Mind együtt teremtettünk fent, a mennyek birodalmában. Hűségesen végeztük a feladatunkat, de talán túl sokat láttunk a világból. A romlottságunk viszont összetartott minket. Bajtársak voltunk. Akkor és ott vállt vállnak vetve harcoltunk egy eszméért. A szabadságunkért. Mert nekünk nem volt elég a Mennyek oltalma. Mi az igazi szabadságra vágytunk. Nem akartunk többet bólogató kutyák lenni, érzéseink voltak. Akár szabadott volna, akár nem. Vágytunk, akartunk, és a magunkévá tettük azt, ami eredetileg nem tartozott hozzánk. Ilyenek voltunk mi.


Elbuktunk, kiűzettünk a Mennyek országából. Tényleg bűn volt? Megérte? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bántam meg, még ha nem is mondom, nem mutatom ki, de hiányzik a mennyország. Viszont az ezt követő életem az, amire mindig is vágytam. Szórakozás, szerelem, szabadság... A Pokol nem volt olyan rossz, mint amilyennek Isten gondolta. Asmodeus-szal és Lilith-szel ellentétben én a magányt preferáltam a magánéletemben, s a birodalmamat a legészakibb pontra építettem, rögtön Lucifer mellé. Bíztam benne, hiszen ő is látta, mennyire igazságtalan is volt Atyánk önuralma. Viszont az első pillanattól láttam, hogy megtört benne valami. Figyelni akartam rá, mit is fog tenni ezután.


Elárult minket, pont, ahogy Istennel is tette. Elhagyott minket, hogy valami eszement játékot űzzön a saját fajtájával. Talán az öröklét megbolondította, vagy már rég megroppant benne valami. Fogalmam sem volt róla, mit tervezhetett, miután eltűnt, nem is foglalkoztam vele. Nem vonzott a trónja, megvolt a magam problémája is. Alesea és Luna, két csodálatos gyermek. Az anyjuk még csodálatosabb volt. Bár mindössze megtévesztve tehettem őt a magamávé, de nem tehettem róla. Vonzott a szépsége, az ártatlansága.


Irigy voltam a jegyesére, ember volt, házasság és gyermek ígéretével. Én is ezt akartam, így hát felvettem egy emberi férfi alakját, egy sokkal jól szituáltabbét, ezután pedig már gyermekjáték volt elcsábítanom. Bár a szerelem kétélű penge. Ajándékokkal leptem el, szép ruhákkal, édes szavakkal, magamat adtam... Volna. Ámbár én nem az voltam, amire vágyott. Hiába mardosták a szerelem édes lángjai mindkettőnk lelkét, amint felfedtem igazi kilétemet, ellökött magától, visszaadott mindent, amivel eddig kényeztettem, és soha többé nem fogadott. Mégis, volt, amit nem tudott megtagadni, még hozzá a gyermekeinket.


Csalódás volt a halála. Valahogy mindig elfeledkezem róla, hogy milyen gyenge és múlékony teremtések is a mondének. Szemmel kísértem, amint a lelke alászáll a Pokloknak, az árnyak közül hallgattam, amint az örök szenvedést választja helyettem. Pedig én tárt karokkal fogadtam volna a birodalmamban, előkelő helye lett volna mellettem. Megbocsájtottam volna az árulását, soha nem róttam volna fel a számára, még azon édes gyermekek gyűlöletét sem. Mert láttam, éreztem, amint megtelt a szíve keserűséggel, amint csak a boszorkányjegyükre pillantott...


Én elkényeztettem volna őket, de az anyjuknak tett ígéret különleges helyet foglalt el a szívemben. Szomorú, de sajnos végtelenül romantikus típus vagyok. Így hát évszázadokat húztunk le egymástól külön, furcsa ötletektől vezérelve más gyermekek nemzésére adtam a fejemet. Az egyik mégis bukás lett, mindössze a távolból figyelhetem majd a kivégzését, míg a második... Ó, az édes, kedves Miriam méhének gyümölcse. Milyen kár, hogy mérhetetlen dühömet rajtuk vezettem le, ezzel az egész szektát a föld színével egyenlővé téve. Micsoda pazarlás! Főleg azok után, hogy az édes Alesea elhunyt. Úgy döntöttem, itt az ideje, hogy végre előlépjek az árnyak közül. Több sarj már nem veszhet oda.