Hintésnyi kedveskedéssel átszőtt, diplomatikus mosolyát a magam hűvös kimértjével viszonzom, amiképpen meghátrál a konkrétumok elől. Azonféle ígéretek elől, amelyek a szabadság légies könnyedségét hivatottak kifejezni, a lehetőséget arra, olyan módon formálódjanak jövőbeli udvaraink, amiként az tőlünk és a tudásunkból telik. Kötve hinném, ne lenne tisztában azzal, hogy az elvárt szabadság az ő kezébe is temérdeknyi lehetőséget adna, ó dehogy… Ellenben biztosra szeretne menni. Meglehet, egy kérészéltű momentumra megvetettem lelkében az aggodalmat; egy napon kicsúszik az irányítás formás kacsói közül, éppen általam? Pátyolgatja kíméletlen lelkemet a hirtelen kélt óvatossága és körültekintése, egyet jelent hiszen azzal, a rangjainkból adódó különbségek ellenére nem becsül alá.
- Természetesen nem kényszerítenélek ilyesmire, ezt a szövetséget neked is éppen úgy meg kell fontolnod, mint nekem. Vannak feltételek azonban, amelyekről jobb a legelején tájékozódni, csupán ennek az irányát óhajtottam megosztani veled, Drága Királynő - biccentek felé udvariasan, mielőtt tudatnám vele, egyelőre én sem kívánok könnyelmű ígéretekbe bocsátkozni az összedolgozásunkat illetően.
Bájos, porcelánszerű ábrázatáról alácsordul a mosolya, s elgondolkodtat egy pillanatra, vajon milyen gyakorisággal szokott szembesülni az ellentmondás dühítő valójával? Hányan merik csalódottsággal kínozni egyszerre gyönyörű és kíméletlen lelkét, mennyien kockáztatnák a tőrt a mellkasukba, amit e páratlan teremtés haragjából kovácsoltak? Persze nem utasítottam el maradéktalanul, bölcsessége és furfangos elméje megnyerte a tetszésemet - ha másért nem is, emiatt kár lenne elvágni tőle magamat -, viszont az arcára van gravírozva, hogy ennél többet várt. Többet remélt egy vékonyka kígyónál, amely jövőbeli döntésem hírét tolmácsolandó kapaszkodott a bőrére.
- Valóban alulértékelnénk őket? Én inkább úgy fogalmaznék, meghagyjuk őket a Tavaszudvar szépségének, ragyogjanak ott, ahol igazán gyönyörűek és hasznosak lehetnek, cserébe minket a szíveteknek kevésbé elragadó teremtmények ékesíthetnek. A természet, az természet marad, pusztán másképpen ragadjuk meg az előnyeit - melengetőbb mosollyal engedem szabadjára puha kezét, atyai szeretettel figyelve a csuklójára ékszerként tekeredett hüllőt. Megtanultam szeretni és értékelni az Udvar báját, de semmiképpen nem mondanék le a sötétség gyönyöreiről; az éjszaka hűvös szépségéről, vagy éppen a tél végeláthatatlan, ridegen csillanó fehérségéről. A cinkosaimul szegődött kígyókról, s a feketeségben megbúvó egyéb, dermesztően csodálatos élőlényről. - Kegyességed melengeti a szívemet, Felség! A madaraidat ne féld tőle, biztonságban lesznek mellette - biztosítom, hiszen nem fog egyhamar megnőni a bestia, elvégre őt olyasféle közeg élteti és gyarapítja, amely nem található meg a Tavaszudvarban.
- Rendkívül hiányzik az Ellenudvarból ez a bölcsesség, úrnőm… Örömömet leltem a találkozásunkban - apró grimasza a kígyóm végett nem kerüli el a figyelmemet, azonban a nyomán semmiféle kellemetlen érzet nem ver éket a bensőmben. Ösztönömből fakadó rossz akarásom olykor effajta semmiségekben is kedvét leli, így esik ez most is.
Fölénk révedő tekintetét komótos lassúsággal követem aztán, elmerengve a vidáman csicsergő madáron. Szemöldökeim lágyan közelítenek egymáshoz, s eltűnődök rajta, mennyivel nehézkesebb dolgunk volna most, ha a Király és udvartartása éppen olyan hasznosnak vélné a madarak szerepét, mint a jobbomon ácsorgó vörös szépség...
- Köszönöm a tanácsodat, mindenképpen megfogadom - az ábrázatomon végigsuhanó kételyeknek már nyoma sincs, mikor ismét felé fordulva, búcsúra biccentem a fejemet. Egy ideig még figyelem távolodó, kecses alakjának vonalait, aztán az újdonság és a kihívás varázsától pezsegve, magam is dolgomra indulok.

Szeretem és gyűlölöm az okos elméjűeket, s ez így, egyben hangozhat csak igaznak ajkaimról. Szeretem őket, mert érdekesek és veszélyesek, nem lehet őket könnyen megvezetni, és képesek akár egyetlen pillanat alatt visszájára fordítani a rájuk szegezett kardot. Ugyanakkor bosszantanak is, éleslátásuk olykor felettébb zavaró, hiszen ki szereti a feleslegesen útjába gördített akadályokat? A herceg pengeélen táncolt, a megjelenése és a modora is határozottan megnyerőnek látszott, talpraesett, kemény szövetségest ígért, igazi, méltó uralkodót. Őszinte és rafinált megjegyzéseitől azonban a hideg futkosott a hátamon. Ha a tudása, a hatalma nem korlátolt, és a büszkesége nem engedi, hogy én szorítsam keretek közé, akkor meglehet, hogy túlnő rajtam, és segítő keze bukásom vasmarkává válik.
- Az ígéret kétélű kard, sikere vagy kudarca önnön akaratunkon túlmutat. Az adott szónak nagy ereje van, és félek, nem tudnám elviselni a felelősséget, ha képtelen lennék beváltani, és ezáltal hazugságra kényszeríteném arra képtelen nyelvem. Várjunk hát az ígéretekkel, míg szövetségünk, barátságunk látható irányt nem vesz! - Diplomatikus mosolyomat épp csak árnyalja némi nyájas kedveskedés, halovány bizakodás. Népünk számára az ígéreteknek súlya van, eszemben sincs gúsba kötni magam, amíg nem látom, megéri-e. Márpedig a herceg nem adja jelét bizonyosságnak, ami érthető, ugyanakkor nem is utasított még el, és ez reményre ad okot. Nevezzük inkább várakozásnak - a reményből már kinőttem. Azt mondják, sosem hal meg, s ha minden összedől, a remény lángja akkor is ég, viszont aki oly régóta koptatja e világ ösvényeit, mint én, idővel megtanulja, hogyan olthatja ki azt a lángot. Nem több az csupán naivitásnál, felesleges vágyakozásnál, mely elgyengít.
Érdeklődve hallgatom a válaszát, s bár mosolyom lekopik arcomról a burkolt elutasítás okozta csalódottságtól, mégsem szegi kedvem teljesen. Hiszen a visszautasítás nem teljes, inkább csak időkérésnek hat, az idő pedig, mint jól tudjuk, bőven megadatott számunkra.
- Megfontoltságod, bizalmatlanságod bölcsességről árulkodik, hercegem - Ezúttal nem áll szándékomban hízelegni, bókom ténymegállapítás csupán, annak őszinteségével együtt. Ritkán látni olyan tündért az Ellenudvarból, akit józan esze felülír a hatalom iránti megszállottságában. A hiúsággal eddig minduntalan csak a félelem volt képes felvenni a versenyt, ő azonban egyáltalán nem tűnik riadtnak. Mérlegel és helyezkedik, úgy forgatja hosszú ujjai közt a sakkbábukat, hogy a következő lépésével mattot adhasson. A hideg futkos tőle a hátamon.
Hagyom, hogy ajkához emelje a kezem, a kézcsók hízelgő ugyan, de nem lágyítja meg a lelkem. Keserédes az íz a számban, és nem tagadom, sokkal kedvezőbb végkimenetelben reménykedtem. Bár még él bennem a lehetőség, hogy a döntése számomra kedvező lesz, mégis újra számba kell vennem a fivérei felkutatásának folytatását, és ez kedvemet szegi. Épp úgy, mint az ajkai közül előkúszó kígyó, mely érdemtelen bőrével egyre feljebb kúszik karomon. Igyekszem leplezni az undort, mely elfog, mégis őszinte érdeklődéssel emelem feljebb a kézfejem, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a bestiát.
- Látom, az Ellenudvar még mindig alulértékeli a virágok és a madarak szerepét - jegyzem meg kissé száraz félmosollyal, végül úgy döntök, elfogadom az állat társaságát. Bár méltatlan hozzám, a herceg kedvéért szemet hunyok felette. Sajnálattal tölt el, hogy feléjük más szokások alakultak ki, és lemondtak az Udvarunkban oly népszerű zöldről, a színekről a sötétség kedvéért. - Amíg nem a madaraimat választja eleségül, szívesen látott vendég lesz nálam. Becsben fogom tartani, míg döntésre jutsz - ígérem, mert ezúttal biztosítani akarom felőle, hogy a jóindulata igenis kifizetődik nálam. Hacsak nem riasztja halálra az udvarhölgyeket... De ékszerként fogom a csuklómon hordani, így biztosan nem jut senki illetéktelen fülébe titkos megállapodásunk.
- Bölcsen fontold meg a válaszod, kedves! Nem sürgetlek és azt sem kérem, elhatározásod ne oszd meg mással rajtam kívül. Szíved joga úgy tenni, ahogy kedved diktálja. Habár a legjobb döntéseink mindig belülről fakadnak - intek, furcsán grimaszolok a kígyó okozta, szokatlan súlyra. Vonásaimat mosoly lágyítja fel, ahogy tekintetemet csuklómról a fiúra emelem.
- Hálás vagyok, amiért megajándékoztál értékes perceiddel, hercegem! Úgy vélem, döntésedtől függetlenül találkozásunk két sors összefonódásának szépséges kezdete. Alig várom, hogy lássam, merre sodródnak csónakjaink! - Puhán oldalra lépek, felkészülvén a távozásra, egy gondolat azonban még visszatart. Tekintetem megpihen a felettünk lévő fa ágán daloló madáron, s ajkam egyből réveteg mosolyra görbül. - Hallgasd néha az égbolt urainak énekét! Bölcsességük határtalanabb a miénknél, s ha kellően figyelsz, megosztják veled titkaikat.
Lágyan biccentek felé, s ha nem óhajt tudomásomra adni mást, lassan nekivágok az ösvénynek, folytatva utam a park mélye felé.

A karomat lágyan simító ujjai - miként visszahúzza őket rólam - bármilyen édesgető érzést is hagyjanak maguk után, nem terelik el figyelmemet gondosan megválogatott s forgatott szavainak súlyáról. Sohasem volt leplezett célom a trón megragadása, születésem természetes velejárója ez az óhaj és kívánalom, fivéreimtől azonban mindig is elválasztott a sietős kapkodás és az aggodalmak hiánya. Miért terhelné elmémet és lelkemet egy kérdéskörbe sem emelhető lehetőség? Miért kínozzam magamat rémképekkel és hasztalan sóvárgással, amikor sziklaszilárd meggyőződésem, hogy én fogom követni Atyánkat az uralmában? Nem pökhendiség ez, még csak nem is vak elbizakodottság, egyszerű ösztön és a tudásomba vetett, gyakorta felülbírált bizalom. Kérdéses tehát, volna bármi, amiért érdemes lenne tűzbe tennem jéghez szokott kezeimet, és a Királynő elképzeléseit támogatni?
- Nem szívlelem, ha az időt jelképező szelídíthetetlen madarat kalitkák közé kívánják zárni. Egy ideig, egy darabig, egy bizonyos pontig… Bármiképpen is fogalmazzunk, a véglegességet jelenti mindenformán. Ne vedd tolakodásnak szavaimat, de mintha azt óhajtanád sugallni, ennek a mi bizonyos osztozkodásunknak a napjai eleve meg lennének számlálva - nem várhatnék kevésbé arrogáns fogalmazásmódot magától a Tündérkirálynőtől, célom sem lenne elnyomni vajmi hatalmaskodó, kicsinyes szócsatában, mindenesetre, ha megfontolnám az egyezkedést, semmilyen módon nem szeretnék aljas kiskapukat a hátam mögött hagyni, előre megpecsételve az uralkodásom bukását. - Szívesen hallanám az ígéretét annak az esetleges összedolgozásunkból születendő jövőnek, amelyet nem több, mint azoknak a bizonyos szárnyaknak a rebbenései, s a szélben sodródó tollak öveznének.
Különös dolog mindennemű elhatározás és bizonyosság nélkül alkudozni, hiszen magam sem ismerem még a Királyom legőszintébb szándékait. Hosszú ideje zengi már a birodalom egyesítéséhez fűzött reményeit, de valóban, éppen most jelentene fenyegetést az imbolygó lábakon álló békénkre? Nem tűnődne vajon el ő is egy esetleges háború okozta értelmetlen pusztításon? Meglehet, neki sem volna kényelmes olyan népet vezetni, akiknek gondolatvilága merőben eltér az övétől, egyáltalán meglenne az ereje arra - amennyiben a vérengzés mellett döntene -, hogy kiirtson a nyár birodalmából minden egyes lelket? Talán őt is éppen a Királynőhöz fűződő gyűlölete ringatja az egyeduralom ábrándjába. Kegyetlen, ehhez kétség sem férhet, ahogy ahhoz sem, képes lenne mindarra, amelynek képei az imént formát öltöttek gondolatvilágom zegzugaiban, viszont amíg nem nyerek bizonyosságot, nem óhajtok senki kénye szerint táncolni. Elvégre nem azért akarok uralkodni, hogy kényelmet hozzak a Királynő lelkére.
- Osztozom a nézeteidben, Felség, hiszen igazabbak nem is lehetnének - fordulok vissza hozzá rövidre szabott nézelődésemből egy kimért biccentéssel karöltve, utána azonban hagyom, szabadon szője tovább a gondolatait a vágyott szövetség érdekében.
Az elhangzott tulajdonságok elégedettséggel töltenek el. Bármennyit is éljünk, mi tündérek, az elismerő és dicsőítő szavak soha nem veszítenek hatásukból; legyezgetik velünk született hiúságunkat, s a minket megillető helyre emelnek a világban. Fajtársunktól hallani jellemvonásaink kiválóságát még értékelendőbb, elvégre angyalok bűvölte nyelvünk egyedül az igazságot engedi mondatni velünk. Természetesen a halandókkal ellentétben a büszkeségemet nem övezi elbizakodottság, sem a báj okozta elköteleződés, vonzalom. Egyszerű tények ezek, nem többek.
- Csábító a kép, amelyet lefestettél elém, Úrnőm. Megannyi üdvös lehetőség, virágzó, ó, dúsan virágzó gondolatok ezek, amelyeket hallgatva egyszerre telepedik a szívbe nyugalom és a tettvágy sürgetése - mosolyodok el gyengéden, persze változatlan hűvösséggel, amiként bölcsességet és hosszú évszázadok, tán évezredek tapasztalatait magukban hordozó íriszeit fürkészem. - Azonban remélem megérted, veszélyes ez a víz, amelyen csónakra keltünk. Bizonyosságok és megfelelő körültekintés nélkül félek, az evezőt egyelőre félre kell tennem, ám eldobni még túlzottan elhamarkodott volna - felelem, s hacsak nem húzódik el érintésemtől, vagy látom ábrázatán kibontakozni a felháborodás vonásait, úgy jobbomba emelem baljának puha kacsóját, és kézfejére egészen finom csókot lehelek. Nem emelem el rögvest az arcomat, tekintetét újfent felkeresve hagyom, hogy ajkaim közül előpuhatolózzon egy még egészen kicsiny, fekete és az éjszakai égbolt kékjében fürdőző kígyó, mely komótosan tekeredik fel a csuklójára. Finom bőrét érdeklődőn tapogatja nyelvével, hogy jól megjegyezze, kinek tartozik egyedül szavakkal.
- Ne rémisszen meg, Felség. Gondozd, kérlek, míg válaszomat el nem rebegi, rögvest értesíteni fog, ha elhatározásra jutottam, vagy egyéb üzenni valóm akadna - szelíd mosollyal egyenesedek fel, szabadjára engedve ujjainak keskeny vonalait.

Az emberek legnagyobb gyengesége, mely kitaszította őket az Édenkertből is, hogy esendőek, s oly nehezen bírnak uralkodni a vágyaikon - képtelenek ellenállni a kísértésnek. Bár ránk, tündérekre is jellemző a sóvárgás, sokáig azt gondoltuk, démonok és angyalok szülöttjeként minket nem kísérthetnek meg semmivel, hiszen mi vagyunk azok, kik szép szavakkal mondéneket bűvölünk meg, messzire csaljuk őket otthonaiktól, szeretteiktől, mert tudjuk, egyikük sem képes sokáig ellenállni a madzagnak, ha kellő mennyiségű méz csöpög róla. A többséggel ellentétben azonban én hiszem, hogy népünk is épp oly esendő, s ez a tulajdonság az Úrtól függetlenül ott van minden egyes élőlényben. Ez nem csupán holmi gyengeség, csúf hibája Isten tökéletesnek teremtett lényeinek; ott él mindannyiunkban, csak van, akiket trükkösebb megfogni.
Pont ilyen fogást kerestem a Hercegen is. Biztos voltam benne, hogy tudnék olyat kínálni számára, melyért hajlandó lenne a saját apjával, a saját népével is szembe menni. Egyedül arra kellett rájönnöm, mi az, amely arra ösztönözné, lépjen szövetségre ellenségeivel és adja nekem bizalmát, hűségét és odaadását. Mások lelkének feltérképezése mindig is remek szórakozásnak tűnt, az évek során pedig kialakultak bizonyos sémák, melyek jó eséllyel beváltak szinte mindenkinél. Hatalom, anyagi jólét, szerelem, biztonság - meglepődnénk, ha tudnánk, mennyire sablonosak tudnak lenni angyalok és démonok leszármazottjai.
- Miféle ígéretet hallanál hát szívesen? - Az érdeklődésem teljesen őszinte. Felesleges találgatnom a szíve vágyait illetően, ha helyette el is mondhatja nekem. Mennyi feleslegesen lefutott kört és teátrális játékot megkímélnénk, ha egyenesen kimondhatnánk legféltettebb gondolatainkat! Talán pont ezzel a céllal fosztottak meg minket a hazugság képességétől, azt azonban teremtőink nem sejtették, hogy az igazmondás nem feltétlenül vezet mindig jó célra. A hazugságok, még ha rosszként is vannak feltüntetve, olykor sokkal inkább előnyünkre válnak. Kíváncsian figyelem, hogyan lép odébb, s bár törzsem követi, nem mozdulok. Lazán összefonom magam előtt a karomat és türelemmel várom, hogy ismét megszólaljon.
Szavai gondolatok lavináját indítják el elmémben. Beleringattam már magam egy egységes birodalom illúziójába, melynek koronáját az én fejemre helyeznék, ugyanakkor tény és való, hogy praktikussági okokból a jelenlegi helyzet stabilizálása sokkal kedvezőbb végkimenetellel szolgálna. A hiúságom harcol a józan eszemmel; veszélyes mindkettő.
- Úgy vélem, méltánytalanul nevezzük otthonodat Ellenudvarnak. Bár gondolkodásmódunk és az árnyvilággal szemben vallott nézeteink különböznek, ettől még hiszem: ahelyett, hogy egymás ellen fordulnánk, inkább saját birodalmunk előnyeit kéne kihangsúlyoznunk. Lehetnénk a Tavasz és a Tél Udvara, lehetnénk... Partnerek ahelyett, hogy egységet kovácsolnánk vagy szakadékot tépnénk kettőnk közé. - felelem végül. - Sosem akadt gondom a koncepcióval, hogy két Udvar létezzen Tündérföldén. Az én... aggodalmam a Királyod habitusából ered - teszem még hozzá erőtlen grimasszal. Egyszerűen gyűlöljük egymást a Tündérkirállyal, és hogy lehetne béke népünk közt, amíg mi magunk nem jutunk egyezségre? Ezért örülnék annyira, ha az egyik arra méltó fia letaszítaná őt a Trónról, és egy új, kedvezőbb szövetség jöhetne létre Udvaraink közt. Ha pedig ez nem lehetséges, készen állok rá, hogy erővel vegyem el, ami az övék, és a saját békém alá kényszerítsem erőszakosan összeforrasztott birodalmunkat.
- Úgy vélem - folytatom, némi megfontolás után közelebb lépve hozzá. - , hogy egy hozzád hasonló, éles eszű, jó meglátású, kifinomult jellem méltó királya lenne az otthonodnak, és méltóbb szövetségese az enyémnek. Hiszem, hogy a mi barátságunk kedvezőbben alakulhatna, mint atyáddal, melyet megmérgezett a harag és a becsvágy már rég. S abban is biztos vagyok, hogy ha egy hozzád hasonló ifjú a trónra óhajtana törni, minden erőmmel támogatnám uralkodói ambícióiban, a közös béke reményében.
Persze ezek csak ártatlan, szárnyaszegett gondolatok, melyek kiteljesedéséhez megfelelő partner és pozitív visszajelzés szükséges. Csalódott lennék, ha nem ő lenne az. Már igazán belefáradtam a keresgélésbe.

Elővigyázatossággal figyelem a Királynő minden mozzanatát, hiszen jelenlétének mozgatórugóit még nem ismerem - tán valódi indokait soha nem is fogom -, s a hosszú évszázadok, meglehet, évezredek tapasztalatait sem mellőzhetem holmi könnyelmű gőgösséggel vagy önhittséggel, mely ajkának játékos mozzanata nyomán virágzik ki bennem. Meglehet, egy tőről fakadunk, elménk hasonló ütemben kattog és ujjaink között is éppen akkora elégedettséggel szokásunk fonni mások sorsainak fonalait, de nem engedhetem megvezetni magamat hasonlóságaink okán. Ez azonban nem jelenti, nem élvezhetem ki páratlan társaságát és szépségét, melynél üdítőbbet aligha lehet képzelni a mondének sivár, kopott világában.
Tenyerembe puhán csúsztatott kacsóját ujjaim finom ölelésébe zárom, míg egyensúlyát megtalálva felegyenesedik a szökőkút pereméről, majd karomat kínálva neki engedem, vezessen, amerre óhaja hívogatja.
- Ahhoz éppen elegendő, hogy a mondénvilágban felkeress. Mondd hát, Felség, miféle indok vezetett téged a szemnek kápráztató Udvarodból e szürke vidékre? - érdeklődöm visszafogottan, lassú, kényelmes és az övéhez igazodó lépteim alatt olykor-olykor végigvánszorogtatva tekintetemet az emberektől hangos és nyüzsgő környéken. Noha biztosra veszem, beszédtémánk meg sem fogja közelíteni az unalmast, addig nem mutatok túlzott kíváncsiságot a mondanivalója iránt, míg atyám említésre nem keveredik. Mélyebbre szántó terveiről még én sem tudok túlzóan sokat, ahogyan arról sem, mikor kívánja egyszer gyakorlatba ültetni hosszú ideje zengett ígéretét a birodalom egységének visszaállítására, mégsem szorgalmazom a Királynő meggyőzését arról, hiedelmei tán nem éppen valósak és helytállóak, ugyanis van egy olyan megérzésem, Atyám nagyratörő tervei nélkül is éppen annyira szomjazná a változást. Minderről hamarost bizonyságot is ad a háború elkerülhetetlenségére tett kijelentésével.
A köztünk repkedő szavak súlyához képest nyugodalommal figyelem elém libbenő alakját, és jómagam is felhagyok a kellemes ütemű sétával. Ráérősen emésztgetem mondatait, mert bár azok kétségkívül igazak, a közöttük tátongó résekben megbúvó, mélyebbre nyúló realitást már nehezebb kipuhatolni. Megvallom, némileg megillet nyílt felkeresése, és annál is merészebb ajánlatai, persze mitől kellene tartania? Még az Ellenudvarban is tudvalévő a tisztességes harc fogalma, szigorú szabályaink e tekintetben is rendkívül hasonlatosak az Udvaréhoz, legfeljebb többen vannak, kik veszik a bátorságot, hogy fittyet hányjanak reájuk. Azonban kárt tenni a Királynőben, ilyen lealacsonyító és tisztességtelen módon? Nem lenne ránk jellemző, és ezt ő is nagyon jól tudja.
- Komoly kérdések ezek, Felség. S a megválaszolásukhoz csekély ígéret „egy darabig” osztozkodni - lágy mosollyal billentem oldalra a fejemet, mielőtt a hátam mögött összefont kezekkel odébb lépnék tőle, hogy tekintetemet a sűrű lombkoronákon átívelő, ormótlan épületekre függeszthessem. Micsoda borzalom, hogy a természetközelség eme kicsiny, soványka szegletét is romba dönti az a megannyi, égbe nyúló förtelem, mit a túlnépesedésük okozta helyhiány megoldására eszeltek ki. Ostoba mondének. - Nem vágyom egységes birodalomra. Legalábbis nem olyanformán, mint Atyámról állítod. Úgy vélem, udvartartásaink már túlzottan régóta elszakadtak egymástól, óhatatlan volna, hogy az egyik feleméssze a másikat, ha a reszketeg lábakon egyensúlyozó harmónia megborulna. A csillagok sem tündökölhetnének az éjszaka sötétjétől mentesen, amiképpen árnyékok sem létezhetnének a fény ragyogása nélkül. Miképpen vélekedsz erről, Felség? - fordulok vissza felé, érdeklődőn várva feleletét. Jóhiszeműségre és egyéb hiedelmekre alapozottan nem hajtanék fejet semmiféle szövetség előtt, a Királyt pedig végképp nem árulnám el nyomós indokok nélkül. Persze akad még dolog jócskán, min végig kell zongoráznom gondolatvilágom szövevényes tengerén, ám cseppet sem szeretnék elkapkodni semmit.

Késő már lepleznem fölfelé görbülő számat, idejekésőn fojtom el azt az apró, játékos rándulását ajkamnak, mely válasza hallatán mosolyra késztet. A pimaszság és az arrogancia mondén szemmel tán megvetendő, de minket, kik angyalok és démonok nászából fogantunk, mindig is csábított a humornak e sötét és cinikus formája. Tisztelem, ha valaki elég erős ahhoz, hogy mások fölé emelje magát. Tisztelem a megvetést és a lenézést, mellyel a Herceg hirdeti, mennyivel több a körülötte szaladgáló bogaraknál. Nem őt csodálom, hanem hatalmának, büszkeségének ragyogását - természetesen egészen addig, míg ezt az éles, gúnyba mártott kardot ellenem nem fordítja.
Meghajlása cirógatja a lelkem, önérzetem elégedetten dorombol, ahogy újabb értékes jellemvonásait villantja meg előttem: mértékletes alázat, a dolgok azonnali átlátása, a gyors mérlegelés utáni legkedvezőbb döntés meghozatala. Az ilyen apróságok világítanak rá, mennyire jó szövetségesem lehetne. A Király több utódját is felkerestem már, ám közülük ő tűnik mindezidáig a legkülönlegesebbnek. Ha méltóbb körülmények közt találkozunk, otthonunk vadregényes tájain, talán sokkal inkább kamatoztathatnám e kedvező lehetőség nyújtotta előnyöket, hogy bebizonyítsam neki, attól még, hogy királyok vére szunnyad az ereiben, nem válhat bárki uralkodóvá. Az a plusz, ami megkülönbözteti a felséget a pórnéptől, nem a vérrel öröklődik - benne viszont ott van, látszik minden mozdulatán, minden megfontolt, érett pillantásán és kifinomult szavain.
- Jól beszélsz - felelem lágy mosollyal, hízelgőn, tekintetem pedig arcáról a felém kínált kezére vándorol. - Bár nem állíthatom, hogy hiszek a felsőbb erőkben, melyek kecses ujjaikkal pengetik sorsunk fonalát, a véletlenek igazán különlegesek. Néha látni vélem angyalszárnyak rebbenését, a szélben sodródó tollakat, mikor váratlan fordulatokkal találom szemben magam.
Elfogadom a kezét, tenyeremet az övébe csúsztatva emelkedem fel a kút pereméről. Lerázom kezemről a vízcseppeket, mielőtt karomat az övébe fonva felzárkózom mellé, a parkot átszelő sétálóösvények felé vonva, amennyiben az általam kiszemelt út megfelel az ízlésének.
- Ne tévesszen meg azonban a tündérpor, Hercegem! A találkozásunkba épp csak annyi káprázat szorult, melyet előre megterveztem.
Cseppet sem feszélyez a társasága, bár igyekszem nem veszíteni az éberségemből mellette, mégsem gondolom, hogy tartanom kéne tőle. A Hercegeket általában épp eléggé lefoglalják a saját háborúik ahhoz, hogy ne akarjanak belefolyni az apjuk harcaiba is. Nekem csak meg kell találnom azt az egyet az ötven gyermek közül, melynek háborúja hasonló az enyémhez.
- Talán hiszel nekem, ha azt mondom, a szívemen viselem egész Tündérfölde sorsát, és ebbe az Ellenudvar is beletartozik. Tisztelem a békét, mely olyan törékeny lábakon áll, reszketegen, mint az utolsó darab rügy az orkán erejű szélben. Pont ez a béke az, amit meg szeretnék óvni atyád... Nos... Kétes szándékú ambícióitól. Szeretném, ha ez a háborúk során megkopott, nyeszlett fa egyszer újra virágoktól rügyezne. Úgy hiszem, atyád célja gyökerestől felégetni. A férfiak szeretik gyorsan és egyszerűen letudni a problémákat - szúrom közbe élesen, lapos oldalpillantást vetve egy, a tőlünk jóval messzebb kutyáját sétáltató, mondén férfira. Majd figyelmem szinte azonnal újból a hercegé, negédes mosollyal fordulok vissza hozzá. - Amire én vágyom, az a teljes felvirágoztatás. Két ellentétes vágyból azonban nem születhet egység. Az a kis rügy talán még eltűri az egymásnak feszülő kívánságaink keltette vihart, de idővel megadja magát a háborúnak, és akkor népünknek döntenie kell, melyik eszme mögött kíván felsorakozni.
Hosszúra nyúlt monológom végén félrehúzódom az ösvényen. Elengedem a karját, hogy szembefordulhassak vele, a fülem mögé igazítva szemem elé hulló fürtjeim egyikét. Az ajánlatom, bármilyen szövevényes köntösbe is bujtatom, valójában meglepően letisztult és egyszerű.
- Nem érdekel, a te lelkedhez melyikünk eszméje áll közelebb. Nem óhajtom elkerülni a háborút - szögezem le sietve, lágyan végigsimítva karján, ahogy visszahúzom a kezem. - Engem inkább a saját vágyaid érdekelnének. Úgy hiszem, nevezzük ezt amolyan női megérzésnek, hogy kettőnk eszméit könnyebb lenne összeegyeztetni, s ki tudja, talán még kölcsönös érdekünk is származhatna belőle, ha eddig szerteágazó útjainkat a jövőben összekapcsolnánk. Vágyakat keresek, egy leendő Király vágyait, melyek vannak olyan erősek, hogy fejet hajtsak előttük, s talán hajlandó legyek egy darabig még osztozni azon a kis bimbón, egy trónra méltóbb Király oldalán.
Érdeklődő mosollyal várom, hogy feldolgozza a szavaimat. Nem számítok azonnali válaszra, nem kívánom, hogy fontos döntéseket hozzon meg anélkül, hogy átgondolná őket. Inkább csak amolyan pozitív visszajelzést remélek, amely jövőbeli találkát és tárgyalások sorát nyithatná meg előttünk, egy egészen új fejezet kezdeteként népünk történelmében.

Vércseppekkel és lidércekkel szegélyezett földre születtem, az első légvételem nyomán forradalom virágzott ki a mondénvilágban - hosszú évek káoszába taszítva otthonuk egy jelentős részét -, a földön, amelyet lépteim csókolnak, nem maradhat rend, mégis, ez a ráhatásaimtól mentes, zavarodott kavalkád most mindennél jobban irritál. Néhány emberi napja csupán, hogy megérkeztem kíséretemmel utánajárni egy sürgető eseménynek, de már is szükségét éreztem felkeresni a természet nyugalmát. Úgy hittem, a rég nem tapasztalt napfény és a nyár ragyogása megtölt majd vajmi otthonérzettel, anyám valamikori emlékének halovány derengésével, azonban soha nem taszított még ennyire a pulzáló élet kaotikus volta. Talán, mert a környék cseppet sem hasonul a Tavaszudvar bájához és békességéhez, inkább tűnik minden egy kellemetlen és satnya másolatnak; húsos, a szemnek vonzó gyümölcsnek, amelybe kóstolva íztelenség fogad. Kedvemet lelem utazásaimban, ám ezúttal mindennél jobban vágyódom ama valóságba, melynek sötétje rémálmokból szőtt vidékeket, és a mondénvilágban valaha kiontott vérből táplálkozó folyókat bújtat az avatatlan szemek elől.
Kelletlen húzom a nyakamba feketéllő kabátom gallérját, egészen kicsinyre redukálva fehérlő bőröm azon szegmentumait, amelyeket a kínzóan virító napsugarak perzselnek kíméletlenül. Pillantásomat az előttem magasodó angyalszoborra emelem mindeközben, ami egy terebélyes szökőkút közepette ékeskedik. Méltóságteljes, mégis emberközeli alakját megpróbálta az idő kereke, szélesre tárt szárnyai mindettől függetlenül kitartóan állják a rajtuk megtelepedett, számos varjú súlyát, akik reszelős károgásaikkal olykor-olykor közbeszólnak a megállíthatatlan zajongásba. Éjsötéten csillámló tollaikkal és a fülnek sértő hangjukkal éppen annyira „idomulnak” az összképhez, mint jómagam, ezért is csalnak végezetül parányi mosolyt az ajkaimra.
Az arcvonásaimon végigsuhanó mozzanat hamarost köddé válik mindenesetre, miként a közelemből egy lágyan búgó, női hang szólal fel. A mondének között is akad olyan, kinek orgánuma kivételesen jóleső az értő hallgatóságnak, ám a tündérek sűrűn folyó mézként alácsorduló hangjához semmi sem fogható. Ennek ellenére nem telepedik rám meglepettség, íriszeimet éppen olyan nyugodalommal és közönnyel süllyesztem a tőlem jobbra, a szökőkút peremén ücsörgő teremtésre, mintha egy jelentéktelen embernő látványára számítanék. Egészen addig persze, amíg nem realizálom, ki is szegődött kéretlen társaságomul. Jártam már az Udvarban, a Királynőnél is kaptam meghallgatást, de akkori valójához képest láthatóan eszközölt némi változtatást a küllemén. Mindez nem csalja meg az érzékeimet, a dúsan aláomló, tűzvörös tincseknek, és a kivételesen nemes eleganciát magában hordozó tekintetnek párját nem találni Tündérföldén.
- Különös helyett én inkább önhittnek nevezném. Olyasmit próbálnak megzabolázni, amit még csak nem is értenek, s a legrosszabb mindebben? Még büszkék is rá - felelem higgadtan, hol a Tündérkirálynő szépségében fürdőztetve íriszeimet, hol pedig kecses ujjain függesztve őket, amelyek játékos könnyedséggel fodrozzák a kemikáliáktól bűzlő vizet.
- Felség… - viszonzom köszöntését, noha egyszerű biccentés helyett egy moderált meghajlással adózom jelenlétének. Meglehet, felettem nincsen uralma a Tavaszudvar ékkövének, ahogyan az is, az ellentündérek sokkalta nyersebb és ösztönösebb népek, ám a modornak nincsenek korlátai, mikor a saját fajtánkról beszélünk. Nézeteink különbözősége ellenére a rangja megköveteli a tiszteletet, amit nem áll szándékomban megtagadni tőle.
- Én sem éppen a mondénvilágban számítottam volna a Királynő felbukkanására - felelem, könnyedén térve ki a válaszadás elől. - Ám lényünk ellenére sok mindenre nincsen ráhatásunk, sosem tudhatjuk, miféle meglepetésekkel kecsegtet még akár egy ilyen zsibongó, kellemetlen környék is - magyarázom, egy jelentéktelen momentum erejéig végigfuttatva pillantásomat a köröttünk legyeskedő, túlontúl hangos mondéneken.
- Úgy vélem, az általunk ismert világok legszebbjét mégsem a véletlen sodorta hozzám. Miért nem teszünk egy sétát valami barátságosabb szegletébe a parknak? - ajánlom fel, tenyeremet elegánsan felé nyújtandó a felsegítése érdekében, mialatt finom, érzelmektől mentes mosolyra húzom ajkaimat. Nincsen kétségem afelől, hogy érdekes társalgásnak nézünk elébe.

Nyüzsög és zizeg - két ártalmatlan, egyszerű szó, mely mégis olyan tökéletesen körülírja a mondéneket. Úgy rohannak, mintha az életük örökös verseny lenne, és nem veszik észre, hogy nem az időn vetekednek egymással, hanem saját életük hosszán. Olyan mohón és figyelmetlenül rohannak a haláluk felé, emésztve amúgy is véges idejüket, s közben le sem esik nekik, hogy maguk alatt vágják a fát. Kiábrándító. Nem ismerik a csendet és a békét. A Central Park, a város legzöldebb és legszebb része autóktól, biciklik csengőjétől, gyerekek visongásától és mobiltelefonok csörgésétől hangos. Az emberek fennhangon beszélgetnek, halk zene szól egy rádióból, két kutya vadul ugat egymásra. Ebben a káoszban és zűrzavarban keresik a békét, és beérik azzal, amit itt lelnek. Illúzióban élnek, hamis álomvilágban, amit még nézni is fáj.
Mégis kénytelen vagyok, keresem azt, aki más, aki kirí ebből a közegből, kinek léptei a tündérek fenkköltségét és egy herceg eleganciáját tükrözik. Szerencsémre vagy balszerencsémre az Ellenudvar Királya nem fukarkodott trónörökösök terén. Bár a Hercegei sorra utasítják vissza a szövetségre vonatkozó ajánlatomat, a lista olyannyira hosszú, hogy semmi okom kétségbe esni. Számtalan leszármazottja közül csak egyetlen egyre van szükségem, aki igent mond, a számok törvénye pedig igenis nekem kedvez. Mindig van valaki, aki elcsábul. Hiába élték le egész életüket káoszban és sötétségben, a tündér attól még tündér; csábítja őket a fény és a hatalom. Bár világaink idővel eltorzultak egymástól, lélekben egyek vagyunk.
Megpihen a tekintetem a szökőkútnál egy alakon. Egyetlen pillantás csupán, és minden egyértelművé válik. A mondének szürke tengerében egy tündér, mint valami két lábon járó színkavalkád, úgy virít, legyen szó a sötétség rabjáról vagy a tavasz Udvarának Királynőjéről. Egy másik tündér számára az apró, halandó szemek előtt titkolt jelek szinte üvöltenek. A hegyesebb fülek, a páratlan szépség, a tekintetben megbújó felsőbbrendűség, a karcsú alkat és az a különleges kisugárzás. Megvagy.
Magabiztos léptekkel indulok el a szökőkút felé, bár a mondén ruhák feszélyeznek. Hiányoznak a légiesen szabott ruháim, melyek plusz rétegként simulnak a bőrömre, ékesítenek, mégsem korlátoznak semmiben. A mondének ezzel szemben szeretnek fájdalmasan és kényelmetlenül öltözködni úgy, hogy szépségük így sem közelítheti meg soha egy alvilágiét.
Megállok a szökőkút szélén, elgyönyörködvén néhány pillanatig e mesterséges, égbe törő vízi csodában, majd a szoknyámat magam alá simítva helyet foglalok a peremén. Kezemet a vízbe lógatva kiélvezem annak kellemes, hűs cirógatását, szórakozottan kavargatva ujjaim közt a fodrokat.
- Mily' különös, ahogy az emberek megteremtik maguk köré a varázslatot. Nincsenek szárnyaik, hogy repülhessenek, hát gépeket építenek. Nem uralják a vizet, hát tudásukkal táncra kényszerítik. Egyszerre zseniális és félelmetes. - jegyzem meg félhangosan, szórakozottan fodrozva ujjaimmal a kút alján összegyűlt vizet. Tekintetem lassan az alakra vándorol magam mellett, hogy közelebbről is szemügyre vehessem kinézetét, öltözetét. Ajkam egyből lágy, édes mosolyra húzódik. - Hercegem...
Üdvözlőn megbiccentem felé a fejem, s ha vörös tincseim nem ugranának meg a mozdulatra, nem is látszana egyáltalán tiszteletadásom jele. Hiszen kettőnk közül neki kéne hajbókolnia nekem, függetlenül attól, melyik oldalnak fogadott hűséget.
- A Királyod tán nem elég jó hozzád, hogy birodalma helyett idefent űzöd rémálmaid?
Kérdésemet egyáltalán nem bántó céllal teszem fel, pusztán csak érdekel, Herceg létére miért a mondének közt leltem rá. Talán ő akarta így, ezt sosem lehet tudni a népünknél. Ravaszabbak vagyunk, mint első látásra tűnik, és sokkal, sokkal veszélyesebbek - olykor még egymásra nézve is.