Csak halvány emlékfoszlányaim vannak a korábbi életemből, a legtöbb talán nem is valódi emlék, inkább képzelgés vagy álom lehet. Csupán hét éves voltam, mikor átszöktem Tündérföldére, ez talán rajtam kívül másnak sosem sikerült, vagy csak nem kérkednek vele. Végtére is, hogy is nézne ki, ha boldog-boldogtalan csak úgy betehetné a lábát erre  a legendásan varázslatos és veszélyes helyre? Az én kedvemet is elvették attól, hogy erre büszke legyek, bár sosem bántam meg. Most biztosan bolondnak tűnők, de ha elmagyarázom, hogy mégis mi okom volt épp egy olyan helyre önként beszökni, ami talán még a pokol legsötétebb zugánál is rémesebb,  már nem fogok. Ugyanis jó okom volt rá. Nagyon jó okom, amire annak ellenére is színtisztán emlékszem, hogy régen történt.

A kishúgom.

Túlságosan megkoptak az emlékeim, hogy elmeséljem pontosan mi is történt, mindössze a tényeket tudom: a húgomat kicserélték egy tündér gyerekre. Néha előfordul az ilyesmi, ha egy tündér túl gyengének születik, kicserélik egy egészséges ember csecsemőre. A szülők észre sem veszik a cserét, talán csak azon lepődnek meg, hogy a gyermekük egyik pillanatról a másikra megbetegedett. Ez szinte már nevetségesen egyszerű, a lebukás veszélye esélytelen. Azon az estén azonban volt szemtanú, én. Láttam az egészet, és mikor a kiságyhoz szaladtam felismertem, hogy az ott fekvő kislány nem az én húgocskám.  A gyerekek nyitottabbak az árnyvilágra, így történhetett, hogy láttam az átjárót és képes voltam átkelni rajta. Hogy miért nem rohantam a szüleimhez (valószínűleg úgy sem hittek volna nekem) és miért szegődtem utána, már nem tudom. Nem jártam sikerrel. Tündérföldén elvesztettem a tolvaj nyomát, és ki tudja meddig bolyongtam, míg végül az Ellenudvarban kötöttem ki. Nem végeztek ki azonnal, habár ennek az okát még ma sem értem. Talán a király látott bennem valamit, vagy egyszerűen csak szórakoztató volt a vézna kiskölyök vergődését nézni. Hosszú ideig raboskodtam egy cellában, ahol azt sem tudtam számon tartani, hogy hány nap telt el. Amúgy sem ért volna semmit, utólag már tisztában vagyok ezzel, Tündérföldén másképp telik az idő. Sokat sírtam, míg végül elfogytak a könnyeim. Lassan kezdtem elfeledni a szüleim arcát, hangját, míg végül nem maradt utánuk semmilyen emlékem. A húgomról azonban nem feledkeztem meg. Tudtam, hogy szüksége van rám, hogy csak én segíthetek neki és ez erőt adott.

A király megszánt (hah, még mit nem!), vagy csak kíváncsi volt arra, hogy mire is képes egy közönséges ember, így a parancsára a lovagokkal tanultam és edzettem. Eleinte nem akartam, aztán rákényszerültem, ugyanis nem voltak elnézőek velem. Senkit sem érdekelt, hogy én csak egy szegény idetévedt mondén kölyök vagyok. Azt reméltem, hogy ha elég jónak bizonyulok, a király meghallgatja, miért törtem be a birodalmába (valójában csak eltévedtem, de a tündéreknek édes mindegy), és esetleg elenged. Meglepni senkit nem fog, nem így történt. A dolog már ott kudarcba fulladt, mikor a nevemet kérdezte és nem tudtam rá felelni. Akárhogy is próbálkoztam, nem jutott eszembe, hogy neveztek el a szüleim. Hazudhattam volna, de a tündérek erre különösen érzékenyek voltak, ezt már megtanultam, így nem is mertem ilyesmivel próbálkozni. Így hát kaptam egy nevet: Aegis. A mondénoknak egészen hízelgő történetük van hozzá, de itt, a tündérek között ez gúnynak számított. A történetemen, hogy a húgomat szeretném megóvni, mindenki csak nevetett. Igaz, akkor még nevetséges is volt. Ma már azonban senki sem nevet, ha meglát, nem somolyog a nevem hallatán, amit egyébként büszkén viselek. Kivívtam némi tiszteletet, bár sosem fogok közéjük tartozni. Nem akarok, gyűlölöm őket a lelkem legmélyén, de amíg nem kapok rá engedélyt, nem hagyhatom el az udvart és nem kereshetem meg a húgomat, aki minden bizonnyal a Tündérek Udvarában nőtt fel. Nem tudok róla semmit, de hiszem, hogyha találkozunk, tudni fogom, hogy ő az. Tettem egy ígéretet neki, a csillagoknak suttogtam el az első napon, amikor újra láthattam az eget: meg fogom találni, kiszabadítom és hazaviszem.