Akartam a srácot. Mármint, tanárnak szerettem volna, és nagyon nem segített a helyzetemen, hogy a bolond fejemmel így letámadtam őt. Ilyenkor kellett volna Lae, hogy visszafogjon, ha butaságot készültem csinálni. A fenébe is, hogy nem kötöttem a hátamra, és cipeltem magammal minden alkalommal, amikor emberek közé jöttem!
A szituáción pedig a srác megszólalása továbbrontott, mert immár vörös fejjel rugdostam a földet, miközben morcosan visszapörgettem a fejemben a korábbi edzés jeleneteit. Ügyes volt, határozottan ügyes, de átgondolva, bizony neki is voltak hibái.
Dacos szusszantás kíséretében csípőre vágtam a kezeimet, és így szóltam: − Amúgy meg nem is vagy annyira jó. Egy idő után nem védted a jobb oldaladat rendesen, és hiába jók a reflexeid, a lábmunkádon még lenne mit csiszolni. A lándzsaforgatásában ügyes vagy, de nem tudom, hogy pökhendiségből, vagy merő lustaságból lazítottál az edzés végén.
Jó, ezeket a srácokat szeráfpengékkel én is könnyedén vertem, de apu mindig azt tanította, nem szabad lebecsülni az ellenfeleidet. Igyekeztem a tanításai szerint küzdeni. Meg, amíg a srác mozgását elemeztem fejben, addig se pörgött az agyam, hogy csinosnak nevezett. Csinosnak hívott, ugye? Mi a fenéért hívott annak, amikor senki nem teszi ezt? Egyedül anyu szokta ezt hangoztatni, de ő meg azért, mert az anyukám, és ő úgy gondolja, az a dolga, hogy elfogult legyen.
Tettem hátra egy lépést, kerültem a szemkontaktust, inkább körbenéztem valamiféle fegyver után. A földön valaki otthagyott egy szigonyt. Felkaptam, úgy szorítottam, hogy az ujjaim szinte belefehéredtek, miközben a fegyvert a srácra szegeztem.
− Mutasd mit tudsz! – Valahogy azzal, hogy szépnek hívott, az agyam átkattant egyfajta „nem hiszek neked, és csak azért is megmutatom” üzemmódba, ezért párbajra hívtam őt.

Megint elvertek. Mármint nem úgy, nem sérült meg senki a büszkeségemen kívül, de már hozzászoktam ahhoz, hogy papa túlságosan jó fegyverforgató volt. Néha azt éreztem, hogy sose fogok az ő szintjére lépni. Edzhettem azért milyen keményen, gyakorolhattam szüntelenül, valahogy mégse úgy ment a lándzsaforgatás, ahogy elképzeltem, holott még a srácok fülét is rág miatta.
Szóval, elhatároztam magam, hogy kerítek valakit a városban, akinek lenne elég türelme a rólam keringő pletykák ellenére is bevállaljon. Most is, ahogy az utcán eltrappoltam néhány járókelő mellett, elég furcsa tekintettel méregettek. Egy-két srác még össze is súgott a hátam mögött. Nem érdekelt túlzottan, hiszen hozzászoktam már ahhoz, hogy ez a világ teljesen másképp állt a dolgokhoz, mint én.
Furcsa voltam, nem is tagadtam, de nem éreztem ezt se előnynek, se hátránynak. Épp ezért nem zavartattam magam akkor se, amikor a gyakorlótérre érkeztem.
Egy fiút láttam magam előtt, aki többedmagával éppen lándzsával gyakorolt. Örömömben összecsaptam a tenyereimet, és halkan felsikkantottam, mire a mellettem álló lány felvont szemöldökkel pillantott felém. Nevetve az ujjam köré csavartam egy hajtincsemet, majd zavartan oldalra sunnyogtam. Ott felültem egy korlát tetejére, a lábaimat összekulcsolva lóbáltam, miközben a térdeimre könyökölve figyeltem a fiút.
Annyira ügyesen mozgott! A lábmunkája tökéletes volt, a reflexeivel sem volt gond, ügyesen hárított és támadott egyszerre. Egy szó, mint száz: akartam őt. Mármint őt szerettem volna a tanáromnak, így megvártam, hogy végetérjen az edzés, aztán lepattantam a korlátról, és a sráchoz siettem. Hátulról megérintettem a vállát, szemeimben egyfajta megszállott rajongás tükröződött, amikor megszólaltam.
− Kellesz nekem! – Hű, utólag belegondolva kissé elvetemült volt ez még az én részemről is. Épp ezért fülig vörösödve szabadkozni kezdtem: − Mármint… Izé… Nem úgy, ahogy te gondolod… Csupán, izé, láttalak edzeni, és hű! Hű! Baromi ügyes vagy, és szeretnék olyan jó lenni benne, mint te, szóval egyáltalán nincsenek olyan szándékaim… Ááá, dehogy, csak szeretném, ha tanítanál, mert zavar, hogy magamtól nem fejlődök olyan gyors ütemben…
Az ujjaimat kezdtem tördelgetni, miközben úgy éreztem, hogy egyre jobban rontok az egész helyzeten. Az sem segített, hogy totál piros voltam, hülyeségeket hordtam össze, meg… Ki az a bolond, aki úgy indít egy beszélgetést, hogy kellesz nekem?
− Ez elég ciki, ugye…? – Ha öcsipók itt lett volna, akkor először jót nevetett volna rajtam, utána pedig közölte volna velem, hogy bizony ezt nagyon elbaltáztam. Zavaromban a földet kezdtem rugdalni, és azon kezdtem töprengeni, hogy miként szabadulhatnék ebből a kényes szituációból, amibe magamat sodortam. Pontosabban, azon törtem a kis buksimat, hogy melyik irányba szaladjak el előle, hátha többet nem találkozunk.