A vadász nagyon dühös és nem kell külön képesség, hogy ezt bárki meg tudja mondani. Nekem elég, hogy belenézek a szemébe és látom ott csillogni a mélyén azt a tüzet, amelynek soha nincs jó vége. Ez az a szín, amely a férfiakat általában elhamarkodott dolgok véghez vitelére kényszeríti és nem tudok én sem tenni ellene sokat. Sőt, alighanem minden próbálkozásom a megnyugtatására halva született ötlet lenne, tekintve, hogy kifejezetten a fajom váltotta ki belőle az indulatot. Így csak ülök, figyelek és hallgatok, remélve, hogy a látszólagos nyugalom, amelyet magamra erőltettem, elég, hogy őt is visszarántsa kissé a valóság talajára. Remélem, sikerül. Ha nem, akkor már csak az állataimban és a tömeg ereje marad. Fang fogaiban bízom, de nem egy vadásszal szemben. A nyúl nem védelmi erő. Az emberek ignorációs képessége pedig mindig is olyasmi volt, ami újra és újra meglepett a sokszínűségével. Ha nem akarsz észrevenni valamit, nem fogod. Teljesen mindegy, hogy egy sérült madár vagy egy dühöngő elefánt az a lény. Tapasztaltam már...
Legalább a második kérdésének van értelme. Ez az első szikrányi számomra logikus része az eddigieknek. A férfi, akivel korábban voltam és akit nekem kellene támogatni. Ő róla akar tudni, a kapcsolatunk érdekli. Csak azt nem tudom, hogyan fogalmazhatom meg a választ erre anélkül, hogy feldühíteném. Az őszinte a semmi lenne, mert tényleg nem én kerestem őt és ha rajtam múlik, egyhamar nem is fogunk újra találkozni. Mondjuk ebben az életében. A semmi ugyanakkor mégsem válasz és azt sem mondhatom, hogy azért mert született tündér vagyok. Ezt is lehet hazudni, ahogy a királynő lovagja tette. A vadászok keserves lecke árán tanulták ezt meg. És azóta sem becsülnek le minket.
- Állatokat nevelek és képzek ki, hogy segítsék az embereket. Megkértek, hogy találjak egyet neki... a nagyobb testű kutya lesz a befutó, jobban kedveli, mint a macskát, nyulat, madarat vagy teknősbékát - a menyétről nem is beszélve. És az ölebekről. Már csak meg kell találni azt, amely eléggé tanítható ahhoz, hogy ne akarja feszegetni a póráz határait vagy elég gyenge, hogy ne rántsa magával. A menhelyeken érdekes kezdeni és a fiatalabb állatok között. Úgy három év alatt. Ők még jól képezhetőek. Remek társaság, és hálásak, amiért megmentették őket. Vagy esetleg Lisa. Imádom őt, de túl mozgékony és nem elég robosztus nekem. A weimari vizsla agár szerű és hihetetlenül kíváncsi. Ki tudja, hogy sikerül-e szobatisztaságra tanítani...

Lehunyom a szememet és csak az illatokra összpontosítok. New York közepén, Central park ide vagy oda, általában szmog van, így a kutyámból áradó friss levendula és kamilla aroma elég, hogy segíteni tudjon a kétségbe esésemen. Fang itt van, mellettem, figyeli a férfit, miközben hagyja, hogy átöleljem, megsimítsam és horgonynak használjam, amely ehhez a világhoz köt. Erre van szükségem, a kutyáimra, akik emlékeztetnek rá, hogy élek, nem bántanak és az a világ, amely a fejemben él már nem létezik soha többé. Ott nem lehettek állataim, ott nem lehetett gyermekem, ott nem volt szabadságom. Itt a testem korlátai megvannak, de a lelkemet már senki és semmi nem próbálja gúzsba kötni és egyetlen apró udvarhoz láncolni. Ez sokkal többet ér számomra, mint az a nyugalom, amely megszáll, amikor átlépek az árnyékvilágba. Ott a testem érzéseinek nem vagyok tudatában, a fájdalom olyasmi, amit nem érzek, de nincsenek vágyaim sem. Nem érzem a kötelességet, félelmet, aggodalmat. Mintha egy gép lennék, akit csak a szabályok tartanak kordában. Egyedülálló, fájdalmas és nagyon is félelmetes helyzet, utólag nézve. Oda nem mehetek vissza és nem akarok visszatérni. A nyúl az ölemben lassan mocorogni kezd, én pedig fél kézzel az arcomhoz emelem és hagyom, hogy az ő illata is az orromba szökjön. A bunda szálai végig simítanak az arcomon, az apró csontok a kezem alatt és az egyenletes szívverés rákényszerít, hogy én magam is megnyugodjak. A légzésem lassulni kezd, míg majdnem eléri azt a szintet, amely a vadász előtt volt. Igen, itt vagyok. Én vagyok. És most sokkal gyorsabban tértem vissza, mint eddig valaha. A kétségbeesés mocsara kezd feltöltődni. Lassan felemelem a tekintetemet, hogy szembe nézzem a férfival. Dühös, az arcára van egyértelműen írva minden jelenlegi érzelme és egyik sem kedvez számomra, kicsit sem. Ha az a büszke tündér lennék, akire számít, most kellene talpra állnom és a szemébe néznem. Ahhoz viszont magasság kell és két működő láb. Fizikailag egyikkel sem rendelkezem, így meg sem próbálom tettetni őket. Csak hagyom, hogy a nyúl a vállamra másszon és egy nagyot nyelve felnézek rá. Nem a szemébe, az még sok lenne, de az ajkát figyelni éppen elég, hogy tudja, immáron őt látom.
- Megismételné, amit korábban mondott? Attól tartok, nem hallottam elég tisztán ahhoz, hogy válaszolhassak... - a kérdésére. Vádjaira. Kifakadására. Fogalmam sincs, pontosan mi volt az, mert váratlanul ért és leblokkolt az első pillanatban a megjelenése. Tőlem akár azt is beadhatta volna mindenkinek körülöttünk, hogy a diliházból szabadult húga vagyok, akit vissza kell vinni és nem reagáltam volna arra sem. Pánikroham kezdődő típusból. Nálam nem ritka és hatással van a felfogásomra. A hangomban már nyoma sincs. Most ugyanaz a nyugodt és minimális érzelmekkel tűzdelt, mint korábban bármikor az emberi világban hallhatták.

Szép idő van. Napfényes délelőtt, munkanap, így a legkevesebben vannak csak a parkban. Fang mellett nem félek maradni, hátra dőlni és az arcomat az őszi nap felé fordítani. Egy vékony, fekete kabát, mondhatni köpeny elég, hogy ne fázzak, a nyúl még a kezeimet is melegíti, ahogyan a bundájába túrva várom, hogy elmúljon a hideg a csontjaimból is. Persze tudom, hogy nem fog. Ahhoz az kellene, hogy megnyugodjak és elfogadjam a tömeget. A múltat. Ne féljek a jövőtől. Ezer és egy feltétel, amelyek közül nem fog ma teljesülni több. Önmagammal, az ösztöneimmel szembe kellett mennem ahhoz, hogy ide jöjjek, így megérdemlek némi zavartalanságot jutalomként. A fejem a napot követi, érzem a sugarak simítását a bőrömön, a hajam ráomlik a vállaimra és álcázás nélkül sem kell aggódnom a füleim miatt. Persze mágia is működik, mert nem hagyhatom, hogy leleplezzenek. Még akkor sem, ha sokan leginkább azt kérdeznék, honnan szereztem ezt a menő testmódosítást. És erre persze nem tudok válaszolni. Szóval a kutyám figyel a tömegre és én csak hagyom, hogy magával ragadjon valami, ami mindig meg tudott nyugtatni, a zene. Egy nagyon régi, angol altatódal szövegét kezdtem el mondani, lassan, egyesével kiénekelve a szavakat és ezzel egyben le is lassítva a dallamot. A zene az életem, nem nehéz lyesmit fejben megtennem, a tenger dala pedig majdnem illik ide, ahogy a víz hangja felerősödik a szökőkútnál ülve. És előre is elnézést kell közben kérnem minden ír anyanyelvű személytől, mert a kiejtésem a szavaikra nem éppen autentikus. Ráadásul valahogy nem tudom teljes átéléssel sem mondani, hiszen ez egy anya dala a gyermekének. Nekem pedig nincs és nem is lesz valószínűleg soha, bármennyire is szeretném...
" Oh, won´t you come with me
Where the Moon is made of gold
And in the morning sun
We´ll be sailing free..."
Minél tovább élvezem ennek a dalnak a nyugodt ritmusát, annál kevésbé szorongok. És ezt nem csak én érzem, hanem az állataim is. A kutyám már nem simul teljes testtel a lábamhoz, a nyuszi pedig hajlandó fel is emelni a tappancsait a mozgáshoz, nem pedig a szoknyámon korcsolyázik. Talán elücsöröghetek itt még pár órát, mielőtt visszamennék az udvarba. Mintha azt mondták volna, hogy az idő most nem szándékozik drasztikusan felgyorsulni sehol a másik világhoz képest. Vajon a király és a királynő egyet nem értése az oka annak, hogy Tündérfölde viszonyul, vagy valami más? Bevallom, nem tudom, pedig nem egyszer próbáltam megfigyelni. Mondjuk úgy jó távolról. Elvégre a király is egy férfi...
A hideg, dühös hang, amely kiszakít a gondolataim áradatából, nem is lehetne rémisztőbb. A lehunyt szemhéjaim mögött napsugarak táncoltak az égen, most viszont csak árnyékok vannak itt, egy magas és mérges férfi testrészeinek árnyékai. Rám vetülnek, ahogy megáll nem messze tőlem és én gondolkodás nélkül megpróbálok hátrébb csúszni ülve, hogy több hely legyen köztünk. Pár centi is számít, ha megkaphatom. Csak nem kapom meg. Mert egy szökőkút peremén ülök, mögöttem a hideg víz vár, ráadásul a mozdulataimnak hála a szoknyába is beleakad a lábam. Elrendeztem még korábban, hogy a szél ne libbentse fel és most foglyul ejtett. Amitől menekülni akarok. Az ösztöneim bekapcsolnak, riadt szemmel próbálok körbenézni valami után, amivel megvédhetem magamat és fél kézzel kétségbeesetten rángatni kezdem a ruhám anyagát is, hogy engedjen végre. Könnyebb lenne kirúgni, de azt nem merem. Az támadásnak vehető. A pánik azonnal mardosni kezdi a belsőmet, érzem, amint kúszik fel a gyomromból és nem tudom mi lesz, ha a torkomig jut. Alighanem némán fogok sikítani. Egy felnőtt, árnyvadász férfi van előttem, ami minimum duplán rossz. És én miért nem láttam őt előbb közeledni?
A morgás elsőre csenges, a fülem csengése mellett fel sem fogom, hogy a kutyámból jön. Fang az alfa a falkában, ő a legnagyobb és legerősebb kísérőm alapból, most pedig azonnal átkattan neki. Miközben én minden egyes csepp oxigénért megküzdök, ő szétvetett lábakkal áll be elém és vicsorítja ki a fogait a férfira. Igen, itt van velem. Ez jó, ő nem hagyja, hogy hozzám érjen a vadász. De mi van, ha őt bántja? Meg kell akadályoznom! Meg kell szólalnom! Muszáj!
- Ne... eee, neeee - próbálom kipréselni magamból a szót, de nem megy. Mintha megint fűző szorítaná össze a felsőtestemet. A hangom magas, gyenge, fél kézzel kénytelen vagyok elengedni a szoknyát és megérinteni a saját mellkasomat. Olyan nehéz lélegezni. Annyira nem akar tágulni a tüdőm. Fekete foltok kezdenek egymás mellett táncolni a szemem sarkában. És mikor ismét kinyitom a számat, csak egy nyögés távozik, valami nyüszítő hang, amely egy sebesült állatra emlékeztet leginkább. Mégis én vagyok, a tehetetlenségem. Kétségbeesetten nyújtom ki a kezeimet, próbálom elkapni Fang bundáját. Csúszom, érzem, ahogy a testem reszketni kezd és lehanyatlik a márványlapról a földre. Már a hátamnál van a hideg kő, miközben próbálok ülve maradni és nem rázuhanni felsőtesttel a nyulamra. És elérem a bundát, a kutyaszőr és a gyógynövények illata az orromba áramlik, ahogy mellém kerül. Még mindig reszketek, mintha mínusz fokok lennének, pedig több mint plusz huszonhárom van.

Állatterápia. Egyike a legelterjedtebb kezeléseknek gyermek korú és idősebb betegek esetében, akiknek újonnan alakult ki valamilyen pszichés problémája. Lelki eredetű bajoknál csodákra képes, számomra, aki gyakorlatilag minden emberi érintkezéstől rettegett egykor, egyenesen a világot jelenti a tudat, hogy mindig van mellettem egy állat, akitől megkaphatom a szükséges testi kontaktusokat anélkül, hogy ténylegesen közelednem kellene valakihez... aki esetleg félre érti a magány okozta pillanatnyi gyengeséget. Vagy kihasználja. Az alapítvány, akikkel együtt dolgozom  a segítő kutyák pályára állításában, ellenben kifejezetten szereti feszegetni a határaimat. Gyerekekkel nem vagyok ugyan jó társalgó, de az idősekkel kijövök, így nem először szerveznek be egy mellé. A legtöbbjük egészen kedves hölgy. Az urak nehezebb esetek. Meglepően szófukar társalgóknak bizonyulnak, amikor épp nem tartok tőlük és részt veszek a találkozón. Azok, akik ennyi idősen kerülnek a támogatói csoport látáskörébe, általában egyszerűen csak magányosak és bezárkóznak. Ilyenkor sokkal nehezebb segítséget kérniük, elfogadniuk.
Mr. Wayne, ha jól tudom, a felesége és az egyetlen gyermeke elvesztése után többször került a kórházba szorongás, pánikroham és hasonló tünetegyüttes jeleivel. Egy hónap alatt nagyjából harmadszor fogom látni, hogy bizonyítsam neki, nem kell különösen képzettség ahhoz, hogy szerezzen magának egy segítő kutyát. Vagy macskát. Lovat. Teknőst. Papagájt. Gyakorlatilag bármelyik háziállat és jó néhány állatkerti típusú is megfelel, minden attól függ, milyen a személyisége és mennyi élettérhez tud jutni. Van, amelyiknek több tér kell, vagy nagyobb a mozgás igénye. Eddig találkozott néhány kisebb vagy nagyobb testű kutyámmal, egy macskával és az egyetlen madarammal. Már csak a törpenyúl van hátra. Amit a mai napon vittem magammal egy hordozóban és ismét csak a Central Park-i szökőkútnál mutattam meg neki. Mint minden állatom, ő is pórázzal van hozzáerősítve egy stabil ponthoz, ami ez esetben a kísérő kutya hámja. Ha már egyszer nem eszik meg egymást és a nyuszim kifejezetten lusta, ölben elfekvő fajta. Valahogy nem lep meg, hogy azért annyira látványosan nem ragadta meg az öregúr figyelmét, ellentétben az aktuális kutyámmal. Fang, a csehszlovák farkaskutya a legkeményebben megnevelhető volt az eddigi állataim közül, egyben a leghűségesebb is. Viszont hatalmas a mozgás igénye, így nem ajánlanám kezdő gazdának. Automatikusan úgy helyezkedik az egész beszélgetés alatt, hogy a lábamnak tudjon simulni, valamint beékelje magát a férfi és a testem közé, akadályozva bármilyen kéretlen kontaktust. Az utóbbi szerencsére nem probléma, már tisztáztuk az első találkozáskor, hogy jobban kedvelem a távolságot. És szívesen üldögélek egy padon a vizet figyelve, így könnyen előfordulhat, hogy előbb jövök és később távozom, felesleges megvárnia udvariasságból.
- Mára azt hiszem, ennyi elég is, nem akarom sokáig feltartani. Kérem tényleg gondolja át, amit ma beszéltünk, ha kell, konzultáljon egy orvossal. Jövő hétre elhozom az összefoglalót és dönthetünk az állatról valamint a kiképzéséről. Még egy kis idő és meglesz a saját segítője. Sok szerencsét a legközelebbi viszontlátásig! - a hangom bizakodó, de nem tudok mosolyogni. Egyszerűen nem megy, az idős emberek a legnagyobb problémáim. A mai korban sem ritka, hogy akinek pénze van, fiatal feleséget vásárol magának, de a múltban még inkább gyakori volt és senki nem szólt, ha rosszul bántak eggyel. Nekem pedig élénken él az emlékeimben a megtapasztalása. A nyúl az ölemben van, ezzel kivédve a felállás kívánalmát, így csak bólintok és intek a férfinak, ahogy a korához képest ruganyos léptekkel elindul az egyik sétányon. Hm, lehet, hogy mégis csak elfér mellette egy nagyobb testű és mozgékony kutya. Egyedül még sincs jogom ítélni. Erre való az orvos, aki évekig tanult ilyesmit...