Bosszús sóhaj tör fel a torkomon, mikor a szemem sarkából megpillantom azt az idegesítő alakot, aki úgy rám szállt, hogy konkrétan azon sem lepődnék meg, ha a lakásom előtt ülne, és az ablakomat bámulná a nap minden percében arra várva, hogy mikor teszem ki onnan a lábam, hogy aztán rám vethesse magát a hittérítőket is megszégyenítő beszédeivel.
- Theo – kezdi nagyon komolyan, én meg nagyon komolyan le sem szarom, inkább a poharam tartalmát fixírozom, mintha olyan érdekes lenne az átlátszó folyadék. Még csak négy óra van, na és? Valahol már este tíz.
- Nagyon gyerekes, hogy levegőnek nézel – horkant fel, mire nem bírom ki, halvány mosoly kúszik a szám sarkába. Néha kimondottan szeretem, hogy ilyen különleges tehetséggel kergetek az őrületbe másokat. Nincs is szórakoztatóbb, mint mikor valaki már egyszerűen nem tud mit kezdeni veled.  
- Nem nézlek levegőnek, Woody – nyugtatom meg gúnytól csöpögő hangon. – Csak ignorállak. Az nem ugyanaz.
- Ha-ha, nagyon vicces – duzzogva túr a hosszú fürtjei közé és látom rajta, hogy a gondolatait szedi össze, újabb beszéddel készült. Talán be is gyakorolta. – Légy szíves fontold meg, amiről beszéltünk. Sokkal jobb lenne egy falkához tartozni, ahol segíthetnének neked. Megtanulnád iránytani az átváltozást, meg egy csomó mást. És lennének barátaid, családod…
Szemem se rebben, ezeket már hallottam. Hetek óta próbál meggyőzni arról, hogy egy falka az, ami nekem kell. Egy falka az, ami minden vérfarkasnak kell. Röhög a májam.
- Tudod, nem mindenkinek jön be a talpnyaló szerep, haver – támasztom meg az állam. – Van, aki szeret a maga ura lenni és rohadtul nincs kedve valami seggfejnek ugrálni.
- Ez egy család, nem a maffia – dünnyögi – Komolyan, Theo. Miért vonakodsz ennyire?
Idegesen csettintek a nyelvemmel és inkább meghúzom a whiskymet, hogy ne kelljen válaszolnom. Woody átlát rajtam, tudja, hogy nem csak arról van szó, hogy mennyire nincs ínyemre egy falkányi vadidegennel bandázni és ki tanulni a farkas-lét minden csínját-bínját. Talán tényleg érti a dolgát, de ettől még nem fogom meggondolni magam. Tartom magam az elveimhez. Eddig egészen jól elvagyok magamban. Nincsenek kötelezettségek, amikhez tartanom kéne magam, nem kell hülye dátumokat fejben tartani és értéktelen vackokra költeni a pénzt. A magány jó dolog. Rohadt jó…
- Te félsz – állapítja meg, én meg úgy kapom felé a fejem, hogy még a nyakam is beleroppan.
- Ne beszélj baromságokat, ugyan mitől félnék?
- Attól, hogy valakit megszeretsz. Vagy téged szeretnek meg… Félsz, hogy bántani fogod azt, akit szeretsz és inkább eléred, hogy egyáltalán meg se forduljon senki fejében, hogy esetleg megkedveljen. Jaj, Theo… Azt hiszed, most látok ilyet először?  
- Ez baromság – teszem le egy kissé ingerültebben a poharat, mint terveztem és olyan sötét pillantást vetek a kirendelt gardedámomra, mintha valami nagyon csúnya sértést vágott volna a fejemhez. – Nem félek semmitől, egyszerűen csak nincs szükségem ilyesmikre. Barátokra – ejtem negédes hangsúllyal a szót. – Nem mindenki egyforma.
Woody a fejét ingatja, úgy veszem, hogy ezt a csatát én nyertem, de még mielőtt elégedetten húzhatnék egy újabb strigulát a javamra a srác eltűnődve annyit kérdez:
- Nincs ennek köze ahhoz, ami Corával történt?

Megfeszülök. Cora most kerül szóba először, mióta ez a pióca rám tapadt. Nem kérdezett róla, mert tudta, hogy mi a helyzet. Mindenki tudta. Én vagyok a srác, akinek a csaját széttépte valami állat. A lapok csak azt nem írták meg, hogy az az állat én voltam. Persze a lapok nem is ismerhették a teljes sztorit, de egy ilyen minden lében kanál szektától mit is vártam volna?
Cora halála… megváltoztatott. Ez tény, bár előtte sem voltam egy kisangyal. Sokszor bántottam és sokat, ő mégis szeretett. Nem érdemeltem meg őt, ő meg nem érdemelte meg a halált. Az volt az első átváltozásom. Nem emlékszem sok mindenre – néha azt hiszem, hogy mégis, csak az agyam próbál megkímélni –, csak képek villannak be és a szagok… a sikolya.
- Theo?
- Kussolj, Woody – förmedek rá és idegesen túrok a nadrágom zsebébe, hogy kifizessem az italomat és leléphessek végre ennek az álszent majomnak a közeléből. Hagyjon engem békén ő is, meg az egész hülye segélyszolgálatuk.
Mi van már ezzel? Hátratolom a székem, hogy mélyebbre túrhassak a zsebemben a tárcám után, mikor is valaki feljajdul, én pedig épp időben fordulok oda, hogy egy pohárnyi kakaó aztán a kedvenc fehér pólómon kössön ki. Remek, ez a nap is jól indul…