Esett...
Először még viccesnek találtam, érdekes volt felfedezni az esőcseppek simogatását a meztelen vállaimon. Az első éjszaka úgy éreztem, minden fájdalmamat és könnyemet képes lesz majd elmosni az a zápor. Ma már, ahogy meghúzom magam az egyik elhagyatottnak vélt ház sarkában, ki nem állhatom az esőt. Hideg, minden egyes cseppje viszolyogtat, amint végigcsúszik pőre tarkómon. A mellkasomhoz húzom a térdeimet, fészkelődök az öreg nénitől kapott pléd alatt, melegen tart, de szúr. Semmi jó nincs fájdalom nélkül?
Elaludtam...
Már éreztem, ahogyan a fáradtság egy kósza álom képében törne utat. Homályosult a látásom, le-, lebicsaklott a fejem, aztán végül feladtam. Nekidőltem a falnak, nem törődve vele, ahogy csontos vállam saját magamnak okozott fájdalmat, amint azon keresztül összpontosult a testsúlyom a göröngyös falnak. Nem érdekelt sem a hideg, sem a szúrós pléd, egyszerűen csak egy szebb helyre vágytam, békésre és nyugodtra. Az álmaim mindig megmutatták azt, hogy miért kellett tovább mennem minden egyes nap.
Álmodtam…
Szépet, hogy normális gyerek lehetek, ahogy édesanyám szerető karja ölel magához. Nevettünk, egy arctalan férfivel, magas, sudár alkat, sötét barna hajjal. Felvett, a nyakában vitt, mint azok a szülők, akiket az óvoda rácsain keresztül szoktam látni. Nem számított, hogy már rég kinőttem belőle, hogy annyira valótlan volt, mint mások számára a kis szárnyacskák a hátamon. Itt éreztem magamban az erőt, nem volt furcsa mosolyogni, nem kellett gyanakodnom senkire. Itt boldog voltam, nevettem, szerettem és szerettek.
Sírtam…
A lépcsőház ajtaja hatalmas csattanással zárult, és bár az álom negédes volt, a valóságnak kellett győzedelmeskednie. Keserű volt, de gyorsan kellett lépnem. Átmásztam a korlát fölött, ami a lépcsőforduló alatt helyezkedett el, és a leghátsó sarokba kúsztam. Nem szipoghattam, ha meghallanak, megint elvisznek. Csak összekuporodtam, némán vacogva bántam meg, hogy nem húztam magam után a plédet. Pedig a néni biztosan nem bánta volna, hogy magammal viszem.
Futottam…
Amint eltűnt az előbbi alak, mint a puskagolyó, lőttem ki az ajtó felé. Egy szempillantás alatt tűntem el az éjszakában, rohantam utcákon, parkokon át. A végére már én sem tudtam, merre vagyok. Egyszerűen csak ösztönösen menekültem a lehető legmesszebb. Nem vágytam ismét azokra az élettelen mosolyokra és áhítattal teli szemekre. Nem akartam, hogy ismét jeleket fessenek rám, rongyokba öltöztessenek és, mint egy kirakati babát, az oltárhoz ültessenek. A szívem dobog, mindig is dobogott, sohasem voltam az, aminek ők képzeltek engem.
Összeestem…
Régen ettem már, négykézláb másztam el a következő fáig, hogy a hátamat nekitámasszam. Még késő volt, vagy kora? A fák lombjai eltakarták előlem a csillagokat. Az éj sötétje gondoskodóan ölelt körbe, míg az éhség maró fájdalma görcse rántotta gyomromat. Ez ismerős volt már, a szekta sem szerette, ha sokat ettem. Szerintük, ez egy emberi bűn, amin nekem, mint megváltójuknak, felül kellett kerekednem. Mindig egyre kevesebb ételt adtak, néha ki kellett mennem az udvarra, hogy füvet rágjak. Az első pár alkalommal még tudtam csenni a konyháról, de...
Csuklottam…
A szemeim előtt ismét felvillant, ahogy egyszerűen felrobbant az a szekta tag, a halálsikolya a fülemben csengett. Pedig csak fájt, ahogy megvert, éhes voltam, bosszút akartam. Azután félni kezdtek tőlem, és még nagyobb áhítattal imádtak. Egyre több és több időt kellett az oltáron töltenem, míg nem már le sem engedtek onnan. Rácsokat húztak fel, kecske tetemekkel díszítették, és élőket égettek meg tűzön. Többé nem bírtam beszélni, a tűz sikolya megnémított. A mai napig megszorul a tüdőmben a levegő, ahogy erre gondolok.
Megmenekültem...
Egy fűcsomóba kapaszkodva támasztottam ki magam, szédültem. Forgott velem a világ, de nem akartam elengedni. Ha lehunynám a szememet, mindennek vége lesz. Egyszer már visszavittek, de nem fognak még egyszer, nem tudnak még egyszer. Nem akarok többet megölni, a vér vöröse... Kibuggyant a szám szélén, ahogy az alsó ajkamba haraptam. Nem láttam, de a fémes ízétől a hideg rázott ki. Felgyorsult a légzésem, még éreztem, ahogyan egy utolsót rántott a gyomrom, aztán elsötétült minden. Ezúttal nem álmodtam, mintha félig még ébren lettem volna. Semmit nem láttam, de éreztem, ahogyan valami meleg áradt felém. Mint egy test, szorosan ölelt körbe az érzés, pont mint a kétely és a félelem, amit érezni kezdtem.
Felébredtem...
Egy pihe-puha ágy, síri csendtől kongó falak. A berendezés silány volt, mindössze a baldacsinos ágy, egy szekrény és egy tükör volt a szobában. A falakon bordó tapéta, benne valami felismerhetetlen mintával. Az éhség görcsberántotta a gyomromat, amint megéreztem a szobába utat törő kaja illatot. Szinte ösztönösen, négykézláb másztam ki az ágyból, egyenest ki az ajtón, az orromat a magasba emelvén követve az illatot. Mennyei volt, ahogy pedig egy éles bal kanyar után szembetaláltam magamat egy étkezővel, mindenféle jóval megterítve az asztalt, képtelen voltam uralkodni magamon. Ájulásig ettem.
Szerettek...
A férfi nagyon aranyos volt. A mai tudásom szerint vámpír, az épület pedig egy régi hotel volt. A kislányára emlékeztettem. Úgy gondolta megtart, az elején még kedves volt, babusgatott, ruhákat szerzett nekem. A hajamat is befonta, mindig, mindig közelebb próbált kerülni hozzám. Az elején azt hittem, normális dolog együtt fürödni. Nem is értettem, mi volt ebben a furcsa, míg nem valaki idegen éppen akkor ránk nem rontott. Üvöltözve tépte ki mellőlem a férfit, ott helyben letépte és elégette. Egy nő volt, hosszú vörös hajjal és tengerkék szemekkel. Ő már tényleg szeretett.
Öltem...
Ismét megtettem. Lena elhagyott, pedig azt ígérte, hogy vigyázni fog rám. Azon az éjszakán, amikor megölte azt a férfit, azt mondta, hogy majd ő megtanítja, miképpen éljek