Eric & Hell

If you lose yourself, I will find you

Lassan behunytam a szemem. Pontosan tudtam milyen, ha az ember logikus érvekre alapozva hozza meg a döntéseit, mert én is épp azt csináltam… részben. Azért mondtam, hogy „fontos lenne a balansz”, mert igen, fontos lenne, más kérdés, hogy az ég világon senki se képes így élni, mert az ember túlzottan öntörvényű, makacs és nárcisztikus teremtmény, aki vagy a túlzott mazochizmusra avagy a túlzott önmegvalósításra hajlamos. Nincs középút, mert van az a helyzet, ahol bár tudjuk, hogy jobb lenne az eszünk helyett a szívünkre, vagy a szívünk helyett az eszünkre hallgatni, mégse teszünk így, pont amiatt, mert nincs köztes opció. Az annyit emlegetett arany középút sose létezett, csak egy kósza ábránd, amit azok találtak ki, akik hisznek a gyerekmesékben. Ők sose találkozhattak a Grimm testvérekkel…
Viszont nekem épp az édes naivát kellett alakítanom, aki elhitte, hogy talán léteznek ilyen csodás emberek, akiket az Isten vagy a múzsa úgy csókolt homlokon, hogy nem ihletet, hanem józan észt adott a számukra, de azt a fajtát, ami mindig a jó döntés irányába vezette őket. Bár tudtam, a rólam lassan kialakuló kép nemsokára úgy is fakulni fog egy kicsit, amint megtudja mit kérek tőle. Tény, a „naiva” megfogalmazás tőlem is erős volt, bár kezdtem azt hinni, hogy igazán meg se kell játszanom, ő annak lát már így is, hiszen olyan nyugodtan elegyedtem vele csevejbe a város egyik legsötétebb negyedében. Legújabb útitársam persze azt nem tudhatta, hogy sok minden mellett én számítok az egyik legveszélyesebb teremtménynek a környéken.
- Nem kis igazság van abban amit mond, de… szeretném hinni, hogyha van bennünk szándék, akkor képesek vagyunk túllépni saját önzőségünkön. Persze, ez nem igaz az emberiség minden tagjára, de azért… ábrándozni lehet, nem? – kérdeztem egy mosollyal. Tény, szép lenne, ha több ilyen típusú ember rohangálna a földtekén, de a mai cudar világ nem feltétlen erre a derűs világnézetre adott okot.
Majd csak hallgattam őt és figyeltem, elemeztem a vonásait és próbáltam kiismerni a… prédát. Újfent nem a legmegfelelőbb megfogalmazás, hiszen nem elfogyasztani szándékoztam őt, csupán csak… megtartani? Igazán gorombán mondva, akár olyannak is hathatott volna ez, mintha új kis házikedvencet kerestem volna a sikátorban és a sok korcs között próbáltam volna kiszúrni a valódi pedigrével rendelkező darabot. Szívtelennek hangzik? Pedig ha nagyon le akarjuk butítani az egészet, akkor eképpen is tekinthettem álíróimra, hiszen valahol el kellett tűrnöm jellembéli sajátosságaikat, eleinte én is tartottam el őket, „trükküket” tanítottam be nekik és… akaratlanul néhányukat még egészen meg is kedveltem.
Pont ezért akadtam fenn a kérdésen, amit talán költőinek szánt. Egek, ha tisztában volna vele, hogy mekkora hasznot képes hajtani egy olyan ember, aki már úgy hiszi, nincs mit vesztenie! Mondhatni végtelen módon élhetünk vissza a kilátástalan helyzetükkel, de azért bennem is volt annyi, hogy ne éljek vissza túlzottan a dologgal. Vagy legalábbis reméltem.
- Remek kérdés. A ruháit biztosan nem akarnám eltulajdonítani, elvégre nem az én méretemre vannak szabva – mosolyodtam el egy picit, próbálva elviccelni a helyzetet, bár tény, valahol tudtam, hogy a jelenlegi körülmények között igen nehéz fába vágnám a fejszém, ha azt tűzném ki célnak, hogy egy őszinte mosolyt csikarjak ki a férfiből.
- Igazán örvendke a megismerkedésünknek Mr. Richthofen – mondtam immár a karjába karolva. - Nos, mit szólna egy semlegesebb helyszínhez? Ismerek egy kisebb tavernát a környéken, inkább nevezném családiasnak, semmint luxusnak vagy lerobbantnak. Meg aztán igen jó a levesük – vetettem fel, mint lehetőséget, hogy aztán ha nem él vele, még mindig elütheti a dolgot.

Eric & Hell

If you lose yourself, I will find you

- Pont ezért emeltem ki a balanszot a logikus gondolkodás és a nemesi szellem között. Sajnos pontosan tudom milyen az, ha az ember túlzottan csak a logikára alapoz, mindenféle érzelmi végig gondolás nélkül – de hogy mennyire tudom, sokszor esem én is ebbe a csapdába. Pont ez a részem abban a pillanatban is egyre inkább óvatosságra intett, mivel bármiféle előkészülés alapján választottam ezt a férfit és minél többet mond, annál inkább tűnik úgy, hogy az egész helyzet túl tökéletes ahhoz, hogy igaz legyen. Biztos voltam benne, hogy kell léteznie valami buktatónak vele kapcsolatban, hiszen eleddig mintha nekem teremtették volna őt… mármint az ál-írómnak. Szigorúan annak!
Ahogy hallgattam, akaratlanul egyre inkább esett meg rajta a szívem, igazán szerencsés, hogy ha akarta, ha nem, végül is segíteni akartam rajta… csak egyúttal magamon is.
Tény, a feleség rész egy kellemetlen tényező volt, hiszen felvetült egy elég fontos kérdés: ha akarom, tudtam volna segíteni abban, hogy kiszabadítsa a nőt. De, ezzel magamat is veszélyeztettem, elvégre a befolyásosabb bandák agyáról végül mindig kiderült, hogy egy alvilági, avagy pont hogy elég sok tagja tevődik ki közülük. El akartam nyerni ennek a férfinak a bizalmát, de végig kellett gondolnom azt is, hogy meddig vagyok hajlandó elmenni: megpróbálok megmenteni a nőt, aki lehet idővel csak teher lesz a számomra és megnehezíti majd a férfi döntési helyzeteit, avagy hagyom elveszti, meg se említem a férjének, hogy talán még rajta is tudnék segíteni és bízok nagyon abban, hogy erre ő sose jön rá. Rendben, ahhoz, hogy legyen egyáltalán gondolata erről, ahhoz nagyon jól meg kellene ismernie, amit persze nem akartam megengedni. Tudtam, hogy akármilyen jó barátok is leszünk, egy nap ő is el fog hagyni, vagy azért, mert nem akarja tovább folytatni az ál-íróságot, vagy azért, mert a másvilágra szenderül, nekem pedig majd meg kell birkóznom a hiányával. Tartanom kellettkettőnk között egy távolságot – bár abban a pillanatban épp megnyerni akartam magamnak, de ez még nem volt összeegyeztethetetlen a kiismerhetetlenséggel. Lehettem vele kedves úgy, hogy nem ismert igazán. Én pedig erre készültem.
- Minél többet hallgatom Önt, egyre inkább megértem a hozzáállását – iszonytató nagy hazugság lett volna benyögnöm azt neki, hogy sajnálom a dolgot, mert egyáltalán nem sajnáltam! Persze, a nő helyzete igen kellemetlen, de ez csak részletkérdés, elvégre amíg nem engem akartak eladni prostituáltnak, addig annyira nem viselt meg a dolog. Minden-minden az én malmomra hajtotta a vizet. Ijesztően jól alakultak a dolgok. Lehet valaki csaliként rakta őt ide nekem? De ki? És miért?
- Még mindig engem félt, miközben előfordulhatna, hogy én is azokkal az emberekkel vagyok, akik kisemmizték Önt, vagy valaki olyannal, aki még az utolsó értékeire vágyik. Lehet azt hiszi, hogy már nincs mit vesztenie… de amíg életben van, addig mindig akad a tarsolyában olyan kincs, amire más nagyon is vágyik – mondtam neki egy halovány mosollyal az arcomon. Meglehet ostobaság volt, de úgy sejtettem, hogy ő még nincs tisztában azzal, miféle sötét lények lappanganak ezeken az utcákon. De innentől már nem akartam elengedni, hiszen eldöntöttem: aki még ebben a kilátástalan helyzetben is inkább az én épségem miatt aggódik, nem pedig a sajátjáért, azt nem fogom elveszelyteni.
Nő létemre egészen magas voltam, de a férfi még így is fölém magasodott, ami számomra nem volt baj. Kérdésére csak elmosolyodtam.
- Igazán megköszönöm ha így tesz… akkor talán azt se bánja, ha magába karolok, úgy jobban elférünk az ernyő alatt – ez is egy újabb tény volt, lehet őt meglepte közvetlenségem, de… nem féltem tőle, nem tartottam, mert ha ártani akart volna nekem, az lett volna az utolsó tette ezen a földön. Persze, ha nem valami démoni bűnbanda része, akik pont engem akarnak kicsinálni valami kiismerhetetlen indokból… de az utóbbi időben senkivel sem toltam ki, így nem igazán volt ötletem arra, miért alakulna így.
- De akkor azt hiszem itt az ideje bemutatkoznom. A nevem Heloise Gladstone – ha valóban megengedte, hogy belé karoljak, akkor már úgy világosítottam fel a nevemről. A keresztnevemet most megtartottam az egyszerűség kedvéért, de a vezetéknevemet kénytelen voltam megváltoztatni. A Huntnak nincs se nemesi csengése, se háttere, a Gladstone-nak már inkább. Persze nem voltak a legismertebb család, nem is akartam egy olyanhoz tartozni, de így legalább indokolt volt, hogy miért lakom egy olyan kúriában, amit nem igazán engedhetne meg magának egy hétköznapi hölgy. A „családi hozomány”, hogy úgy mondjam. El se hinné az ember, hogy milyen egyszerűen lehet venni nemesi származást egy jó ajánlatért cserébe. Gladstone-éknek egy darabig nem lesz problémájuk a mérgekkel, meg az anyagi javaik is gyümölcsözőbbek… én pedig élhetek itt, mint távoli rokonuk. Kifejezetten pazar volt.

Eric & Hell

If you lose yourself, I will find you

Pontosan tudtam, hogy igaz minden szava, elvégre én sem voltam kivétel. Én magam is egy haszonleső vadásznak számítottam, aki kereste a végső kétségbeesésbe hullott áldozatát, talán csak annyiban különböztem „társaimtól”, hogy én felkaroljam kiszemeltjeimet és azzá alakítottam őket amiben a legnagyobb hasznot láttam. Szükségem volt arra, hogy lélekben élet és halál között lebegjenek, bár akadt, akinél elég volt csupán csak a pénzéhségre alapozni. Ez utóbbiakkal az volt a nagy probléma, hogy hamar a fejükbe szállt a dicsőség, aztán alkalmanként le kellett törni a szarvukat, vagy… eltűntetni őket a föld színéről. Sokan nem értették meg, hogy miközben nekik szükségük van rám, én nekem is rájuk, de… könnyebben pótlom őket, mint ők engem. Meg aztán nem szeretem, ha a tulajdonomra valaki ráteszi a kezét. Ha a használt „játék” öntudatra kelt és nekiállt új gazdát keresni, akkor jobban szerettem inkább teljesen tönkre tenni, semmint hagyni, hogy más arassa le az általa teremtett babérokat. Persze… akadtak kivételek.
Arról meg aztán már ne is beszéljünk, hogy mennyire nehéz volt aztán megoldani azt a helyzetet, ha valaki visszautasított! Jobb esetben sikerült problémamentesen törölni az emlékeit a találkozásról, de akadtak olyan helyzetek, amikor ez nem volt kivitelezhető… olyankor más módszerekhez kellett nyúlnom. Nem szerettem feleslegesen bemocskolni a kezem, bár abban a világban, ahol mozogtam, sokaknak fel se tűnt, ha egy-egy ember eltűnt a föld színéről.
- Sajnos ezzel én is tisztában vagyok, de… úgy gondolom, ha megtaláljuk az egyensúlyt a nemesi szellem és a logikus gondolkodás között, akkor az ember sok jóra lehet képes. Meg aztán ha végül mindig csak számítóan szemléljük a világot és mindenki más így tesz, akkor egy nap mindannyian egy kegyetlen világban találjuk magunkat – meglehet már rég abban voltunk, de még mindig akadtak apró kis reményszikrák, álmodozók, akik próbálkoztak változtatni a dolgokon. Irigykedtem a pozitivitásukra.
- Nincs senki akihez fordulhatna? Se családtag, se barátok? – próbáltam mérhetetlenül együttérzően feltenni a kérdést, de persze, ez inkább pont az én dolgomat próbálta megkönnyíteni. Nem egy olyan ál-íróm volt már, akinek a családtagjai hirtelen feltűntek a siker láttán és akadtak, akiket megingatta a hűségükben irányomban. Ilyenkor kénytelen voltam őket visszaterelni a helyes útra… épp ezért előnyös, ha előre tudnom, hogy kell-e számolnom hasonló, nyerészkedni vágyó kedves rokonokkal és barátokkal, akiket majd fel kell világosítanom, hogy tudják, hol a helyük.
De a kérdése hallatán rögtön megnyugvást találtam. Annyira nem volt kétségbeesett, hogy lemondjon az életről, de annyira büszke se, hogy ne fogadja el a segítséget. Más kérdés, hogy az én segítségem nincs ingyen.
- Szívesen elmondom, de… ha kint maradunk ebben az esőben, akkor Ön jobban elázik és nagy eséllyel én sem úszom meg szárazon. Egyszerűbb, ha beülünk valahova és miközben Ön felmelegszik és megszárad, én elmondom mire is gondoltam pontosan. Már ha hajlandó velem jönni, természetesen. Engem nem zavar, ha Ön választ helyzet, de ismerek a környéken egy nyugodtabb kis éttermet, ami megfelelhet a célnak – persze, a leges-legegyszerűbb az lett volna, ha rögtön hazaviszem, de az túl gyors lett volna. Így is biztos voltam benne, hogy mindenképpen vannak előítéletei, de nekem akkor épp arra volt szükségem, hogy ne tartson csapdától – ezért is vetettem fel, hogy felőlem oda is mehetünk, ahova ő akar. Nem tartottam attól, hogy ő csalna csapdába, ha meg mégis… kettőn közül én ölök gyorsabban, még úgy is, hogy kénytelen voltam szoknyát hordani.

Eric & Hell

If you lose yourself, I will find you

Őszintén meglepett a viselkedése. Annyira hozzászoktam már, hogy először csak a visszautasítással találkozom, hogy mondhatni felüdítő volt az ő fogadtatása. Rendben, lehet az első mondatát annak vehettem volna, ha közben nem látom az arcát és a tekintetét. Mindez nem arról árulkodott, hogy nem kér a társaságomból és tovább akarja élvezni a magányt, nem, sokkal inkább mintha valóban engem féltene. Döbbenet. Leírhatatlan döbbenet lett volna rajtam úrrá, ha nem figyelek a vonásaimra.
- Miért ne lenne az? Nekem azt tanították, hogy embertelen dolog mások balsorsát látva hátat fordítani a rászorulóknak – és ez valóban igaz is volt. Archibald tényleg maga volt a fényes páncélos lovag, a gyengék védelmezője, így kislányként valóban megpróbáltam az ő elvei szerint élni. Segíteni és elfogadni, ha mások a kezüket nyújtják feléd, nem az önérzetedbe és a büszkeségedbe kapaszkodni, kiállni mások mellet; tiszta szívvel és lélekkel élni. Talán ha nem kapok annyi időt, mint amennyit végül nekem szánt a sors, akkor lehetett volna másképp. Megszerethettem volna egy férfit, akit gyermekkel ajándékozok meg és boldogan élünk halálunk pillanatáig… de nem így alakult. Nekem nem ez az út lett kikövezve. Így viszont ahogy teltek az évek, úgy buktak el az elvek, mint ahogy vágyaim is vagy átformálódtak vagy feladtam őket. Apám közel se lenne boldog, ha most látna, nem azzá az emberré váltam, akinek engem akart – de tulajdonképpen teljesen nem is vagyok ember.
Lassan megráztam a fejem szavai hallatán. - Nem szerencsés ilyen félvárról venni a saját helyzetét kedves uram, akármilyen kellemetlen szituációba került – ha nem is láttam volna a bőröndös jelenetet, akkor is elég egyértelművé vált volna számomra, hogy kissé kilátástalan szituációba került. Hallottak alapján nincs hová mennie, ami nekem csak a malmomra hajtotta a vizet. Nem volt szükségem arra, hogy később feltűnjenek esetleges kedves rokonok akik vissza akarnak élni a helyzettel.
De nem volt szerencsés elkalandoznom gondolataimban, mert lassan ő is felállt ülő helyzetéből, így pedig már egymással szemben álltunk az esernyőm alatt, minek következtében újfent kénytelen voltam megállapítani, hogy kiállásában és megjelenésében teljesen tökéletes lenne arra a szerepre, amire szánnám… már ha sikerül meggyőznöm.
Már épp azon gondolkodtam, hogy miképp vezessem fel neki az ötletem, mire feltette az ominózus kérdést. Akaratlanul is elnevettem magam a pillanat abszurditásán.
- Még a jelenlegi helyzetében is inkább értem aggódik és ajánlja fel a segítségét, semmint, hogy a sajátját próbálja megoldani? Ez elképesztően… lovagias- szavaimban nem volt semmi irónia, vagy kritikus felhang, egyszerűen csak ritkaság számba ment a mai világban ilyen embereket találni. - Elnézést, ha esetleg megbántottam, nem állt szándékomban, csak váratlanul ért a beszélgetés ilyetén folytatása – tettem hozzá azért, mert tényleg nem akartam, hogy esetleg emiatt riasszam el. Nem engedhettem meg, ebben egyre biztosabb lettem.
- De mit szólna hozzá, ha nem csak egyszerűen nekem segítene, hanem önmagán is?

Eric & Hell

If you lose yourself, I will find you

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem viselt meg Bernard halála. Egyszerűen úgy éreztem, hogy még nem volt itt az ideje, még nem ő lett volna a soros, annyira… fiatal volt még! Egyszerűen csak felfoghatatlan volt számomra, hogy miképp képes egy átkozott betegség lebirkózni egy embert és hiába vagyok boszorkánymester, mégse lehetek ezzel együtt mindenható, hiszen van, amire nincs gyógyszer. Akik mélyen hisznek a megváltóban, azok mind azt mondják, mindenki akkor távozik a földről, amikor az úr magához szólítja őket – hát akkor pedig csessze meg az az átkozott seggfej, hogy mindig azokat viszi el, akiknek még dolguk lenne, akikben annyi még a lehetőség, a potenciál! Miért mindig azok vesznek el korán, akik nagyobb feladatra hivatottak?
Sokan voltak a temetésén. Nem volt lehetőségem elérni, hogy neves író legyen belőle, egyszerűen nem alkottam olyat, ami híressé tehette volna, amit átkozottul bántam, mert megérdemelte volna. Az utolsó pár évben annyira megtanult bánni a szavakkal, hogy már képes volt ötleteket adni, velem együtt tovább gondolni a történeteket… és lehet már nélkülem is képes lett volna valami csoda megírására. Annyira kíváncsi lettem volna rá!
Csak annak örültem, hogy arra azért még volt ideje, hogy kamatoztasson minden pénzt, amit tőlem kapott, így a felesége és a gyermekei nem kerülhettek utcára – persze, valahol tudtam jól, ha így is lenne, akkor is megpróbálnám kisegíteni őket. Tény, Sally sose kedvelt, mindig úgy gondolta, hogy egy napon majd elszeretem tőle a férjét, nem látta be, hogy kapcsolatunk közel sem ilyen típusú, de igazán sose hibáztattam ezért. A féltékenység olyan emberi érzés, ha annyi ideig éltek volna, mint én, akkor nagy eséllyel kicsit könnyebben tudta volna venni, bár ki tudja.
Majd a temetés után eltelt egy hónap. Majd még egy. Igazából képtelen voltam tollat a kezembe venni, mert tekintetem minduntalan arra a zenedobozra tévedt, amit végrendeletében Bernard rám hagyott. Tudta, hogy nem fogadnék el tőle pénzt, vagy bármi nagy értékű tárgyat, így inkább csináltatott valamit, ami eszmeivel rendelkezik. A jó szándék vezérelte, de ezzel csak berántott abba az ördögi körbe, amibe nem akartam újra belesüppedni. A gyász érzését ennyi idő után se tudtam figyelmen kívül hagyni.
Végül éreztem – eljött az idő. A pillanat, hogy végre felülkerekedjek magamon.
Whitechapel nem volt ismeretlen számomra, mert bizony egyes ügyfeleim itt húzták meg magukat, nem pedig a társadalom krémje között. Egyesek el se hinnék, hogy mennyire könnyen lehet beleolvadni ebbe a közegbe, ha valaki rejtőzködni szeretne.
Először nem volt semmi mélyebb célom, csak ki akartam nézni az új társam és szövetségesem. Akartam valakit, aki van olyan helyzetben, hogy könnyű legyen irányítani. Valakit, akinek nincs mit veszítenie már, ezért hajlandó fejet hajtani nekem.
Általában mindig lassan puhítottam meg az embereket, többször találkoztam velük, még mielőtt felajánlottam volna neki a lehetőséget, de… ez se sült el mindig jól. Minél tovább húzzuk a dolgot, annál nagyobb az esélye annak, hogy vagy az ember szervezete, avagy a lelke adja fel a küzdelmet a világgal, egy halott pedig semmilyen formában nem hasznosítható, hacsak nem kezdő patológia hallgatókat akarunk megajándékozni a hullájukkal.
Épp ezért fejem fölé emelve esernyőmet sétáltam az akkor épp egész csendesnek mondható utcán, mikor megakadt a tekintetem rajta. Egy pár pillanattal előtte még csak azt terveztem, hogy tartok egy mustrát, de akkor és abban a pillanatban éreztem… valamit. Nevezhetjük boszorkányos megérzésnek, vagy bárminek, de abban a pillanatban tudtam: ő lesz az. Neki kell lennie. Hirtelen járt át a lelkesedés, mint a fiatal csitriket, mikor megpillantják a tökéletes báli ruhát a bemutatkozó estélyükre. Olyan elveszettnek és szomorúnak tűnt… és ekkor futott újra végig a fejemben az a jól ismert mondás, amit Florence mondott nekem sokszor: az egyik ember szerencsétlensége a másik szerencséje.
Lassan sétáltam oda hozzá, majd feje fölé tartottam ernyőmet, hogy megóvjam az esőtől. Megjelenésem nem volt túlzottan feltűnő, ruháim leginkább egy középosztálybeli nőéhez voltak mérhetőek, hajam sötétbarna, szemem kék, így tehát magamhoz képest nem igazán voltam feltűnő jelenség. Csak egy egyszerű nő a whitechapeli éjszakában. Akár azt is hihette volna, hogy az egyik helyi prostituált vagyok, aki épp próbálja felszedni, bár… elég kétségbeesett prostituáltnak kellett volna lennem ahhoz, ha egy bőröndöt rugdosó, csurom vizes férfitől próbáltam volna pénzhez jutni.
- Te jó ég, jól van? Nem szerencsés ilyen időben csak így kint lennie, még a végén valami nagyobb baja esik… – kezdjük így. Úgy hiszem kellően aggodalmas arcot vágtam az egészhez, miközben szemügyre vettem az immár rám tekintő arcot. Tökéletes volt, minden szempontból. Tudtam, hogy sok mindent ki tudnék hozni belőle… de vajon a jelleme is ilyen kellemes? Vajon nem riad meg a közvetlenségemtől? Utáltam volna, ha kicsúszik az ujjaim közül, mert ott volt az a bizonyos megérzés, ami elhitette velem, hogy vele nem lőhetek mellé… de megmagyarázni nem tudtam volna, hogy mi éltette bennem ezt a hitet.