cece & domino

want some cookies?

[You must be registered and logged in to see this image.]- Hidd el, hogy nem akarod megtudni. - Lehet, hogy rendkívül türelmes tudok lenni, meg mindenkinek szeretek esélyt adni, de aki valamilyen formában a rossz oldalamra kerül, aminek azért nem kevés okot kell felsorakoztatni. Mivel békés természetem van ezért még az apróbb dolgokat képes vagyok lenyelni és egyszerűen lezárni magamban még az emlékét is. De egy idő után a sok kicsiből összeáll valami nagy, akkor pedig már nincs, mi visszafogjon. A kellemetlen részeket ki kell vágnunk az életünkből máskülönben sosem lehetünk boldogok. Ha mindig hagyjuk, hogy valaki, aki rossz hatással van ránk, aki leszívja az energiáinkat visszakússzon az életünkbe, akkor azzal a mindennapjainkat mérgezzük meg. Lehet, hogy egy adott ember hibája a viselkedése, a stílusa, de a mi hibánk leginkább az, hogy mindenre, amit tesz, mindennel amivel árt nekünk.. Azt a mi engedélyünkkel teszi. Mert csak akkor kerülhet elég közel a lelkünkhöz, hogy megsérthesse, ha mi közel engedtük. Ezért is kell megfontolni, hogy kivel ápolunk közelebbi viszonyt, barátságot vagy akármit. Én mondjuk azt is kétszer meggondolnám, hogy kitől fogadnék el süteményt. Isabelle Lightwood bármennyire is tud tündéri természet lenni, nem mennék közelébe a süteményeinek.
- Beszél az, aki a nyers tésztát tömi magába, mintha maga lenne a tökély. - Én is kóstoltam már egyszer-kétszer nyers tésztát egyet pedig kifejezetten szerettem, de ezt neki nem kell tudni. Mondjuk az inkább folyósabbnak nevezhető, szóval valahogy kicsit másabb, mint szó szerint rágódni rajta. Valahogy egyáltalán nem tűnik étvágygerjesztőnek és bár szeretnék adni Dominic véleményére, hogy ez alapján jó lett a tészta és semmi nem hiányzik belőle, azt hiszem, hogy ő képes lenne mindent felporszívózni, amit étel címszóval elé tesznek.
Miután alaposan elmosogattam már csak annyi volt hátra, hogy kivárjuk, hogy kész legyen a sütemény. Közben az agyam félig már azon kattogott, hogy vajon Dom hányszor fogja megégetni a száját pusztán azért, mert nem bírja megvárni, hogy egy kicsit kihűljön? Egyszer biztosan, de attól sem zárkózom el, hogy ez majd többször fog előfordulni.
- Ugyan már. Nem volt veled még sosem olyan, hogy nassolni akartál, de nem akartad ugyanazt enni, ami a szobádban tengődik? Nem ez az egyetlen csokigyűjteményem, szóval már kicsit kezdem unni a natúr csokoládét. Bár talán nem a legjobb személynek próbálom ezt elmagyarázni. - Immáron felé fordulva beszéltem hozzá, a mosogatónak háttal nekitámaszkodva. Nem igazán akartam bevallani, hogy olyan nyomott vagyok, hogy a történtek után Thomas-sal tudtam csak elaludni őt meg nem akartam újra magam mellé rángatni, mert akkor aggódni kezdene, hogy baj van. Más társaságát meg nem feltétlenül élvezném.. Vagy tudnék egyáltalán aludni mellette. Hiszen, akit közel engedünk magunkhoz, az árthat nekünk. Ekkora bizalommal pedig nem igazán fordulhatok senkihez csak Tom-Tom-hoz.

ciniminis & dom

peanut butter makes us peanut better

[You must be registered and logged in to see this image.]- Lefogadom, hogy szörnyen félelmetes lehetsz. – hiába harapok az alsó ajkamba, akkor sem sikerül megállítani azt a bizonyos mosolyt, ami elterül az arcomon a gondolatra, ahogy Cece mérges. Bizonyára képes volt rá, és egyébként szörnyen modortalan és nagyon felelőtlen volt részemről, amiért nem vettem komolyan, de volt egy olyan érzésem, hogy aki valóban magára tudja haragítani a világ legaranyosabb árnyvadászát, az ezzel ki is érdemelte a bosszúját az utolsó cseppig. Volt valami Cece jellemében, ami ösztönösen arra késztette az embert, hogy jókedvű és kedves legyen, és ha akadt a világon bárki, aki ezt a mélyen gyökerező örömöt el tudta venni tőle, az meg is érdemelte, hogy Caralyn nyílvesszőt repítsen belé. Sőt, bár alig ismertem, de még én is boldogan vállaltam volna a feladatot.
- Nagyon fura fétiseid vannak Caralyn Ravenheart. – nevetek fel hangosan, miután elpusztítottam a tálból elcsent az utolsó sütitészta maradékot is. A kezeim ösztönösen törlöm – valószínűleg nem először – a nadrágomba, annak reményében, hogy így legalább a konyhapultot nem ragacsozom össze, mert az engem ugyan a legkevésbé se aggasztana, de ha Cece rám parancsolna a buli végén, hogy takarítsam le, szó nélkül megtenném, és akkor meg már inkább vegyük elejét a nem kívánatos munkának.
Csak akkor mozdulok legközelebb, mikor Ő is, ahogy a tepsi a sütőbe kerül, Cece mosogatásba fog, én pedig szórakozott vigyorral forgok egyet a konyhapult lapján, hogy ujjaim a másik oldalán is kopácsoljanak egy kicsit, míg én nézem, ahogy a barna lófarok ide-oda jár a sikálgatás közben. Egy nagyon rövid ideig persze felmerül bennem a lehetőség, hogy esetleg felajánlom a segítségem, de amilyen gyorsan jön, olyan sebesen vetem is el. Egyfelől Cece erős és független nő volt, aki sérült ugyan, de nem béna, tökéletesen képes volt egyedül is elvégezni egy ilyen egyszerű feladatot. Másfelől pedig, kiegészülve a terelő válaszaival, úgy tűnt, örömmel bujkál egy kicsit a kíváncsi tekintetem elől azt remélve, hogy majd ejtem a témát. Meg hát amúgy mosogatni is nagyon utáltam, de ne keverjünk ilyen önző érveket a tények közé.
- A szobádból érkezett a csoki, egész biztos vagyok benne, hogyha nassolni támadna kedved, akkor nem kellene többet mozognod egy karnyújtásnál. – a mozdulatot imitálom is, habár tudom, hogy a lány háttal áll nekem, és bármennyire is éles látást biztosítottak nekünk a rúnáink, tarkón át azért még nem megy. – Tök rosszul játszod az igazmondósat.
Hagyom, hogy a karom, amivel az előbb még vadul kalimpáltam a levegőben, visszahulljon mellém, hogy az ujjaim felvéve a másik kezem szinkronját, újra idegesítő dobolásba kezdjenek a gránitlapon, míg tekintetem egy pillanatra sem szakítom el az árnyvadásztól, aki holtbiztos, hogy rejteget valamit az aranyos mosolya mögött. Valamit, amihez nekem nyilvánvalóan semmi közöm, de hát hajnalok hajnalán, félálomban, sütire éhesen az ítélőképességem messze nem elég fejlett ahhoz, hogy ezt belássam, mielőtt még túllépem a határt és végül csak elérem, hogy elverjen azzal a hülye formájú tepsivel, amibe végül mégsem készítettünk muffint.

cece & domino

want some cookies?

[You must be registered and logged in to see this image.]- Abban aztán biztos lehetsz. Eléggé haragtartó tudok ám lenni! - Na, nem mintha olyan sok lehetőségem lett volna arra, hogy mindezt kipróbálhassam, mert többnyire, ha haragszom is valakire, akkor mindössze tényleg csak apróságról van szó, ami már szinte annyira jelentéktelen, hogy nem is érdemes megemlíteni bármilyen formában. Meg aztán inkább játékos durcázásról van szó, mintsem vérre menő haragtartásról.
Bár tudom, vagyis sokkal inkább sejtem, hogy talán jobban szeretné hallani azt, hogy miként bántam el a démonnal még sérült vállal is, de ez nem olyasmi, amit szívesen osztanék meg bárkivel. Mert bármennyire is tűnhet hősiesnek egy sérülés akkor is ott bujkál mögötte az igazság, hogy mindezt egyáltalán azért vállaltam be, hogy megóvhassam Thomas-t. Néha elgondolkozom azon, hogy tényleg jó ötlet volt-e számára ezt az életet választania. Talán mondénként sokkal könnyebb élete lehetne. Bár, akkor az én életem sem lehetne teljes mert nélküle nem voltam más, mint egy üres váz, ami csak arra várt, hogy eljöjjön a megfelelő ember és megtöltse élettel. Amióta csak ismerem, szinte szüntelenül mosolygok. S bármennyire morcos személy is néha, azért be kell vallanom, hogy a bennem lakozó fényt, jóságot neki köszönhetem. Ő az, aki engem jobbá tesz, aki a lelkem másik feleként támogat.
- Hát azért megnézném az arcodat azután, hogy órákon át támaszkodnál a vécé felett, mert rosszul vagy. - Bármennyire is gyógyulunk gyorsan azért egy gyomorrontás nem olyan dolog, amit bárki magának kívánhatná. Főleg ő nem. Ki tudja, hogy mégis mennyi mindent evett meg, ami mindezzel együtt újra a felszínre kúszna. Az egyszer biztos, hogy nem lennék a helyében.
Amint a sütőbe helyeztem a tepsit a mosogató felé fordultam és lassan, óvatosan elkezdtem elmosni a felhasznált dolgokat. Én sem szeretem, ha más rendetlenséget hagy, úgyhogy ez a legkevesebb, amit megtehetek. Bár nem a legjobb érzés a vállam számára, de még elviselhető.
- Arra esetleg nem gondoltál, hogy egyszerűen csak nassolni volt kedvem? - Na, persze az is ott van, hogy az ágy is kidobott, mert valahogy nem igazán tudtam olyan pózt találni, amiben nem helyezkedne legalább egy kis nyomás a vállamra, ami megnehezítette számomra az alvást. Gondolkoztam, hogy talán csak egy teát iszom, de valahogy a süti gondolata magával ragadott, hiszen a sütés nyugtató hatással van rám. Meg aztán valljuk be, hogy közönségem is akadt, egy éhes száj, ami egy hadsereget képvisel.

ciniminis & dom

peanut butter makes us peanut better

[You must be registered and logged in to see this image.]- Akárhogy is, egész biztos nem rajtad fogok gyakorolni. Egyetlen rossz mozdulat, aztán életem végégig félhetem a haragod. – mosolyogva csóválom a fejem, remélve, hogy sokkal kevésbé tűnök úgy, mint aki nem veszi komolyan Cece bosszúját. Egy olyan lánnyal nőttem fel ugyan, akinél a hajtépés pusztán annyit jelentett, hogy nem fogta elég szorosan össze, és ezzel támadási lehetőséget adott, de még így is tisztában voltam azzal, hogy a legtöbb nő kínosan ügyel a hajára, és főbenjáró bűn lehet kárt tenni benne. Majdnem biztos voltam benne, hogy ezzel Ő is így van, ahogy abban is, a cuki és aranyos emberek tudnak a legaljasabban visszavágni. Ennek fényében pedig kifejezetten örültem, hogy nem voltam az említett démon helyében. Szerettem volna tovább kérdezősködni, hisz akárhányszor valaki terepen van, belőlem előbújik a csillogó szemű kisgyerek, aki mindent részletet tudni akar, a démonról, a támadásról, a sebekről, mindenről. Most meg ráadásul egy konyhában álltunk, a csokissüti ígéretével, menthetetlenül hatévesnek éreztem magam újra, aki legszívesebben addig rángatná a másik pólójának alját, amíg az végül meg nem unja, és el nem meséli az egészet elejétől-végéig. Cece fáradt mosolya viszont szavak nélkül is egyértelműen azt üzente, hogy bármi másról szívesebben társalogna velem, mint arról az éjszakáról, legyen ez éppen akár az is, hogy ennyire nagyon hányni fogok, ha nyers tésztát eszem. És, hát ki vagyok én, hogy ettől megfosszam?
- Nem vagyok benne biztos, hogy nem érné meg. – felelem szórakozottan, majd még egy utolsót csenek a nyers tésztából, mielőtt végül elméleti síkon meggyőzöm magam arról, hogy egy egész estés, hajnalba nyúló rosszullét talán mégis túl nagy ár némi idő előtti nassolásért.
Amint a tésztahalmok a helyükre kerülnek, a tepsi a sütőbe, a kanalam pedig, egy íves és kissé talán túl lendületes mozdulattal a mosogatóba, én újfent elfoglalom méltó helyem a konyhapult lapjának tetején. Szabadon maradt ujjaim annak szélébe kapaszkodva dobolnak alig hallhatóan, a tompa puffanások, mintha csak csendes ritmusként kísérnék Cece válaszának minden egyes szavát.
- Pont az! – ismétlem vigyorogva, fejem oldalra billentve figyelem a reakcióit, próbálva kiszűrni, hogy megint érzékeny területre kezd-e kalandozni a nyughatatlan érdeklődésem.
– Nekem helytálló ürügyeim vannak. Zajt hallottam, amire ugyebár a kényes nephilim idegrendszerünk egyből reagál, és mindez pont innen jött, amire viszont az én specifikus Green-dale ösztöneim jeleztek némi késői cukorsokk reményében. – egy pillanatra beleakad a nyelvem a saját vezetéknevembe, szinte fel sem tűnik, és annak érdekében, hogy ezzel a másik fél is így legyen, szinte azonnal folytatom a felesleges mondandóm. – Te mit tudsz felhozni a mentségedre? Zajt nem hallhattál, hisz azt te okoztad, a hajnali evés meg általában azok reszortja, akik nem tudnak aludni, szóval? Mi tart ébren? Szörnyek az ágyad alatt? Horkolnak a másik szobában? Te is felelőtlenül sokat ittál abból az édes-habos-cukros és túl drága kávéból, aminek a poharára a mondik ráírják a nevüket? 

cece & domino

want some cookies?

[You must be registered and logged in to see this image.]- Lehet nem ártana megtanulnod a szétcsomózást művészetét is, hiszen sosem tudhatod, hogy mégis milyen helyzetben lehet rá szükséged. - Habár egy hajat azért elég nehéz szétcsomózni, miután megtörtént a baj, hiszen sokszor egy apró csomónak a kifésülése is komoly akadályokat sorakoztathat fel velünk szemben. Néha tényleg nem akar a hajam engedelmeskedni és úgy érzem, hogy öt percenként saját magát csomózza össze. Mint a fülhallgató, amit Thomas-tól kaptam. Akárhányszor a zsebembe teszem legalább hat különféle csomó keletkezik rajta és olyan módon, amit nem is értek, hogyan lehetséges. Hiszen kicsomózni alig tudom, hiszen szinte lehetetlen, hogy mi minden átbújik egymás alatt, de valahogy mégis megoldja. Talán ez a mondénok első találmánya, amibe belecsempésztek egy kis gonosz mágiát.
- Arra mérget vehetsz. - Nem szeretnék beszélni a dologról, hiszen béna voltam. Vagyis ügyetlen. Nem tudom pontosan, hogy melyikőnk hibájából történt az egész. Hiszen Thomas-t védtem, de ettől függetlenül még én voltam az, aki gondolkodás nélkül választotta a valószínűleg leghülyébb módszert a démon elintézésére és ezzel együtt a legjobb módját annak, hogy saját magamnak is ártsak. Nem gondolkodtam tisztán, hiszen veszélyben volt. Nem olyan gyakori ez, mint más gondolná, hiszen tud magára vigyázni. Most mégis egy pillanatra a szívem is megszűnt dobogni mindössze csak arra gondolva, hogy valami baja eshet.
- Majd visszafelé is legalább ennyire jó lesz, ha nem hagyod abba. - Nem éppen okos húzás nyersen enni az ilyen dolgokat. Kis mennyiségben még nem vészes, hiszen van olyan nyers tészta, amit én is imádok és szokás szerint kinyalom a tálat, mikor sütök, de ettől függetlenül azért valamennyire betartom a minimális mértéket. Igaz néha direkt hagyok egy kicsivel többet, nem beleöntve a sütőformába, de ez már csak az én titkom marad.
- Pont az kérdezi tőlem, hogy miért vagyok még idekint, aki pusztán azért mert hangokat hall a konyhából máris ideteleportál? - Nem igazán tudtam aludni az volt az igazság. Legalábbis egyedül nem. S nem akartam még ezt Thomas orrára sem kötni, hiszen akkor aggódni kezdene miattam és habár bírom Dominic-et, nem tudom mennyire lehetnék vele őszinte ezen a téren. Most komolyan kérjem meg, hogy most akkor Ő aludjon velem? Kicsit sem lenne félreérhető.

ciniminis & dom

peanut butter makes us peanut better

[You must be registered and logged in to see this image.]- Örülök, hogy örülsz. – megrázom a fejem, mintha ezzel a mozdulattal egyben el is hessegetném a beszélgetés ezen fonalát. Mintha amúgy nem tekinthettük volna lezártnak enélkül is, és nem csak azért jártatnám tovább a számat, hogy enyém legyen az utolsó szó, ha már a férfi önérzetem nem kapta meg a hőn áhított egó simogatást. Nem, mintha ez valóban annyira mélyen érintett volna, tekintve, hogy Cece volt az egyetlen ember, akire hirtelen gondolni tudtam, akinek a szájából a legkisebb mértékben sem tudtam volna sértésnek venni azt a három szót, hogy „nem vagy vonzó”. Nem csak azért, mert mindenki más nyilvánvalóan téved, hanem mert egyszerűen Cece túlságosan aranyos volt, túl jó erre a világra, és nehezen tudtam elképzelni, hogy azzal a sajátos tündéri jellemével valaha is tudna szándékosan sértőt mondani bárkinek is. Valószínűleg olyan lehetett mérgesen, mint egy kiskutya, félelmetesnek akar látszani, de azért túlnyomórészt mégis inkább aranyos.
- Összecsomózásban vagyok díjnyertes, a szétcsomózás már kevésbé az én asztalom, mindkettőnk érdekében mondom, ne kockáztassunk. – legyűröm a késztetést, hogy ennek ellenére megpiszkáljam Cece rakoncátlan hajkoronáját, már csak azért is, mert én is eszméletlenül gyűlölöm, ha idegenek nyúlkálnak bármely részemhez, és bár szerettem volna hinni, hogy Cece és én már túlléptük az idegenek szintjét, azért biztosra nem mentem volna. Valószínűleg az alapból tündérire kódolt természetéből adódóan ringatta mindenki abba a tévhitbe magát az első találkozástól kezdve, hogy Cece a barátja, nekem viszont leküzdhetetlenül volt egy olyan érzésem, hogy az igazi, bizalmon alapuló barátságát sokkal nehezebb elnyerni, mint gondolnánk. Aztán erre valószínűleg amúgy sem a hajösszecsomózás a legjobb módszer.
A kérdésére, miszerint valóban úgy gondolom, hogy alábecsül-e, csak megvonom a vállam, míg békésen rágcsálom a sokadik csoki kockámat, azon csodálkozva, hogy még nem szólt rám, hogy ne egyem meg az összest, mielőtt a sütibe kerülhetne. Mondjuk, elnézve, hogy milyen ipari mennyiségeket érkezett, igazán nincs félnivalója. A megjegyzésre, miszerint Dory és én összevesznénk az utunkba kerülő nassolni valón viszont akaratlanul is szélesen elmosolyodom, mert hát valószínűleg pontosan ez történne, ha itt lenne. És mivel úgy tűnik, hogy ezzel mindketten tisztában vagyunk, meg sem próbálom védeni saját magam, a furcsán funkcionáló testvéri kapcsolatom, vagy a tényt, hogy problémám van az édességevés kordában tartásával, helyette csak vetek egy újabb pillantást Caralyn válla felé a szemem sarkából, nagyon igyekezve, hogy ne bámuljam.
- Hát azért remélem, hogy rosszabbul járt, mint te. – utalok a démonra, majd ejtem a témát, mert látszólag a legkevésbé sem szeretne beszélni róla, és éppenséggel ezt teljesen meg tudom érteni. Helyette inkább eleget téve az újabb utasításnak, ismét segédkezni kezdek. Belekutyulom a csokidarabokat a tésztába, és míg Cece előkészíti a tepsiket meg kanalat vadász, én kihasználom a figyelmetlen pillanatokat és a nyers tésztás csokis masszába is beleeszem.
- Muszáj megsütni őket? Tudom, hogy valószínűleg rosszul lennék tőle, de simán megérné, így is tök jó ízük van. – elveszem tőle az egyik kanalat, majd lemásolva a mozdulatait, én is kis tornyokat kezdek pakolni a tespi másik végébe, míg nem középen találkozunk. Elégedetten dobom vissza a kanalat a tálba, és újra felhuppanok a pultra, hagyva, hogy Cece működésbe hozza a sütőt, ami nekem valószínűleg akkor sem sikerülne, ha az életem múlna rajta.
- Szóval negyed óra… - kipiszkálok egy újabb csokiszilánkot a tésztából, és feldobva a levegőbe engedem, hogy a számba hulljon. – Az gyakorlatilag egy örökkévalóság, szóval addig játszunk igazmondósat, mert bár nem tartozik rám, azért már vagy harminc perce meg akarom kérdezni, hogy amúgy te miért nem alszol ilyen irtó későn? Vagy korán? Az se tudom már, milyen napszak van most.

cece & domino

want some cookies?

[You must be registered and logged in to see this image.]- Örülök, hogy egészséges önimádattal rendelkezel. - Habár biztosan, hogy szemrevaló férfinak tekinthető, de annyira azért mégsem köt le. Bár engem ilyen téren szinte mindenki hidegen hagy, valahogy nem érzem szükségesnek más társaságát romantikus vonatkoztatásban ahhoz, hogy boldog legyek, de úgy érzem, hogy ez pontosan így van jól. Mindenki a maga tempójában éli az életét és úgy, ahogyan szeretné. Senkinek nincs joga kritizálni, hogy ki-miképpen teszi meg a szükséges lépéseket az életében. Vagy az is lehet, hogy számára koránt sem olyan szükséges, mint azt más gondolja.
- Hát így azért meggondolnám kétszer is, de mondjuk, ha összecsomózod a hajam, tuti biztos, hogy te is fogod szétszedni, mert nincs az a pénz, amiért levágnám a hajam. - Már hozzám nőtt a hosszú lóboncom és túlságosan is furcsa lenne, ha le kellene vágnom. Mondhatnám, hogy olyan lenne, mintha a karomat vágnám le, de azért ez egy elég meredek kijelentés lenne én pedig ennyire messzire nem akarok menni az egésszel.
- Alábecsülnélek? - Sosem szabad semmilyen helyzetet alábecsülni ez valami alapszabály már nálunk árnyvadászoknál. A legreménytelenebb szituációból is ki kell hoznunk valamit, mert különben odaveszünk. Az pedig, ha ő azt hiszi, hogy alábecsülöm.. Az csak nekem jó.
- Hát hidd el, hogy nincs szükségünk a húgodra, mert az teljesen biztos, hogy te itt már bőven elég vagy ahhoz, hogy felfalj mindent, amit lehetséges. Még a végén egymásnak esnétek, hogy kié legyen az utolsó falat. - Nem ismerem annyira a testvérét, de párszor már egymásba futottunk, mondhatnánk ezt felszínes ismertségnek. Itt mondjuk mindenki felszínes ismertségben van legalább a másikkal. Tisztában vagyunk a másik létezésével, de ettől még nem fogunk mindannyian egymás nyakába borulni.
- Ühüm.. - Nem igazán szeretnék beszélgetni a sérülésemről legszívesebben meg is feledkeznék róla, ha lehetséges lenne, de sajnos a szüntelen fájdalom nem engedi, hogy egy percig is megfeledkezzek a kegyetlen valóságról.
- Remek, akkor már csak a többihez hozzá kell keverni utána pedig a tepsibe kell helyezni és onnan már csak körülbelül negyed óra a sütés. - Az utasítást kiadva előkotorásztam az egyik tepsit és sütőpapírt helyezve rá tettem fel a pultra a tálka mellé, amiben a kész állag volt és gyorsan levadásztam magunknak kanalakat, amivel ki tudjuk szedni és a tepsire pakolni a sütiket. - Fontos, hogy ne szélesen tedd, hanem pici tornyok legyenek, mert majd sütés közben kilapulnak vagyis elterülnek. - Azzal pedig a tepsi egyik felére már el is kezdem pakolászni a kanalak segítségével az apró kis tornyokat.

ciniminis & dom

peanut butter makes us peanut better

[You must be registered and logged in to see this image.]- Ó, dehogynem. - végignézek magamon egy szörnyen magabiztos vigyor kíséretében, mintha az amúgy mindenfelé meredő sötétbarna tincseimtől kezdve, az egyhangú fekete öltözetemen át, a rúnákkal és hegekkel borított végtagjaimig bezárólag én magam lennék a valaha létezett legvonzóbb látvány egy nő szemében, holott jelen helyzetben éppenséggel mindkettőnk számára világos volt, mennyire messze vagyok én ettől. – Bár egy olyan boldog színű zokni mondjuk, még tovább emelné a látványt.
Seszín szemeim visszaterelem Caralyn arcára, és mielőtt még felvetném a ronda egyenzoknik gondolatát, inkább kapok az alkalmon, hogy a sütés-főzésen túl még egy területen bizonygassam abszolút alkalmatlanságomat.
- Annak fényében is vállalod, hogy fonni nem, csomózni ellenben rendkívüli ügyességgel tudok? – kérdőn felvont szemöldököm alatt csillogó szórakozott tekintetem ellenére mondjuk valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva tényleg szívesen szórakoznék Cara hajával. Mindig is szörnyen foglalkoztatott, hogy a hosszú hajú nők és lányok mit kezdenek a zavaró fürtökkel, vagy, hogy esetleg van-e egy titkos rúna arra, hogy ilyen ördögi ügyességgel tüntessék el őket az útból. A húgom például sosem volt az a fajta ember, aki szeretett ilyen lányos és felesleges időtöltésekkel foglalkozni, mégis mindig sikerült olyan mértani pontossággal elcsatolni, összefogni, befonni a haját, hogy soha nem találtam rajta fogást egyetlen közös edzésünk alatt sem, pedig abból régebben elég sok volt. Szinte biztos voltam benne, hogy a hölgyeknél ez valamiféle velük született adottság lehet.
- Azt tudod ugye, hogy minél inkább alábecsülsz, annál könnyebb dolgom lesz? – vigyorogva kerülöm meg a háta mögött, és amíg Ő elhárítja a mérlegkatasztrófát, én kényelmes mozdulattal mártok bele egy újabb csoki kockát a mogyoróvajba, mielőtt a számba tömném. – Ez az evés dolog amúgy amolyan nevelési ártalmon alapuló vadászösztön. Csodálom, hogy a húgom nincs itt, hogy elegyen előlem mindent...
Legyűröm a kényszert, hogy az ajtó irányába pillantsak, mintha csupán puszta említésre képes lennék megidézni a dobogós második helyezettet az indokolatlan evés versenyszámában, majd eleget téve a parancsszónak, inkább kevergetni kezdem a tálam tartalmát, ami egyelőre legnagyobb bánatomra a legkevésbé sem hasonlít semmiféle sütire. Feltétel nélkül bíztam ugyan Cece konyhatudományában, a sajátomban ellenben kevésbé, aminek hála kimondatlanul lebegett a fejem felett a kétely, akárhányszor Caralyn a másik irányba fordult, hogy vajon nem egész egy másodperc alatt hány lépésben tudok elrontani egy olyan egyszerű feladatot, mint mondjuk a keverés.
- Aha. – gyanakodva sandítok rá, mialatt gondolatban veszekszem egy sort a liszttel, hogy ne akarjon már minden áron kifelé porzani a tálamból. – Démon?
Nem akartam túl pofátlanul faggatózni, hiszen tényleg semmi közöm nem volt az esethez, és igazán nem segített volna az sem, ha felhívom a figyelmét arra, hogy maximum egy csontig hatoló karcolás képes ilyen nehézkes, darabos mozgást kiváltani egy sérüléseken edződött árnyvadászon, szóval csak baráti csevegésnek álcázva puhatolóztam, magam sem tudom, igazából miért.
- Na, végre egy nekem való feladat. – gondolkodás nélkül hagyom kiesni a fakanalat a kezemből, hogy a klopfoló átvehesse a helyét. Pörgetve dobom fel a levegőbe párszor, majd hagyom visszahullani a tenyerembe, keresve a súlypontját, kitapasztalva a legmegfelelőbb fogást rajta, mintha csak csatába indulnék vele. Jelenleg ugyan csak néhány tábla csokoládé volt a legnagyobb ellenfelem, de én mindig szerettem felkészült lenni, úgyhogy néhány szükségtelen tornagyakorlat után már biztos voltam benne, hogy bármelyik édesség támadásba lendülhet, esélye sem lesz. Túlzottan mondjuk nem lepett meg, hogy végül tényleg csak némán tűrték a sorsukat, és az ütéseim nyomán apró darabokra hullottak mind a konyhapulton. – Tessék, ha ennél tovább ütöm, nem marad belőle semmi.  

cece & domino

want some cookies?

[You must be registered and logged in to see this image.]- Hááát én nem tenném.. - Persze a gúnyos megjegyzésem egyáltalán nem ártó szándékú meg aztán nem is akarok annyira gonosznak tűnni, de igazából tény és való, hogy nem nézegetném minden egyes vonását állandóan. Habár szemrevaló még sosem akadt meg a tekintetem senkin sem. Egy darabig talán azt hittem, hogy velem van a gond, mert annyi árnyvadász láttam már egymásnak esni, egymást falni, meg aztán ott volt Thomas, akit szintén láttam szerelembe esni egy mondénba, vagy legalábbis valami hasonló.. De hát az is halálra volt ítélve. Én pedig teljesen megvagyok a hatalmas öröm nélkül, ha cserébe nem kell szenvednem.
- Hát, ha gondolod a vendégem vagy arra, hogy befond és akkor már biztos, hogy nem kívánsz ilyen őrültségeket. - Nem mondhatom, hogy túlságosan nagy kihívást jelentene a hajam, mert szinte mindig ilyen hosszú volt. Amióta csak az eszemet tudom és így már tulajdonképpen a részemmé vált, megmásíthatatlanul. Ebből adódóan pedig már megtanultam kezelni, mondhatnám azt is, hogy parancsszóra fonja be magát, de azért ez egy picit túlzás lenne. Mondjuk tényleg megnézném, hogy mennyi ideig tartana Dom-nak befonni. Bár azt hiszem én járnék pórul, mert legalább százszor megtépne közben.
- Ha veszíteni akarsz.. Mellesleg így is sokat kell rád sütnöm, mert te vagy az első számú konyhamalacom. Még az éjszaka közepén is felbukkansz.. - Egyáltalán nincs terhemre nagyon szeretem a társaságát annak ellenére, hogy nem kifejezetten töltünk túl sok időt együtt, de azt hiszem nem is szükséges ahhoz, hogy valakit megkedveljünk. Thomas-t is hamar a szívembe zártam és most már a lelkem egy része örökre az övé. S, habár nem lesz hasonló alkunk Dom-mal, de attól még szívesen élvezném gyakrabban a társaságát. Talán szereznem kellene süti illatosítót, hogy becsalogassam magamhoz anélkül, hogy ténylegesen sütnöm kellene. Mert úgy tűnik őt csak a pocakjával lehet bárhova is csalogatni.
Figyelem, ahogy majszolni kezdi a csokit, mint aki jól végezte a dolgát majd pedig egy kicsit piszkálni kezdem azzal, hogy lehetséges, hogy a csoki mérgezett, bár mindketten tudjuk, hogy akkor sosem hoztam volna ide, meg aztán nem igazán lenne, mit idehozni, ha tényleg démonméreg fertőzte volna meg.
- Nincs... A munka az, munka. Nem húzod ki magad alóla, ha pedig megpróbálod elfenekellek egy fakanállal. Na lehet kevergetni. - Bökök a fejemmel a tál felé, miközben a csokikat pakolom össze egy helyre és a fiókokat kezdem áttúrni, hogy valamivel könnyedén összetörhessem őket apró darabokra.  - Semmiség csak egy kis karcolás. - Habár nem feltétlen karcolás, hiszen még másnap is érzem, szinte a démon nyomait a vállamban, de nem csinálok belőle nagy ügyet, mert nincs olyan dolog, amit az idő ne mulasztana el. - Meg is van. - Veszem a kezembe a húsklopfoló, amivel lelkesen megindulok a csomagolt csokik irányába, de inkább csak ráteszem ahelyett, hogy pusztító-hadjáratba kezdenék. - Majd ezt össze kell tördelni.

ciniminis & dom

peanut butter makes us peanut better

[You must be registered and logged in to see this image.]Kicsit jobban belegondolva, saját magamnak talán még sokkal rosszabb parabatai-a lennék, mint egy másik személyé. Habár még mindig akadtak alapvető gondjaim a csapatmunkával, bizonyos feladatok elvégzésével, vagy bármiféle együttérzéssel, ha terepmunkáról volt szó, azért szépen-lassan belerázódtam abba, hogy milyen, ha az ember nem egyedül van, és megtanultam figyelni a társaimra. Ellenben a saját testi és szellemi épségem még mindig ijesztően hátul kullogott a fontossági listámon. Saját önző mivoltom is meglepve, de eljutottam arra a pontra, ahol mások – legyen akár felületes ismeretség is – előrébb valóak lettek, mint jómagam, és ezen a bizonyos ponton saját magam választani parabatai-nak valószínűleg semmi jót nem tartogatott volna. Helyette csupa fejben lejátszódó parázs vitát, válogatott sértéseket, és nyilván egy idő után eljutottam volna oda, hogy amellett, hogy minden döntésem megkérdőjelezem, nem kiegészítem, hanem lerombolom azt, amim van. Az meg alapjáraton nem valami sok.
- Azt hinnéd, de sajnos nem így megy ez, pedig hidd el, ijesztően sok időt töltök a tükör előtt. Ki ne tenné az én helyemben. – mutatok végig magamon valamiféle groteszkül perverz vigyorral, mintha az amúgy rúnákkal és hegekkel borított alakom akkora főnyeremény lenne bárki számára is.
Elengedvén a parabatai dologgal kapcsolatos kérdések és gondolatok sokaságát, amit oly’ sokáig forgattam teljesen feleslegesen a fejemben, inkább más módot keresek Cece bosszantására, már csak a becsületem védelmében is, mert úgy tűnik, a konyha áldásos energiái kifejezetten jó hatással voltak a hangulatára. Egy részem kicsit sajnálta, hogy maga a folyamat engem annyira nem csigáz fel, de nagy reményeket fűztem a végeredményhez.
- Egy egészen kicsit, talán. Mindig is ilyen szép hosszú hajat akartam. – nézek rá valami kivételesen buta arckifejezéssel, és bár tudom, hogy abszolút nem erre utalt az irigység tárgyánál, azért egy kicsit még így is késztetést érzek rá, hogy megpiszkáljam az összekötött tincseket. Ugyanakkor meg egy kicsit tényleg mindenkire irigy voltam, aki jól bánt a távolságot igénylő fegyverekkel, és Cece ijesztő pontossággal tudta kiröpíteni a nyilait mindenféle segítség nélkül. Megkockáztatom, hogy talán még akkor is lekörözött volna, ha én előtte pontosság rúnát firkálok az alkaromra. – Futóverseny? Vagy ennyire bátor? Csak mert előre szólok, ha én nyerek, nagyon, nagyon sok sütit kell nekem csinálnod. Muffin várat kérek, palacsintalépcsővel, csoki tornyokkal.
Már csak a gondolattól kedvem támadt belesüppedni az intézet valamely kényelmesnek tűnő, ám a legkevésbé sem kényelmes fotelébe, és instant felszedni vagy hat kilót. A futás gondolata viszont már sokkal kevésbé melengette meg a szívemet.
Miután alapjaiban véve elvesztem a feladat legelső pontján, nem sok jót reméltem a továbbiakban, Caralyn viszont, számomra felfoghatatlan, angyali türelemmel, és az arcán megbújó játékos mosolyával olyan mesterien tartotta kézben a helyzetet, hogy ha eddig nem is, hát most már biztos, hogy irigykedtem volna rá. A női árnyvadászok mindig jobban boldogultak a több frontos problémamegoldással, legyen szó akár egy éles helyzetről, ahol egyszerre tudtak támadó és védekező lépést kiötölni, míg valami rejtélyes harmadik agyféltekkel kiutat kerestek és még a társukra is figyeltek, vagy egy olyan banálisan egyszerű dologról, mint a sütés, ahol ugyan nekem kellene segítenem, mégis Cece tartja kézben az én feladatom, közben mindenféle erőlködés nélkül boldogul a sajátjával is.
- Komolyan nem tudom, hogy ezt mégis miért élvezed ennyire. – pillantok rá kikerekedett, értetlen tekintettel, majd a figyelmem visszaterelem a tál felé, ahol a –reméljük – megfelelő mennyiségű liszt tetejére ráborítom a cukrot is, majd ide-oda lóbálva az edényt összerázom őket egy kicsit, majd, mint aki egy igazán bonyolult feladatot oldott meg, elégedetten leteszem a tálat, és folytatom a csoki majszolást, mert azt a részét legalább élvezem ennek az egésznek. Legalábbis addig, amíg az ártatlan viccemből Cece meg nem próbál komoly helyzetet generálni. Az agyam egyik hátsó, eldugott kis része egyébként tudja, hogy csak poénkodik, de azért hirtelen egy kicsit keserűbb lesz a kakaóbab csoda a számban a gondolatra.
- Tényleg? – nézek rá felvont szemöldökkel, közben pedig megpróbálom legyűrni a kényszert, hogy vakarózni kezdjek. Valamiért ilyen rejtélyes és egyben röhejes módon működünk, ha megkérdezik, hogy nem viszketsz-e, biztos, hogy elkezdesz viszketni, ha felvetik, hogy mérgezett az ételed, egyből keserű ízt érzel a szádban. Milyen aljas, nem? – Csak, hogy tudjam, van olyan tünet, ami felment a munkavégzés alól?
A szemem sarkából elkapom a mozdulatot, ahogy szisszenve a válla irányába nyúl, valószínűleg megsérülhetett nemrégiben. Kedvem támad rákérdezni, de még a hangosan kimondott szavak előtt azért még elgondolkozom egy kicsit, elvégre is árnyvadászok vagyunk, gyakran esik bajunk, de amíg talpon maradunk, nem igényel komolyabb aggódást a dolog.
- Nagyon megnyugtató. – nyögöm ki, miután lenyeltem a számban olvadozó csoki kockát, ami a nyilvánvaló tény hangos kimondása után már sokkal könnyebbnek bizonyult, közben pedig elkezdtem összekeverni a száraz összetevőket az olvadt vajjal, ami viszont már kevésbé. – Jól van a vállad? Kicsit mintha nehézkesen mozognál…

cece & domino

want some cookies?

[You must be registered and logged in to see this image.]- Ahhoz pedig nem is kell a saját magad parabatai legyél, hogy megvéd a hátsódat és a kínkeserves szenvedéseidet is magadénak tud. De talán, ha többször sétáltál volna el a tükör előtt sikerrel jártál volna. - Habár gyenge poén volt a részemről mégsem tudtam csak úgy kihagyni, mert azért oda akartam szúrni egy kicsit neki, hogy lehet nem éppen egyszerű valakivel osztozni a lelkeden és az érzéseiden, de pont ezt teszi olyan csodálatossá. Ha akarnál sem tudnál elrejteni semmit sem a parabatai-od elől. Elég intim egy kapcsolat, ha engem kérdeznek, hiszen szinte mindent érzékelünk a másikkal kapcsolatban, ha boldog, ha frusztrált, ha szomorú. Mondhatni a saját hangulatunkra is kihatással van az egész. Azért ez pedig nem semmi.
- Talán féltékeny vagy Greendale? - Bököm oda neki a szavakat, miközben hatalmas vigyor terül el az arcomon. Imádom a csokoládét minden mennyiségben, de azért néha még nekem is meg kell dolgoznom, hogy ne guruljak el egyhamar. Persze azért szerencsére az életmódom gondoskodik arról, hogy ne üljem el a hátsó felemet, de azért néha egy kis kikapcsolódásként szolgáló csokileküzdő edzés nem árt, mint napi, avagy sokkal inkább heti.. Na, jó havi-rendembe valahova beszúrva. - Én aztán semmit sem rejtegetek! Micsoda felvetés ez.. Talán egyszer kipróbálhatnánk, hogy rúna nélkül, miképpen alázlak le. Én pedig nem félnék megbizonyosodni arról, hogy nem csalsz! - Valahogy sosem izgattak annyira a srácok, sem pedig a nők. Mindig úgy elvoltam magamban és ott volt nekem Thomas ennél többre pedig sosem volt szükségem. Néha elgondolkoztam azon, hogy valami rosszul van beállítva velem, hogy nem vágyok rögtön valakire, mert lehengerlően néz ki. Például nekem Jace Herondale-től sem csorog kifejezetten a nyálam. Nem is értem, hogy mit esznek rajta. Jó abban, amit csinál. Na, és? Ettől kellene azt éreznem, hogy milyen csodálatos is ő? Mindannyian jók vagyunk abban, amit csinálunk. Máskülönben már rég nem élnénk.
- Jaj, hagyd a lapátolást és ne félj attól a mérlegtől. - Mosolyogva mellélépek és megfogom a kezét, amivel igyekszik visszatuszkolni a kiöntött lisztet a tálból a papírcsomagolásba, amiben előtte volt. - Ez úgy körülbelül 30 deka.. Ránézésre. - Bekapcsolom a mérleget, majd pedig ráteszem a tálat és a tippelésem úgy a tállal együtt körülbelül korrektnek tűnik ezért kitárazom, majd felé fordulok. - Úgy kétszázat önts még bele, ha több ne ijedj meg, ha kevesebb picit kocogtasd meg. - Soha nem hittem volna, hogy egyszer valakit főzni fogok tanítani, vagyis inkább sütni, de határozottan kész élmény nézni, ahogy próbálkozik és talán legközelebb már nem én leszek az, aki a konyhában szöszmötöl, hanem arra jövök ki, hogy ő próbálkozik. Bár ehhez arra is szükség van, hogy sikert arasson.
Azzal pedig már vissza is fordultam, hogy a vajat se hagyjam teljesen magára, hogy elpárologhasson. - Öntsd bele a cukrot, hogy a forró vaj jól felolvassza majd. - Már csak egyetlen apró kis darabka vajjal játszadozom tologatom ide-oda az edényben, hogy megadja magát és csatlakozzon felolvadt társaihoz. - Hát lehet, hogy mérgezett mindjárt megtudod. - Teljesen komoly tekintettel pillantok rá, miközben a szemem sarkából még mindig figyelem a vajat és kevergetem. - Nem érzed úgy, hogy viszketési ingered van, vagy esetleg, hogy kapar a torkod? - Teszem fel halál komolyan a kérdést aztán a vajat beleöntöm a tálba. - Tudod lehet, hogy keveredett néhány csokira egy kis démonméreg.. Soha nem lehet tudni. - Megrántom a vállamat, amire szinte rögtön fel is szisszenek, majd odanyúlok ahol az a nyamvadt démon belemélyesztette a fogait a vállamba. - Össze kell keverni. - Bökök a tálra, majd sunyi módon felpillantok Dominic-ra és egy hatalmas vigyor terül el az arcomon. - Nyugi, nem fogsz kipurcanni. - Azzal pedig elveszem a letört darabot a kezéből és a számba helyezem bizonyítékként.

ciniminis & dom

peanut butter makes us peanut better

[You must be registered and logged in to see this image.]Sokszor agyaltam már azon, hogy ha Lou és én kicsiként találkozunk, talán lehettünk volta parabatai-ok. Valószínűleg persze, ha kiskorunkban találkozunk, még csak nem is kedveltük volna egymást, mert hát lássuk be, azért még most is sokaknak nehezére esik tolerálni a személyiségemet – ami egyébként Louisnak sem épp az erős oldala – hát még egy nagyképű, folyton túlzó, idegesítő kis taknyosét. Ebből a felállásból meg ugyebár egy is sok, ha kettőt engedünk össze, az különösen felelőtlen húzásnak tűnik.
- Hát nem is tudom… én szívesen lennék saját magam parabatai-a, de az valahogy nem működőképes dolog, szóval… jobb egyedül, azt hiszem.
Egészen megszoktam, hogy nem kell aggódnom a számomra fontos emberekért, Louis minden mozdulatát és gondolatát előre ismertem, hisz ő lényegében én voltam, csak bénább frizurával, láttam azt is, ahogy Lia megcáfolva az apró termetét, milyen hatékonyan tudja megvédeni magát, és betörni az orrokat, és Dory, az én egyetlen kicsi húgom gyakorlatilag többször mentett meg engem, mint saját magát. A parabatai kapcsolatnak viszont úgy tűnt, elengedhetetlen része, hogy aggódjunk a másikért, és ez az én időbeosztásomba valahogy nem fért bele. Meg, már amúgy is túl voltunk ezen.
És, amíg én ilyeneken agyalok, meg elképzelem Cece-t, ahogy Klávétagként, feszes konytba fogott hajjal, élére vasalt kosztümben parádézik, ő meg is teszi a konyha-szoba-konyha utat, mindezt, a pillanatok tört része alatt. Ahogy berobban újra a konyhába, felszerelkezve a megmentésünket jelképező édességgel, a fejemben úszó, elegáns megjelenésű Cece is rögtön szivárvány zoknit ölt a kosztümszoknyájához, majd darabjaira hullik a kép, és hirtelen már én sem tudom elképzelni többet a Klávé emberének.
- Sebesség rúna, mi? Tuti. Senki nem tud egymaga ilyen sprintet produkálni. – mosolygok rá, majd gyorsan széles vigyorba kanyarodnak az ajkaim, ahogy rám nyújtja a nyelvét. – Ha nem félném a haragod, most biztos végigkémlelnélek, hogy hová rejtetted a jelet, csak félek, félreértenéd.
Figyelem, ahogy a masszív mennyiségű csoki szétterül a pulton, majd mellé kerül egy tál, egy mérleg, és ezzel hivatalosan is kezdetét vette a dolog. Ennyi volt, nincs menekvés, nincs több kifogás, nekem bizony sütni kell.
- Csak szólok, hogy sokkal többet tudok sütiből megenni, mint ameddig el tudsz számolni. – figyelmeztetem, miközben meggondolatlanul egy adag lisztet borítok a tálba, még mielőtt a mérlegre kerülne. Gyorsabban kapcsolok, mint bárki remélhetné, bár közben a további utasításokat egyből ki is löki a tudatom. – Öhm. Várj, várj. Nem mértem. Nem mértem le a hülye lisztet. Meg a hülye tálat sem. Újratervezés.
Amíg esetlenül igyekszem visszaborítani lisztet a csomagolásába, fél szemmel felmérem a mérleget, mint ahogy az ellenségeimet szoktam, árulkodó jelek, gyenge pontok után kutatva. Nem, mintha ezzel sokra mennék.
- Működtesd nekem, nem ismerem ezeket a pokoli szerkezeteket. – volt az a rossz tulajdonságom, hogy olykor az igazán egyszerű dolgokat is túl tudtam bonyolítani, és függetlenül attól, hogy digitális vagy manuális, azért a konyhában is csak az evőeszközöket tudtam magabiztosan használni. - A tojással azt hiszem, boldogulok majd.
Amíg hagyom Cece többfunkciós problémamegoldását kibontakozni, aki egyszerre olvaszt vajat, oszt instrukciókat, és most már, hála nekem működtet mérleget is, én megbontom az egyik csoki papírját, és letörök belőle egy darabot magamnak.
- Ne reménykedjek benne, hogy már a felén túl vagyok, ugye? – kérdezem, mielőtt még a számba dobnám a kockát, majd egy újabb darabot török és Cece felé nyújtom. – Teszteljük le, tudod, csak a biztonság kedvéért, hogy nem mérgezett-e, vagy ilyesmi.

cece & domino

want some cookies?

[You must be registered and logged in to see this image.]- Hát nem mindenki lehet olyan szerencsés, hogy megtalálja azt az embert, akivel úgy igazán kiegészül.. Mert lehet, hogy azt mondanád, hogy neked nem kell, de szerintem, ha találkoztál volna azzal a személlyel, akivel annyira egy hangon vagytok, mint én Thomas-sal te sem tudtál volna hátat fordítani a lehetőségnek. - Amikor pontosan tudod, hogy a másik lelke tökéletesen illeszkedik majd a tiédhez, hogy mindig számíthattok egymásra, ahogyan a szívetek is ugyanazon a ritmuson dobog.. Nem is tudom elképzelni az életemet Thomas nélkül annyira hozzám nőtt, hogy egyszerűen lehetetlennek tartom, hogy akár megpróbáljak nélküle élni.
- Lehet, de sosem voltak ilyen inditatásaim. - Sosem voltam a Klávé nagy rajongója, vagy éppenséggel értettem együtt a döntéseikkel, mert mint minden egyes rendszerben, úgy még ebben is bőven lehetett hibát találni. De tökéletesíteni úgy igazán nem lehetett, hiszen a hibákat nem lehet teljes mértékben megszüntetni bármennyire is szeretnénk. Mindig lesz valami, ami nem fog tökéletesen működni, de a Klávé legnagyobb problémája az, hogy egyszerűen nem hajlandóak fejlődni és a világgal együtt előrébb haladni. Megmaradtak a rozoga, vén elvek, amelyek a mai világban már szinte elviselhetetlenek. Annyira hihetetlen, hogy még mindig kizárják a melegeket, csak azért, mert a magánéletüket ők másként képzelik el. Annyi mindent meg akarnak szabni az árnyvadász közösségben, de azért annak is van határa, amikor már azt akarják megparancsolni, hogy kit szerethetsz és kit nem. Nem leszel tőle kevesebb. Csak attól, ha ítélkezel mások felett és egy olyan tény miatt, ami a teljesítményéhez még csak hozzá sem járul.
Olyan gyorsan teszem meg az utat a konyha meg a szobám között, hogy még magamat is meglepem vele, de láthatóan még Dominic-nál is sikerül ezt a hatást elérnem.
- Hát egyszerűbb lenne, de én már csak ilyen jó vagyok. - Játékosan kiöltöm felé a nyelvemet. Természetesen nem gondoltam komolyan, hogy én lennék a világon a legtökéletesebb, leggyorsabb árnyvadász egyszerűen csak tényleg úgy igazán megkívántam most a csokis kekszet így a muffin a fejemben teljesen leszavazásra került. Eddig csak az időt akartam igazából elütni a sütögetéssel, de most már indítékom is volt rá. A csokit a pultra helyezem a többi hozzávaló mellé, majd mellé lépek.
- Ne legyél ennyire reménytelen. - Jelentem ki mosollyal az arcomon, majd pedig egy tálat teszek le elé. - Először is össze kell kevernünk a lisztet... A cukrot.. a tojást, illetve a sütőport.. Mekkora adagot csináljunk? - Az alapanyagot elnézve talán tudnánk csinálni az átlagos adag ötszörösét is, bár azért azt meg is kellene sütni. Mondjuk attól nem félek, hogy nem fog elfogyni. - Aztán ugye még kell a vaj, de azt kicsit megolvasztom, hogy könnyebb legyen elkeverni. - Elé csúsztatom a hozzávalókat, majd egy mérleget is előveszek, amit szintén odahelyezek elé. - Csináljuk fél kiló lisztből, oké? - Nem tudom, hogy ezzel sikerült-e számára bármit is mondanom.. - Keverj össze fél kiló lisztet. Úgy negyven deka cukorral.. Öt tojással meg tegyél bele két csomag sütőport és keverd össze. - A keveréshez lenne most a legkevesebb erőm úgyhogy ezt inkább rábízom, miközben nekiállok megolvasztani a szükséges adag vajat. - Ugye tudod, hogy törd fel a tojást anélkül, hogy a héja is beleesne, ugye? - Nem szívesen ropogtatnám a fogam alatt a tojásnak a héját, ami elég gyakran előforduló probléma lehet, ha valaki nem igazán figyel oda, hogy mégis mit is csinál.

ciniminis & dom

peanut butter makes us peanut better

[You must be registered and logged in to see this image.]- Ez volt a világ legdiszkrétebb visszautasítása, lenyűgöző. – mosolyodom el fejcsóválva a szavai hallatán. Nem igazán ismertem Thomast, sőt, igazából Cece-t se nagyon, de ez egy olyan önkéntelen, zsigerből jövő parabatai reakció volt, ami akaratlanul is szerethetőbbé tette őket a szememben. Sosem tudtam elképzelni, hogy valaha, bárkivel is tudnék olyan tökéletes egyensúlyban létezni, ahogy a parabatai-ok egymással, viszont az ilyen ösztönös ragaszkodás láttán azért néha még engem is legyűrt a gondolat, hogy milyen bosszantóan szórakoztató lenne így összenőni valakivel. Mert hát, minden felesleges szentimentalizmust mellőzve azért ki ne akarna egy ilyen szörnyen aranyos arcú, szivárvány zoknis lányt maga mellé, aki sütit süt, és gondolkodás nélkül repít nyílvesszőt bárkibe, aki bántani meri a társát.
- Ezzel a mentalitással akár Klávé tag is lehetnél.
Vesztes csatának tűnt tovább győzködni a hozzá nem értésemről, szóval úgy döntöttem feladom, leszek én, aki elveszti ezt a csatát, a nagy konyhai háborúba úgyis ő fog belebukni. Volt ugyan némi kihívás abban, hogy az ember apokalipszist varázsoljon bármelyik öt hozzávalós süti előkészületéből, de én azért szerettem nem alábecsülni a képességeim, vagy épp annak hiányát.
Az egyszemélyes bábelőadásom kiváltotta nevetésén nekem is muszáj megmosolyognom, ami aztán diadalittas vigyorba vált át, miután Cece leengedi a szájára tapasztott kezét és biztosít afelől, hogy megértette a konyhai jelbeszédem, és van olyanunk. Ebből kiindulva, ki tudja még milyen kincseket rejthet ez az intézet?
- Ó, sajnálom, elfelejtettem mondani, hogy nem diétabarát a jelenlétem. – a bűnbánó tekintetem követi, a mozdulatait, szórakozott grimasszal az arcomon figyelem, ahogy egy pillanat leforgása alatt felpörög, alapanyag beszerzési tervet eszkábál, elrohan felkutatni őket, majd rekordsebességgel vissza is érkezik a konyhába. Ez idő alatt én is kihasználom a rendelkezésemre álló időt, ami nagyjából arra elég, hogy hármat pislogjak, és a harmadik felénél Cece már be is robban a konyha nyugalmába, büszke mosollyal az arcán, én egy csomó csokival az ujjai között.
- Basszus, portállal közlekedsz, vagy mi? – nézek rá hitetlenkedve, közben leugrom a pult tetejéről, ahol eddig üldögéltem, hogy legalább úgy nézzen ki, mintha hasznos tagja lennék a konyhai társadalomnak. A tejet visszapakolom a hűtőbe, egyrészt mert valószínűleg stabil oldalfekvésbe gömbölyödve aludnék el, ha most meg kellene innom egy féldoboznyit, másfelől meg, mert gyakorlatias gondolkodásom arra késztet, hogy egy ilyen banálisan jelentéktelen helyzetben is járjak egy lépéssel magam előtt, és hagyjam meg későbbre, mikor már kisült a süti. Ki tudja, ha kiderül, hogy tényleg annyira rossz kiskukta vagyok, mint gondolom, talán még hasznos is, ha van mivel lemosni a megbánás ízét. Meg, ha jól tudom, a savas mérgezésre is hatásos, legyünk felkészültek.
- Abszolút nem, de azért kezdjünk neki, mert már én is éhes vagyok. – csapom össze a tenyerem lelkesen, közben tanácstalanul nézek körbe magam körül, mint aki nagyon keres valamit. – Öhm… hogy kezdünk neki?