Néha, mikor emberek közé merészkedtem, mindig tanultam valami újat. Legfőképpen azt, hogy mennyire kapzsik, mekkora hazugok és mennyire önzőek tudnak lenni. Mindig arra törekszenek, hogy önmaguknak jó legyen és képesek bárkin, bármin átgázolni, átlépni. Még azokon is, akiket állítólagosan „szeretnek”. Mi a szeretet egyáltalán? Az, hogy belerúgsz, mikor a földön van? Hogy félrelököd, mikor nem úgy viselkedik, ahogyan azt te akarod?
Az emberek nevetségesek, sőt, szánalmasak. De… de szórakoztatóak is. Hibáznak, de mást hibáztatnak. Szeretve gyűlölnek, vagy épp gyűlölve szeretnek. Ölnek, gyilkolnak, de mindig van okuk rá. Oh, hát kérdem én: minek rá ok? Inkább vállalnák fel önmagukat és tennék, amit csak akarnak: nem megtagadva önmaguk.
Az emberek tényleg viccesek. Mégis… egy halandó felkeltette annyira a figyelmemet, hogy végül alkuba bocsátkoztam vele. Vagy, ah, nem is alku ez, csupán egyfajta szövetség. Részt vehetek a játékában, a mesterkedésében, miközben káoszba borul a világ. Legalábbis egy része biztosan.
Végignéztem, ahogyan Sebastian Morgenstern igyekezett olyan köveket megmozgatni, amiket azelőtt senki; s láttam, miként kerül át a hatalma Elowen Herondalehez. Mellette állok én most, mint egy démoni kutya; hűségesen. Vagy lehet, csak annak tűnök?! Egyelőre, amíg a kedvemre vannak a feladatai, biztos, hogy nem fogom őt elárulni.
Igaz, ki hinne egy démonnak? Ki hinne… nekem?


Ahogy átléptem a park bejáratát, meg kellett torpannom. Elmosolyodtam, ahogy felemeltem a fejemet és körülnéztem, miközben azon gondolkodtam, amit Elowen kért tőlem. Végignéztem lassan magamon, majd pillanatok tört része alatt halványult el az alakom, majd változott át; a hajam hosszabb lett, s élénk vörös. Testemet rúnák kezdték borítani, akár az árnyvadászokét. Az voltam. Külsőre mindenképpen. Úgy néztem ki, mint maga Elowen, a sötét árnyvadászok vezetője.
- Tökéletes… mintha csak ikrek lennék. Nem… sokkal inkább, ha Ő lennék – Végignéztem magamon újra, majd a vörös hajamba túrtam, megigazítva a rakoncáltan tincseket.
- Megteszi. A hangom is olyan, mint az övé. Bárki elhinné, hogy… - Elhallgattam. Neszt hallottam, így sietősen elindultam az egyik irányba, majd elrejtőztem és onnan pillantottam vissza. Ekkor láttam meg Őt, a szőke árnyvadászt, aki miatt valójában itt voltam. Valójában nem tudtam, Elowennek mi oka pont vele háborúzni, megölni, de nem is kérdeztem, hiszen nem érdekelt. Csupán meg akartam tenni, amire kért.
Vajon meddig leszek képes elmenni?
Egy démon mikor válhat igazán önzővé?
Mikor van az a határ, amit már nem szabadna átlépnem?
S mi van, ha mégis átlépem?
Ami nem az enyém; elveszem.
Amit meg kell tennem; nem teszem.
Amire megkért, azt elutasítom.
A hűségem kitart-e a végsőkig, vagy eldobom?