1600-as évek vége

- Florence, kimehetek majd valaha egyáltalán? – kérdeztem halkan, miközben arcom szinte az ablaknak nyomtam. Odakint hatalmas cseppekben hullott az eső, de abban a pillanatban ez sem igazán zavart végre, ha végre megszabadulhattam volna hosszú ideje nyúló szobafogságomtól.
- Persze, hogy kimehetsz, amint megtanulod elrejteni a jellegzetességeidet – jelentette ki egy pillantásra se méltatva engem, hiszen az az átkozott gobelin jobban lekötötte. Voltak napok mikor nagyon irigyeltem őt, hogy képes ennyi időt és energiát beleölni egy-egy alkotásába, miközben valahogy az én hisztis viselkedésemet is túl kellett élnie. Akkoriban természetesen nem voltam ennyire belátó, így csak összeszorítottam az ajkaimat, miközben durcásan visszaültem a helyemre és tekintetemmel újra megpróbáltam a könyvet szuggerálni.
- De… igazából te is el tudnád tűntetni nekem!
- Valóban megtehetném, de nem fogom.
- Miért?
- Mert egyszer majd eljön az idő, hogy neked magadnak kell mindezt megoldanod. Ügyes kislány vagy Heloise, csak… türelmetlen és makacs. Ha pedig így viselkedsz, Archie szívét se tudod majd meglágyítani, hiába próbálkozol – végre rám nézett, de a tekintete nem ígért semmi jót. Talán még mondott volna még valamit, ha a kis párbeszédünket nem zavarja meg a kopogtatás zaja.
- Csak nem megzavartam valamit? – nyitott be lassan egy igen magas, jó testfelépítésű férfi. Ő nem volt más, mint Sir Archibald Stewart, Galloway earljének második fia. Eredendően semmi köze nem volt se az árnyvadászokhoz, se a boszorkánymesterekhez, se semmi „természetfelettinek” titulált dologhoz, amíg meg nem ismerte Florence-t. Állítása szerint nagyon sok ideig kellett ostromolnia a hölgyet, mire az hajlandó volt beadni a derekát, de ez nem egy plusz kellemetlenséget jelentett, elvégre, ha valakivel összekötöd az életed, azzal a személlyel szemben a titkaid száma is fokozatosan csökken. Nem sokkal később pedig én is bekerültem a képbe – a nagyvilág úgy hitte, hogy az ő közös gyermekük vagyok, így lettem hát Heloise Stewart, akinek bár semmiféle vérségi kötődése nem volt Archibaldhoz, mégis, ha egy apa figurát kellene megneveznem az életemből, biztosan ő lenne az. Talán túlzottan is rajongtam érte…
- Archie! – elhivatottságom a tanulás iránt pont addig tartott, ameddig ő meg nem érkezett. Csak úgy repült ki a kezemből a könyv, ahogy hatalmas tempóval futottam felé és vetettem magam a nyakába. Akkoriban még természetesnek hittem azt, hogy az emberek nem ijednek meg eredeti alakomtól, vagyis… úgy hittem ezt a normális. Épp ezért idegesített mérhetetlenül, hogy miért kell megtanulnom miképp kell elrejtenem az arcom, a hajam a szemem – úgy gondoltam, hogy ez a normális, miért kellene álcáznom magam. Kislány voltam még és már akkoriban is volt bennem valamennyi önhittség. Archie lelkesedése pedig csak tetézte a problémát. Való igaz, ő maga is úgy kezelt engem, mint édes gyermekét és megpróbált mindent megtenni annak érdekében, hogy problémamentesen nőjek fel – talán ezért is éltem mondhatni egy kis burokban egészen addig, amíg el nem jött az ideje a „távozásnak”. Florence kortalansága egy idő után szemet szúrhatott volna az embereknek, éppúgy, ahogy egy nap majd az enyém is.
- Mi jót csináltál addig, amíg távol voltam? – kérdezte Archibald egy nagy mosollyal az arcán, majd miközben engem a karjában tartott elindult Florence felé.
- Hát… tanultam. Sokat. De még mindig nem megy az átváltoztatás!
- Ne aggódj, idővel belejössz.
- Ne kényeztesd el, így is nehezen bírok vele! – szólt bele az idilli pillanatba Florence, majd felállt ülőhelyéről, hogy üdvözölhesse férjét.
- Ugyan, biztos vagyok benne, hogy Heloise nagyon próbálkozott. Nem vagy vele egy kicsit túl szigorú? – kérdezte, bár sejthető volt, hogy ő se gondolja komolyan a szavait, csak Florence idegeit próbálta húzni. Még mielőtt fogadott édesanyám válaszolhatott volna a kérdésre egy csókkal fojtotta belé a szót, majd újra felém fordult. – Heloise… mit szólnál hozzá, ha valahogy rábírnánk Florence-t, hogy most az egyszer még segítsen ki téged, utána pedig megnéznénk a vásárt.
- Vásár? Megnyílt a vásár? – csillant fel tekintetem, majd megpróbáltam a lehető legaranyosabb arckifejezéssel tekinteni Florence-re. – Kéééééérlek!
Nem telt bele olyan mérhetetlenül sok időbe, hogy kettőnk nyomására Florence is beadja a derekát – de ez mindig is így volt. Életem talán legboldogabb napjai voltak ezek, tele apró kis ostobaságokkal és megannyi tudatlansággal. Én csupán csak az úr kissé beteges kislánya voltam, aki ritkán hagyta el otthonát – és hiába zavart ez sokszor, mára tudom, hogy jó volt ez így. Azt akarták, hogy gyerek tudjak maradni, amíg lehet és ne szembesüljek túl korán olyan dolgokkal, amellyekkel később szinte minden nap együtt kell élnem. A jóakarat vezette őket, de néha elgondolkodom, hogy talán pont emiatt az óvatosság miatt viselt meg annyira, mikor először szembesültem a „múlandóság varázsával”.
Először akkor tűnt fel, hogy valami furcsa, mikor kénytelenek voltunk elhagyni a Galloway birtokot. Addigra már túl feltűnővé vált, hogy Florence megjelenésében még mindig a húszas évei közepén járó hölgynek látszik, miközben környezetének összes többi tagja fokozatosan idősödött – beleértve Archibaldot is. Florence először nem is akarta, hogy a férfi velünk tartson, elvégre nem akarta belerángatni a folyamatos vándorlással járó körforgásba, de Archie hajthatatlan volt, meg aztán én is foggal-körömmel ragaszkodtam hozzá. Akkor még nem sejtettem, hogy mennyire meg fogom bánni ezt a döntést, elvégre így lehettem szemtanúja annak, hogy az egykor erős kardforgató, kitűnően lovagló, energiától túltengő férfiből miképp szipolyozza ki az életet az idő. Hogy hiába is áll rendelkezésedre olyan erő, ami az egyszerű halandók számára elérhetetlen, még az se ruház fel isteni hatalommal és végül csak minden éjjel úgy hajtod álomra a szemed, hogy azért imádkozol: hadd tölthess még egy napot vele.
Végül persze mindig a halál nyer és elragadta az én fényes páncélú lovagomat, a férfit, akit édesapámnak nevezhettem. Mondhat bárki bármit – hiába tűnne fel a Pokol legmélyebb bugyrából az az alak, akihez vérileg valójában tartozom, mégis előbb köpném arcon, semmint, hogy apámnak szólítsam. Sose volt jelen az életemben és nem hiszem, hogy valaha is tenne annyit értem, amennyit Archibald a velem töltött ideje alatt.
Azt hiszem ekkor kezdtem „meghasadni”, vagyis a folyamat ekkor jöttem rá, hogy az egyszerű halandókhoz kötődni inkább átok, mint áldás, ez pedig fokozatosan egy új gondolkozásmódot indított el az elmémben. Valahol tudok, hogy Archibald egyáltalán nem örülne, ha látná, mivé váltam. Nem ennek nevelt, de… a legjobbak is elbuknak egy napon, ha pedig végtelen idő áll a rendelkezésükre, akkor pedig rengeteg lehetőségük adódik erre.

1700-as évek

Bánatomban kezdtem el írni. Florence adta a kezembe az első jegyzetfüzetemet, ami végül megalapozta a jövendőbeli… karrieremet? Talán mondhatjuk így is. Ő eredetileg csak naplónak szánta, hiszen látta rajtam, hogy képtelen vagyok kimondani ami a lelkemet nyomja, így hát abban reménykedett, hogyha képes vagyok leírni, akkor talán tovább tudok lépni. Hogy a terv bevált-e? Mondhatnánk, hogy igen is és nem is. Eredtileg csak egy új hobbit adott ezzel, a fene se gondolta volna, hogy később majd egy nap a leírtakból végül képes leszek egy összetett, izgalmas művet alkotni. De ennyi nekem nem volt elég. Mert persze, élveztem az írást, de egy idő után nem csak az íróasztal fiókját akartam mulattatni a történetemmel. Nagyobb közönségre vágytam, kritikákra, visszajelzésekre; leginkább talán azért, mert azt reméltem, hogy más is értékelni és érteni fogja mindazt, amit leírok. Hogy valamiféle hatással tudok lenni az emberekre anélkül, hogy bármiféle mágiát alkalmaznék rajtuk.
Sokáig kísértett a gondolat, hogy miképp valósíthatnám meg ezt, elvégre több szemszögből is hátrányos helyzetben voltam. Írói szárnybontogatásom kezdetén a fehérnép még csak ábrándozhatott az egyenjogúságról és társairól, elég macerás lett volna kijárni azt, hogy valamely kiadó hajlandó legyen fogadni, megfelelő anyagi háttér ide vagy oda. Ezen felül nekem magamnak is óvatosnak kellett lennem – a túlzott figyelem nem csak előnyöket hordozhat magában. Épp ezért, eleinte próbáltam felülemelkedni önös vágyamon, de tény, mindeközben folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy miképp játszhatnám ki a rendszer, miféle módon lehetnék híres író úgy, hogy mégsem vagyok az?
Ha hatásvadász akarnék lenni, akkor azt mondanám: az ötlet egy sötét, borongós, csillagtalan éjszakán fogant meg a fejemben, egy olyan napon, amelyről már rögtön érezni lehetett, hogy valami van a levegőben. De… ez egy ócska hazugság volna. Őszintén, nem is tudom, hogy mi motivált akkor, nagy eséllyel a „tegyünk egy próbát, nem sok mindent veszíthetek ezzel” felvetés.
Igazából már napok óta megfigyeltem Őt. Ha csak ránézésre kellett volna bármilyen következtetést levonnom, akkor a drága úrfi pont olyannak tűnt, aki meg akart szabadulni a földeken való mindennapi robotolástól és valami másra vágyott. Azt hitte, ha majd valamelyik nagyobb városba jön, akkor majd könnyedén talál egy mesterembert, aki felveszi majd őt maga mellé segédnek, onnantól kezdve pedig egyenes az út a nyugodt békés élethez. Valami mégis félresiklott és nem sikerülhetett, hiszen a fiú minden egyes nap ugyanazon ház előtt ült, ruhája egyre koszosabbá, vonásai egyre meggyötörtebbé, szemei pedig egyre kiábrándultabbá váltak. Írói túlkapásnak mondanád szavaim, elvégre honnan láthatnék ennyire a lelkébe, ha nem is beszéltem vele? Nos… ennél a gondolatnál tévedtél egy hatalmasat.
Ne, ne tekint irgalmas szamaritánusnak, mert közel sem vagyok az. Semmi de semmi se téríthetett le arról az ösvényről, amely szerint nem szabadott komoly kapcsolatot fenntartanom egyszerű halandókkal, de… ez a kijelentés nem élt abban az esetben, ha üzletről volt szó. Mert persze, a munkakapcsolat is egy kötődés, de mégse olyan mély, nem de?
De azt hiszem eléggé megelégeltem, hogy a drága úriember képtelen egyről a kettőre jutni, épp ezért döntöttem: megváltoztatom a sorsát. Vagy inkább… mindkettőnkét.
- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne ma is itt maradnod… ha jól sejtem, a mai időjárás nem sok jót ígér, a köhögésedet meg már két utcával arrébb is tökéletesen hallottam, ki tudja, mi lesz veled egy kiadós zuhé után – erőteljesen túloztam? Persze. Néha megesik a legjobbakkal is. Lehet, velem túlzottan sokszor is.
Szavaim hallatán először csak egy szúrós pillantást küldött felém, majd elfordított a fejét. Ó jaj, lehet nem éppen a legmegfelelőbben közelítettem meg az urat.
- Persze, tévedhetek is, lehet a te esetedben egy kis eső jót is tesz a megjelenésednek – valljuk be, régebben kevésbé tudtam leplezni, hogy nem vagyok egy empatikus személy, ez pedig abban a pillanatban is eléggé meglátszódhatott. Rendben, a dühe miatt kevésbé tudott figyelmen kívül hagyni így végül is, ez is valamennyire célravezetőnek volt tekinthető…
- Mégis, mit akar? – förmedt rám végül, mire én csak elmosolyodtam, majd megemeltem a kezeimet.
- Ugyan, nem kell rögtön harapni. Bár tény, én se a legmegfelelőbben kezdeményeztem, de mi lenne, ha elfelejtenénk ezt a döcögős indulást és tiszta lappal kezdenénk?
- Miért is?
- Azért, mert van egy visszautasíthatatlan ajánlatom a számodra.
- Meghiszem én azt – horkant fel, mire én csak lebiggyesztettem az ajkaim.
- Ne légy rögtön ilyen visszautasító úgy, hogy nem is hallottad miről is lenne szó – fontam keresztbe a kezem. Az utca abban az esti időpontban nem túlzottan volt forgalmas így nem sok szemtanúja lehetett a beszélgetésünknek, ennek ellenére mégis jobbak láttam volna, ha mielőbb tovább állunk egy kényelmesebb helyre. – Mit szólnál hozzá ha először meghívnálak enni?
- Nincs szükségem rá – mondta, de amint kiejtette ezeket a szavakat, a gyomra egy hatalmasat kordult.
- Mi lenne, ha ezt mégis egy igennek tekinteném? Figyelj, te választhatod ki, hogy hol akarsz enni, én pedig kifizetem, így megfelel? Neked ez után csak annyi a dolgod, hogy miközben eszel, végig hallgatod az ötletem. Szerintem ez nem nagy kérés. Sőt, ha még tetszik is az ajánlatom, akkor egy igen gyümölcsöző kapcsolat veheti kezdetét.
Először csak nézett rám és az arcomat fürkészte, mintha abból bármit is kiolvashatott volna. Nem sokra rá végül halkan felsóhajtott.
- Ha arról van szó, hogy a testemet kellene árulnom valami lerobbant putriban, akkor abból köszönöm, de nem kérek.
- Nincs szükségem a testedre. Vagyis igen, de… közel sem úgy, mint ahogy te gondolnád – nyújtottam felé a kezem. Azt hittem el fogja ütni, de nem ez történt. Talán a kétségbeesés és a kilátástalanság arra vezette, hogy legyen bármi is, így legalább van egy hangyányi reménye a túlélésre. De még micsoda reményt kapott tőlem!
Elvégre ő lett az én első „maszkom”, a férfi, akinek a keze munkájának hitték minden leírt szavamat. Tény, ő még nem futott be akkora karriert, mint amilyet én szerettem volna, de ezt ráfogtam arra, hogy még nem forrott ki az írói stílusom. Mindennek ellenére betartottam amit ígértem neki: kiemeltem az utca porából, szállást és élhető körülményeket biztosítottam neki és azt, hogy sose kelljen amiatt rettegnie hogy valaha is utcára kerül. Mindeközben persze próbáltam valamiféle távolságot tartani vele szemben, hiszen nem akartam, hogy rájöjjön, nem vagyok egy hétköznapi lény – bár úgy hiszem egy idő után ő maga is sejtett valamit, főleg, hogy egy idő után csak leveleken keresztül tartottam vele a kapcsolatot. Nem akartam, hogy ő is tisztában legyen „időtlenségemmel” és… én se akartam látni, ahogy megöregszik.
Persze, látnom nem kellett, de egy nap azzal kellett szembesülnöm, hogy nem érkeznek válaszok a neki címzett levelekre, nem ad hírt arról, hogy továbbította volna a kéziratomat a megfelelő embereknek, épp ezért nem kicsit haragosan akartam rátörni az ajtót, de… végül erre nem volt lehetőségem. Beteg volt, de egy szót se szólt róla. Leveleiben mindig olyan triviális dolgokról írt, de ezt, a kifejezetten lényeges dolgot nem említette meg. Talán úgy gondolta, hogy nem érdekelne? Meglehet így volt.
Akkoriban gondoltam először arra, hogy a Halál tulajdonképpen folyamatosan a nyomomban jár és mivel engem képtelen magával ragadni, ezért megkaparít mindenkit a környezetemből, aki egy kicsit is fontosabb a számomra.
Ezért is ragadta el az első maszkom, a legelső ál-írómat… és a másodikat, a harmadikat, a negyediket is, miközben én megmaradtam, mint az a személy, aki kristálytisztán emlékszik rájuk: a számomra névtelen ál-írókra, akik hol kifejezetten sikeresek voltak, vagy egyszerű kis hullócsillagok, de megeshetett, hogy sose fedezték fel őket, mégis, ideig-óráig az én életemnek a részei voltak. Mégse akartam rájuk emlékezni, hiszen olyan gondolatokat ébresztettek bennem, amelyeket el akartam nyomni magamban. El kellett hitetnem magammal, hogy én felsőbbrendűbb vagyok ezeknél a halandó lelkeknél, hiszen az ő idejük véges, miközben az enyém korlátlan. Figyelhetem őket, de nem kötődhetek hozzájuk, mert egy napon végük lesz, elhasználódnak… és nem minden űrt lehet könnyedén betölteni.
Mégis, a mai napig vagyok olyan ostoba, hogy újabb és újabb ál-írót keressek magamnak. Az évek során nem egy érdekes szerzettel hozott össze a sors, de ez nem volt baj, pont rájuk volt szükségem: azokra, akiknek már nem volt mit veszteniük, maximum az életüket, én pedig adhattam nekik egy új lehetőséget a felemelkedésre. Természetesen volt, aki visszaélt a nagyvonalúságommal… de az egy másik történet.

1800-1900-as évek

Sokak azt mondják, hogy az idő begyógyítja a sebeket, de senki sem beszél arról, hogy ugyanez az idő képes hatalmas pusztítást is végezni. Szinte időnk sincs észre venni miképp szalad ki ujjaink közül, miközben megannyi kárt okoz, nem egy esetben a kapcsolatainkban is.
Mondhatnám, hogy az életem ezen időszaka eseménytelenül telt el, de hazudnék, hiszen bár egyre kevéssé függtem tőle, mégis, Florence hosszú-hosszú évtizedekig, sőt, évszázadokig a társam maradt. Kapcsolatunk sose volt a legtökéletesebb, jellemünk eléggé eltért és a régi időkben mindig Archibald volt az, aki képes volt a békebíró szerepét betölteni. Az ő elvesztése valahol közelebb hozott minket egymáshoz, hiszen talán ő is azt gondolta, amit én: ha másra nem is, egymásra mindig is számíthatunk, amíg világ a világ. Tudom, ha nem lennék annyira makacs, akkor talán most is csak egy szavamba kerülne és mellettem lenne, de… utolsó találkozásunkkor olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amiket nem lett volna szabad, mégis, úgy érzem volt valamennyi igazságtartalom a szavaimban.
Először csak az tűnt fel, hogy egyre többet járt ki az esti órákban, majd megesett, hogy akár napokra is eltűnt. Persze, Florence mindig szólt, ha hosszabb időre hagyott magamra, mégis, ekkora gyakorisággal ez nem fordult elő. Fogalmam se volt mi lelhette, így egy napon megpróbáltam követni őt – és ekkor döbbentem rá, hogy mit is titkolt tulajdonképpen. Megismerkedett valakivel… valakivel, akinek a nevét se voltam hajlandó megjegyezni. Ő lett az új szerelem, az új vágy, engem pedig ez mérhetetlenül mennyiségű dühvel töltött el. Nem azért, mert féltéken lettem volna rá, inkább azért, mert úgy hittem elárulta Archibald emlékét. Igen, ő azzal védekezett, hogy a szerelem és a kötődése egy kiszámíthatatlan dolog, nem hitte volna, hogy valaha érezni fog még ilyet valaki iránt, nem szándékosan tette és hogy Archie se akarná, hogy élete végéig magára maradjon, de… akkor én ezt képtelen voltam elfogadni. Egyszerűen nem tudtam, hogy miképp képes erre, hogyhogy nincs bűntudata. Rendben, ez tulajdonképpen vicces pont annak a boszorkánynak a szájából hallani, aki nem egy hazugság, megfélemlítés és „nemtörődömség” által jutott oda, ahol éppen tartott, de úgy hiszem a lojalitás számomra mindig is egy szent dolog volt. Ha valaki egyszer képes volt elnyerni a szeretetem és a bizalmam, azért képes voltam bármit megtenni. Tényleg bármit. Épp ezért voltam akkor képtelen felfogni, hogyan képes Florence ezt tenni. Ő azt mondta, hogyha egyszer valakit megszeretek és az a személy viszont szeret, akkor majd rájövök, miért is tett így – bár ez számomra olyan volt, mint a falra hányt borsó. Más kérdés, hogy én azóta se találtam senkit, akit érdemes lenne ennyire szeretni… és hazudok, tudom, hogy hazudok, mégis, szeretném magammal elhitetni, hogy ez így van. Hogy képes vagyok annyira uralni az érzelmeimet, hogy ne hatalmasodjanak el felettem. Úgy hittem már vagyok annyira öreg, hogy képes legyek erre, de mindenki tévedhet.
Ettől függetlenül akkoriban képtelen voltam megbocsátani Florence-nek, épp ezért veszekedésünk után fogtam az összes holmimat, majd eljöttem. Egy darabig nem mentem messzire, talán abból az önhittségből, hogy úgy gondoltam, majd utánam jön majd, de nem így történt. Mindig is mondta, hogy egyszer majd eljön a nap, mikor már nem támaszkodhatok rá és viselkedésemmel végül valóban elértem, hogy bekövetkezzen ez.
Ez után pedig kezdetét olyan voltam mint egy nyughatatlan lélek – végre képes voltam magam mögött hagyni Skóciát és felfedeztem új tájakat, új embereket, új kalandokat. Nem egy regényem ezeknek az utazásoknak köszönhetően szökött szárba és mivel maximum csak egy emberöltő ideig ragadtam meg egy helyen, így volt időm bőven váltogatni a „maszkjaimat” úgy, hogy ne váljon hasonlóvá a stílus. Persze, volt amikor a biztonság kedvéért az urak lelkére kötöttem, hogyha bárki kérdezi, akkor mondják azt, hogy „nagyon-nagyon inspiráló hatással volt rájuk ez és ez az író”, mert így talán még tovább csökkentettem a kockázatokat.
Mindemelett persze próbáltam egyre inkább kiépíteni boszorkányos kapcsolatkörömet is, minél több érdekes és mágikus munkát elvállalni, de… hazudnék, ha azt mondanám, hogy a lelkem patyolattiszta volna.
Félreértés ne essék, közvetlenül a kezemhez sose tapadt vér, de valljuk be, amíg biztos voltam benne, hogy később nem kérhet számon senki, addig nem érdekelt igazán, hogy az általam készített bájitalok, vagy bármi más milyen felhasználásra kerül. Aki képes volt jó pénzt fizetni, az képes volt megvenni a „nemtörődömségemet”. Ilyenkor pedig végképp szerencsés volt, hogy könnyedén képes voltam a hátam mögött hagyni egy-egy lakóhelyem, viszont… a szívem végül mindig visszahúzott Skóciába. Tény, hogy ott próbáltam minél kevesebb gondot okozni és inkább fenntartani a „jó kislány” álcáját – és pont ennek köszönhetem életem addigi legnagyobb bukását. El se hinnétek mennyire dühítő veszíteni egy halandóval szemben!

1900-as évek legvége és a 2000-es évek

Aki annyi ideje él, mint én, sokszor képes abba a hibába esni, hogy úgy hiszi: nincs új a Nap alatt, senki és semmi nem képes valami olyat sodorni elénk, ami képes lenne meglepni minket. Pontosan így voltam én is – amíg nem sodródott az életembe Daniel.
Akkoriban próbáltam minél jobb kapcsolatot kialakítani a Skóciában tevékenykedő árnyvadászokkal, így mutatott be egyikük a fogadott fiának. Daniel hozzám hasonlóan szintén boszorkánymesternek született, de még apró gyermek volt csupán, engem pedig arra kértek, ha van rá lehetőség, akkor hálásak volnának, ha tanítanám őt és segítenék a fejlődésében.
Eleinte egy nyűgnek éreztem az egészet és bevallom – próbáltam elriasztani magamtól, de hiába viselkedtem ridegen vagy gorombán, ő mégis újra és újra feltűnt a házam előtt. Lehet fogadott szülei is a lelkére beszéltek, meg talán úgy hitte, hogy végre van a közelébe valaki, aki hasonló mint ő… vagyis akkoriban úgy hittem erről van szó. Később persze kiderült, hogy lehet igazán nem is ismertem soha Danielt, sose láttam a mosolya mögött rejtőző gondolatokba. Mégis, miért feltételeznék bármi rosszat egy gyermekről? Miért hinném romlottnak őt születése pillanatától? Tény, a romlott egy kemény szó, mégis… nem tudom, hogy melyik volt az a pillanat, mikor ténylegesen átkattant benne valami.
Kisgyermekként átlagos ember szemszögéből nézve egy átkozottul aranyos gyermek volt: nagyon lelkiismeretesen megtanult mindent, általában sose húzta a száját, ha új feladatot adtam neki – nem úgy, mint én kislányként – és valahol mindig tisztelettel viseltetett társai iránt. Kellemetlen bevallanom, de először akkor tett rám mélyebb benyomást, mikor egy alkalommal a valódi alakomban fogadtam őt. Annak előtte mindig az emberi formámat látta csak, de aznapra feleslegesnek éreztem azzal bajlódnom, hogy egy újabb álcát húzzak magamra. Igazából… nem tudom, hogy mit vártam. Volt egy olyan gondolatom, hogy talán megretten, de nem ez történt. A mai napig emlékszem arra, mikor megkért, hogy hajoljak közelebb, amit akkor készségesen megtettem – nem feltételeztem volna, hogy ez után ujjaival lassan végig simít pikkelyes arcomon, majd ujja köré csavarja egyik sokszínű hajfürtömet, hogy aztán csillogó szemekkel tekintsen rám és azt mondja: „Te igazán meseszép vagy”.
Hirtelen jött zavaromban akkor nagyon kinevettem őt. Hallottam arról, hogy a gyerekek nagyon őszinték tudnak lenni, de nem pont ezt a megnyilvánulást vártam.
Persze, nem tulajdonítottam nagy jelentőséget ennek a kijelentésnek, bár ez akaratlanul is egy változást indított el a kapcsolatunkban. Mondhatni megtört a jég, talán már én is úgy tekintettem rá, mint tényleges tanítványra, valakire akire érdemes figyelni, érdemes energiát fektetni, érdemes… kötődni hozzá. Itt követtem el az első hibát.
Daniel fokozatosan egy olyan személlyé vált számomra, akiről azt hittem, mindig is követni fogja az iránymutatásaimat. Őszintén – volt olyan időszak, mikor úgy követett, mint valami árnyék, bevallása szerint azért, mert így akarta megfigyelni, hogy én miképp vagyok képes beolvadni az emberi társadalomba. Meg aztán mikor minden áron tudni akarta a születésnapomat, amit én nem akartam elmondani neki, emiatt pedig végül ő választott egy napot, amiről kijelentette, hogy szerinte akkor születtem és ilyenkor mindig hozott egy kis apróságot. Bevallom… nem tévedett nagyot.
Igazából fogalmam sincs, miképp rohanhatott el ennyire az idő, de egyik pillanatról a másikra vált felnőtt férfivé. Hiába mondtam neki egy idő után, hogy már teljesen felesleges meglátogatnia, hiszen nem sok újdonságot tudok neki mutatni, de ő hajthatatlan volt – és azt hiszem az én egomnak is jót tett a kötődése. Nem tudom mikortól hittem úgy, hogy ő az enyém… de voltam olyan ostoba, hogy úgy gondoljam: ha valaha úgy döntenék, hogy tovább állok, Daniel mindenképpen velem jönne. Elvégre gyerekkora óta koslat utánam, hát miért lenne másképp most? Miért ne akarna velem lenni?
Pedig az apró gyermekből szépen lassan egy karizmatikus és megnyerő úriember lett, a külvilág számára leginkább egy lovagjellemként leírható személy. Egy tisztelettudó, rendes srác, a „jófiú”, akin sokak tekintete megakad, ez pedig kezdett egy kicsit zavarni, de nem adtam neki hangot. Nem is volt jogom hozzá és nem is értettem igazán, hogy mi játszódik le a fejemben.
A dolgok pedig akkor vettek egy még nagyobb fordulatot, mikor bemutatott a barátnőjének. Voltál már olyan helyzetben, mikor kénytelen voltál boldognak mutatkozni, miközben valójában elöntött a vak düh? Először csak mérhetetlenül hálátlannak gondoltam Danielt, elvégre annyit foglalkoztam vele, hogy minél kiválóbb boszorkánymester legyen, végül pedig arra fecsérli az idejét, hogy holmi nőcskékkel szórakozzon? Némi idő kellett hozzá, hogy elgondolkozzam rajta: mégis, miért is zavar ez engem? Ez az élet rendje – vagyis az egyszerű halandók életének rendje, hogy találnak maguknak egy társat és boldogan élnek, amíg meg nem halnak, vagy legalábbis nagyon reménykednek ebben. De Daniel és én mások voltunk… nem akartam, hogy ő is ebbe a csapádba essen. Mentegettem magam, azt gondoltam, hogy ő képes lenne magának ennél a lánynál egy sokkal jobbat is találni. Fényévekkel jobbat – amikor pedig ennek a gondolatmenetnek a végére értem, végre rájöttem, mi is zavar engem igazán. Tudtam, mégse akartam elismerni.
Csak egy halovány mosollyal az arcomon hallgattam minden alkalommal, mikor a lányról mesél, majd később integetve intettem nekik búcsút, mikor az az átkozott fehérnép képes volt érte jönni a lakásomhoz. Gyűlöltem ezt a helyzetet, épp ezért újra az írásba fojtottam dühömet, karakterek és történetek mögé rejtve a bennem dúló érzelmeket, mások szájába adva a saját gondolataimat.
Azt is mondják, hogy valaki minél idősebb, úgy csökkennek a morális értékei. Bevallom, valahol én is egyetértek ezzel, hiszen nem egy témában változott meg az értékrendem az évek során – és pontosan tudom, hogy ezek nem éppen előnyömre történtek. Egyre önhittebb lettem és képes voltam elhinni, hogy „hatalmam van”. Hogy dönthetek emberek sorsa felett – és egy nap elgondolkodtam, hogy mégis mennyire egyszerű lenne megölni azt a lányt. Nem volna annyira nehéz balesetnek álcázni, képes lennék úgy beállítani az egészet… és én lennék az egyedüli, aki igazi támasza lehetnék Danielnek. Nem találna erre jobb személyt nálam.
Ez a gondolat fokozatosan egyre mélyebben vágta magát belém, papírra vetett gondolataim újabb és újabb verzióban vetették fel a lány halálát – engem pedig boldoggá tett az olvasásuk.
Egy idő után elkezdtem visszaszámolni. Úgy döntöttem, hogy kegyes leszek: adok nekik időt, egy keveset még, utána pedig véget vetek a kis mókájuknak. Akkor majd Daniel is rájön, hogy felesleges halandókra fecsérelni az idejét, sokkal könnyebb ha egy hozzá hasonlóhoz köti magát. Egek… mostanra tudom, hogy mennyire elvakult és ostoba voltam. Talán az évek alatt elnyomott érzelmek akkor vettek rajtam erőt, vagy talán Archibaldnak volt igaza: ha valakit megszeretek, akkor azt nagyon tudom szeretni… de ugyanígy, mérhetetlenül tudok gyűlölni is. Meglehet túlcsordult bennem minden érzelem és akkor akart a felszínre törni és materializálódni egy tett formájában. Kioltani egy életet…annyi mindent tettem már, annyira nagy dolog lenne ez?
Azt hiszem Daniel nem szánt szándékkal árulta el magát, egy apró ballépés volt, de ez végre magamhoz térített. Egyszerűen csak nem találtam a jegyzetfüzetem, ami furcsa volt, hiszen pontosan emlékeztem hova raktam, mégse volt az. Ami még furcsább volt, hogy később megtaláltam: ott, ahol lennie kellett volna előtte is. Mindez valamiféle kellemetlen érzéssel töltött el, hiszen tudtam miket írtam le abba a füzetbe – és nem akartam, hogy azt bárki is lássa, főleg nem egy bizonyos személy.
A csapdát felállítani egyszerű volt, de az eredmény váratlanul ért. Bőven fordultak meg emberek a lakásomban, nem lepett volna meg, ha a jegyzetem eltulajdonítása csak egy egyszeri alkalom lett volna, esetleg valaki azt hitte, hogy oda jegyzem fel néhány bájitalom elkészítésének módszerét – ha így lett volna, mennyire meglepődik, hogy csak vért és halált lát benne!
De nem így volt.
Daniel olyan nyugodtan olvasta a könyvben írtakat, mintha csak az időjárásjelentést szemlélné. Pontosan tudta, hogy kinek kapcsán íródik, mégis… egy szóval nem említette, hogy tud róla, sőt, viselkedésével néha még pont hogy olajat öntött a tűzre, hogy még inkább gyűlöljem a lányt. Tudta… és hagyta, hogy megtegyem. Elégedett volt a látvánnyal, elvégre elég volt csak egyszer megkaparintania a könyvet, ezek után tisztába kellett lennie a hamis mosolyok mögött lévő gondolatokkal.
Így történt hát, hogy a fiú, aki egykor árnyékként követett és rajongott értem, végül elérte, hogy az iránta érzett kötődés miatt elkövessem életem legnagyobb hibáját. Elárulva éreztem magam? Igen. Tudtam, hogy miért tette ezt? Nem… egyszerűen nem értettem a logikáját, de azt hiszem nem is akartam. Egyszerűen csak attól kezdve már csak őt is holtan akartam látni. Igen, meglehetősen vérengző gondolkodás, de úgy éreztem, hogy ennél jobban nem játszhatott volna ki senki sem.
Pont ezért döntöttem el, hogy ezek után képtelen vagyok Skóciában maradni. Úgy gondolod, hogy elmenekültem? Ostobaság. Persze, kérdőre vonhattam volna Danielt, de képtelen lettem volna a szemébe nézni harag nélkül.
Csak a fontosabb ügyfeleimet értesítettem arról, hogy elhagyom az országot. Eleinte nem tudtam, hogy hova lenne érdemes elmenni, aztán végül Amerika mellett tettem le a voksom. Végül is, legutóbb se tűnt olyan kellemetlen helynek és megfelelően távol van Danieltől. Egykor úgy hittem, akár a Pokolba is képes lenne utánam jönni, de mostanra úgy hiszem, ez nincs így. Jobb is. A földi poklot hoznám rá, ha megtenné.