- Mellesleg nincs ellenemre, igazság szerint örülnék, ha akadna egy társam az útra - elmosolyodom, csak halványan, megtartva a helyzet komolyságát.
- Hát, ha gondolod akkor még segítek is elvezényelni az intézetben.. Mondhatjuk úgy, hogy hazai terep.
- És van sejtésed arra, hogy mit várhatunk a látogatásunk során? - Ismét ráemelem a tekintetemet, őszintén kíváncsi vagyok, hogy ő mennyire van tisztában a jelenlegi helyzettel.

Felriadok. A tarkómon pár izzadságcsepp folyik végig. Hangosan lihegek, mintha csak kergettek volna. Már megint ezek a furcsa álmok. A Rei által készített gyógyteák mintha semmit sem érnének. Képtelen vagyok elfeledni őket, mintha csak üldöznének engemet. Pedig nekem már semmi közöm hozzájuk. Tündér vagyok, és ezen már semmi nem változtathat.
Dorian… Mégis ki vagy te? - suttogom magam elé, miközben az arcomat a tenyerembe temetem. Fel kell ébrednem ebből a lidérces álomból minél előbb, és elfeledkeznem róla, hogy egyáltalán megtörtént.
Úrnőm… - pukedlizek előtte, mielőtt még elfoglalnám az engem megillető helyet. Udvarhölgy vagyok, amióta csak az eszemet tudom, a tündérek királynőjét szolgálom. Többen is vagyunk, akik mellette állunk, és mind-mind más feladattal vagyunk ellátva. Soha nem kételkednék abban, amire emlékszem, és amit az úrnőm mond nekem.
Kedveském, Uldreiyn jelentette, hogy az elmúlt napokban furcsa rémálmok sanyargatnak éjszakánként… - Melody és a többi udvarhölgy épp nincsenek jelen. Hirtelen a levegő is megreked a tüdőmben. Sohasem éreztem magam kellemetlenül az úrnőm mellett, most mégis görcsben áll a gyomrom.
Igen, felség. De emiatt nem kell aggódnia, ezek mindössze rémálmok. Semmi közük a valósághoz. - Soha nem hagynám, hogy egy pillanatra is megzavarjanak ezek a képek. Még ha valaha ezek tényleg meg is történtek, ha valaha tényleg egy másik életet éltem, az már akkor is csak a múlt. - Talán csak túl fáradt vagyok. A mondének világa fárasztó volt számomra az udvar után.
Igen, mindössze csak az lehet a probléma. Soha nem szerettem a mondéneket. Túl zajosak, túl egyszerűek, túlontúl naivak. Az, hogy kivételesen el kellett hagynom az udvart, hogy felkeressem Ygrainne-t az úrnőm parancsára, ritka eset. A következő estém már biztosan nyugodt lesz. Az élet itt az udvarban kellemes, és nyugtató hatással van.




- Van itt valaki? - Nevetséges, hogy őrizetlenül hagyják a cellákat, még akkor is, ha egyszerűen olyan gyengék a rabok, hogy képtelenek legyenek megszökni. Bár olyan vendégekre sem számíthattak, mint én. Vajon sejtik, hogy rég tudom, tündérport kevernek az ételembe és italomba?
- Válaszolj, ha hallasz! - Sötét és nyirkos, messze nem hasonlítható még a mi börtöneinkhez sem. Testek fekszenek a földön, és csak remélni merem, hogy alszanak. Az indák, bár körbefonják őket, nem fojtogatnak, mindössze a helyükön tartják őket. Lélegzetvisszafojtva lépkedek, óvatosan, hogy bármely sarokból kiszúrhassak egy szempárt, amely figyel. Akár tündért, akár árnyvadászt. Furcsa is lenne, ha mindössze pár őrt kellett volna kijátszanom a palotában, hogy kijuthassak onnan...
- Mit szeretnél?

Semmit, hagyj békén végre! - kiabálok, Rei hideg kezei az arcomon viszonylag megnyugtatnak, mégis úgy markolom a takarót, hogy már majdhogynem minden vér kifutott a kezemből. Könnyek gurulnak végig az arcomon. Már erőm sincs őt ellökni magamtól. Pedig nem akarom, hogy mellettem legyen. Az álmaim között ő is kísért, láttam őt egy idegen városban, egy sokkal ridegebb kifejezéssel az arcán. A szemeiben fájdalom tükröződött. Más volt, mint az emlékeimben. Nem az a Rei volt, akivel együtt élek. A tudat pedig kínzott, az emlékeim, ezek a furcsa rémképek, amik üldöznek, próbálnak egybeolvadni, miközben teljesen ellentétesek. Lassacskán már nem tudom, hogy mi álom, és mi a valóság.
Zinnia! - összerezzenek. Az arcom sápadt, félek aludni. Helyette Edelweiss-szel gyakorlok. Magamat is megleptem, hogy mennyire kézre áll a kard. Viszont így képtelen vagyok teljes erőmmel az úrnőmre koncentrálni. - Úgy látom, ma nem igazán tudsz koncentrálni. Térj vissza a szobádba!
Igenis, felség. Kérem bocsásson meg... - látni véltem a tekintetében a dühöt, és a kíváncsiságot egyaránt. A szívemet mardossa a félelem, a bizonytalanság. Pedig én nem akarok mást, mint szolgálni őt. Őt, akinek ezt az életet köszönhetem, aki nevet adott nekem. Ha elbukok... Egyáltalán mi történik, ha ez az őrület folytatódik? Van gyógymód rá? Őfelsége tudja, miért történik mindez?




- Szerinted ha ilyen apróság problémát jelentene nekem, akkor miért lennék én Staten Island főboszorkánymestere?
- Elnézést, de az előbb elég bizonytalannak tűnt. - Szembenézek vele, de most úgy igazán közelről, éppen csak a magasság különbség választ el minket. Kihagy egy ütemet a szívem, és egy furcsa bizsergés a mellkasomban, aminek nem lenne ott a helye. Nem itt, nem most és nem vele.
- Szerintem eltérő fogalmunk van a bizonytalanságról. Te vagy bizonytalan, mert nem bízol saját magadban annyira, hogy elhidd, meg tudsz hódítani egy férfit. Bizonytalanságodat éppen azzal bizonyítod be, hogy itt állsz a küszöbömön.

Zilált vagyok. Helyek, arcok, de egy név sem rémlik már. Bizonytalan vagyok. Nem tudom ki volt ő, hogy az elmém eszement szüleménye, avagy egy létező személy, nem tudom. Viszont a szívem mélyéről beszélt. Elmúlt idők csengenek vissza, miközben a jelenem lassacskán romokba dől. Nem akarok emlékezni, nem akarom, hogy az életem, az emlékeim megzavarodjanak. Élvezem ezt a jelent az udvarban, elégedetséggel tölt el, hogy az úrnőmet szolgálhatom.
Zinnia? Felkeltél? - Nem felelek. Nem érzem még magamat késznek rá, hogy Rei szemeibe nézzek. Az érzéseim pont olyan ingatagok, mint az elmém jelenleg. A vállaimba kapaszkodom, körmeim a húsomba vájnak. Lassan lélegzem, ütemre.
Seelie Queen, Uldreiyn, Edelweiss, Melody, Kaelie Whitewillow... - lazítok a szorításon. - Ők léteznek. Élnek. Emlékszem rájuk, velük együtt éltem ebben az udvarban, mindig is.
Elengedem a vállaimat. A szívem még mindig nem nyugodott meg teljesen, de az elmémet már tisztábbnak érzem. Éppen hallom, ahogy csukódik az ajtó. Rei már elindult. Nekem is igyekeznem kell, semmiképpen nem várathatom meg az úrnőmet. Még rendesen elnézést sem kértem érte, amiért ilyen tiszteletlen voltam vele szemben a legutóbb.