Árnyvadász vagyok... vagyis inkább voltam. Már nem tudnám megmondani, hogy a sötétek között milyen rangom van, de nem is érdekel. Nem én választottam Sebastiant, annak a rüfkének pedig nem fogadok hűséget. Szóval fogalmam sincs, hogy mi vagyok. Vagyok egyáltalán valami?
❖ Család:
Felsorolhatnám őket, de felesleges lenne. Üres sírok és vésés nélküli sírkövek maradtak utánuk. Gyászolhatnám őket, ha képes lennék rá, de bármennyire akarom, egyetlen könnycseppet sem sikerül kipréselnem magamból miattuk. Éltek, haltak, elfelejti őket a történelem. S velem a dicső név is ki fog halni. Nem bánom, talán örülök is neki.
❖ pozitív tulajdonságok
Gyűlölök magamról beszélni, utálom fényezni magam, és az a rész sem fog játszani, hogy ismerj meg, és akkor megtudod, hogy milyenek a pozitív tulajdonságaim. Mert nem fogsz megismerni, látsz egy csajt, elkönyveled magadban, hogy milyen jó segge van, aztán el is felejted. Elfelejtesz, mert nem engedlek magamhoz közel, mert ugyanannyira nem kellek neked, mint ahogy te sem kellesz nekem. Nem jegyzed meg a mosolyomat, mert már azt sem tudom, hogy mikor voltam boldog utoljára. Nem jegyzed meg a nevemet sem, mert sosem mondtam el neked. És ez így van jól, ezt érdemlem, ez a sorsom, ez van nekem megírva a nagy könyvben... Ez jár nekem jutalmul, mert ittam abból a köcsög Kehelyből. Még mindig azt hiszed, hogy olyan jó ötlet megismerni engem?
❖ negatív tulajdonságok
Miért hiszed azt, hogy ide mást fogok írni, mint az előbb? Miért kell ez a felesleges szájtépés? Miért akarsz mindenképpen megismerni? Embert öltem, ezt akartad tudni? Élveztem, kiteljesedtem tőle, vágyom rá újra! Ettől most jobb neked? Minden egyes alkalommal velük álmodom, újra átélem, megízlelem az adrenalin kesernyés ízét ... és ezek nem rémálmok, ott vagyok igazán önmagam, ott tudok megbékélni magammal, ott érzem igazán, hogy vagyok valaki. Aztán az ébredés felnyitja a szemem, hogy üldözött vad vagyok, egy nincstelen sötét, akinek egyetlen köteléke sincs már ezzel a világgal. Nem, nem szabadít fel, inkább rabigába hajt, bilincsbe ver. Tényleg ezt akarod megismerni? Tényleg én vagyok az, akinek a barátságára vágysz?
❖ legnagyobb félelmed
Hazugság lenne azt mondanom, hogy már nincsenek félelmeim. Hazugság lenne azt mondanom, hogy a Kehely kiölt belőlem minden érzést, érzelmet. Hazugság lenne azt mondanom, hogy az üresség, a végtelen és sötétségbe húzó semmi elvett tőlem mindent. Hazugság lenne, az én hazugságom és magamat csapnám be vele, hiszen magától az élettől félek. A mindennapoktól, az ébredéstől, hogy újabb harc lesz az elkövetkezendő huszonnégy óra.
❖ legnagyobb vágyad
Vannak még vágyaim? Nem tudom. Nem akarok már földi javakat, a szívemet nem dobbantja meg egy új kocsi vagy egy nyaralás lehetősége. Nincs bennem éhség, nincs bennem akarat, hogy új célokat érjek el, hogy új kihívásokkal nézzek szembe. Nincs semmi, ami mosolyra fakaszt, semmi, ami sírásra gerjeszt, nincs bennem más, csak apátia. Üresség. Sodródás az elemekkel, a végtelen felé, céltalanul, irány nélkül. Vágyak... Mik azok?
❖ legnagyobb titkod
Mindenkinek vannak titkai, mindenki életében vannak féltve őrzött morzsácskák, amiket senki mással nem oszt meg, s most azt várod tőlem, hogy a legnagyobbat elmondjam neked? Tudni akarod, igaz? Öltem már embert és élveztem. Nem farkasokról, vámpírokról beszélek, nem arról az időszakról, amikor a Kehely hatalma alatt álltam... Nem, nem erről van szó. Nem álltam semmi befolyása alatt, nem uralkodott rajtam felsőbb akarat, csak annyi volt a hibája, hogy előttem állt a sorban és lassan vette elő a tárcáját. Miért nem lehet felkészülten odaállni a kasszához? Miért kell mások idejét rabolni felesleges körökkel? Miért kellett rám mosolyognia? Talán azt hitte, azzal el van rendezve? Hogy egy apró grimasszal minden rendben van? Pedig szép volt a mosolya, gyönyörű, felhőtlen és pajkos, mintha akarna tőlem valamit, mintha el akarna varázsolni egyetlen pillantásával. Követtem őt, észrevett, kérdezett tőlem valamit, de már nem emlékszem, csak dühöt váltott ki belőlem, hogy milyen negédes, mézzel csordogálóan bársonyos volt a hangja, hogy milyen gyönyörűen állt rajta az a vékonyka ruha, hogy milyen igéző volt a narancssárga és a fehér együttese. S én gyűlöltem őt, nem tudtam róla semmit, nem volt semmi közöm hozzá, és mégis megöltem. Gyűlöltem őt, haragudtam rá, dühvel szúrtam szíven és csak fintorogtam, ahogyan másodpercről másodpercre egyre kevesebb élet volt benne. S csak annyi hibája volt, hogy előttem állt a sorban és lassan vette elő a tárcáját. Csak annyi hibája volt, hogy volt élete, jelene és jövője, de mindezt elvettem tőle. Kiírtam a történelem folyamából, elszakítottam a fonalat, mely talán még évtizedekig tekeredett volna gombolyagként. Elmúlt, s még csak a nevét sem tudtam.
❖ legnagyobb gyengeséged
Talán úgy gondolod, mindenkiben elemi erővel lüktet a vágy, hogy éljen, hogy sokasodjon, hogy lábnyomot hagyjon maga után a történelem poros útján, de belőlem ez a vágy már régen kihunyt. Már régen elvesztettem az akaratot, már régen nem akarok semmit a nagybetűs Élettől, már feladtam, tenni ellene azonban nem tudok. Gyenge vagyok, hogy elvágjam a saját torkom, hogy leugorjak egy felhőkarcoló párkányáról, hogy golyót repítsek a saját fejembe. Nekem gyengeség, hogy nem tudok véget vetni neki, hogy nem tudom a végső döntésre rászánni magam, gyengeség, hogy képtelen vagyok rá.
❖ fõ fegyvered
Egy képzett vadász kezében minden fegyver. Egy ceruza, egy bárd, egy bögre, egy pisztoly... De egy kés, ha választanom kellene, akkor egy kés. Bazinagy, véresen csillogó kés. Olyan éles, krokodilnyúzó kés.
look deeply into my eyes
Átjár a hangosan dübörgő zene, a szívemben érzem a basszus dobogását. Érzem, hogy élek, hogy valami még dolgozik bennem, hogy nem haltam meg. Érzem, ahogyan a gátlásaimat egyre levetkőzöm, hogy mindent és mindenkit elengedek a környezetemben. A tánc, a zene ritmusa felpörget, magával ragad, éltet és élettel tölt el, érzem, hogy létezem, hogy vagyok valami. Messzire küldöm a gondolatokat, csak az állatias ösztöneim maradtak meg, azok kerítettek hatalmukba. Engedem, hogy átjárja testem minden apró szegletét és hajlatát, engedem, hogy magával ragadjon a ritmus, a dobok, engedem, hogy feltöltsön az őrület. Észreveszem őt, ahogyan a szemeimet kinyitom, s ő is észrevette, hogy nézem. Közelít hozzám, beleborzongok, ahogy látom holt hideg vonásait, ahogy imitálja a légzést, ahogyan el akar vegyülni a névtelen embersereglet arctalan tömegében. Kinyújtom a kezemet, a karjára kulcsolom vézna ujjaim, testének hidege vészcsengőt kongat, de nem érdekel. Akarom őt, ahogyan ő is akar engem. Szavak nélkül is tudja, hogy mit kell tennie, csak pillantásaink útján kommunikálunk. Kell nekem, mint ahogyan én is kellek neki. Megölelem őt, vékony teste tökéletesen simul izmos alakomhoz, még mindig a ritmus tart markában, de immáron nem a zene az, ami mozgatja a testem. Lelassultunk, élvezi a közelségem, s nekem sem tolakodó a vállaimra vetett kezei. Menekülnöm kellene, de képtelen vagyok rá, kell nekem, akarom, kívánom, el akarok veszni az érintésében, szükségem van rá, hogy újra érezzek valamit, s tudom, ő is így érez. Tudom, látom rajta, ahogyan mosolya mögött megcsillannak hosszú szemfogai. Félelmet kellene éreznem, félnem kellene tőle, hiszen tudom, hogy micsoda. Gyűlölnöm kellene a fajtáját, azt amivé a démonok vére tette őt, de testvérként ölelem magamhoz, hiszen immáron én is közéjük tartozom. A derekamra csúsznak fürkész ujjai, húsomba mar, mintha tudná, mintha pontosan tudná, hogy mennyire élvezem, mintha már évezredek óta egymás jegyesei lennénk, úgy ismeri a testem. Úgy ismeri a vágyaimat, a fájdalom iránt érzett akaratot, úgy ismeri a testem, mintha pontosan tudná, hogy a gyönyör és a kín egyszerre súg sóhajt ajkaimra. - Akarlak... - nyögöm bele a fülébe, s ő csak cinkos mosollyal válaszol, hiszen tudja, hogy akarom. Felesleges volt kimondanom a szót, hiszen a szemeimben minden vágyam benne volt. Megcsókol, nyelvemet szemfogai alá csúsztatom, akarom, hogy felsértse, hogy megízleljen, hogy vágyat ébresszek benne. Akarom, hogy megőrüljön tőlem, hogy fel akarjon falni, hogy a véremet kívánja. S ahogyan elválnak ajkaink, ahogyan egy apró, vöröslő fonál buggyan elő szájának sarkán, lenyalom saját véremet, megízlelem a számára oly' gyönyörrel teli adományt. Megmarkolja a kezem, követem őt, ahogyan kifelé vezet a helyről, nem gondolkodom, nincs miért gondolkodnom, csak a vágy marad, csak ő lebeg a szemeim előtt, neki akarom adni magam. Egy sikátorba vezet, magassarkú cipőink törik meg a félhomály csendjét, ütemes lépéseink ritmusa zavarja meg a kóbor macskák és patkányok életre-halálra vívott meccsét. Megállunk, szembe fordul velem, kisimít egy tincset a tekintetemből, és újra csak mosolyog. Vöröslő ajkai megbabonáznak, vágyom rájuk, akarom, hogy megharapjon, hogy kiszívja a vérem, hogy véget vessen mindennek. Gyenge vagyok, hogy egyedül tegyem meg, hát majd ő lesz az, aki kezei által bevégzem. Érzem nyakamon a csókját, kellemes, szinte meleg áhítat járja át a testemet, libabőr vándorol gerincvonalam mentén, magamhoz szorítom, hogy ne engedjen el. Érzem a csípést, amit fogai ejtenek rajtam, ahogyan ajkai szívják ki belőlem az életerőt, érzem és vágyom, hogy megtegye. Akarom, magamhoz húzom az elmúlást, az utolsó másodperceket, a régen vágyott véget. - Ölj meg... - szakad ki torkomból a fohász, akarom, kívánom, végezz velem! Ő azonban abbahagyja, rám néz és nem érti, mintha szitokszó hagyta volna el a számat, úgy lök el magától. A földre esem, egy tócsában landolok, nem érdekel, nem törődöm vele, csak azt akarom, hogy befejezze, amit elkezdett. Utána nyúlok, a lábát akarom markolni, de ellép és szánakozva néz rám. Szemeiből eltűnt a vágy, a kéj mámora nem húzza szélesre a száját, inkább gyűlölet az, amit kiolvasok a tekintetéből. - Kérlek! Szuszogom neki, nincs erőm felkelni, túl sokat vett el tőlem, de nem eleget. Újra megismétlem, újra az ő kezébe adom az életemet, de hasztalan. A gyűlöletet felváltja a szánalom, aztán sajnálat. Nem teheti ezt, nem sajnálhat, nem szánhat, gyűlölnie kell, hogy bevégezze a szavak nélkül kimondott szerződés minden egyes sorát. De már sosem fogja, hiszen eltűnt. Köddé vált. Elhagyott. - KÉRLEK! - tör utat a vágy hangja bennem, de már csak magamnak kiáltok, senki más nem hallja az imát. - Khér-lekh...
Örömömre szolgál, hogy egy ilyen iszonyatosan dögös sötét árnyvadászt köszönthetek az oldalon! Az pedig már csak hab a tortán, hogy te vagy az első hivatalosan is elfogadott sötét árnyvadász, úgyhogy köszönöm szépen, hogy felavattad ezt az új fajt. Na, de térjünk rá a karakterlapodra.. Oké.. Nem is tudom, hogy mit mondjak. Mármint tudom, hogy mit szeretnék, mert egész végig éreztem, ahogy olvastam a soraidat.. Ugye megölelhetlek? Love, annyi szeretet érdemelnél, amennyi csak a világ összes emberéből kipréselhető. Olyan szomorú látni, hogy mennyire szomjazod a halált, hogy tényleg ez volt az, ami vágyat táplált benned. Ahh, annak már csak örülök, hogy a vámpírnéni nem ment bele a beteg kis alkudba és ontotta ki az életedet, mert akkor meg kellett volna keresnem, hogy elverjem a popsiját, hogy egy ilyen gyönyörű csajszit megölt. Főleg, mert hidd el lesz még felfelé az úton. Ha mást nem én megszeretgetlek és visszatöltöm az életkedvedet kicsi csillag. Na, de azt csak játéktéren tudom megtenni szóval nem akarlak tovább akadályozni, hiszen már épp eléggé megvárattalak, úgyhogy reggel remélem mire idegurulok az álmok tengeréből már játéktérre készen találkozunk, hogy elrabolhassalak egy körre, ahol meggyőzlek téged arról, hogy azért van miért még élni.. Mármint remélem, hogy sikerül, de ha még nem is sikerül sem hagyom abba a próbálkozást! Szóval foglald le az überszexi pofidat meg a rangodat is!
Kezdőlap
Tárgy: Sanguine Rosethorne 
