűen csak nem akartam vele foglalkozni. Egészen addig, míg talán lázadásból, talán nem elkezdtem járni egy olyan sráccal, akit az apám kifejezetten megtiltott. Ez volt az első alkalom, amikor ellenszegültem az akaratának. Nem tudom, hogy a tény maga, hogy megtettem lepett meg leginkább vagy az, hogy mennyire jó érzés volt szembeszegülni az apai szigorral. Leírhatatlan volt a számomra. Bár egyáltalán nem volt fair a fiúval szemben, de az igazság az, hogy idővel a szívemhez nőtt. Ő volt az, aki felébresztett engem abból a keserédes álomból, amit addig az életemnek csúfoltam. Miatta láttam meg, hogy mit is művel az apám. Hogy ki is ő valójában. Ezért pedig örökké hálás leszek. Ezen senki és semmi nem változtathat.
De ez csak az első lépcsőfok volt. A következőt már óvatosan vettem, hiszen kutatni akartam az apám után, hogy pontosan mégis mivel foglalkozik, mit csinál. Olyan módon akartam megismerni, olyan kérdéseket feltenni, amelyekre választ szemtől-szembe soha nem kapnék. Már magam sem tudom, hogy melyik lépcsőfok volt az, amelyre rosszul léptem, szinte tagadhatatlanul, hiszen utána már egyenesen sodródtam a végtelen mélységbe bele, ami a lelkemet is felemésztette. Meghaltam. Mondhatnánk, hogy rosszkor voltam, rossz helyen, de pontosan tudtam, hogy hova megyek. Csak nem gondoltam teljesen végig. Mert azt hittem az igazság mindennél fontosabb. Hogy csak ez számít. Szépen, lassan elveszítettem mindent, ami értékes lehetne a számomra. Kifordultam önmagamból. Még a legjobb barátom sem hitt nekem. A fiút, akit szerettem, szinte teljesen kizártam az életemből. Hogy megóvjam. Mégis az új életemben, mikor már az egyetlen dolog, ami számított az a vér iránt érzett vágyam Ő volt az, akit felkerestem. Ugyanazzal a sorssal pecsételtem meg őt is, amivel az én életemet mentették meg. Az ő esetében erre nem volt szükség. Az önzés azonban sokkal erősebb volt a lelkemben, mint a józan ész hatalma a fejemben. Csak úgy, mint az eltűnésem előtt kerülöm őt, mintha muszáj volna. Pedig csak bennem bízik és igyekszem őt tanítani, segíteni, ahogyan engem segítettek az első perctől kezdve, de akárhányszor ránézek úgy érzem egy darabot látok az apámból, ahogy a lélektükreiben megpillantom a sajátomat. Saját, önző és kegyetlen célomból tettem ezt vele. Egy normális életet lehetett volna, de én belerángattam valamibe, amit talán sosem választott volna, ha teljesen kiterítem elé a lapjaimat. Elengedhetett volna. De én képtelen voltam elengedni őt. Ezt a terhet pedig egy örökkévalóságon keresztül cipelnem kell majd..