Egy történet?!
Mégis miféle sztorit vársz tőlem, mondd?!
Talán egy olyat, amelyben elregélem az életem meghatározó eseményeit, avagy épp' ellenkezőleg az én boldogságomra lennél kíváncsi?
Nos őszintén...
Nincs semmiféle mesém sem a számodra, ugyanis a sorsom koránt sem oly' izgalmas, mint, ahogyan Te azt elvárnád, de ha már itt tartasz, s ez eddig bátran elolvastad a felvésett dolgaim, akkor most sem hagylak üres tartalmak felett ülni.
De ha izgalomra vágysz...
Ha tényleg az kell neked..
Akkor ne nálam keresd!


Igazából mindannyian emberek vagyunk, s mint ez a tény; bélyeget nyom ránk. Meghatározza a sorsunk, felülírja mindazt mit tehetnénk és azok a...
Az érzelmektől, amelyek mélyen bennünk lappanganak; gyengék vagyunk.
Egyszerűen szánalmas, miként befolyásol minket néhány apróbb érzelmi kötődés. Egy-egy szó, mozzanat, vagy puszta pillantás. S mi meg lám.. feláldoznánk önmagunkat a szeretteinkért... Az életünket adnánk azért, amiben, sőt akiben hiszünk.
Velem is pontosan ez volt; így tapasztalatból beszélek.
Vakon követtem egy olyan személyt, akiért eldobtam volna bármit, akiért megadtam volna akármit, s erre ő... Ő nem tett mást, mintsem elárult. Nem mást. Engem.. A számtalannyi hűséges követője közül; rám esett a választása, ekként feláldozott, odadobott ajándékként a tündér királynőnek, s cserébe mit várt?! Győzelmet? Hitet? Áldást? Azt hitte, hogy egy ócska kis rongy vagyok, aki nem képes kikerülni a slamasztikából, avagy netán az szúrta a szemét, miként egy időben Elowen és én...?
Nem, az egyszerűen nem jelentett semmit...
Most sem jelent többet, mintsem egy abszurd időeltöltést.
Szórakoztunk és kész..
De Sebastian...
Aki a lehető legtöbbet jelentette a számomra, akiért nem egyszer a tűzbe mentem, s aki... Mit tett?! Mégsem számítottam neki annyira, mint, ahogy én azt gondoltam, ugye?!
S hogy hogyan is hullik valaki a darabjaira?
Így...
Éld át, ahogy az utolsó személy is, akiben hittél; lazán megválik tőled, mert... mert egyszerűen nem kellesz neki.
Éld át és... majd' rájössz, miként mit érzek.


Üresség...
Mérhetetlen üresség..
Ez tengődik bennem, amikor is a kandalló elé lépve a tűz lángjának játékát figyelem. A színek egymásba olvadását, a fa lassú lebomlását, s azt, ahogy végezettül ebből az egészből hamu lesz. Percek telnek el így, míg nem a hátam mögötti ajtó résnyire kinyílik. Automatikusan fordítom meg a fejemet, s kapom oda a tekintetemet, mintha csak attól félnék, miszerint lebukhatnék. S bár rejtegetni valóm nincs, viszont az apám sosem tűri el a tétlenséget. Számára egyet jelent az idő elvesztegetésével, amire már eléggé korán felhívta a figyelmünket. Oh, igen... az öcsém és én; annyi mindent a fejünkhöz vágott már, s mindig... vagyis sosem volt jó neki semmi. Nem vagyunk elég kitartóak, nincs akkora önbizalmunk, nem tudunk kiépíteni stratégiákat. Sosem mosolyog, sosem dicsér... inkább csak fenyít, szid és atyai pofonokkal áld meg minket. Mily' felemelő is ez, nem?
Egészen mélyen szívom magamba a levegőt, miközben nem látok senkit. Mégis kiszórakozik az ajtóval, s ezáltal az én.. nem, nincs szabadidőm. Olvas könyvet, gyakorolj jobban, tanulmányozd ezt és azt, edz velem.. A szemeimet forgatva indulok meg a kijárat felé, ezáltal teljesen kitárva az ajtót. Senki... Kidugom a fejemet és körül nézek, de tényleg nincs itt egy árva lélek sem.. Mégis mi a...? Biztos csak a szellemek... hogyne! S bár van egy sejtésem, hogy kileskelődik utánam, de... miért is érdekelném őt?! Nem, nem mondom ki, miszerint kire gondolok, bár sejthető, mert, ha az apám lenne, akkor... akkor nem lennék ily' szerencsés... avagy éppenséggel kifejezhetném úgy is, miként nem úsztam volna meg egy tasli nélkül. Hisz' a főmottója; az áldás osztás.. Oké, el ne hidd, csak szórakozok!


- Minden fejben dől el, Dorian. - Kopogtatja meg a homlokomat a mutatóujjával az apám, ekként nyomatékosítva a szándékát, avagy a szavainak súlyát. - S ettől leszel igazán erősebb; a gondolatoktól. - Ejti maga mellé a karját. - Azoktól a dolgoktól, amiket elhatározol. - Állom a szigorú pillantását, miközben a tőle nem messze lehelyezett kardért nyúl. - Kitartás... ez az első lépcsőfok! - Rám fogja lazán az eszközt, így az élét a nyakam közelébe helyezve. - Többet várok el tőled... többet látok benned, mint, amit tudsz, fiú. - Némileg felsérti a bőrömet a jéghideg penge, s a vérem beszínezi a fémes burkolatot. - Ha sikerül nem feladnod, akkor rátérhetünk a többire. De addig is... minden az alapoknál kezdődik, s ezt tudod jól. - Nyújtja át nekem a fegyvert, én pedig mire elvenném tőle; újból nekem szegezi. - Lassú vagy... - Ingatja a kobakját kicsit sem helyeslően. - Szedd már össze magad!
- Igenis, apám. - Vágom rá egyből, sőt már-már tüstént, ahogy újra és újra neki esünk a folyamatnak, de igazából mindhiába... én veszítettem folyton folyvást, aminek az lett a vége, miszerint inkább feladtam, s mit is mondott?! Oh, persze, hogy ne adjam fel, mintha az olyan könnyű feladat volna.
De azóta tudom, hisz' a fejembe véstem a leckét, miszerint sosem szabad feladnom. Küzdenem kell a végsőkig és majd' ez a tény, nos meghozza a kívánt eredményt.