Egyre inkább engedett a saját büszkeségéből, hiszen Dorothy felbukkanása újdonságot hozott magával: reményt. Nem volt másra szüksége, csak arra, hogy elindulhasson egy irányba. Egy löket kellett. Dorothy volt az.
− Igazad van – bólintott erőtlenül. Griffith tudta jól, hogy nagyon rossz állapotban voltak a sebei. Sőt, örülhetett egyáltalán, ha egyben maradt. Némelyik sérülése gusztustalan volt. Folyton vérzett vagy gennyezett, szinte sose akartak begyógyulni. A rajta lévő rongyok, és a cellája állapota sem segített abban, hogy fel tudjon épülni. Hajlott afelé, hogy változtasson a gondolkodásmódján. Bármit megtett volna a családjáért, vagy pusztán azért, hogy akár egy pillanatra is, de viszontláthassa őket. Dorothy pedig nem mondott butaságokat, sőt Griffith mindig is csodálta a lány talpraesettségét, amikor még egy környéken laktak.
Egyszerűbb lett volna a halált választania. Akkor talán hősként emlékeztek volna róla, olyasvalakiként, aki a végsőkig kitartott, és hű maradt. Azonban Griffith félt. Félt az elmúlástól, a haláltól, és amíg egy hajszálnyi remény is volt azzal kapcsolatban, hogy a szüleivel, vagy a testvérei éltek, nem adta fel. Mert ő ilyen bolondnak született, hogy kitartott a végsőkig.
− Csak üss meg – suttogta halkan, miközben lehunyta a szemeit. Amint érezte a lány kezét a bőrén, felkiáltott. Amint az őr benyitott, Dorothy pedig szónokolni kezdett, Griffith a földre vetette magát, remegő kezeit a feje fölé emelte, hogy megvédje magát a következő támadástól.
− Elég… Elég… könyörgöm… − kiabálta, miközben az egész testében reszketett. Utat engedett minden félelmének és fájdalmának. Piszkos arcát könnyek áztatták, a láncok szüntelenül csörögtek, ahogy az arcát akarta elfedni. – Esküszöm… Esküszöm, hogy mostantól Elowent fogom szolgálni, csak hagyjátok abba!
Könyörgött, zokogott és sírt. Még akkor se hagyta abba a remegést, amikor az őr felcibálta a padlóról, és levette róla a láncokat. Aztán a férfi Dorothy-nak lökte őt, hogy ha már képes volt megtörni a fiút, akkor mostantól viselje is gondját.

Griffith borzasztóan legyengült, hiába igyekezett mást mutatni Dorothynak, el kellett volna fogadnia a tényt, hogy segítség nélkül a lábain se volt képes megállni. Arra se volt ereje, hogy félreüsse a lány kezét, inkább csak egy apró horkantással adta jelét nemtetszésének. – Nem csak az nem néz ki jól… − morogta, bár már nem tartotta számon, hogy hol és milyen sebei, zúzódásai voltak. Lassan fizikailag nem érzett semmit. Minden tompa volt körülötte, nem úgy, mint az álmaiban, ahol minden fájdalmat, minden érzelmet, minden apró rezdülést ezerszeresen felnagyítva élt át újra és újra.
− Azt hittem… − kezdte, majd megrázta a fejét, és elfordította a tekintetét. Dorothy tényleg őszintének tűnt. Griffith még mindig gyanakodott rá, de szeretett volna hinni a lánynak. – Azt hittem mindenki azonnal bekattan, vagy feladja attól, hogy démonvér kerül az ereibe, vagy megkínozzák őt.
Elismerte, hogy elhamarkodott ítélkezett, de abból, amit eddig a sötét árnyvadászokból látott, csupán az jött át, hogy mindenki kifordult önmagából. Nem egy olyan cellatársa volt, aki még Griffith-nél is hangosabban szajkózta az igazát, aztán egy kis sanyargatás után megtört, és a fiú legközelebb a sajátja kínzója szerepében látta viszont az illetőt. Attól félt, hogy gyerekkori ismerőse is ilyenné változott.
Miközben suttogva beszéltek, igyekezett minél gyakrabban csörgetni a láncait, vagy előadni, hogy mekkora fájdalmai voltak. Dorothy kíváncsivá tette, és tudni akarta most már, hogy csak szórakoztak-e vele, vagy valóban egy menekülési útvonalat ajánlottak neki.
− Ha kell, elfogadom a halálomat. Nem hiába tartottam ki eddig… − motyogta. Tisztában volt azzal, hogy borzasztó állapotban volt, és ha az ellenségei el is hiszik, hogy megtört, akkor is hónapokra volt szüksége ahhoz, hogy ténylegesen felépülhessen. – De nem szeretnék meghalni, amíg nem tudom meg mi történt a családommal.
Ragaszkodott hozzájuk. Csupán a szerettei gondolata tartotta benne a lelket, csakis miattuk tartott ki, holott elfogadhatta volna ezt a csúfos véget is. Azonban Griffith remélte, hogy még egyszer átölelheti a húgait, hogy utoljára láthatja az édesanyja mosolyát, vagy érezheti édesapja büszke vállon veregetését.
Hosszasan méregette Dorothy-t. Elgondolkozott a szavain, felidézte maga előtt a célját, majd nagyot sóhajtva bólintott.
− Rendben, de üss meg rendesen, hogy tényleg elhiggyék. Ne kímélj! – Nem zavarta volna, ha a lány ténylegesen elveri őt. Az elmúlt időben rettenetesen sokat kapott másoktól, épp ezért volt szükség arra, hogy Dorothy még kegyetlenebbnek tűnjön, mint amilyenek a többiek voltak. Griffith lehunyta a szemeit, és várt arra, hogy tényleg lekeverjenek neki egyet, ha pedig Dorothy valóban elkezdte elverni őt, akkor hangos jajveszékelésbe kezdett, hogy odakint is hallják.

A rabságban töltött ideje alatt hiába nem akart változni, Griffith mégis kicsit másabb lett. Gyanakvóbbá vált, nem volt könnyű megszerezni a bizalmát, pedig régen mindenkiről jót feltételezett. A kínzásoknak hála kétely ébredt a szívében Dorothy felbukkanásával is.
Griffith gyűlölködve tekintett a vele szemben álló lányra, akit annak idején párszor megheccelt. A lelke mélyén jól tudta, hogy hallgatnia kellene a lányra, de tehát a férfiak és az a fránya büszkeségük…
Mindenesetre eleget tett a lány kéréseinek, és nem is kellett túl sokat színlelnie, hiszen ha csak megmozdította a láncait, a bilincsek mélyen a sebeibe vágtak. Fájdalom suhant át az arcán, Dorothy kedvéért pedig nem fojtotta el a hangját. Régen hallották már a hangját, hogy annyira szenvedne, mert megtanulta kontrollálni az érzéseit. De ha csak egy kicsit is hihetett a lánynak, akkor valóban szükségük lett volna a színjátékra.
− A büszkeségemnek köszönhetem, hogy nem bolondultam meg idebent, és van, ami életben tartson – suttogta elfojtott hangon. Kénytelen volt leereszkedni a földre, annyira a húsába vájt a fém, hogy egész testébe beleremegett. Szinte biztosra vette azt is, hogy elfertőzödtek a sebei. Leengedte a kezeit, igyekezett úgy helyezkedni, hogy ne fájjon neki, viszont így is gyakorta felszisszent egy-egy óvatlan pillanatban.
− Nem érdekelnek a mondik. A mi világunkban is van elég hókuszpókusz meg manipuláció – rándította meg a vállát egykedvűen. Az egész életét annak szentelte, hogy árnyvadász lehessen, pont nem érdekelte őt a mondén kultúra. – Ha lenne egy kis eszed, akkor átgondolnád, amit mondtam. Esetleg arra nem gondoltál, hogy beállít a celládba egy régi ismerős, aki fűt-fát ígér neked, de közben kamu az egész? Szerinted nem ok nélkül fordult meg a fejemben, hogy ők akarnak tesztelni?
Fejével az ajtó felé intett. Hiszen lehetséges volt az is, hogy újabb módszerrel próbálták kipuhatolózni a gyengéit, vagy azt, hogy mennyire ellenálló még. Az is megfordult Griffith fejében, hogy talán nem is az igazi Dorothy-val beszélgetett, hanem valami illúzióval, vagy éppen megint álmodott.
Amikor a lány kicsit erőteljesebben rászólt, Griffith összerezzent. Felpillantott a lányra. Méregette őt egy darabig, ízlelgette Dorothy szavait, aztán néhány nyögés kíséretében feltápászkodott. Nekidőlt a falnak, különben nem bírt volna megállni a saját lábain, aztán végigpillantott a lányon, majd saját magán. Nem akart rabként sem megrohadni.
− Azt mondod, ha beadom nekik, hogy hű szolgájuk vagyok, akkor visszajuthatok a családomhoz?  − kérdezte halkan. A gondolat, hogy ismét láthatja a testvéreit és a szüleit valahogy újra erőt adott neki. Ha pedig Dorothy tényleg a szövetségese akart lenni ebben a mocskos világban, akkor fel kellett adnia a saját büszkeségéből, hogy sikerrel járjanak.
− De ha átversz, az Angyalra esküszöm, hogy nem állok jót magamért – tette hozzá teljesen komolyan, bár kissé furcsán hangzott a fenyegetés az ő szájából, hiszen Dorothy tapasztaltabb és idősebb volt nála, arról nem is beszélve, hogy őt nem kötötték a bilincsei.

Griffith gyűlölte azt a személyt, akivé változtatták. Minden porcikájában érezte a változást, mégis a végsőkig küzdött azért, hogy megőrizhesse a saját személyiségét. Talán ezért is vált dühössé, amikor újdonsült kínzója személyében Dorothy-ra ismert. Úgy érezte, a lány elárulta őt, sőt mindent mást, ami a régi életükhöz kötötte őket.
Talán kicsit el is vesztette a józan eszét, hiszen már több, mint egy éve nem látta a napvilágot. Egy dohos, nyirkos pincében tengette mindennapjait. Senkihez nem tudott szólni, csupán mások segélykiáltásait hallgathatta napközben, éjjelente pedig a saját lidérces álmai kínozták őt.
Elégedettséggel töltötte el Dorothy reakciója, bár kicsit bánta, hogy nem harapta meg erősebben. Azt szerette volna, hogy mindenki, aki átpártolt Sebastian, majd később Elowen oldalára érezze azt a fájdalmat, amit ő élt át az elrablása napja óta. Azonban nem szólalt meg, dacosan nézett farkasszemet Dorothy-val. Kételkedett abban, hogy bárki is segíteni akart volna neki ezen a helyen.
−Inkább halok meg büszke árnyvadászként, mint valakinek a kutyája legyek – sziszegte. Pusztán a gondolat undorral töltötte el, nem is volt hajlandó mérlegelni a lány szavait. Csupán az járt az eszében, hogy a szülei sem néznék jó szemmel, ha megjátszaná magát, vagy éppen ténylegesen elsajátítaná az elveiket. Ő nem akart hozzájuk tartozni, egy levegőt szívni velük, de még köztük sem tervezett élni. Visszasírta a korábbi életét, amely olyan gondtalannak tűnt ebből a messzeségből. Vágyott a családjával való viszontlátásra, magához akarta ölelni a húgait, egy csókot szeretett volna nyomni az édesanyja arcára, büszkévé akarta tenni a családját, és szerette volna Alice-t elrángatni táncolni. Nem kért ő sokat, csupán a megszokott mederben kívánta folytatni az életét. Épp ezért nem is fordult meg a fejében, hogy esetleg létezhetne egy másik út is.
Legalább is, Dorothy érkezéséig nem látott másik utat, azonban a lány minél többet beszélt, Griffith annál jobban hajlandó volt meghallgatni őt. Nem bízott benne, de Do elültette a bogarat a fülében.
− Mi a garancia, hogy nem versz át? Honnan tudhatnám, ha ez nem egy trükk? Mi van akkor, ha csak át akarjátok mosni az agyamat? Ez a játszd meg magad, és élve kijutsz dolog kicsit meseszerűnek hat. Honnan tudhatnám, hogy a beszélgetésünket nem jelented valamelyik fejesnek? Mégis miért segítenél, és kockáztatnád a saját életedet, ha valóban egyoldalon állunk? – Kérdések tömkelegét zúdította a lányra. Bizalmatlan volt vele szemben, teljesen berekedt a fogság alatt, de az, hogy képes volt ennyit beszélni szintén egy jel volt arra, hogy még mindig nem mondott le arról a személyről, aki egykor volt.

Griffith makacsul kitartott az elvei mellett, még akkor is, ha ennek gyümölcséül egy cellában kellett megrohadnia. A lelke már réges-rég feladta volna a küzdelmet, és büszkén, árnyvadászhoz méltóan halt volna meg, mégis a családja tartotta benne a reményt.
Minden alkalommal, amikor a cellájában kavargó porszemeket bámulta, felidézte azokat a pillanatokat, amiket a családjával töltött. Elszorult a torka a bizonytalanságtól, hogy nem tudta mi történt velük. Abban viszont biztos volt, hogy a szülei nem mondtak le róla, és keresték őt.
Épp ezért hiába gyötörték a testét, az elméjét és a lelkét nem tudták megtörni, hogy csatlakozzon a sötét árnyvadászok köré. Griffith azt a világot akarta szolgálni, amelyet az első Árnyvadász. Úgy érezte, hogyha ezeknek az ismeretlen szörnyetegeknek a pártját fogná, akkor azzal elárulná az egész eddigi életét.
Csupán meredt maga elé, szinte már el se jutottak a tudatáig rabtársai sikolyai. Griffith már nem jajveszékelt a kínzások alatt, hanem ridegen meredt a fogvatartóira, remélve, hogy egy napon bosszút állhat rajtuk mindazért, amit ő kapott tőlük.
Már arra is fel volt készülve, hogy megint érte jönnek, hiszen viszonylag gyakori vendége volt a kínkamráknak. Mi sem bizonyította ezt jobban, mint az a számtalan sebhely végig a mellkasán, a karjain, a lábain és a hátain, amelyeket ott szerzett Razielhez való hűsége jutalmául. De okosak voltak, akik bántották őt, hiszen sose lépték át azt a határt, hogy Griffith többé ne tudjon fegyvert ragadni.
Lépteket hallott. Kicsit megemelkedett a sarokban. Megcsörrentette a láncait, de nyoma sem volt bármiféle érzelemnek az arcán. Ha lett volna elég ereje, elkapta volna azt a személyt, aki látogatóba jött hozzá, azonban a sebei, a lázálmai és a hosszas fogság elvette minden erejét.
Nyílt az ajtó. Griffith hunyorogni kezdett, de nem tudta kivenni mai látogatója arcát. Meglepődött, amikor felrántották, és a falnak lökték. Számított a durvaságra, meglepetést leginkább a vendég személye okozta számára.
− Do? – ráncolta össze a homlokát. Az arcán bizonytalanság tükröződött, amely hirtelen átváltott féktelen haragba. Nem akarta elhinni, hogy a lány itt volt, ahogy azt sem, hogy képes volt feladni mindent, ami azzá tette Dorothy-t, akit Griffith is ismert.
Meg akart szólalni. Sértéseket akart a lány fejéhez vágni, de Do gyorsabb volt,és betapasztotta a száját. A fiú haragosan pillantott a lány kezére, majd visszapillantott Dorothy arcára. Mielőtt a lány megszólalhatott volna, és nem vette el a kezét, Griffith képes volt a lány tenyerébe harapni.
Nem mutatta jelét annak, hogy szeretett volna közreműködni. Árulóként tekintett a lányra, még egy személyre, akiben mélységesen csalódott. Dorothy-nak igencsak küzdenie kellett azért, hogy a fiú egyáltalán figyeljen a szavaira.