- Szerintem egyáltalán nem kérdeztem nehezet. Eddig úgy hittem, hogy egy eléggé művelt halandóval van dolgom, de kezdek meginogni ebben a hitemben – néztem a földön térdeplő férfira. Be kell valljam, valahol már az is csodának minősült, hogy képes volt ebben a pozícióban maradni és nem eldőlni, mint egy zsák, de ez nem az a pillanat volt, mikor a testi adottságainak kellett volna tisztelettel adóznom. Nagyon-nagyon nem.
- Nem mondok Önnek újdonságot, ha azt mondom, nem szereket csalódni, mivel eddigi tudásom azt mutatja, hogy az emberek se feltétlen boldog attól, ha a dolgok nem az elvárásaiknak megfelelően alakulnak. De hogy tiszta legyen minden az Ön számára is, így felvázolom az eddig történteken, hogy tudja… miért is került ekkora slamasztikába – sétáltam hozzá közelebb, majd lassú léptekkel elkezdtem körbejárni őt. Eredendően szikár, tiszteletparancsoló alakjának, karizmatikus kisugárzásának csak árnyékát láthattam, hiszen a csatlósaim által rá mért ütések kellően helybenhagyták. Ez egyúttal nem jelentette azt, hogy veszélytelen lenne. Mindig a sarokba szorított állatok voltak a legvadabbak, akik leginkább küzdöttek az életükért; és pont ez tette őket izgalmassá. - Mi bizony fogadtunk, kedves Mr. Alderlaw, minek lényege az volt, hogyha Ön veszít ellenem, akkor teljesítenie kell egy kívánságomat, mint ahogy ez fordítva is igaz lett volna… de mint tudjuk, ez nem így alakult – érintettem meg mutatóujjammal a nyakát, mire összerezzent. Továbbra is összeszorította ajkait, mintha bármit is számítana a hallgatása. Ez valahol dühített, de pontosan tudtam, már nem sokáig lesz ennyire békés. - Az önhittség az emberiség egy nagy hibája. Képesek azt gondolni, hogy valóban ők a teremtés koronája, puszta akarattal és hittel képesek túlnőni mindenkin… majd végül mind a porba hullanak. Mert vannak olyan helyzetek, ahol az erő nem elég, a vágy nem segít, a csoda pedig… nos, az éppen másokkal történik meg – tártam szét kicsit a karom egy játékos mosollyal az arcomon. - Még egyszer megismétlem: Ön veszített ellenem Mr. Scott Alderlaw, ezt pedig be is ismerte. Nem lett volna tehát más dolga, minthogy elhozza nekem a boszorkánymester gyermeket, amiről nem gondolnám, hogy nagy kérés lett volna. Igazán elragadó, hogy az árnyvadászok ekkora nagy gonddal vannak az állítólagos árva gyermekekre, de… ő az ÉN vérem és JOGOM van hozzá. Az pedig, hogy elrejtik előlem a fiam, nos, kifejezetten faragatlan hozzáállás – láttam, hogy mintha motyogott volna valamit az orra alatt, de nem fejtette ki hangosabban. Csak egy újabb mosollyal adóztam a tettnek, éreztem, hogy lassacskán elérünk a végjátékhoz. – De azt hiszem ebben nem gondolkodtunk hasonlóan, hiszen mikor eljöttem ma Önhöz, hogy elvigyem a gyermekemet, akkor mégis, mi várt rám? Csapdát állított nekem és megpróbálta elvágni az utam a földi világhoz. Igazán leleményes terv volt, de azzal nem számolt, hogy én mindig az emberek gondolkozása előtt járok kettővel – nem véletlen hívnak a Pokol bérgyilkosának… mészárosának… hm… nem is tudom hogy hívnak már – legyintettem szórakozottan, majd összecsaptam a kezem. Ekkor egy távolabbi szobából artikulálatlan női kiáltások hangzottak fel, mire beszélgetőtársam a hang irányába fordult. - Ne merészeld levenni rólam a szemed Alderlaw, a beszélgetőtársad én vagyok! – teremtem előtte, majd ujjaim közé szorítottam az állát. - Ne aggódj a feleséged miatt, nincs semmi baja – vezettem fel neki, mire láttam, hogy a vállaiban lévő feszültség tovaszáll. - Éppen csak megerőszakolják. De tudod, attól a ponttól, hogy élvezi, tulajdonképpen nem erőszak. Gondolkodtál már azon, hogy egy női test hány férfi ágyékát tudja magába fogadni? Esetleg álmodoztál róla, hogy a drága asszonyod mennyit tudna? Ha nagyon érdekel, akkor átmehetünk a másik szobába és megnézhetjük… – igazából még mielőtt befejezhettem volna a mondatot, már fújtatott és próbált nekem ugrani, de kísérőtársaim se voltak restek, már ők fogták le Mr. Alderlawt, hogy ne tudjon két lábra állni. - Úgy hiszed most vagy dühös? Ugyan. Ez még semmi – simítottam végig arcélén. Próbált felém kapni, mint valami veszett kutya, de ez csak újra megmosolyogtatott. Pontosan tudtam, hogy lesz ennél rosszabb is. - Az árulás nem szép dolog, ami egy démon szájából furcsa kijelentés lehet, de… ha én fogadok valakivel akkor állom a szavamat. Ezért se teszem sokszor – húzódtam el tőle egy kicsit, majd újra összecsaptam a kezem. Társaságunk érkezett: embereim két összekötött kezű, betömött szájú gyereket tereltek be hozzánk. - Válassz, a lányod, vagy a fiad élje túl ezt az éjszakát? Nagylelkű vagyok, mert írmagját is kiirthatnám áruló családodnak, de mindig szükség van egy hírvivőre – felé nyújtottam egy kést, amit eddig az oldalamon tartottam. - Jól gondold át, szerencsés a jó memóriával rendelkező gyermeket választani… ő pontosan fel tudja majd idézni az anyja kéjes nyögéseit a másik szobából – vigyorogtam rá. Persze, a nő hangja nem éppen az élvezetről árulkodott, de ez csupán csak részletkérdés volt. Kísérőim végül elengedték a férfit, hogy lehetősége legyen a késért nyúlni, én pedig türelmesen vártam a döntésére. Nem egy elképzelésem volt a következő lépése kapcsán, végül pedig azt tettem, amit legvalószínűbbnek véltem: hirtelen kapta ki kezemből a kést, majd próbált megtámadni vele; de ugye, a fizikai ereje már közel se volt olyan jó, mint amúgy fitt állapotában lett volna, de úgy véltem, még akkor se járt volna sikerrel. Könnyedén táncoltam el rohama elől, hogy karja után nyúljak és kicsavarjam a kezét, hogy testét végül magamhoz húzzam. Hátulról simultam hozzá, hogy fülébe tudjam suttogni hozzá intézett szavaimat. - Annyira sejtettem, hogy ezt fogod tenni… milyen kár, hogy ezzel a gyermekeid halálos ítéletét írtad alá. Köszönj el tőlük – próbált ellökni magától, megakadályozni a történések folytatását, de embereim tudták, hogy a szavaim mit jelentenek. Nem telt el több öt másodpercnél és immár két fejnélküli, gyermeki test hevert a padlón, karjaimban pedig egy ordító, dühtől remegő férfi vergődött, az ő hangjának zenéjébe pedig csak a másik szobában lévő kétségbeesett női kiáltások zavarták meg. A fiúk kezdtek egyre durvábbak lenni, de a nekik kiadott parancs is egyértelmű volt – az aktus végére a nőnek halottnak kell lennie, de azt nem határoztam meg a halál beálltának indokát.
Megtört. Dühös voltam rá, de ez a harag kezdett elszállni, ahogy közeledtünk a végéhez. Lassan feladta a harcot, csak remegett, kiáltása inkább már zokogásnak felelt meg.
- Ejj, ejj, hát látod, hányan mondhatták neked is, hogy ne játssz az ördöggel, mégis megteszed… és még hányan járnak el ugyanígy! – valahol végig tudtam, hogy ez lesz a vége. Persze, érdekelt a gyermekem sorsa is, de nem viselt meg annyira a történés, mint amennyire mutattam. Sokkal érdekesebb volt látni, ahogy az önhitt, öntelt, nárcisztikus árnyvadász világa miképp hullik darabjaira, azért, mert azt hitte kijátszhat egy démont. Ha az intézetvezetői tudnák, hogy arra akart felbérelni, hogy mindegyiküket lemészároljam, mert ő akarta átvenni az irányítást a helyi központban… nos, lehet meg is köszönnék, amit tettem. Ekkor tévedt a tekintetem a gyerekekre és rájöttem – talán mégse lenne így.
De engem ez már annyira nem izgatott. A játék okozta izgalom egyre csak lankadt, a férfi egyre használhatatlanabbá vált és végül a másik szobából se szűrődtek ki hangok. Ez azt jelentette, hogy immáron már a nőnek is vége volt.
- Nos, szeretnél még mondani valamit az utolsó szó jogán, vagy úgy gondolod, jobb lenne mielőbb véget vetni ennek az egésznek? A családod már vár a másik oldalon! Vagyis... nem vagyok benne teljesen biztos, hogy találkozol velük, csak esetleg akkor, ha a hátralevő életedet aszkétaként élnéd le, megbánnád minden bűnös és csak jót cselekednél - de azt hiszem mindketten tudjuk, hogy neked már nincs sok hátra - suttogtam halkan a fülébe. Immáron újra az én kezemben volt a kés, miközben szinte már olyannak tűnt az egész, mintha csak az én, mondhatni ölelő karjaim fogják vissza attól, hogy összeessen.
Hallgatott, nem szólt egy szót se, mire halkan felsóhajtottam.
- Akkor hát, legyen így. Add át üdvözletemet a lentieknek - vágtam el végül a torkát. Ez persze kellő mennyiségű vérrel járt, de mivel én mögötte álltam, így annyira nem szenvedett kárt az öltözékem, a padló már annál inkább. Tény, a gyerekei vére már tett róla, hogy áldatlan állapotok legyenek.
- Meirion - szólítottam magamhoz az egyik csatlósomat. - Takarítsatok fel, ne maradjon nyoma annak, hogy itt jártunk - intéztem hozzá szavaim, majd elhagytam volna a házat, ha nem akaszt meg út közben.



- Uram, találtunk a házban még egy gyermeket - intett, majd egy másik férfi tűnt fel, karjaiban egy nagyjából egy-két éves forma leány gyeremekkel. - Elrejtették, lehet megsejtették, hogy a tervük elbukik és csak őt tudták biztonságba helyezni, de... nem a legeredményesebben.
- Áldozatok?
- Néhány sérült, de semmi különösebb, már volt dolgunk hasonló védelemmel - miközben hallgattam a beszámolót a gyermeket mustráltam. Az egész családja halott, nem sok mindent foghatott fel a látottakból, de mégse lenne szerencsés itt hagyni, még akkor sem, ha töröljük az emlékeit. Nem mintha sokat árthatott volna nekem az, ha rájönnek az én kezemhez köthető a mészárlás, mert előbb kell elkapniuk, semmit hogy bármiféle kihallgatás legyen. Amúgy is, már tettem róla, hogy az intézetvezetők értesüljenek a férfi árulásáról - azt már nem kell tudniuk, hogy én tettem el őt láb alól.
Viszont, itt volt egy ártatlan áldozat, akit lehet szintén előnyös lenne megölni, de...
- Kísérletnek jó lesz. Hozzátok a gyermeket. Van egy-két dolog, amit szívesen kipróbálnék - voltak néhányan, akiket hátrahagytam takarítani, de a többiekkel elindultam vissza főhadiszállásomra, immáron a gyermekkel. Még pontosan nem tudtam, hogy mihez kezdek vele, de hallottam nem egy érdekes történetet a démonvérről és hogy annak miféle hatásai lehetnek másokra - végül is egész jó időtöltésnek tűnt ennek új szintre emelése és kipróbálása. Elvégre - nagyon nem szeretek unatkozni.