Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo

-- szabad játéktér --

panda & magnus ♥

we are stronger together

Az élet soha nem egyszerűen fekete, vagy fehér. Megannyi színből építkezik fel, hogy szinte soha ne tudjuk megérteni az összetételét. Soha sem ugyanaz, soha sem hasonló. Mégis azt az érzést kelti bennünk, hogy az egész hasonló és már pontosan tudod, hogy mi a végkifejlet. Aztán pedig, mikor történik valami váratlan, ami lehet jó és rossz is.. Magad sem tudod, hogy mi a következő. Hiszen, ha jó akkor is ott van benne valami keserűség, hogy most reményt ad, hogy aztán kegyetlenül elvehesse. Ha pedig rossz, akkor tudod számítottál rá, hiszen nem akartam reményekbe ölni az energiádat, de egy részed mégis nagyon is szeretné. Mindannyian a legjobbat akarjuk látni az emberekben, hogy érdemes foglalkoznunk velük az érzéseikkel. Hogy baráti ölelésbe vonjuk őket, támogatjuk. De a végére már ez is megterhelő. Ha valaki nem hagyja, hogy szeressék az talán a legfájóbb dolgok egyike a világon. Hiszen lehetnek lehetetlen szerelmek, amelyben egyikünk felett kétségtelenül pörög az idő, míg a másik változatlan marad. Amikor segíteni kívánsz valakin és nem hagyja, pusztán makacsságból, vagy megszokásból.. Az mély sebeket tud ejteni egy fiatal lelken. De még az olyan öreg lelkeket is képes megsebezni, mint saját magamét. Megannyi kitaposott utat megjártam már, építettem ki saját utamat és mindegyikben ott volt a szenvedés csipetnyi boldogsággal együtt. Ha a negatív dolgokra fókuszálunk, akkor sosem jutunk igazából előre. Az igazság az, hogy a legjobb dolgok mindig a maradandóak. Hiszen néhány fájdalmas pont, vagy talán kellemetlen élményre, ha visszagondolunk a keserű érzés halványul. Vagy magunk sem értjük miért is volt ez olyan rossz, hiszen megannyi jó dolog történt ennek köszönhetően. Ha nem növök fel család nélkül, ha nem járok kézről-kézre s kötök ki a pokol bugyraiban, amit ők családnak neveztek, akkor sosem ismertem volna meg Magnus-t. Mindez a szenvedés pedig csak bebizonyította a számomra, hogy míg az a homályba veszett, addig a szeretetem Magnus iránt napról, napra csak nőtt.
- Soha nem tudhatom meg, hogy mi lett volna, ha.. Mindössze csak a szívfájdalom maradt hátra belőle. Reménykedett, hogy visszatérek. Hogy egy nap ott leszek majd mellette. Én pedig mindig messzebbre és messzebbre eveztem, mert tudtam gyenge lennék és visszamennék. Akkor azt gondoltam, hogy majd láthatom a boldog családja körében és az összetörte volna a szívemet, hogy én nem adhatom meg neki. De ez még annál is rosszabb volt. - Tudni, hogy soha nem volt képes elengedni, ahogyan én sem őt. A ráncaival, az ősz fürtjeivel és még a leggyönyörűbb férfi volt, akit valaha láttam. Ha ugyanabban a helyzetben kötnék ki fogalmam nincs, hogy másképp döntenék-e. Hogy más döntést hoznék vagy ugyanezt az utat járnám végig. Azt kellene mondanom tanultam ebből a helyzetből, de semmi és senki nem ugyanolyan. Mindenki másképp birkózik meg ezzel a helyzettel más döntéseket hoz és nem tudhatom, hogyha újra egy ilyen szituációban találnám magam, akkor az illető is szintén rám várna az élete végéig. Az is lehet, hogy ezúttal tényleg megalapítaná azt, amire szüksége van. Egy családot azzal, akivel megöregedhet az oldalán. Én pedig ezek közül egyiket sem tudom megadni neki. Hiszen, miután ő elmegy én még mindig itt leszek majd.
- Lehet, hogy más miatt lett volna hibás, vagy rossz döntés.. De.. Akkor legalább lehetnének emlékeim arról, hogy igazán szerettem őt. Hogy szerethettem őt és ő is szeretett engem. Most azonban csak ezeknek a gondolata az, ami velem maradt a keserűséggel együtt. - Akármennyire szeretném visszatekerni az időt ez nem tartozik hozzá a képességeimhez. Pedig annyival egyszerűbb lenne az élet, ha képesek lennénk uralni az idő kerekét.
- Elfelejted, hogy az élet sosem egyszerű. Nem kínálhatja fel a boldogságot egy kis szenvedés, bonyodalom nélkül. Akkor nem is igazán tudnád, hogy mi az, ami a kezeid között van. Ezek arra kellenek, hogy megtud becsülni a boldogságodat. Nem egyszerű ez tény. Küzdeni kell érte, de nem úgy ismerlek, mint aki bármit is egykönnyen feladna. - Megérdemli a boldogságot. A világon talán a legjobban, hiszen oly sokszor szenvedett már. Nem láttam még ennyire szerelmesnek még soha sem pedig már több évszázadra nyúlik vissza a barátságunk. Valami különleges dolog lakozhat ennek a Lightwood fiúnak a lelkében.
- Sajnálattal kell közölnöm, de ha akarnál sem tudnál elveszíteni. - Nem tágítok mellőle. Gyerekkorunktól kezdődően összetartozunk. Nem volt szükségünk arra, hogy fogadalmakat cseréljünk egyszerűen az egész olyan természetesen jött. Nem tudtuk elképzelni egymás nélkül az életünket attól a pillanattól kezdve, hogy megismertük egymást. Ez pedig azóta sem változott egy cseppet sem. Nem tudom mihez kezdenék, ha nem lenne az életem részese. Támogatni akarom őt mindenben, mellette állni a nehezebb időszakokban és tudom, hogy ő is pontosan ugyanazt tenné értem. Ritka, hogy az ember az élete során megtalálja a lelki társát, de az is ritka úgy gondolom, hogy egy warlock számára létezik ilyen. Hiszen nem is tudom mi lett volna velem, ha akkor egy szimpla kisfiúval találkoztam volna, aki az idő során elkopott volna és kisétált volna az életemből. Szerencsésnek érzem magam, hogy ez nem így történt.
- De mi van, ha mégsem vágyik másra? Ha te kellesz neki? Akkor csak önmagadat kínzod ezzel az egésszel. Ha fel akarta volna fedezni az életét megtette volna, de te vagy az, aki kinyitotta a szívét. Aki megmutatta neki milyen az, ha szeretik és, ha viszonozhatja ezt. Ne engedj, hogy kétségek miatt ez odavesszen. - A kételyek szüntelenül ott lebegnek körülöttünk és ez ellen nem is tehetünk semmit sem. Egyszerűen elfogadjuk, fejet hajtunk előtte és reméljük, hogy nem lesz olyan kegyetlen csapás, mint amire számítunk. Ha mindent az első bukkanónál feladnánk nem lenne semmink. Néha vért izzadva kell küzdenünk azért, hogy sikert arathassunk. Még akkor is, ha ezen küzdelem során a legnagyobb ellenségünk, saját magunk.
- Tudod biztos vagyok benne, hogy tisztában van azzal, hogy az apád egy démon. Az pedig, hogy egy seggfej, hát szerintem még azt is megérti. Az ő apja se egy leányálom. Nem az apja határozza meg, ahogyan téged sem. A magad ura vagy, olyan vagy amilyen és távolabb nem is állhatnál tőle. - Néha elgondolkozom azon, hogy ki lehet vajon az én apám. Hogy ki volt az, aki csak felcsinálta az anyámat, aztán szart is rá. Valószínűleg valami kis démon, ami azóta talán el is pusztult. Ki tudja. Nem, mintha különösebben szeretnék apa s lánya programokat szervezni a jövőben. Inkább kihagyom. - Dehogy hátráltatod. Egy célt adsz neki.. Hogy van mihez hazatérnie. Hogy nem feltétlen kell meggondolatlanul feláldozni az életét egy jobb célért, hiszen van, aki belepusztulna ha elveszíti. S, lefogadom ő is ugyanígy van ezzel. - Nagyon érik a részemről egy beszélgetés az árnyvadász fiúval, mert ennek nagyon nem lesz jó vége. Egyikőjük részéről sem.
- Magnus.. Te nem vagy pótlék. Soha senkinek nem lehetnél pótlék. Fényévekkel jobb vagy, mint bárki, akit ismerek. Annyi jóság, annyi szeretet rejtőzik benned, amit senki mástól nem kaphat meg az ember. Én már csak tudom. Hiszen egész életemben mellettem voltál.. S tudom jól, hogy egy olyan kincs vagy, amit vétek lenne elveszíteni. - Én már el sem tudom képzelni az életemet nélküle és, aki csak egy percet is szán az idejéből arra, hogy megfigyelje milyen is Magnus mélyen legbelül az rájön, hogy nem veszítheti el.
Sosem egyszerű a múltunkról beszélni, hogy honnan származunk, kik vagyunk és min mentünk keresztül. Hiszen ezzel csak régi sebeket tépünk fel, amivel nem érezzük, hogy előrébb kerülnék, sokkal inkább hátrafelé csoszogunk.
- Hát lehet, hogy pont ez kellene nektek. Elég sok stresszt fel tud oldani. S a kibékülős szex, mint első nem is hangzik annyira rosszul. - Lehet, hogy mások között az ilyen témák talán zavarba ejtőek tudnak lenni, de nem akarom, hogy velem így érezze. Persze azért nem kell beszámolnunk mindenről, de a mi barátságunk túlmutat mindenféle bugyuta határon.
- Nem szedünk fel senkit. Neked megvan, aki kell én pedig a te társaságodban is épp eléggé jól érzem magam. Más ötletem van. - Elmosolyodom, majd egy csettintéssel elindítok egy kellemes aláfestő zenét és konyhapulton különböző alkoholok kezdenek felsorakozni. Azonban ez az apró kis bűbáj és érzem, ahogy megfagyasztja a vért az ereimben, úgyhogy kicsit elhúzódom tőle és hátat fordítok neki, mielőtt megpillanthatná szemem kékségéhez párosuló ajkaimat, szinte látom a jeges leheletemet. Kell egy pár pillanat, mire összeszedem magam és megrázom a fejemet, majd lelkesen fordulok vissza hozzá. - Huh, azt hittem tüsszentenem kell.. Na, de mit kérsz inni? - Hogyan mentsük, a menthetetlen szituációt első lecke. Vajon sikerült átvernem, vagy nem tudtam megtéveszteni?

|| remélem tetszik. Konyha 2148618046

"Your eyes, they shine so bright
I wanna save that light"

Mindannyian hozunk rossz döntéseket, olyanokat, amikhez a vezető út jó szándékkal van kikövezve, de bár ne lenne. Lehetne latyakos és hepehupás, hogy elakadjunk benne és legyen időnk gondolkodni, agyalni azon, mit kéne jobban erősebben, gyorsabban, okosabban csinálni.
Volt már, hogy azt hittem szerelmes vagyok, olyan is, hogy biztos voltam benne, ha ő elmegy én is meghalok. Végignéztem, ahogy megöregszik, messziről, mert a közelébe nem engedett. A halandóknak a begyűjtött ránciakkal egyetemben nőnek a félelmeik is. Nem tetszem már, nem kívánsz már, nem szerettél sohanem. Ez az oka annak, hogy nem kezdek velük, inkább a magamfajtával. Elveszteni valakit, mindig nagy csapás, még akkor is ha csak kissé szeretjük az illetőt,ha hasonszőrű hozzánk, mert a saját életünk cseppenéseire emlékeztet minden momentum velük kapcsolatban. Ha pedig olyan megy el, akit szeretünk, azt nem lehet feldolgozni, belenyugodni lehet, elfogadni, élni az élménnyel, vagy beleőrülni.
Tekintetem fényében megfürösztöm Lénát, megmarkolja a szívem, hogy szóba hoztam neki a szerelmet, a saját bukását. Ültem az ágya mellett amikor sírt, bújtam hozzá, vigasztaltam szavak nélkül, mert azt akkor sem találtunk, de nem is kerestük.
Ő érti, hogy miről beszélek, hogy nekünk az öregség bennük egy igazi csoda, varázslat, amivel nem tudunk élni és amit ők nem értenek. Azt hiszik rondának látjuk, lejárt lemeznek, pedig nekünk ez egy megfoghatatlan szépség, ami minden mást elhomályosít, de tény... tény, hogy egyedül maradnak, velünk, mégis nélkülünk, hiszen nem lehetünk részesei ez életüknek végérvényesen. Mindenben csapdát sejtenek, azt hiszik, hazudunk, hogy nekik könnyebb legyen. Ó bár értenének minket is.
- Nem tudhatod, drága. - mi a helyes és mi nem? Visszanézve nem tűnik annak, de ha ott vagy benne és alakul máshogy nézzük. Másnak látjuk, felfoghatatlannak. Lehet helyes döntés volt és lehet, hogy nem, már sosem derül ki, mert megtette, ami a dolga volt és elmúlt. Kiveszett belőle a fény, nekünk maradnak csupán a fájó emlékek.
Amiről Léna mesél és tette akkor is, az a be nem teljesült szerelem, a tini románc, ami végig kísér minket akkor is, ha több száz évet letúrtunk már.
- Talán jobb is így. - hangom nem túl meggyőző, de ki vagyok én, hogy megmondjam? Azonban azt tudom, hogy emlékek ezrei vésődtek a szívéve, ivódtak a bőrébe. Kimenthette belőle, amire vágyott. Vannak dolgok, amikre jobb vágyni, mint megkapni. Van, hogy jobb az utazás, mint a megérkezés.
Sokszor olvasott könyvek ezek, amiket leszedünk a polcról újra és újra olvassuk, mert minden sora szerelem, fájó édesség. Mégis habzsold újra és megint, mert akarod, mérhetetlenül vágyod, a tidének akarod tudni, és zavar, ha más a könyvedbe lapoz, mert a tiéd, csak a tidé.
Elnevetem magam a szavain. Ő, mint zaklató. Látom magam előtt ezt a csodálatos, gyönyörű nőt, ahogy vágyakozva figyeli a férfit, aki a szívét dobogtatja, akire mindennél jobban vágyik és soha nem volt az övé. Tudom milyen az érzés, noha csak most élem meg.
- Mindent megtettél Léna, hogy boldog legyen, lehet nem hoztál jó döntést, de nem a te hibád, hiszen te megadtad a lehetőséget, hogy boldog lehessen. - végig ültem vele ezt az időszakot, tudom, hogyan élte meg, emlékszem a kínjára, a hangjára, amiben benne volt minden veszteség, a feladás lehetősége.
A sors előre meg van írva, el van rendezve, nem lehet változtatni rajta, ennek így kellett lennie és nem tehetett volna ellene semmit, noha megpróbálta, nem hozott jó döntést, szerinte. Szerintem pedig ez a tanulság belőle, ezt kellett megélnie, ahogy most nekem Alecet.
- Ha együtt lettetek volna, most más miatt lenne hibás döntés. - ezt akkor is elmondtam neki a sír felett állva, miközben ő zokogásba burkolózott és nekem meghasadt a szívem.
- Édesem, ezt te látod így, de ha nekem most a boldogság lenne a sorsom, akkor nem lenne tele a fejem kételyekkel, márpedig hidd el, dugig van. - imádom, hogy ilyen elfogult, hogy mindent elém tenne, megtenném én is neki, de tudom, hogy ezek magányos utak, amiken egyedül kell járnunk, mások esetleg mankók lehetnek nekünk, segítő kezek, hangok, amik a fülünkbe súghatnak.
Elmosolyodom és rá is biccentek, jól van, akkor éljen a naplóvezetés, majd kielemezzük és megfejtjük az álmaiból, hogy világhatalomra tőr. Így kell ennek lennie. Amúgy meg jó vezető lenne, határozott jellem és hatalmas szíve is van.
- Hála az égnek. Más sem kéne, csak, hogy téged is elveszítselek. - az hiányzik, hogy kihulljon az életemből és egyedül maradjak. Alessea halálát sem emésztettem még meg, Luna és szét van esve, Alec is..., őt én küldtem el, de attól még nincs. Abból meg nagyon elegem van, hogy az ifjú árnyvadász nemzedék zsinóron rángat az ügyeibe.
Szavaimnak hála felmegy benne a pumpa, szemmel is jól látható. Nemhogy egyet nem fog velem érteni, de megérteni sem. Kicsit bánom is, hogy felhoztam, hogy azt hittem megérti, mennyire rettegek.
Nem érti, hogy összezúz engem? Kikészít? Összepréseli a szívem minden éjszaka, amikor az az ártatlan gyönyörű gyermek ébren fekszik mellettem és tudom, hogy az jár a fejében, hogy tegye az egészet élhetővé. Barátkozik a saját vonzódásával, a halállal, az élettel, az érzéseivel, amit nehezen fogad el, és még nehezebben hisz el. Kinyitom a szám, hogy mondjak valamit, majd be is csukom, pislogva várom, hogy rám robbantsa a haragját, jogosan teszi. Kikértem a véleményét, na jó, akkor is jogos lenne, ha nem kértem volna, neki lehet.
Szavai egyenként ütnek szíven, összezavar vele, de nem ér el a sziklát, amit én magam gördítettem az útba.
- Ő is fél Léna, hogy kevés, hogy másra vágyom és még annyira fiatal. Ő... csak... nem élt meg semmit, nem járt rajtam kívül senkivel, nem csókolt meg mást úgy igazán és... mi van, ha csak azért érzi ezt, mert én vagyok az első? Talán teret kell adnom neki, hogy kibontakozzon, hogy megpróbálja, kiderülhessen valóban csak engem akar-e? - elhadarom a szavakat, nem tehetek róla, de ideges leszek, legszívesebben felpattannék és gesztikulálva ordítanám a világba, hogy rettegek, hogy kevés vagyok. Zsigerből félek, olyan mérhetetlenül, ami megtöltene egy egész világmindenséget. Kiszakadni vágyom ebből a rémisztő sötétből. A lelkem mélyén lakik egy démon, akit apám ültetett oda. Az a gonosz, ami önző lenne, ami birtokolna, elvenne mindent, hogy megkapjon akármit. De nem gyalogolhatok át azon, akit mindennél jobban szeretek. Mi sem mutatja jobban, hogy mennyire szeretem, mint az, hogy feláldozom a boldogságom.
- Menekül előlem, mert egyszerűen nem érti mi történik és én nem tudok.., megnyílni neki. Nem tudok magamról meséli, hogy mondjam el, hogy az apám egy olyan démon, akitől irtózik, mi van ha tőlem is fog? Vannak dolgok, amiken nem lehet átlépni.- igaza van Abbadonnak, én már eleve is el vagyok cseszve, az, hogy egy ilyen ártatlan kölyköt akarok magamhoz kötni csak még romlottabbá tesz, de nem tehetek róla.
- Ha csak rá gondolok is - ökölbe szorul a kezem tehetetlen dühömben. - már attól libabőrös lesz a tarkóm, félek vele lenni, félek nélküle lenni, de a legjobban attól félek, amikor nem tudom, hogy hol van. Én nem bírom ezt a stresszes életet, annyi minden történik éppen, csak nézz körbe a világban, csak nézd meg, mi zajlik, neki... neki dolga van én pedig csak hátráltatom az aggodalmammal. - ujjaimmal marok az alsó ajkamba, hogy meggyőzzem a kínt, ami sikítani késztetne, arról, hogy maradjon a bensőmben.
Mi van, ki kitagadják? Ha nem lehet árnyvadász? Ha megfosszák a rúnáitól? Én mondjuk ugyanígy szeretném, de nem lenne boldog.
- Mi van akkor ha, neki a szőkeség az a vágy, ami neked volt annó? Az elérhetetlen a hódítás, mi van ha pótlék vagyok? Azt nem élem túl, értsd meg, hogy nem megy. Nem bírok vele lenni, mert akkor annyira tökéletes minden, hogy amikor nincs velem, mert elmegy kezet mosni, máris aggódom, a körmöm rágom, már vásárolni sem tudok úgy, hogy ne azt lássam, mit vennék neki. Függő lettem, betegesen. Elvonás kell, el kell vonulnom. - igen, igen. Ez lehet jó megoldás. Tibetbe kell mennem, vallást gyakorolnom, levegőhöz jutni, amiben nem az Ő illata van, nem az iránta érzett vágy, Igen. Már látom is, meg kell térnem, na nem apámhoz, pedig több rá az esélyem, mint bármi másra, még a Bukott szóba jöhet, de mit is keresne ő Tibetben?
Felkapom a fejem, zavart pír kúszik az arcomra.
- Ööö. hát nem. Mi csak... érted. Bújtunk össze, már annyi féle képen simogattam, de még nem. Jézusom Léna, hát olyan kis szűz még. Meg tudod olyan formás és én nem tudom mennyire tudnék... Jézusom, öm... túl sokat mondtam így is, igaz? - zavarta pislogok, mint hal a szatyorban, a számba tolok egy kis palacsintát, mintha az elvenné az élét, hogy arról beszélek éppen félek, hogy nem tudnék vigyázni rá, amikor ő 21 éves és állóképesség rúnája van. Mellé feküdt már rajtam és egyáltalán nem biztos, hogy olyan elveszett, elég khm.. merevnek éreztem az elhatározását.
Hú, de meleg lett itt, nem?
Nagyokat rágok a palacsintán, aztán neki dőlök a nőhöz, magamhoz ölelem, esedezem, hogy öljön meg szabadítson fel, noha tudom, hogy azzal ő is velem halna. Illata máskor megnyugtat, az otthon érzetét adja, most pedig csak érzem, hogy dobol a szíve, legszívesebben megharapnám, hogy üssön meg, térítsen észhez, pedig minden szavával ezt teszi.
- De én nem tudom elengedni. Talán most. Most igen, de később nem és gonosz dolgokat fogok tenni, hogy megtartsam. - szövetkezem a Bukottal, az apámmal, a világ gonoszával, mindenkivel, csak, hogy ő megtartsam. Megharaptatom egy vámpírral, vagy valamit én teszek, tudom, mert nem lehet nélküle élni.
A vallomást a mellkasába dünnyögöm.
- Mi lenne, ha... elmennénk bulizni, mindketten felszedünk valakit és aztán... aztán kibeszéljük. Egy jó pörgés a vámpírokkal. Na? A tündékkel? Na?- reménykedve pislogok rá, csak mentsen meg, ha már meg nem öl. Neki dörgölődzöm, mint egy macska.

panda & magnus ♥

we are stronger together

Az élet szeretet nélkül teljesen értelmetlen. A szeret meleg ölelésében kapjuk a legőszintébb, legtisztább emlékeinket, amelyek végigkísérik a mindennapjainkat. Ostoba dolgokból is lehet később egy igazán kellemes emlék. Mindent képesek vagyunk magunkba szippantani és megőrizni. Élénken felidézni a képeket és az idő múlásával is csak néhány homályosul meg, de az érzés, ami hozzá kapcsolódik az a forró boldogság soha nem vész el. Mindig érezni fogjuk, hogy egy adott emlékhez mennyi boldogság, mennyi szomorúság tartozik. Az egész lényünk átéli még akkor is, ha az egész már fekete homály marad az érzések akkor sem vesznek el. Ahogy most is átélem. A rettegés nem tűnik el a bőröm felszíne alatt ott rejtőzködik. Sötétséget látok, de érzem a félelmet, hogy talán nem jutok ki élve. Ennyi maradt amin elindulhatnék. De magam sem tudom, hogy ez mire lesz elég, hiszen érzésekhez nem lesz köthető előrelépés. Ebben az esetben nem.
- Az, hogy azt hittem az a helyes. De nem volt az. - Szívembe markol a kegyetlen emlékkép. Ahogy láttam az ősz hajszálait, a ráncait. Mindezek ellenére ugyanolyan gyönyörűnek találtam, mint mikor először megpillantottam. A szívem ugyanolyan hevesen dobogott a mellkasomban. Szüntelenül igazodni kívánt az ő lassuló szívveréséhez, ami végül néma csendbe burkolózott, de oda már nem követhette. Nem teljes egészében, de egy darab a szívemből az övével együtt megállt és nem dobogott többé. - Szerettem őt. De tudtam, hogy egy olyan életre vágyik, amit nem adhatok meg neki. Rengeteg gyereket akart. Látnod kellett volna, ahogy a szeme csillogott, akárhányszor gyerekekről beszélt. Soha egyetlen alkalommal sem érintette ajkam az övét, de minden pillanatban sóvárogtam utána. - Megannyi alkalommal lebegtek körülöttünk azok a bizonyos szikrák. Szinte megvesztünk tőlük. Érezni akartuk egymást, de nem tehettem meg, hogy elveszem tőle az álmait. Mindent, amit akart. Szerettem annyira, hogy elengedtem.. Mégsem lett egyikünk sem boldogabb. - Félreálltam az útból. Próbáltam távol maradni teljes mértékben, de nem tudtam. Mindig kíváncsi voltam arra, hogy boldogul-e.. Egyáltalán él-e még. Egy időre el is veszítettem. Féltem, hogy nem találom meg. De végül sikerült meglelnem. Akkor már talán a negyvenes éveiben járhatott. Csak távolról figyeltem.. Mai szemlével talán elég ijesztő lettem volna. Kész zaklató voltam. - Keserű mosolyra húzódnak ajkaim. Még mindig látom őt magam előtt. Az arca olyan élesen elmémbe égett, hogy szinte látom miképpen változtak az évek során a vonásai. Hogy mennyire megviselték az évek. - Legközelebb már csak akkor láttam, mikor az utolsó lélegzetvételeit vette. Soha nem házasodott meg. Nem született gyereke. Boldogtalan volt. Szenvedett, akárcsak én. Engedtem, hogy egy olyan életet élhessen, amit eltervezett. Csak azt felejtettem el, hogy megkérdezzem Ő mit akar. - Apró könnycsepp gördül végig az arcomon, amelynek érintése jéghideg, mintha jégcsap olvadozna az arcomon. Szinte azonnal letörlöm onnan, hogy ne vehesse észre, milyen jéghideg. - Elcserélte volna az álmait rám. Azt hiszem mindvégig azt várta, hogy visszatérek. Hogy majd felbukkanok az ajtajában. Meg is tettem.. Csak akkor már túlságosan is késő volt. Mindössze egy búcsú erejéig. - Talán ez az egyetlen dolog, amit egész életem során megváltoztatnék. Nem tudhatom, hogy milyen hatással lenne a jelenemre, hiszen sokszor a legapróbb változás is katasztrofális lehet. Ahogy egy nephilim vérét beszennyezni démonéval. Egy apró döntés, ami lassan pusztulást hoz a világunkra. Mégis bármit megadnék azért, hogy boldoggá tehessem még akkor is, ha csak egyetlen egy emberi életről van szó. Megérdemelte volna. A közös emlékeinkbe pedig most belekapaszkodhatnék. Most azonban nem maradt számomra semmi más, mint az örökös keserűség, amit elveszítése okozott. (..)
- Néha azért szeretnék.. Úgy jobban megérhetném, hogy honnan jönnek néha az ostoba gondolataid, miszerint nem érsz annyit, amennyit. Sőt, a világon te vagy az egyike azoknak az embereknek, akik mindent megérdemelnek. - Lehet, hogy egy csöppet elfogult vagyok vele szemben, hiszen már szinte gyerekkorától kezdve ismerem. Mégis talán pont ez jogosít fel engem arra, hogy ezt mondjam. Hiszen úgy ismerem, mint a tenyeremet és, ha valaki megérdemli a végtelen boldogságot, akkor az Ő. Annyit szenvedett már az évszázadok során, hogy igazán megérdemelné, hogy valaki őszintén szeresse, hogy viszont szerethessen anélkül, hogy az idő, mint valami kegyetlen döntőbíró ott lebegne a fejük felett. Ha kell én magam szakítom le, taposom össze, töröm darabokra. Csak éljen.. Szeressen.. Addig míg még nem késő.
- Na, majd akkor igyekszem minden este elalvás előtt rád gondolni, hogy rólad álmodjak sok érdekességet. Akkor határozottan nevethetünk. - Sok zagyvaság kerülhet az ember fejébe álmai közepette. Sokszor észre sem vesszük, hogy külső befolyásoknak köszönhetjük ezeket az álmokat, amelyek felemésztik mindenünket. Egy adott napon látottak, amelyek talán el sem jutottak a tudatunkig, hiszen csak a szemünk sarkából vettük észre őket, vagy talán észre sem vettük őket. Mégis képesek befészkelni magukat az emlékeink közé s ezáltal álmunkba jutni.
- Ha akarnál sem tudnál elküldeni, mert mindig visszatérnék hozzád. Ez az egyetlen, ami örök ebben az őrült körforgásban, amit életnek nevezünk. - Nem tudnám soha sem magam mögött hagyni az egyetlen embert, aki mindennél többet jelent a számomra. Egész életemben velem volt, szinte már olyan, mint a harmadik karom. Fogalmam nincs, hogy mégis mihez kezdenék nélküle. Talán meg is bolondulnék, hiszen annyi mindent jelent a számomra. Az örökös folytonosságban Ő az egyetlen, ami állandó. Amit nem veszíthetek el. Hiszen abba valószínűleg bele is halnék. Nélküle nem is tudom, hogy lenne-e értelme az életnek. Hiszen elképzelni sem tudok egy olyan világot, amiben Ő nem létezik. (...)
El sem tudom hinni, amit mondd. Olyan düh tombol bennem, hogy azt hiszem helyben felrobbanok. Nem értem, hogy miért akarja mindenáron ellökni magától a boldogságot. Sosem lesz egyszerűbb. Ha visszavonulót fújunk az sosem kiutat jelent csak egy újabb út a további szenvedéshez. Nem engedhetem, hogy örökkön kínozza magát, mert fél. Megértem félelmét, hiszen már én magam is éreztem a súlyát, ahogy a mellkasomra nehezedik, de tanultam belőle. Ely sem lesz örökre velem mégsem akadályozott meg engem ez abban, hogy magamhoz vegyem. Hogy óvjam életem minden egyes percében, hogy szeressem őt. Egy nap tudom el kell majd engednem, de nem akarom megvonni magam attól, hogy megtapasztalhatom ezt a fajta szeretetet is. Hiszen saját gyermekem soha nem lehet mégis úgy érzem, hogy Ely az én lelkem szülötte.
- A halál torkában megrémíti őket a tudat, hogy majd csak egyek lesznek a sok közül. Hiszen nem tudhatják, hogyan folytatod az életed. Hogy hány emberéletet fog még felölelni a sorsod. Vannak, akik azt kívánják bár meg ne ismertek volna, hogy ne vesztegették volna az idejüket igen.. Ezt elismerem. De ott van az a fél is, akik az utolsó percüket is feláldoznák azért, hogy még egyszer átélhessék mindazt, amit veled átéltek. Egyetlen apró pillanatért, amikor még minden békés volt. Mikor a halál nem állt a küszöbökön. Nem veszel el tőle semmit. Hozzáadsz az életéhez. Hát nem látod? Őrülten szereted és, ha ő csak fele annyira is szeret téged, mint te őt, akkor csak saját magatokat ítéled szükségtelen kínra. - Láttam már Magnus-t szerelmesnek, hiszen elég sok mindent megéltünk együtt. De még sosem láttam egyetlen egyszer sem, hogy ennyire mélyen szeretett volna valakit. Talán egy kicsit féltettem is, hogy mit fog elvenni belőle, ha elveszíti. De még mindig azon az állásponton vagyok, hogy jobb, ha később veszíti el, mintsem kínlódik éveken át látva, hogy Ő sem érzi jobban magát mégis keresi a helyét az életében, amit nem akart magáénak.
- A vágy nem elég arra, hogy teljesíteni is tudja. Akarhatja amennyire csak tőle kitelik, de a szíve mindig is felülemelkedik az akaraton. Jace pedig.. Ő volt az egyetlen, aki igazán közel állt hozzá. Érzései nem kötötték nőkhöz, Ő volt az egyetlen, akiben megbízott és nem volt szó szerinti értelemben a testvére. Nem kötötte őket egymáshoz a vér. Kivetítette összezavarodottságát, vágyait.. Kereste önmagát. De aztán jöttél te. Lehet, hogy a háttérben Jace ott lebegett számára eleinte, mint biztonsági háló, de szerintem már most túl mélyre merült ő is ahhoz, hogy egy vágyálom képhez térjen vissza. Már megtapasztalta milyen az, ha igazán szeretnek. Ez pedig sokkal többet ér, mint egy apró fellángolás, ami ráadásul viszonzatlan. - Legszívesebben tényleg bezárnám kettejüket a szobába egy olyan mágiával, amit csak akkor lehet kinyitni, ha végre képesek őszintén kinyitni egymás felé a szívüket, nem álarcok mögé rejtőzni, hanem önmagukat adni. Az érzéseiket nem visszafogni, hanem hagyni kiteljesedni, hogy virágozzon. Ahogyan annak történnie kell. Nem szabad már ilyen korán halálra ítélni és gyökerestül kitépni, mintha az bármilyen megoldást hozhatna nekik.
- Szóval ti ketten még nem...? - Valahogy azaz érzésem támadt, hogy tényleg nagyon szükségük lenne arra, hogy őszinték legyenek egymással. Hogy kiengedjék a gőzt. Mert van azaz érzésem, ha ez így folytatódik, akkor saját magát fogja az őrületbe kergetni. Én pedig nem segíthetek rajta. Senki nem segíthet. Egyedül Alexander az, aki beléphet az ajtón, mint a herceg, hogy megmentse saját nyomorából az én Magnus-omat. Egyre inkább érzem szükségét annak, hogy portált nyissak és iderángassam azt a híres árnyvadászt, hogy együtt nyalogassák a sebeiket. De félek, hogy mi történne ha megpróbálnám. Most nem túl biztonságos az erőmet alkalmazni. Főleg nem Magnus előtt. Nem akarom, hogy még miattam is aggódni kezdjen.
Ahogy magához húz nem ellenkezem csak átölelem és a hátát kezdem el cirógatni. Megakarom őt óvni mindentől. Szeretném, ha elvehetném szenvedését, de ez nem az én szerepem. Jelen esetben nem. Hiszen csak az tudja enyhíteni a fájdalmát, aki egyben a forrása is. A sors kegyetlen iróniája. - Sosem lesz könnyű elengedned. Sem most, sem máskor. A különbség csak az, hogy most nem csak a halála után szenvedsz, hanem még életében is, mikor a tiéd lehetne szerelme. Szeretned kell. Engedned kell, hogy szeressen. Különben halott ember leszel, aki az élők között ragadt. - Belülről szinte teljesen el fog pusztulni, ha hagyja, hogy ez az egész továbbra is feleméssze. Beszélnie kell vele. Tisztáznia kell... Tudni, hogy mit akar Ő. Közös döntésnek kell lennie akármennyire is az én Magnus-om lesz az, akinek később ezzel együtt kell majd élnie a fiú halála után is. De én akkor is itt leszek. Soha el nem hagyom.

|| azt hiszem kicsit megszaladt a kezem. Konyha 2148618046

" Your eyes, they shine so bright
I wanna save that light"

Keserűen felnevetek, valahol mélyen tudom, hogy igaza van, szomjazzuk a szeretetet, a szerelmet, azt, hogy kelljünk valakinek és nekünk is kellhessen valaki. Összetartozás hajt minket előre, amiről tudjuk, hogy értékkel bír az életben. Beszélhetünk pénzről és boldogságról, de nem vehetjük meg mindazt, amire vágyunk. De, és talán ez most a lényeg nekem, lehetünk boldogok akkor is, ha mást nem teszünk tönkre. Annyira sokan hullottak már ki mellőlem az életben, hogy nem bírom újra elviselni, nem akkor, amikor Róla van szó. Belehalok, ha elvesztem és ez a rettegés a csontjaimba itta magát, nem tudok szabadulni tőle, mint hajnalban a rossz álomtól, ami nem múlik el, míg az éjszakát fel nem váltja a nappal, míg a kelő nap sugarai vissza nem szorítják az ágy alá a démonokat. Kedvem lenne lelécelni innen, máshol keresni a boldogságra hajló csírát, ami igyekszik kihajtani, ha nem nyesed le, még akár meg is kaphatod.
Igaza van abban, hogy vágyunk rá, de milyen áron? 60 év? Ennyim lehet Alexanderrel, ha… ha nem hal meg előbb, de lássuk be, hogy nephilimek nem élnek annyit. Persze, lehet, hogy Alexander előbb vagy utóbb tagja lenne a Konklávénak, az picit biztosabb lenne, de meddig? Amíg valami nem történik, a másik pedig az, hogy lehetne mellettem, dacára nekem, értékes tagja a társadalmának? Ennek a szigorú szabályokhoz kötött világnak? Ha valaki, hát Ő szorosan ragaszkodik hozzá, hogy fedhetetlen legyen. Tért már le az ösvényről, választotta már a sötétebbik utat, azokért, akiket szeret. De vajon, én megérek ennyit? Nos, nem hiszem.
- Futottál már te is szerelem elől,engedted már el, mert tudtad, hogy ez a helyes. – túl régóta élünk, túl sok titkot őrzünk a szívünkben, de előlem sosem tudta eltitkolni, hogy éppen milyen hülyeséget csinál, voltunk mi már hasonló helyzetben, Ő más döntést hozott. Boldoggá tette? Hosszú és rövid távon egyaránt? Meg szeretném kérdezni, de félek, olyan sebeket tépek fel, amik éppen, hogy behegedtek
- Hidd el nekem, kedvesem, addig jó, míg nem látsz teljesen a fejembe .- Azon aztán messze kiakadna, ha látná milyen fékezhetetlen rémület készül tanyát verni, milyen zsigeri a reszketés. Az agyamból indult és a szívembe tépte be magát, rést ejtve a bizalom pajzsán.
Álltunk mi már egymás mellett sok helyzetben, védtük egymást a sikoltó fájdalomtól, sírt az ölembe hajtott fejjel és tettem én is ugyanezt. Mit áldoznánk egymásért, a közös múltért, a szeretetért, ami köztünk szövi értékes fonalát? Megértheti-e azt, hogy minden a pumpáló iszonyatról szól?
Nagyot kortyolok a kávémból, éhes vagyok, nem csak a gyomrom, de a lelkem is.
- Ha más nem akkor jót nevetünk rajta. – ujjaim kecsesen a levegőbe emelem, mintha egy emléket rántanék magamhoz, szervezetemben izzik a mágia, mint mindig, ha kétségek gyötörnek.
- Megfejtjük az összes titkod. – na ebben biztos lehet, abban jók vagyunk, meg összeesküvés elmélet gyártásában, sőt kifigurázásban, de abban is, hogy viccet csináljunk a hatalmas problémából , vagy éppen elefántot a bolhából. Könnyedén táplálékozunk egymás lelki erejéből, elvesszük és visszaadjuk, amit profitáltunk egymásból.
- Pedig nagyon csinos kis dobozaim vannak, némelyik kényelmes is lenne. De szerintem téged nem vesznek vissza, keringenél a postán, végül mégis megtartanálak. Igazából meg, mit is kezdenék nélküled? Magányos lennék, szomorú, elesett, koldus. – rápislogok, érezze, hogy mennyire elhagyatott lennék, ha mégis úgy döntene, hogy elhagyna, mehetnék keresni, visszazsarolni, könyörögni, már belegondolni is fárasztó. Mennyi meló lenne ebben? De legalább nem Alexanderen rágódnék, mint egy kérődző tehén.
Kiöntöm a szívem, ő pedig lehülyéz. Összerezzenek, ahogy felpattan. És érkezik a lecseszés, egyszeriben kicsinek érzem magam, összetöppedek. Sosem volt anyám, de azt képzelem ő cseszett volna így le. Kedvet érzek védekezni, meg is emelem a kezem, hogy ne bántson már, na.
Ó ha tudná, milyen nagyon komolyan is gondolom. Azonban meghat, hogy így felháborodik, hát nem véletlen, hogy nagyon imádom?
- De… - kezdenék bele, de csak mondja, én pedig hallgatom, elbizonytalanodom. Jó, most így, hogy mondja tökre gáz, értem én, hogy mit mond, csak nem, értem. Igaza van, nem tagadom, hogyan is tehetném? A szívem zavartan kalimpál, akár egy veszett madár a kalic mélyén, ahonnan többé nem szabadulhat boldogan, hiszen a végső esetben mindig is rab marad.
- Léna, oké. Igazad van egy csomó dologban, de gondold végig. Hány olyan életedben asszisztáltál, aminek a végén a másik már megbánt mindent? Mert én tettem. Vetették a szememre a halál pánikjában, hogy máshogy is alakulhatott volna, hogy lehetett volna család, gyerek és nem egy féldémon. Persze, tudom, hogy szavak és a félelem szülte őket. De nézd onnan, hogy Alexander 21 éves, még őrülten fiatal, mennyit kéne elvennem tőle ahhoz, hogy boldog lehessek? Mi van, ha nem lesz boldog, ha… nézd Ő nem fog 50 évet élni, ezt tudjuk jól, úgy fogom elveszteni, hogy talán mellette sem lehetek. – hangom kezd kétségbe esni, ezáltal én is, ő csak jelzi. Tudom, hogy igaza van, hogy értékes időt veszek el magamtól, de okkal teszem, ésszerű okkal.
- A családja, az anyja, csak egy a sokból. Max elvesztése megrázta őket és lezárta a családi vérvonalat, túl rövidre, Alexanderben megvan a vágy rá, hogy teljesítse, amit kell, mi van, ha hiba vagyok, fellángolás, mint Jace? Tudom…- megemelem a kezem, ne kezdjen a Jace meg az elérhetetlen és blablabla szövegébe.
- Én nem bírom Léna, értsd meg. Nem bírom végig nézni, nem bírom ki. Annyira félek, hogy elvesztem, hogy más sem jár a fejemben, megszállottan kerget a gondolat, hogy el kell válnom tőle, rettegek egész nap, minden percben, amikor nincs velem. Nem köthetem magam mellé, akár egy lufit a karomra. Nem tudok semmire sem koncentrálni, nem tudok figyelni, nem tudok gondolkodni, nem… csak nem vagyon önmagam. A közelében lenni…- nagyot sóhajtok, hát nem érti, hogy megveszek? Megőrülök, ha nincs velem és megveszek, ha velem van. Ha csókolom, akkor éppen pont a legjobb a világon, ha meg nincs velem, a körmöm rágom és mások idegein táncolok, felrobban a szívem, kiakad az agyam, és összetéveszthetetlenül zaklatott vagyok.
Kifordulok a széken, ahogy hozzám lép, fejem a melleire döntöm, kínlódom, mint egy kivert kutya.
- Hát ölj már meg, nem látod, hogy reménytelen az életem, hidd el, meg fogok halni magamtól is. – panaszkodom csak, én is érzem, de nem tudom elmondani neki ennél jobban, hogy mennyire és mitől reszketek minden egyes percben. Két kézzel ölelem át a derekát, magamhoz húzom, jó szorosan, hogy a levegő kituszkolódjon a tüdejéből.
- Egyszerűen azt érzem, hogy nem bírom el, nem vagyok képes rá. Összeomlok alatta. Mi van, ha csak jobban elmélyül és nekem nem fog menni? Akkor nem jobb, most elengednem? – mielőtt halálos sebeket kapunk mindketten? A szavakat a mellei közé darálom, intim pillanat lenne, ha nem a szerelmem miatt nyafognék neki.

Tárgy: Re: Konyha Szer. Feb. 28 2018, 00:51

panda & magnus ♥

we are stronger together

- Ma eléggé ilyen melankolikus hangulatban vagy. Lemondani róla sem olyan egyszerű, mint azt gondolnád. Lehet, hogy azt hiszed, hogy képes vagy rá, de a legtöbbünkben ott van az élni akarás, amiből automatikusan érkezik az, hogy szeretni akarunk, vágyni valakire. Azt akarjuk, hogy szeressenek. Lehet, hogy démonoktól származunk félig, de ott van az a rész bennünk, ami emberi és igényli ezeket. - Nem tudom, hogy miért lett hirtelen ennyire lehangolt, de valahogy szeretném kicsit feldobni. Habár nekem is megvan a magam baja ez nem azt jelenti, hogy nem tudok ott lenni a másik számára, hogy lelki támaszt nyújtsak. Neki pedig pontosan ez kell. Én amúgy is jelenleg folyamatosan körbe-körbe járom ugyanazokat a dolgokat és egy újabb körtétellel sem leszek semmivel okosabb, mintha teljes mértékben el lennék átkozva. Talán pont ez a dolog nyitja.. Bár még akkor sem vagyok túlságosan közel az igazsághoz. Meg kell találnom, hogy ki tette, mert nagy valószínűséggel csak ő tudja, hogy pontosan mi is történt és, hogyan is fordítható vissza. Az már biztos, hogy egyáltalán nem lesz ingyen a segítség.
- Valakinek muszáj kicsomóznia azokat a sűrű, heves gondolatokat a fejedben. De nem kaphatom el mindegyiket bármennyire is szeretném. - Néha a gondolatai olyan hevesen cikáznak, hogy nem tudom elkapni őket. Mégis az arckifejezése, a testtartása nagyon sok mindent elárul az egész összességéről. Hogy mi körül forog, éppen mi az, amin szüntelenül rágódik. Minden fájdalmát elvenném, ha képes lennék rá. Mert Ő igazán megérdemli, hogy boldog legyen. Azonban sajnos ebben sokszor Ő maga a saját legnagyobb ellensége.
- Hát megpróbálhatom.. Aztán meglátjuk, hogy kisül-e belőle valami, vagy egy hatalmas zagyvaság lesz ez az egész. - Ezt még meg tudom tenni. Bár néha, amikor felébred az ember tudja jól, hogy álmodott és álmából zargatták fel, de mégsem tudja kézzel foghatóan megmagyarázni mit is álmodott. Mintha minél többször igyekezne az álom utolsó képe után kapni, hogy felidézze annál elérhetetlenebb lesz. Mintha egyenest gúnyt akarna űzni saját magából. Néha pedig a legértékesebb álmaink így foszlanak el emlékeinkből míg már azt sem tudjuk, hogy megtörtént-e vagy csak erőteljesen kapaszkodunk abba a hitbe, hogy aznap tényleg álmodtunk valamit.
- Hát, hogyha vissza is akarnál küldeni engem bárhova egy kis dobozba csomagolva, visszatérítést kérve.. Hát azt kell mondanom, hogy azzal pár évszázadot elkéstél.. Sajnálom, de el kell fogadnod, hogy én már veled maradok, visszatéríthetetlenül. - Sosem tudnám magára hagyni. Még akkor sem hagyom magára, ha éppen a világ másik felén vagyok. Hiszen könnyedén nyithatok egy portált és itt teremhetek, ha szüksége lenne rám. Meg aztán azt hiszem lélekben örök kapcsolat jött létre kettőnk között. Lehet, hogy az árnyvadászok között létezik a parabatai kötelék, aminek megvan a maga szertartása, de nekünk nem volt szükségünk ilyesmire. Az első pillanattól kezdve, hogy megismertük egymást.. Kötődtünk a másikhoz. Megszakíthatatlanul. Magnus a lelki társam, aki nélkül az életem koránt sem lenne ugyanaz. Nem is tudom elképzelni és nem is akarom.
Végighallgatom, amit mond és vegyes érzések kavarodnak bennem. Az egyik felem legszívesebben magához ölelné, hogy soha semmi baj ne érhesse, hogy megszüntessem a fájdalmát megmutathassam neki a helyes utat. A másik azonban nem túl erősen, de fejbe kólintaná a sok ostobaság miatt, amit összehord. Egyszerűen nem is értem, hogy gondolhat ilyet. A küzdelmet bennem a második érzéshullám nyeri, hiszen a kezem nem túl erősen lendül, de hátulról fejbe kólintom. - MAGNUS BANE. NEKED ELMENT A JÓZAN ESZED IS? - Hirtelen annyira dühös leszek, hogy inkább felpattanok a székről és fel-alá kezdek járkálni. - Nem tudom elhinni, hogy egy percig is komolyan gondoltad azt, amit mondtál.. - Megrázom a fejemet, majd abbahagyom a mászkálást és összefont karral fordultam felé és szúrós tekintetemet rászegeztem. - Szóval, ha jól értem.. Csak mert az anyja azt mondja, hogy ők nem fogják így elfogadni ezt az egészet.. Meg mert kötelezettségei vannak.. Magnus.. Már nem azért, de ha kötelezettsége van, ha nem.. Nem lesz képes arra, hogy majd nekiáll gyerekeket gyártani csak mert ezt kívánják tőle.. Az lesz a vége, hogy mind a ketten összeroppantok, összetörtök. - Beletúrtam a hajamba és két ujjammal megfogtam az orrnyergem. - Elhagyod őt. Szenvedni fogsz. Mert szereted őt. Látom rajtad, hogy majd beleőrülsz, hogy nem lehetsz vele. Plusz ne felejtsük el, hogy még ki is fejezted teljesen nyíltan. De tegyük fel.. Tegyük fel tényleg jobb lesz ez így neki.. Hmm. Lesz egy családja. Talán gyerekei is kötelességből. Tényleg képes lennél arra, hogy egy olyan életre ítéld, amit megvett, amiben nem lehet önmaga? Hiszen szeret téged és te is őt Magnus.. Nem lesz egyszerű elengedni. Soha nem egyszerű senkit sem elengedni, ha itt az idő. De minden napot úgy kell élni, mintha az utolsó lenni és kihozni belőle a legjobbat. Megmutathatod neki azokat a dolgokat, amiket egy életben igazán érdemes, látni és átélni. Adhatsz neki egy életet, amit érdemes élni. Nem egy olyat, amiben börtönbe kell zárnia a saját érzéseit. - Közelebb lépkedtem hozzá és a kezemet, finoman a hátára helyeztem. - Ő téged választott Magnus. Miért akarod elvenni tőle a választási lehetőséget? Veled akar lenni. Nem lesz egyszerű. Sőt, talán rendkívül rögős út áll előttetek. De, amiért nem kell megküzdeni, az nem is igazán olyan értékes.

Tárgy: Re: Konyha Kedd Feb. 27 2018, 17:27

" Your eyes, they shine so bright
I wanna save that light"

Biccentek, okosan, mint aki még nem is gondolta ezt végig. Imádok szerelmesnek lenni, volt egy időszak, amikor magát a szerelem érzetét szerettem, amikor azért mentem el Párizsba, mert az a szerelem hazája. Olyan szinten üldöztem, hogy függő lettem tőle, aztán persze csalódtam, az első csók, az első szex, ráébresztette, hogy nem ezt keresem. Ki is oltották a fenemód nagyszabású érzéseimet. Bada bumm. Persze, akivel kavartam előtte barátom volt, nos lássuk be, hogy ha valakivel összeméred a léced, khm, akkor abból már többé nem lesz haverság, nemhogy barátság. Elsodrottunk egymás mellől. Azonban imádom azt a finom kis tüzet, ami éltet, ami miatt érdemes felkelni reggel. De Alexander... Ő szerelem, sőt SZERELEM. Csupa, nagy, ordítós betűvel. Ő az, akire mindig is vártam, akit magam mellé kívántam. Csoda-e, hogy kivagyok, mint a kölyökbringa a réten?
- A remény. És a hit. Tudod mi a hit? Nos a hit nem más, mint a remény hallhatatlanságába vetett bizalom. - ma túl bölcs vagyok, ezt teszi velem, ha iszom és nem alszom, ha egész éjszaka pörgök, mint a búgócsiga és sajnálom önnön idiótaságom.
- Jó de.. nem lenne egyszerűbb feladni? Azt mondani, nem kell többé? Elég volt. Köszi, nem, nem. Kihátrálni, megvédeni magad attól, hogy tudod oltárira fog fájni? Érted, csak... elengedni, hagyni, hogy a por kifolyjon az ujjaid közül és, hát nem tudom, megelőzd. - én is érzem, hogy hülyeséget beszélek, már mentegetem magam, mert tudom, hogy iszonyat rossz döntést hoztam, nem kellett volna. Tudom, hogy meg kell élni az egészet egy az egyben, hiszen az elmúlás pont annyira része, mint a szerelem és az élet, csak ne lennék ilyen makacs. Rettegek, attól, hogy elvesztem és félek, hogy velem marad. Annyi mindentől megfosztom őt, már azzal is, hogy meleg, bár ez nem fog megváltozni, ha nem leszek, talán, csak... lehet letagadja és lesz családja, lesz gyereke, lesz élete. Félek, hogy megbélyegzem az életét, nyomorékká teszem, kitaszítottá. Rettegek, érte.
Ha csak rá gondolok, is elfog a pánik, hogy többé nem csókolom a száját, nem ízlelem a bőrének ízét, nem... hogy más teszi majd meg. Összecsikordulnak a fogaim, ahogy ezt a képet felfestem magamnak. Meg fogok őrülni, ebben bele fogok pusztulni.
Mibe keveredtem? Muszáj kihevernem, ennyire nem szerethetem, tilos.
Elnevetem magam, nem őszintén, nem szívből, csupa, merő gúny, magam felé.
- Jaj Léna, hát miért olvasol te bennem olyan biztosan? - megkattanok. Izmaimban feszül a tehetetlen energia, a menekülésre való hajlam, mint a vad lovakban, ha megérzik, hogy közelít a nagymacska. Talán magamat féltem, hiszen annyira szeretem őt, amit nem kéne, hogy érezzen a dobbanó szív, halhatatlan élet, és nem csak a lélek. Az mindenkié halhatatlan, de a testem... nem változik több száz éve, sebeket gyűjtök be, abból sem sokat.
Annyi minden lehetne máshogy, ha akkor nem sétál be az életembe, nem viszi magával a szívem és az eszem is egyaránt, és még csak le sem feküdtünk egymással. Bánom? Talán. Na jó, igen. Akkor lenne emlékem a testéről, ízéről. Most pedig csak a csókja emléke égeti az ajkam.
Összeomlik körülöttem minden, és nem tudok ellene tenni semmit. Talán nem is akarok, lehet bele akarok fulladni, megbüntetni magam, mert szerethettem egy ilyen tiszta lelket és Ő viszont szeretett, elrontottam. Nagyon.
- Talán csak oda kéne figyelnünk jobban, na nem azt mondom, hogy írj álomnaplót, hát nem vagyok én kuruzsló, ám lehet nem lenne rossz ötlet mégsem. Mi lenne ha vezetnéd az álmaidat? Már füzetbe. - lemondóan legyintek, értse. Hiszen teszi velem, akkor is ért, ha meg sem szólalok, ha csendben vagyok, ha csak létezem. Szerintem senki nem ismer nála jobban, ami tud nagyon veszélyes is lenni, mert úgy olvas bennem, mint egy bulvárújságban. A jó benne, hogy ez vica-versa működik, néha csak vagyunk és szavak nélkül beszélgetünk, szóval jó lenne megoldani a problémáját, mert ha elvesztem... nem, erre gondolni sem merek. Összeszorul a szívem. Alessea után, én már nem bírok mást elveszteni, nem megy.
- Igen? - elnevetem magam. Ő pont úgy megsemmisülne nélkülem kicsit, ahogy én nélküle, ezt tudja jól és melegen ajánlom is neki, hogy tudja, éljen ezzel. Éljen minden segítséggel, amit adhatok neki, mert az élet erről szól, segíteni azt, akit szeretsz, minden létező erőddel.
Sóhajtva veszem át a szalvétát és kenem el vele a csokit a köntösömben, ezer színben pompázása mellé nem árt neki.
Komoly tekintettel nézek rá, villámat a palacsintába szúrom, a számba tolom, megfontoltan megrágom. Hát ő sem érti.
- Nem lehet teljes mellettem, én nem adhatok neki biztonságot, nem fogják elfogadni, én csak egyszerűen féltem, hogyan veszítem majd el egyszer? Elég bélyeg neki, hogy a férfiakat szereti, tudom, hogy szemet hunynak felette, hogy nephilimek úgy tesznek, mintha ez nem lenne egy létező dolog, de én mellé alvilági is vagyok. - ezek a tények és ezek tudja is jól. Szóval időt húzok, hiszen nincs ésszerű magyarázatom.
- Eljött az anyja, elmondta, hogy nem fogják elfogadni, akkor sem ha láthatóan szemet hunynak, Alexanderrel kihal a vérvonaluk, ha én nem vagyok, akkor talán.... - elhúzom a számat, mert amit beszélek az őrültség, én is tudom, ő is tudja, mind tudjuk.
- Akkor lehet, mondom csak lehet lesz családja és tudod, hogy van ez. Ő egy Lightwood neki kötelezettségei vannak. - balbalbalbal. Marhaság, de ha nem mondom ki, van értelme esküszöm, hogy van neki.
- Léna, én félek. Sőt mi több rettegek, hogy bármire, értsd bármire képes lennék érte, ártani neki és magamnak is. Ő olyan ártatlan és annyira naiv, én nem tudom, csak nem tehetem ezt vele. - éljen, adjon nekem egy piros pontot, olyan értelmes vagyok, a szavaim is dadognak, ahogy az elmém is. Könyörög a pillantásom, hát értsen meg.
- Könnyebb neki, ha nem vagyok. - elbizonytalanodom. Tudjuk a szerelemről, hogy világokat omlaszt össze, háborúkat indít meg, és végez be. Hadurakat tesz hülyévé, vallásokat dönt romba, mert aki szerelmes az hülye. Jelentkezzen, aki hülye. Már majdnem felteszem a kezem.

Tárgy: Re: Konyha Kedd Feb. 27 2018, 15:18

panda & magnus ♥

we are stronger together

Néha van, hogy emberek nem illenek össze. Legalábbis egy bizonyos értelemben. Sokkal egyszerűbb megtartani a barátságot, mint bemocskolni valamivel, ami nem működne. De van azaz eset is, amikor mindkét fél szeretne nyitni de retteg attól, hogy ezzel mindent tönkretehet. Hogy valami csodálatos dolognak az alapját pusztítaná el. Ez a félelem pedig megfojtja őket. Sosem lehetnek tisztában azzal, hogy a másik is pontosan ezt a harcot vívja, mert mindketten félnek nyíltan beszélni az érzéseikről. Úgy gondolom azaz igazi veszteség. Mert inkább elnyomják magukban az érzelmeiket, mintsem a nyilvánvalót kiadnák magukból és igazságban élnének. A hazugság az, ami a legtöbbször megfojt bennünket, mert úgy hisszük úgy a jobb, ha nem beszélünk róla. De később majd a sok mi lett volna, ha lesz az, ami a lelkünket újra meg újra darabokra szaggatja majd.
- De ugyanakkor pontosan ez az, ami mindig életet is lehel belénk. Szeretni, szerelembe esni a legcsodálatosabb dolog. A halál pedig.. Ha nem is a sajátunk jelzi, hogy egy fejezet lezárult az életünkben és egy új következik. Ami lehet, hogy azzal fog megtöltődni, hogy gyászoljuk, akit elveszítettünk, de egy napon képesek leszünk újra reménnyel telten a jövőbe tekinteni. - Tudom jól, hogy én magam is megszenvedtem a szerelmet. Távol tartottam magam tőle, hiszen mondén volt. Én pedig örökké éltem. De már bánom, hogy nem töltöttem vele azt az időszakot, ami megadatott nekem, mintsem attól rettegtem, hogy egy napon majd elveszítem és mennyire fog fájni. Sokkal jobb lett volna, ha úgy fáj, hogy tudom valós volt. Emlékek tömkelegében merülhetnék el, de csak az utolsó pillanatába kapaszkodhatok, amikor már késő volt. Szívem magába zárta az érzéseket, eldobta és soha ki nem fejezte őket. Csak amikor már a búcsú pillanatához értünk. Ez pedig talán még nagyobb veszteség a halálnál. Nem megélni valamit és elveszíteni mindig sokkal nehezebb, mint megélni, átérezni és emlékezni rá.. Mert egy emlék bármilyen régi is már.. Mindig képes mosolyt csalni az arcunkra.
- Sok mindenen kell változtatni, de azt érzem, hogy a nagy változtatási ingered mögött megbújik valami. - Felkelhetünk egyik napról a másikra, hogy teljesen más stílusban képzeljük el az otthonunkat. Például Magnus-nál szinte mindig váltakoztak a stílusok, ahogy azt az öltözete is mindig tükrözte. Legtöbbször kedve szerint váltogatta a ruhákat magán és ez alól a lakás sem volt kivétel. Valahogy mindig igyekezett a maga igényére átalakítani. Épp amilyen kedve volt. De ez is azt hiszem hozzátartozott az Ő színes személyiségéhez. Pont ez tette olyan szerethetővé.
- Ha ott is jönnek, sosem egyértelműek. Néha bonyolultabb őket megfejteni, mintsem a való életben szembesülni a problémákkal és azoknak a megoldásával. - Megannyi álom, különböző jelentésekkel. Emlékszem gyermekként annyi őrültséget álmodtam. Némelyik talán még túlságosan is valósnak tűnt és azt hittem, hogy tényleg megtörtént. Egy beszélgetés egy baráttal.. Végül azonban lassan beitta magát emlékezetembe, hogy mindez csak az álmaim egyike volt, hiszen az a barát már évek óta békére lelt.
Kicsit összerezzenek az ötletre, miszerint a fejemben turkálna. Őszintén félek attól, hogy mit találhat ott. Egy dolog azonban van, amit szívesebben rejtenék el előle. Úgyhogy utolsó kapaszkodási lehetőségnek megmarad, de inkább nem merülnék bele a szörnyű sötétségbe, ami mögött a megoldás lakozik. - Megpróbálhatnánk. De egyenlőre még hagyjuk. - Hessegetem el az egészet. Van, amit még nem mondtam el neki. Megoldást fogok rá találni, de előtte rá kellene jönnöm, hogy ez az egész egyáltalán mi is akar lenni.
- Hát már késő is lenne eldobnod magadtól. - Sosem volt panasz különösebben egy főztömre sem. Ely mindig is agyon dicsérte, de azért valljuk be, hogy volt emögött jó pár évszázad tapasztalat. Úgy pedig még, ha teljesen analfabéta is valaki, akkor is képes megoldást találni arra, hogy idővel tökéletesítse a művét.
Ahogy meghallom, hogy szakított Alec-el kis híján megakad a palacsinta a torkomon, ami miatt egy kisebb köhögőroham tőr rám. Hogy mégis miért csinált mit? Összezavarodottan pislogok rá, amikor, mintha teljesen semmiség lenne továbbra is kergeti a költözés témát. Amíg újra levegőhöz jutok még sikeresen le is eszi magát közben. - Azért tudom, hogy vannak hülye húzásaid, de azt gondoltam ennyi idő után legalább enni megtanultál rendesen. - Egy szalvétát nyújtottam felé. - Megtudhatnám az okát, hogy mégis miért szakítottál vele? Esetleg elgurult a gyógyszered? Mire jó, hogy ezzel önmagad és őt is kínzod, Magnus? - Azzal, hogy költözni akar már nem is foglalkozom inkább. Az egész csak egy ostoba felindulás. Amúgy sem fog menni semerre. Felesleges egyáltalán foglalkozni a felvetéseivel. Ha kell én magam láncolom oda az ágyhoz, aztán dobom rá Alexander-t és láncolom őt is oda, míg meg nem oldják a problémáikat.

Tárgy: Re: Konyha Kedd Feb. 27 2018, 14:18

" Your eyes, they shine so bright
I wanna save that light"

Nyithatnék vitát arról, hogy az elmúlt 100 évek alatt, hogyan és miként tartottuk egymásban a lelket, miket éltünk meg együtt, hogyan húztuk ki a másik seggét a bajból, mert volt alkalom rá bőven. Léna is tud felelőtlen lenni, kölyök, aki játszik az életével, mert mi valahogy nem hisszük el, hogy vége szakadhat. Oly régóta tapossuk a sártekét, néha valóban hihetetlen, hogy egyszer véget érhet ez a párkák által hosszúra szőtt fonal, mely aranylik a sötét éjszakában.
Léna oly régi társam, hogy már nem számolom. Emlékszem mindenre, amik mi voltunk. Őt látni a konyhámban és tudni, hogy valami történt vele, szívszaggató érzés, még a kávé és a palacsinta ígéretének ellenére is.
Hazug mosolyt húzok az ajkamra, egy percig sem hiszem, hogy bevenné, de legalább láthatja, hogy erőlködöm. Megpróbálok normális lenni, bár mi nem vagyok éppen hétköznapiak. De ebben a világban ki az? Amikor Abbadont találom az ágyamban, Alexander helyett, amikor Isabelle vadászni indulna, amikor Valentine lerombolt mindent, amikor az alvilágiak majdnem mind kipusztultak.
Vajon jobb lenen a Föld nélkülünk? Vagy ember, embernek farkasa? Hiszen miattuk is áll készen a föld a kipusztulásra. De mi lenne Isten teremtményeivel, a bukottakkal teszem azt?
Felelősek vagyunk, a saját rókáinkért, akkor is, ha mi szoktattuk őket lábhoz.
Mi vagyunk egymásnak, akik a kezdetektől összetartunk, akik erősebben hiszünk a másikban, mint önmagunkban.
- Minden probléma alap pillére a szerelem, szeretet, hála hiánya. - esetemben maradjunk a szerelemnél, hiszen amiatt nyögöm a világ ezernyi súlyát, nem vagyok én Atlasz, hogy megbírjam.
A meglátásom oly briliáns, hogy megjutalmazom egy valós mosollyal.
Picassóval Rómában megvitattuk egyszer a szerelem erejét, és azt, hogy mi számít művészetnek. Hiszen ha jól belegondolunk egy apró fellobbanás is lehet szerelem, egy mélyebb érzés, erős test vonzás, és lehet művészet egy kirakatba helyezett klozet. Csak reklám kérdése.
Látom, hogy megugrik a szemöldök felrántó izomzata, ha van ilyen, majd rákeresek, ahogy a költözést említem. Annyi helyen éltem már, voltam boldog és hittem, hogy szerelmes is. Akkor mi vagyok most, nemigaz?
- Nem érzed néha, hogy ideje változtatni? - elmenekülni, futni, szaladni, szállni, a föld alá bújni, csak el onnan, ahol sajog és éget. Én megtenném, elhagynám ezt a mocsadék helyet, pedig imádom Brooklynt, nem hazudom, hogy nem. Csak annyira fáj az emléke, amitől minden nap meghalok egy kicsit.
- Pedig azt mondják az okosak, hogy álmainkban jönnek a megoldások, mégiscsak kéne aludnunk, nem gondolod? - hiszen az agyunk akkor is aktív, sőt az egész napi gőzt kiengedi, mint egy héliumos lufi és hagyja, hogy a tudatalattink milliónyi ingerrel lásson el, üzeneteket küldjön, csak néha elfelejt hozzá csapni az értelemező kéziszótárt. Na ilyen van az, hogy hiába üzen mindenfélét egy felsőbb erő, vakok vagyunk rá, mint a nagyágyú. Én most. Vaksi, kuksi...
Biccentéssel köszönöm meg a palacsintát. Azt gondolom túl vagyunk azon, hogy külön hálálkodnom kelljen érte, nem mert lusta vagyok, egyszerűen nem kell. Nyakon öntöm csokisziruppal, ha más nem, akkor mérgesben dobjam fel a talpam.
- Kicsit beletúrhatnánk jobban az agyadba. - mert nem próbáltuk még, mi? Csak lehet nem jól, szerintem nem kéne feladni. Kést ragadok, mellé egy villát, levágok egy darab tésztát, elismerően hümmentek.
- Megtartalak. - megeresztettek egy finom kacsintást és egy sóhajt. A hangom könnyed, mint, aki nem hal meg a nap minden szakában kétszer, mert a többit alvással tölti.
- Szakítottam vele és most elmenekülnék. Leginkább, hogy ne boruljak térdre előtte és a lábát ölelve könyörögni, hogy fogadjon vissza, szeressen kicsit. - hangom túl laza,láthatóan túljátszom, de tudom, hogy megérti, esetleg kicsit megszívja a vérem vele, de nem fog nekem esni. Érzi, hogy szenvedek, mint a télidőben kizárt kutya.
Újabb adag palacsintát lökök az arcomba.
- Szóval. Párizs? Írország, de izgat Hollandia is. Mit szólsz, hova illenék be? - komolyan pillantok rá a villám mögül. Tényleg el kéne innen mennem, itt meg fogok örülni, rövid és hosszú távon is, csak ne lenne Luna, Léna, Alexander és ez a szar Sebastiannel, meg Clary és... de héj, ki mondta, hogy nélkülem nem boldogulnak. És ha baja esik Alexandernek, míg nem vagyok itt, és és és segíthettem volna. A hideg kiráz a gondolattól, leeszem magam cserébe csokiöntettel.

Tárgy: Re: Konyha Csüt. Feb. 08 2018, 16:36

panda & magnus ♥

we are stronger together

A múltunk Magnus-sal már a gyerekkorunkig visszavezethető. Hiszen mindössze egy kisgyerek voltam, amikor megismertem. Ő volt az első barátom és azóta is szüntelenül kitartok mellette. A legjobb barátom. Mindenben számíthattam rá és Ő is rám. Tökéletes párost alkottunk, habár ez nem igazán ment át romantikába. De nem is igazán hiszem, hogy azt akartuk volna. Talán pont azért nem passzoltunk úgy, mert túlságosan sokra értékeltük a kettőnk barátságát, hogy hagyjuk a szerelemnek, a heves érzelmeknek, hogy elpusztítsa. Mert legtöbbször a szerelem nem hagy maga után mást, mint keserű gondolatokat, és begyógyíthatatlan sebeket. Újra meg újra ugyanabba a hibába esünk bele csak azért az egyetlen perc örömért, amit a szerelem okoz számunkra. Nem tudunk vele együtt élni, de nélküle olyan üresnek érezzük magunkat. Szükségünk van arra, hogy valaki ott legyen mellettünk, hogy támogasson minket bármiről is legyen szó. A feltétel nélküli szeretet olyasvalami, amit mindannyian szomjazunk és a legszerencsésebbek közülünk gyerekkoruktól kezdve megtapasztalhatják. Szerető szülök, akik mindenben támogatnak minket, ha ostoba döntést hozunk, akkor is ott állnak mögöttünk, habár sokszor figyelmeztetnek bennünket, hogy helytelenül cselekszünk. Figyelmeztetnek, egyengetik az utunkat, de Magnus-nak és nekem nem adatott meg ez. Az anyja megölte magát, amikor rájött, hogy kinek, vagyis az ő szemszögéből végül is minek adott életet. Aztán a nevelőapjával Ő maga végzett. Azt hiszem valahol mélyen Ő maga is tudja, ha nem teszi meg, akkor most nem ücsörögnénk itt, nem lennénk barátok, hiszen a puszta kezével fojtotta volna meg a lelki társam.
- De nem hiszem, hogy ez lenne a fő oka a boldogtalanságodnak. - Nem próbáltuk eléggé, vagy egyáltalán.. Nem számít. A lényeg, hogy ami most kettőnk között létező kötelék.. Erősebb bárminél és senki nem tudja megszakítani. Az utolsó lélegzetvételemmel is kitartanék mellette. Az életemet áldoznám érte. Mert őszintén, teljes szívemből, visszavonhatatlanul szeretem. Az életem az övéhez kötöttem. Ezt pedig soha nem fogom visszavonni.
Felszalad a szemöldököm arra a kijelentésére, hogy talán elköltözne innen. Nagyobb lehet a baj, mint gondoltam. De sebaj. A palacsintával mindent meg lehet oldani. Legalábbis átmenetileg határozottan működik. Ha mást nem a probléma forrására rámutat onnantól kezdve pedig már csak elő kell állni egy megoldással. Gyerekjáték, nemde? (..)
- Az alvás csak egy jele a problémánknak. Megoldhatnánk, besöpörhetnénk a szőnyeg alá, de azon nem változtatna, hogy mélyen valamivel igen is küszködünk mind a ketten, ami ébren tartja az elménket ahhoz, hogy ne tudjuk kipihenni magunkat. - Könnyű szerrel forgolódom a konyhában és egy finom, kókuszos palacsintát teszek le elé kis csokiöntettel a tetején, de az arckifejezéséből ítélve a tányér mellé leteszem a csokiöntetet, hogy úgy adagolja magának, ahogyan azt nem sajnálja.
- Legtöbbnyire ugyanazt, amire emlékszem. A sötét szobára, ahol voltam. Alakok mászkálnak körülöttem, de semmit nem tudok kivenni az egészből. - Megrázom a fejemet, majd pedig magamnak is szedek egy palacsintát és helyet foglalok. - De inkább jobb lenne olyasmiről beszélgetni, amit még ebben a közeli időtartamban meg tudunk oldani. Mégis miért vagy ennyire magad alatt pontosan és miért akarnál elköltözni?

Tárgy: Re: Konyha Szer. Jan. 10 2018, 15:21

" Your eyes, they shine so bright
I wanna save that light"

Drága Léna, már vagy sokszáz éve ismerem, mégis mindig üdítő, ha a közelemben van, árad belőle valami mélységes nyugalom, ami elvitatatlanul az övé, vagy csak én érzem belőle, mellette kicsit olyan, mint hazatérni, pedig egy ideje már tudom, hogy milyen az otthon, igaz most menekülnék, ha lehetne, elhagynám ezt a mocsadék várost is, a bűn hazája lassan. Mégis szeretem az összes szarságával együtt, most meg valahogy elhagynám. Futnék, menekülnék, el innen. A szívem messze vinne, és az is tart vissza. A zuhany meg fene jól esett, a zene segíthetne még. De ma valahogy…, na majd menten.
- Jogos a meglátás, azonban lehet, mert meg sem próbáltuk. – ez sem igaz, próbáltuk, jó is volt együtt, egy kis ideig, de a szikra az is maradt, hiányzott valami, hogy lángra lobbanjon. Lehet mi nem is akartuk. Talán jobban is, mint azt kellett volna. Sokszor hittem, hogy nekem pont egy olyan nőre van szükségem, mint Ő, de én hedonista vagyok, nem igazán élhető számomra hűség. Léna pedig monogám alkat, talán nem esne neki jól, ha egy férfival találna az ágyban, vagy lehet az jobban, mintha egy nővel.
Azonban a szerelem az egész más, az kicsinál, felőrli a lelket, nem is baj. Tegye csak. Aztán meg a hiánya csinál ki, minden, ami rá emlékeztet.
Már attól jobban vagyok, hogy a frissen örült kávé illata betölti a konyhát, kimossa a fejemből az oda nem illő gondolatokat. Hagyom neki, szükségem van rá, hogy valami üresre öblítse a bensőmet. Már több alkoholt sem viselek el, lassan elmondhatom magamról, hogy reggelire is koktélt öblítek. Mérlegre sem merek állni, hogy ne tudatosodjon bennem mennyit fogytam. Túl sokat. Mégsem kéne ennek a rohadék szerelemnek léteznie. Pedig űzzük, hajszoljuk, keressük, kutatjuk. Az egész életünk erről a rohadt kémia folyamatról szól. Aztán, amikor megkapjuk, összepisáljuk a bokánkat, és eliszkolunk előle. Tádáám, Senki nem tudja mi a jó.
- Gondolkodtam rajta, hogy elköltöznék innen. - Kávét töltök a kedvenc bögrémbe, telenyomom tejjel, és tejszínt is habosítok a tetejére, mert ma kell a méreg. Töltök a nőnek is, ha már a reggelit ő alkotta.
Visszaülök a bögrékkel az asztalhoz, még érzem a bőrömön a tusfürdő illatát, béke és nyugalom kéne, hogy legyen, esetleg több alvással szóba is jöhetne. Most meg hulla álmos vagyok, de ha ágyba kerülnék biztosan elillanna, mint a sosemvolt mezei nyúl.
Mégis elnézem a nőt és tudom, hogy vannak nagyobb problémák, mint a szétklopfolt szív, főleg, ha magunknak csináljuk.
Léna a családom, az örök, akire vigyázni kell, akit óvni kéne, és most elképzelésem nincs, hogy mi történik vele, de talán ha majd megint elmondja és nekem az agyam is működik, akkor helyre billen valami kis kapcsoló, fény gyúl a mélysötét éjszakában.
- Vicces, hogy az alvás hiánya idegel ki minket, pedig csak egy jóféle ital kéne, néhány gyógyfű és voilá…- a levegőbe csettintek, arcomon szokásos mosoly, mintha minden rendben lenne, mintha semmi sem fájna és aludtam is volna, de majd azt némi smink kisegíti, ha a dolgomra indulok. Majd, egyszer.
- A lényeg, hogy ne felejtsd el a csoki öntetet hozzá. – rákacsintok, és nem segítek az asztalhoz cihelni a dolgokat, mert ismerem őt, szereti ezt csinálni. Meg mellé, majd eltakarítani sem fogok segítek, na jó, ha szépen kér.
- Mesélj, mikről álmodsz? – biztos vagyok benne, hogy az álmaiban van kulcs vele kapcsolatban, csak meg kell félig fejteni, aztán vessük bele magunkat a problémájába, addig sem foglalkozom a saját kínommal.

Tárgy: Re: Konyha Vas. Dec. 31 2017, 00:32

panda & magnus ♥

we are stronger together

Az élet előszeretettel gördít elénk akadályokat, amikor a legkevésbé várjuk. Sokszor pedig bármennyire is törekszünk arra, hogy mindent helyrehozzunk és megtaláljuk az aranyközéputat.. Mikor ott van a lehetőség előttünk, hogy rálépjünk és jobban megérthessük a minket körülvevő történéseket még akkor sem vagyunk képesek cselekedni. Utána pedig természetesen a világ minden körülményét képesek vagyunk okolni a problémáinkért. Az pedig eszünkbe sem jutna, hogy leüljünk a hideg kőpadlóra és végiggondoljuk, hogy mi vezetett minket egy adott bukásunkhoz. Sokszor a saját döntéseink és hibáink azok, amelyek a kudarc felé sodornak bennünket. De még ezekben is képesek vagyunk okot találni. Hogy nem is olyan fontos a számunkra, mint azt gondolnánk. Csak mások miatt éljük az életünket, ahogyan. Hogy számukra tökéletes kirakatot egy életen keresztül csodálhassák. Ha pedig hibát vétesz, akkor erőteljesen meghurcolnak. A világ a mi szüntelen színpadunk, ahol mindig meg kell találnunk a megfelelő szerepet, amit nekünk szántak. Nem mindig jár ez együtt a boldogsággal, de meg kell próbálnunk mindenből a legtöbbet kihozni. Hogy legalább elmondhassuk, mi megpróbáltuk. Pont ezért kell a lehető legmélyére túrnom az elmémnek, hogy válaszokat kaphassak. Hiszen azon válaszok nélkül mindannyian elveszettek vagyunk.
A dudorászás számomra a legjobb módja volt annak, hogy eltereljem a gondolataimat és egy kicsit pihentessem az elmémet. Alig aludtam. Jobbjára csak forgolódtam, aminek a nap hátralévő részében fogom látni igazán a kárát. Azonban még előttünk van az egész nap és szeretnék egy kicsit feltöltődni, ami nem feltétlen azt jelenti, hogy át akarom aludni a napot. Mert az láthatóan egyáltalán nem megy. Akkor nem aludtam volna ilyen rettenetesen.
- Mert te is tudod jól, hogy nem azt szánta nekünk a sors. - Hosszú időn keresztül azt hittem, hogy szeretem. Talán igaz is volt. Az is lehet, hogy csak egy gyerekes rajongás volt a részemről, de az egyszer biztos, hogy sosem lettem volna képes tönkretenni azt, ami kettőnk között van azért, hogy megpróbáljuk. Hiszen mi értelme próbálkozni? Ha valami ott van kettőnk között az ellenállhatatlan és magával ragadó. Nem parancsszóra, próbálkozásra aktiválódna. Ott élne a bőrünk alatt. Elintézve azt, hogy soha ne szabaduljunk tőle. Minden egyes porcikámban van egy kis szeretet iránta, de minket inkább szövetségeseknek, barátoknak, lelki társaknak teremtettek, mintsem őrült szerelmeseknek.
- Nem mondhatnám, hogy túl jól aludtam, de azt hiszem neked sem ez volt a legjobb éjszakád. - Már csak rá kell nézni és lesüt róla, hogy nem éppen kipihentető alvásban volt része. - Milyen palacsintát szeretnél? - Fordulok a palacsintahalmaz felé, ami jelen pillanatban úgy tűnik, hogy elég lenne egy hadseregnek is, de azért minket sem kell feltétlenül alábecsülni.

Tárgy: Re: Konyha Szer. Dec. 20 2017, 15:11

" Your eyes, they shine so bright
I wanna save that light"

Összefolynak a nappalok és az éjszakák. Annyi mindent megtanultam, tapasztaltam már az életbe, milliószor omlottam össze, szeretném elkerülni, ám minduntalan belefutok újra. Az álom és ébrenlét határán lebegek, még húzna vissza az álom melegsége, az emlékek illata, az Ő iránta táplált vágyam.
Nincs kedvem felkelni, fejemre húzom a paplant, a selyem körbe ölel, vigasztaló meleget áraszt, érzem saját álomillatom de sajnos a sajátom, pedig…. Na jó, azonnal dühös leszek, én akartam így, én döntöttem így, még mérgesebb leszek attól, hogy az önsajnálat előrébb való, mint a gyász, ami a szívemben lakik.
Szar alak vagyok.
Lerúgom a takarót, hagyom a földre csúszni, hát mégis kit érdekelne? Alexander már morogna, na nem, nem gondolunk rá, nincs, hess groteszk gondolat.
A fürdő felé veszem az irányt, reggeli szükségletek, pedig nem aludtam semmit, valamit mondjuk mégis, annyit, ami összegyűrt, álmossá tett, nyűgössé és még véletlen sem kipihentté. Miért is lennék kipihent? Mitől? Igaze? Alesea halála, Luna kiborulása, a felelősség, a veszteség mardosó, folyékony fájdalma, ami az ereimben szánkázik, a csontjaimra fest éles kürt, hogy végig érezzem, ahogy savként tekereg bennem, akár egy kósza kígyó.
Leeresztem a megfáradt gőzt, rátenyerelek a víztartály gombjára, morcosan sétálok a csaphoz, inkább csak csoszogok. Fú, de elegem van. Ideje lenne lassan felnőni is.
Szemlélem az arcom a tükörben, elkenődött sminkem, kialvatlan arcom. A szemem alatt éktelenkedő táskákba annyi cucc férne, hogy elutazhatnék három hétre és még csak nem is vagyok Harry Potter.
Megsikálom az arcom, nem félek a ráncoktól, messzire elkerülnek… Hjaj de mázli, hogy nem vagyok egomán. Mi lenne, ha az lennék?
Fáj minden, a légvétel is.
A konyha felől halk dúdolás szüremlik felém, mosolyt csalok az arcomra. Tudom, hogy Panda nem átverhető, de lesz olyan diszkrét, hogy nem faggat meg, ha csak nem adok neki indítékot erre, márpedig nem tervezem a nyűgömmel elrontani a kedvét, elég lesz a frizurámmal. Elvakít a vágy, hogy visszabújjak az ágyba nyalogatni a sebeimet, mert akad belőlük nem kevés.
Besasszézok a konyhámba, a palacsinta illata megkorgatja a gyomrom. Éhen halok, mégsem vagyok igazán éhes. Jó kombó, valaki öljön meg.
- Miért is nem vettelek még feleségül? – komolyan nem értem. Mosolyom kedves, jelzi, hogy ne faggass, együnk, igyunk, rúgjunk be és ki a hámból, igaz még csak reggel van, de egy jó koktélhoz mindig időben vagyunk.
Szemlélem a nőt, alakját, hajának lágy esését. Nőnek gyönyörű, miért nem epekednek a férfiak a lábai előtt sorban?
Sokáig hittem, hogy szerelmes vagyok belé, hogy egyszer csak kiderül Ő a nagy Ő, de vagy én nem közeledtem vagy Ő nem engedte. Már nem is emlékszem, hogy volt. A szívem csordultig van szeretettel iránta, de ez nem szerelem, bár az lenne, lehet könnyebb lenne, akkor nem egy halandó után sírna a lelkem.
Asztalhoz ülök, a köntösöm még a fürdőben vettem magamra, most kisöpröm magam alól a székről.
Még nem kérdezem meg, hogy van, csak figyelem, minden gondolatom rá összpontosítom, hogy elhalványuljon az összes félelmem, és fájdalmam. Van nálam sokkal fontosabb is, mondjuk Ő és a problémája, ami nem elhanyagolható.
Mégis feltolom magam a székről és a kávéfőzőhöz lépek, hogy lecsorgassak egy méregnyi adagot.
- Kipihented magad? – sejtem, hogy pont annyira nem, mint én, miért is nem siklottam át hozzá éjszaka és gömbölyödtem a háta mögé, hogy elhiggyem, van még miért élni.

Tárgy: Re: Konyha Szomb. Dec. 16 2017, 00:46

panda & magnus ♥

we are stronger together

Pár napja, hogy a rémálom, ami magával ragadott megszűnni látszott. Hiszen Magnus-nál ébredtem. Nem tudom, hogy ki szórakozott velünk, vagy miféle játékot űzött, de egy valami biztos. Én nem fogok úgy tenni, mintha mi sem történt volna és szemet hunyni a történtek felett. Ki fogom deríteni, hogy ki rabolt el. Mert ameddig pontot nem teszek ennek az ügynek a végére addig senki nem lesz biztonságban. Ami pedig leginkább zavar, hogy az egésznek semmi értelme nincs. Elraboltak csak azért, hogy visszaadjanak? A legtöbb időt eszméletlenül töltöttem. Úgyhogy igazán nincs miről beszélni. Viszont azóta is igyekszem felidézni azokat a perceket, amikben magamnál voltam hátha előrébb leszek, de egyenlőre az egész nem más, mint zsákutca. Az utóbbi időt Magnus lakásán töltöttem. Nem akartam a terhére lenni, de szükségem volt a segítségére ahhoz, hogy felépülhessek és, ha be akarja vallani, ha nem neki is szüksége volt az én társaságomra.
A nap még szinte fel sem kelt én már a konyhában dudorászva készítek magunknak reggelit. Kell az energia. Na, meg persze nem is tudok igazán a fenekemen ülni és az elmúlt napokban épp eleget töltöttem az ágyban ahhoz, hogy szinte kirugdosson onnan. Már unja a társaságomat.
Ahogy a palacsintasütésre koncentrálok egy kicsit ki tudok kapcsolni. Szükségem van néha arra, hogy egy kicsit kikapcsoljam az agyamat, mert néha már túlságosan is megterhelem. Minden agynak kell egy kis pihenés nem lehet szüntelenül megterhelni. Azzal többet ártunk, mint amennyit segítenénk. Ez egy aranyszabály, amit senki nem akar elfogadni. Mert persze, hogy mindent egy nap alatt akarunk megtanulni. Mindent rögtön abban a pillanatban akarunk, ahogyan eldöntöttük, hogy akarjuk. Én is ennyire vágytam emlékekre, nyomokra bármire, ami előrébb helyezhetne minket abban, hogy ki rabolt el engem és egyáltalán miért. Hogy mi célja volt vele.
A szemem sarkából megpillantom a kicsit álmos tekintetű Magnus-t, aki talán nem is annyira önkéntesen ilyen korai madárka, mint én. - Bocsi.. Felébresztettelek? Túl hangos voltam? Báááár.. Kárpótlásul csináltam palacsintát. - Kedves mosollyal az arcomon bökök a palacsinta torony felé. Huh, mennyi idő lehet, hogy ennyit csináltam már.. Talán sikerült elvesznem a sütögetésben. Na, jó. Biztos, hogy sikerült.

[kicsit béna, de ennél már csak jobb lesz ]

Tárgy: Konyha Szomb. Dec. 16 2017, 00:18

» Konyha
» Konyha
» Konyha
» Konyha
» Konyha