A hajnali napfény, amint megcsillan az ablak üvegén. A reggeli ébredés, ahogy beszökdel a szobába. A sarokban meghúzódó bársony takaró. Mind, mind a régi időket idézik. Álmos szemeim lassan nyitódnak, arcom meggyötört az éjszaka rejtelmei folytán. Egy álom, egy valódi rémálom ez. A múlt, a sötétség, a fájdalom. Fájóan mar belém a felismerés, miszerint nem vagyok túl, semmin sem. Se a múltamon, se a szörnyűségeken, semmin sem igazán. Azt hittem élhetek normális életet, de rá kellett jönnöm, én magam sem vagyok tán’ normális. Egy világ, ami tele van sötét árnyakkal, fájdalomtól elfojtott sikolyok, mik könyörögnek a sikátor szélén. Vége van. Csend telepedik. Vége van. Fátyolos szellő borzolja végig bőrömet. A sikolyok elhalványulnak, az árnyak eltűnnek és nem marad más, csak a halál. A hideg, torz halál. Ott van minden utca sarkon, mégsem félnek, senki nem fél, mert nem tudják, nem tudnak semmit. Nem ismerik az árnyvilágot, nem látják azt. Naivak és őrültek. Éppen csak annyira mint jó magam is.

Az emlék még erőteljesebben hasít belém. Minden olyan valódivá válik, mintha csak újra ott lennék azon az éjszakán. Le szállt az est. Csend van, nyugalom van, sötétség van. Fázom. Sikoltást hallok. Lerobogok a lépcsőn és szinte kiesve a kemény fa ajtón, úgy rontok ki a szabadba. Sötét van, félelmetes sötét. Csend van, a tücskök sem ciripelnek, a béka sem brekeg, csönd van. Nem hallom a sikolyt. Elindulok, egyenest be a faluba. Félek, lábaim reszketnek, apró copfomat fújja a szél. A szél süvít a fülembe. Újabb sikoly jő. Szaladok, ahogy a lábam bírja, szaladok a sikoltás irányába. Ott! A sikátorban! Megvillannak a szemfogai, csillognak a Hold fényében. Az apró test összeesni látszik előtte, aztán a fogak is eltűnnek. Kapkodom a fejemet, de sehol senki. Aztán megragad. Torkom szakadtából kiáltanék, de nem tudok. Befogta a számat. Reszketek. Szemeim vörös tűzben tündökölnek, érzem amint a mágia átjárja egész valómat. Aztán ismét csend lesz, kiszabadulok és minden elsötétül. Elájulok. Minden olyan gyorsan történik. Halk beszélgetésre kelek. A hajnali napfény bevillan az ablakon és bántja szemeimet. Jó anyám a sarokban egy karosszéken ücsörög, alszik ő maga is. Bíbor bársony takaró fedi testét. Kidugom lábaimat a paplan alól. Fázom. Bevillan az éjszaka. Félek, rettegek. Felkiáltok fájdalmamban, ahogy eszembe jut annak a lénynek az érintése. Anyám felijed s megnyugtat. Mi történt? Mit tettem én? Bántottam; de hogy?

Aztán vége az álomképnek, felébredek végleg. Kinyitom szemeimet és az ablakra meredek. Oly’ régen volt már, mégis kísért még. Mi vagyok én? Egy szörnyeteg? Egy eszköz a halandóknak? Félek, ismét elveszítem az önkontrollt s ezúttal olyannak esik bántódása, akinek nem szeretném. Fel s alá járkálok, lelkem, oly’ torz lelkem nem leli nyugalmát. Mai napig belesajdul a fejem ha arra az éjjelre gondolok. Az első pillanat, mikor az erőm feltűnni látszott és megmutatta magát. Elvesztettem a kontrollt felette. De hát hiszen azt sem tudtam még, mégis mi felett vesztettem el. Féltem saját magamtól. De azóta rájöttem a sötétben sokkal félelmetesebb teremtmények lapulnak, mint magam vagyok. Mi is vagyok én? Félig démon, félig ember? Halhatatlan, mint a mesékben? Torz mása vagyok önmagamnak. Anyám ember, apám démon, én pedig... boszorkánymester. Az vagyok. Kiábrándító, de így van. Mágiát használok és kicsit sincs bűntudatom. Már nem félek a lényektől a sikátorban, többé nem árthatnak nekem. Felnőttem, már olyan rég felnőttem. Mennyi ideje is, 340 éve, hogy minden elkezdődött. Érettebb lettem, okosabb, óvatosabb és megfontoltabb. De szeretem a bajt. Emiatt is kerestem és keresem mai napig is. Jelenleg elhatároztam (valami őrület folytán), hogy az árnyvilág hasznos tagjaként segíteni fogom a gonosz elűzését. Az olyan boszorkánymesterek, démonok, vámpírok, farkasok és tündék kiűzését világunkból, akik erejüket fitogtatva tartanak félelmet New York utcáin. Az árnyvadászok segítségével úgy érzem tényleg bármire képes vagyok. De vajon ők tényleg a barátaim? Vagy csak kihasználnak, mint oly’ sokan mások?