caralyn & cornelius

it's always good to see you

Azt hiszem, hogy engem az emberek többsége teljesen hülyének néz, amiért totális idióta vagyok, hogy ennyire szeretek itt lenni. De nem tehetek róla, ha jó a társaság, akkor még munkában is jól telik az idő. Meg aztán, ha van egy komplikáltabb vendég is idővel már megtanultam kikapcsolni az agyamat, hogy csak a lényegre figyeljek oda. Szóval úgy gondolom, hogy ez már valamiféle előrelépés.
- Hát mindenbe bele lehet tanulni. Én mondjuk imádom ezt a nyüzsgést, mert jobban szeretem, ha van mit csinálni, mintha nincs. Meg aztán minél színesebbek a vendégek, vagy minél bonyolultabbak annál jobban élvezem, mert legalább nem áll be egyfajta robotmunka. - Persze ez az egész nem mindenkinek való és hosszútávon nem éppen kellemes, hiszen egy idő után azért bele-bele fárad az ember, ha másként nem, akkor fizikailag. Így pedig előbb vagy utóbb búcsút kell inteni a szakmának, vagy feljebb mászni a ranglétrán annak érdekében, hogy valamit elérjen az ember az életével, bár magam sem tudom, hogy mihez akarok még kezdeni, egyelőre élvezem a jelenlegi helyzetemet.
- Akkor örülök, hogy még meg tudlak lepni. - Mondjuk tényleg elég őrült ötlet volt, ami elhagyta az ajkaimat, de azért tényleg annyira lehetetlen lenne kinézni ezt belőlem? Nem hiszem..
- Hát attól még elég kellemetlen dolog tud lenni, amikor csak gyűlik, gyűlik a megoldhatatlan ügyek halmaza. De a beléd vetett hitem töretlen, szóval én biztos vagyok benne, hogy amit magadra vállalsz azt majd meg is tudod oldani. - Ha valamiben biztos vagyok, akkor az az, hogy elég kitartó. Ezt pedig senki nem veheti el tőle.
- Egyáltalán nem hajtom túl magam. - Felnevettem, majd gyorsan szóltam a többieknek, hogy most ennyi voltam, ha nagy lenne a káosz, akkor viszont itt vagyok.
- Miért lenne olyan nagy tragédia, ha lenne valaki az életedben? - Persze nem az én dolgom, de mindig érdekelt, hogy másnak mi az oka arra, hogy a magányt válassza. Én tudom jól, hogy egyáltalán nem vágyom ilyesmire, de lehet az Ő esetében pedig az a baj, hogy nem találta meg azt, akivel kiegyensúlyozottan együtt tud lenni. Erre pedig azért hamar lehet megoldást találni. Csak a jó helyen kell keresni. Vagy ott, ahol sok ember van. Mint most itt.

cece & cornel

Bevallom, hiányzott már ez a fajta nyüzsgés. Itt nem voltak természetfelettiek, nem kellett senkit kergetni, vagy levadászni, vagy éppen alkudozni valami sötét alakkal. Annyira átlagos, annyira egyszerű volt ez a világ, és szerettem volna, ha mindez így is maradna.
− Mondjuk, ha pincérként kellene dolgoznom, és lehet nem lennék ennyire kisimult, mint te… Mármint jól bánok az emberekkel, de teljesen más kiszolgálni őket és egész nap mosolyogni, minthogy téged szolgáljanak ki. A gyorsaság, a nyüzsgés, az állandó feszültség és tettrekészség azért időnként valóban fárasztó lehetett. – Nekem szerencsém volt a munkámat illetően. A magam ura voltam valamelyest, így többnyire magamnak oszthattam be az időmet, bár tény mentálisan az sem volt egészséges, hogy nap mint nap sérült testrészeket, vagy holttesteket bámultam.
− Nem éppen, de ilyesfajta őrültségre éppen nem számítottam – sóhajtottam fel. Én sose voltam híve se a sebeknek, se a vámpíroknak. A vérszívók gondolatától még a hideg is kirázott, és gyakran fontolgattam, hogy szükségem lenne egy lángszóróra a közelükben.
− Nem azzal van a probléma. A srácok a szívüket-lelküket kiteszik azért, hogy megóvják a várost, és az elhunytak hozzátartozóinak vigaszt nyújtsanak azzal, hogy előkerítek a tettest… Azonban senki nem mindenható, sőt ők egyszerre nagyon sok mindent csinálnak. Én többnyire egyszerre egy dologra fókuszálok, viszont így sem tudok mindent megoldani. Sajnos, nem vagyok egy mindenható Isten, de megteszem a tőlem telhetőt. – Kelletlenül az asztalra könyököltem. Napról napra egyre nehezebb volt egyedül felvenni a harcot az árnyvilág rémeivel szemben. A rendőrök nem látták meg azokat a dolgokat, amiket én, nem rendelkeztek olyan információkkal, ezért a sötétben tapogatóztak, viszont én nem fedhettem fel előttük a másik világot, mert bolondnak tartottak volna. Ezért sem beszéltem erről a dologról Cecének. Csupán néhány ember volt, akikkel annak idején megértettük egymást, de őket mind otthagytam.
− Ennek örülnék, de azért nem kéne ennyire túlhajtanod magad. – Halvány mosollyal az arcomon figyeltem, ahogy beszélt a kollégáival, aztán a kérdésére még nagyobb sóhajtottam, mint korábban. – Nem sok. A munkám, mint látod kész káosz, nehezen jutok egyről a kettőre. Arról nem is beszélve, hogy a drága unokatestvérem késik, holott ő volt az, aki ragaszkodott a találkozóhoz. Valahogy azt súgják az ösztöneim, hogy megint össze akar boronálni valakivel…

caralyn & cornelius

it's always good to see you

Sokkal jobban szerettem az ilyen tömött napokat, mint mikor üresebb órák voltak, vagy éppenséggel pangás. Sokkal jobb érzés volt a számomra, hogy volt mit csinálnom, mint mikor azon kellett elgondolkoznom, hogy mégis mivel tudnám elütni az időt, mert valahogy csigatempóban mozdul az óra szüntelen.
- Ez mindenkivel megesik, szóval csak legyen zűrös minden, boruljon fel az asztal, törjenek poharakat az én esetemben és máris azt sem tudom, hogy hova kapjam a fejemet. - Bár az asztalok többsége azért rögzítve van a maga helyén, míg kevés része a mozdítható, de ezzel is inkább csak azt akartam kifejezni, hogy inkább választom az zűrzavart bármely napon, mintsem a totális unalmat. Bár ott is meg lehet találni a remek elfoglaltságot, de jó helyen kell keresni. Ezt pedig nem mindenki tudja. Viszont az, hogy a munkában tanultam meg a sakk szabályait azért az is sokat elmond az üres órákról.
- Úgy csinálsz, mintha ez lett volna a legnagyobb őrültség, ami eddig elhagyta volna a számat. - Persze tudtam jól, hogy nem minden esetben voltam túlságosan komoly emiatt olyan dolgok is elhagyták a számat, amit más nem mondott volna ki, de a brutális őszinteségemet mindig is jó pontnak tartottam. Bizonyos esetekben talán inkább kerülendő, de mire ezt észreveszem, már késő.
- Nem tudom, de valahogy a rendőrség sosem talál elég nyomot. Szerintem már részben azért is, hogy ne kelljen megerőltetniük magukat. De biztos vagyok benne, hogy te valamit észreveszel és sec-perc megoldod a dolgot. - A halál sosem kellemes. Váratlanul ér és rengeteg fájdalmat hoz magával, de amikor ennyire agresszív, vagy ennyire erőszakos az még inkább visszataszító. A legrosszabb talán mind közül a fiatalkori halál. Ezeket sosem lehet igazán feldolgozni.
- Igazából túlórázom, szóval itt sem kellene lennem, úgyhogy ha szeretnéd szórakoztatlak addig, amíg meg nem jön. Egy pillanat. - Tettem gyorsan egy kört, hogy szóljak a többieknek, hogy tartok egy kis szünetet, ami talán az első ezen a napon, hiszen még enni sem álltam meg, nem is voltam éhes igazából, meg aztán volt fontosabb dolgom is. - Szóval amúgy mi a helyzet feléd?

cece & cornel

Szerettem ide járni. A hely atmoszférája mindig megnyugtatott, és kellemes emlékeim voltak a kávézóval kapcsolatban. Olyan kis társaság ült össze, amely segített elfeledkezni az árnyvilág borzalmairól, és időnként én is normális embernek érezhettem magam.
Mosolyogva pillantottam fel Cecére. Nem olyan rég ismertük egymást, mégis imádtam. Annyira szimpatikus kisugárzással rendelkezett, hogy ha bármi történt volna vele, akkor nagyon mérges lettem volna.
− Akkor tényleg elfoglalod magad. Az én napjaim is kicsit zűrösek, de ha nem lennének azok, akkor most azon sírna a szám, hogy mennyire unatkozok – nevettem fel halkan. Teljesen rám jellemző volt, hogy ha dögivel volt munkám, akkor azon problémáztam, ha meg nem volt mit csinálnom, akkor meg az lett volna a bajom. Valahogy az életemben ez sose volt kibalanszolva, mégis igyekeztem mindenkire elég időt szakítani.
El is feledkeztem a helyszínelési fotókról, csupán Cece felhívta rá a figyelmemet, így gyorsan visszasöpörtem őket a mappámba.
− Valami olyasmi. Bocsánat, hogy látnod kellett… − Már épp szabadkozni kezdtem volna, amikor Cece olyan butaságokat hordott össze, amin kicsit megbotránkozva pillantottam rá. – Te jó ég, Cece! Mégis honnan jött neked ez a bolond ötlet?
Azért akaratlanul is halványan elmosolyodtam, bár a szituáció nem volt olyan vicces.
− Szerencsétlen amúgy. Olyan fiatal volt… Ráadásul nemigen talált a rendőrség nyomokat, amiket el lehetne indulni – sóhajtottam fel. Gyakran vettem részt a nyomozásokban konzultánsként, de ez az ügy kicsit nekem is sok volt.
− Mikor nem? Szerintem majd két óra múlva betoppan, de előtte egyszer eszébe jut sms-t küldeni, hogy amúgy életben van, csak elúszott a munkával. Tudod milyen… De nem számít, megvárom. – Az unokatestvérem ilyen volt. Ellentéte az én pontosság mániámnak, ő folyton késett mindenhonnan. Úgy voltam vele, majd betoppan, addig is a barátomra fókuszálok. – Te mikor végzel? Nem akarlak feltartani, ha ennyien vannak.
Tényleg nem akartam bajba sodorni, de titkon reménykedtem is benne, hogy hamarosan szabadul, ugyanis jól esett volna a társasága várakozás közben.

caralyn & cornelius

it's always good to see you

Mindig is szerettem a pörgést, ha egyszerre több dologra kellett odafigyelnem. Valahogy imádtam megosztani a figyelmem és ezzel is egy kicsit edzeni magam, hogy aztán minél jobb lehessek benne, amikor szükséges. Hiszen sokszor figyelnem kell a gyanús alakokat, illetve a rendelést is fel kell vennem, vagy éppenséggel ki is kell szolgálnom valakit mindeközben, amikor a pult mögött helyezkedek el. De persze semmire nem cserélném el az egész helyzetet, valahogy szeretem, ha van mit csinálni, ha megvan ez alapján a magam kis rendszere, amivel a leghatékonyabban tudok dolgozni.
- Hát csak a szokásos.. Tele vagyunk, nagy a nyüzsgés és egy pillanatra sem áll meg az élet. - Mosolyodom el, ahogy az asztalához lépek, ahol akaratlanul is az asztalára kiterített papírokra-képekre téved a tekintetem. Habár első gondolatom az lenne, hogy valaki nagyon jó műsebeket tud készíteni az agyam valahogy egyfajta ismerős érzést küld végig a testemen, mintha pontosan tudnám mi ez, hogy ez valóságos, de még a gondolatot is kiverem a fejemből, hiszen magam sem tudom, hogy mi lehet ez az egész. - Menő.. Talán valami vámpír mániákus sorozatgyilkos? Úú, vagy csak érdeklődni kezdtél a műsebekért? Szívesen kiszívom a nyakad, ha valakinek dicsekedni akarsz, vagy esetleg féltékennyé tenni.. - Mondjuk sokkal menőbb lenne, ha az első tippem lenne igaz. Persze az ilyen dolgokat azt hiszem mindig is elrejtették és mindig is el fogják rejteni a külvilág elől. Egyrészt mert nem akarnak helyt adni az utánzóknak másrészt pedig ők sem akarnak hülyének kinézni, hogy vámpírt kiáltsanak, amikor erre nincs tényleges bizonyítékuk.
Mégis valahogy az a kellemetlen ismerős érzés, amely egyfajta tettre ösztönzéssel jár kéz a kézben, nem ereszti egy pillanatra sem. - Szóval már megint késik?

cece & cornel

Úgy volt, hogy az unokatestvéremmel találkozok a megszokott helyünkön, azonban késett. Nem lepett meg egyébként sem, hiszen, ha kapott valami jó fülest, akkor beindultak az ösztönei, és addig ment egy sztori után, amíg utána nem járt mindennek.
Ilyenkor örültem annak, hogy szabadúszó detektív voltam, és magam válogattam meg a munkáimat. Egy aktatáskát cipeltem magammal, hiszen a legújabb ügyem részletei abban lapultak. Helyet foglaltam a kedvenc asztalomnál, amely az ablakhoz közel esett. Nem siettem sehová, ezért se intettem magamhoz senkit, csupán elővettem egy dossziét, és az abban lévő iratokat meg képeket kezdtem nézegetni. A lány torkán lévő harapásnyomok egyértelműen vámpírra utaltak.
Bár lehetséges, hogy nem éppen egy kávézó közepén kellett volna ilyen fotókat nézegetnem, azonban a munkám része volt. Amióta pedig megfogadtam magamnak, hogy megvédem a mondéneket az árnyvilág fattyaitól, azóta a munkámnak és a munkámmal éltem.
Persze, képes voltam elszakadni tőle, ha épp úgy adódott. Épp ezért jelent meg széles mosoly az arcomon, amikor megpillantottam a kedvenc pincérnőmet.
− Üdv Cece! – intettem neki, hogy jöjjön közelebb. Arról viszont teljesen megfeledkeztem, hogy a „munkámat” elöl hagytam az asztalon. – Mi újság? Látom tele van a hely. – Jegyeztem meg, ha közelebb ért. Azért bíztam benne, hogy majd tud időt szakítani rám, hiszen egy jó kis baráti beszélgetést mindig tudtam értékelni.

caralyn & cornelius

it's always good to see you

A legtöbb ember őrültnek gondolt, amiért mindig kaptam az alkalmon, hogy bejöhessek dolgozni. Nem tehettem róla, de szerettem ezekkel az emberekkel együttműködni. Meg aztán mindig volt, valami vicces történet, amit megvitattunk egy-egy műszak során, szóval a végére már néha úgy éreztem, hogy ez sokkal inkább az otthonom, mint azaz aprócska kis lakás, ami nem sugall mást, mint teljes ürességet.
Bár azért szinte hajnalig nyitva vagyunk, utána is pakolászunk egy darabig, de még a leghúzósabb napok során is képesek vagyunk egy sort ökörködni a színpadon. Megannyi fura tehetséget fedeztünk már fel azon a színpadon és nevettük át magunkat kis híján a következő műszakba, bár ezért leginkább én vagyok a hibás, mert a csak még öt percet túlságosan is sokszor nyögtem be.
Még minden egyes alkalommal, amikor hazaérek egy ilyen jó nap után is úgy érzem, mintha hiányozna valami, mintha nem lennék teljes és ez rettenetesen zavar, de ilyenkor inkább magamhoz veszek egy nagy adag csokifagyit, benyomok valami nyomasztó romantikus vígjátékot, ahol legalább minden rendbe jön a végére és senkinek nem kell szenvednie, kivéve azt, aki azt akarta, hogy rajta kívül mindenki más szenvedjen. Ami tulajdonképpen fair, de sajnos egyre többször érzem azt, hogy az a szereppel jobban rezonálok. Persze nem akarom, hogy szenvedjen bárki is, de az üresség, a veszteség, meg a düh amit érez néha akaratlanul is elönti a lelkemet, de aztán valamivel lejjebb tuszkolom és elhessegetem, hiszen mit sem számít. Az életem folyik a maga medrében és boldog vagyok.. Azt hiszem. Nem engedhetem, hogy néhány hangulatingadozás ennek keresztbe tegyen.
Éppen az egyik asztalt takarítom le, már nem tudom hány órája vagyok talpon, hiszen nekem olyan könnyedén múlik az idő meló közben, ha nem akkor teszek róla, hogy könnyedén múljon valami kis aprócska programmal, amivel máris feldobhatom az idő múlásának sebességét. Belefeledkezve a munkába dudorászok, majd mikor a következő asztalhoz igyekszem kiszúrok a tömegben egy ismerős alakot. - Cornelius! - Csillannak fel a szemeim, ahogy megpillantom, hiszen az elmúlt hónapok során ő is egyike lett a legkedvesebb barátaimnak. Rettegtem, hogy nehezen illeszkedek majd be, de úgy tűnik, hogy végső soron sikerült. Vagy csak nagyon sokat szeretik tettetni, hogy a barátaim.