Ha tehettem volna, akkor tisztára csiszoltam volna az elmém, annyira, hogy egyetlen egy emlékem se legyen a múltamról. Igazából a mai napig nem értettem, hogy a sötét árnyvadászok miért nem ezzel a módszerrel próbálták maguk mellé állítani az árnyvadászokat, bár… az elmúlt időszak lassacskán felnyitotta a szemem és kezdtem rájönni az indokokra. A puszta felejtés nem okozott volna egyiküknek se gyönyört. Mint ahogy annak a férfinak, aki akkor elérte, hogy feladjam egykori létemet, úgy a többieknek is megvolt a maga élvezete abban, ahogy fokozatosan megtörte a rájuk osztott egyedeket. Tekinthetnénk akár ezt az egészet valamiféle beavatási szertartásnak. Minél tovább képes vagy szemrebbenés nélkül élvezni a többiek kínját, annál inkább feljebb mászhatsz a létrán.
Én a magam részéről próbáltam egyre inkább beletemetkezni a feladataimba és nem kérdezni. Egyszerűen csak nem akartam magamra maradni a gondolataimmal és a „mi lett volna, ha” dolgokon rágódni. Felesleges volt, az a hajó már elúszott – persze, ezt magamban hiába fejtegettem, totál nagy baromság volt, elvégre attól még, hogy tudtam, mi lenne a jó döntés, a tudatom szart rá. Újra és újra a bőröm alá másztak azok a bizonyos emlékek én pedig megmártózhattam az önsajnáltatás mocsarában.
Valami ilyesmi pillanatot éltem meg akkor is a konyhában, ahogy lassan teámat szürcsölgettem. Aznap úgymond „szabadságolva” voltam, amit egyszerűen nem szerettem elvégre, mint már kifejtettem… magamra maradni a saját gondolataimmal sose jó. Tény, erről az tehetett, hogy kissé összebalhéztunk a sráccal, akivel együtt kellett volna megoldanunk egy feladatot és mind a ketten más módszereket akartuk alkalmazni. Végül is sikerrel jártunk de… elég tömeggyilkos hangulatban tértünk vissza ahhoz, hogy inkább elzavarjanak minket a francba.
Igazából nem is fordítottam nagyobb figyelmet az újonnan betérőre, biccentettem neki persze, de nem gondoltam volna, hogy majd érdekes csevegésbe kezdek vele az időjárásról, a kedvenc időtöltéséről és egyebekről.
Mondjuk talán észre se vettem, hogy mennyire feszültem szorongatom a bögrémet, amíg ő nem hívja fel a figyelmem a feldúltságomra. Akaratomon kívül is talán egy kicsit meglepettebben néztem rá, mint kellett volna, elvégre… úgy tapasztaltam, hogy itt csak akkor szokás lelki állapotról beszélni, ha valakit épp megkínoznak. Az, hogy te épp mondjuk öngyilkos szándékot fontolgatsz magadban, avagy hogy épp gyűlölőd a világot, na az nem volt nagy központi téma. Inkább tűnt úgy, hogy itt mindenkinek magának kell megbirkóznia a… gondjaival.
- Lényegtelen, csak összevesztem valakivel. Majd elmúlik… mint minden más úgy általában – mondtam végül, elvégre a fene se fog hirtelen kitárulkozni valakinek, aki hirtelen a semmiből érdeklődést mutat. Fura volt ez… olyan rég volt már, hogy valakit érdekeltem volna csak úgy, minden hátsó szándék nélkül.