Dermesztően hideg szél söpört végig a mezőn. A távolban még mindig lángolt az erdő, a hamuval borított réten pedig különféle testek hevertek. Voltak köztük férfiak, nők, gyermekek… Mindenki elbukott. Kifejezéstelen tekintettel meredtek a semmibe, szívük megszűnt dobogni.
Az egyik test megmozdult. Ahogy köhögve feltápászkodott hátáról lepergett a hamu. Kezei remegtek, levegő után kapkodott. A bőrére rajzolt rúnák halványvörösen derengtek, miközben rásütött a holdfény. A férfi gyengének tűnt, mégis minden erejét összeszedve talpra küzdött magát.
Egyik kezét a mellkasára szorítva pillantott körbe. A pusztulás egyáltalán nem rémítette meg, sőt egyesen élvezte a látványt. Tántorogva elindult előre a holttestek között.
− Tehát elkezdődött… − suttogta maga elé. Hangja riasztóan élesen vágott a csendbe. Ajkai kegyetlen mosolyra húzódtak, hiszen tudta: beköszöntött egy új korszak.
Megállt az egyik test mellett, óvatosan térdre ereszkedett, hogy a lány haját eltűrje az arcából.
− Ó! Emlékszem rád. Az elsők között voltál, akiket megöltem, és elsők között fogsz hát újjászületni az Ígéret Földjén! – Végigsimított a halott arcán. Már-már kedvesen mosolyogva méregette, aztán felállt, a testet otthagyta a porban, és folytatta útját.
Elégedetten ismerte fel korábbi áldozatait, akiknek megadatott az a kegy, hogy az Ő kiválasztottjai legyenek. Ezek az emberek fognak neki segíteni egy igazságosabb világ létrehozásában.
Az erdő felől kiáltásokat sodort magával a szél, ami felkeltette Evan figyelmét. Egy darabig állt, zsebre tett kézzel fürkészte a fák koronáit felfaló mohó lángokat. Lassú, ráérős léptekkel indult meg a tűz irányába, hiszen bőven volt ideje mindenre.
Megbabonázva haladt előre, és lépett be a lángok közé. Tűz nyaldosta a testét, de ő nem érzett fájdalmat. Nem érzett igazán semmit elégedettségen kívül.
Az elméjében suttogó hangok erőre kaptak, és duruzsolni kezdtek neki. – Menj csak előre! Eljött a te időd!
− Igen, az enyém… Megváltoztatom a világot… − mormolta maga előtt, miközben kikerült egy kidőlt fát.
− Te vagy a gyermek, akire mindannyian vártunk! Benned csörgedezik jogosan démonvér, nem pedig Lilith fattyában! – Evan hitt a hangoknak. Bízott bennük, és évek óta ők vezényelték a cselekedeteit. Miattuk ölt, miattuk gondolta azt, hogy ő az újkor Messiása, miattuk döntött úgy, hogy bármibe kerül, de megtöri Elowen hatalmát, és a maga ura lesz. Nem csak saját maga felett akart uralkodni, hanem mindenki más felett is.
Az erdő közepén lévő tisztásra ért, amelyet még nem emésztettek fel a lángok. A tisztáson álló öreg tölgy makacsul küzdött az életben maradásért. Ágai alatt pedig emberek kucorogtak. Evan felismerte bennük a családját, egykori barátait, mindenkit, aki az átváltozása előtti élete része volt. Ezek az emberek nem hittek benne, megtagadták az általa hirdetett tanokat.
A férfit hirtelen harag öntötte el. A lángok magasabbra csaptak körülöttük, ő pedig letört egy égő ágat az egyik csenevész fáról.
− Ti ott! – sziszegte gyűlölettel telve, miközben le sem vette a szemeit a meghunyászkodott alakokról. Fáklyaként a magasba emelte a lángoló ágat, és a hozzá legközelebb eső embernek hajította. Hiába akartak menekülni, Evan dühe és a lángok nem engedték menekülni őket. Az öreg tölgy is feladta a küzdelmet, gyökerei előtörtek a földből, és az embereket a törzsének szegezte.
A tűz elemésztette az embereket. Evan kedvtelve hallgatta halálsikolyukat, miközben végignézte az egész jelenetet.
Aztán egy távoli hangot hallott, amely visszarángatta a valóságba.


− Evan!   Jól vagy? – Evan megrázta a fejét, és meglepetten pillantott fel egyik szövetségesére. A férfiaknak kialakított zuhanyzóban álltak. Evan a fogkeféjét szorongatva kapaszkodott a mosdókagylóba, miközben a társa aggódva zárta el a mellette lévő csapot.
Hirtelen jött látomását nem tudta hová tenni. Annyira valóságosnak tűnt, hogy egy pillanatra eltöprengett azon mégis mi történt vele pontosan.
− Persze haver, csak… Elgondolkoztam – vágta rá rekedt hangon. A szekrényben lévő fogkrémes tubusért nyúlt, hogy folytassa a reggeli készülődést. Egyre gyakoribbá váltak ezek a napközbeni látomások, és egyre nehezebben különítette el őket a valóságtól.
− Biztos minden rendben? Tesó, vagy negyedóráig mozdulatlanul álltál, bámultál a semmibe és valami ismeretlen nyelven hadováltál…
− Azt mondtam, jól vagyok! – emelte meg Evan a hangját. Nem szerette a kérdezősködést, ahogy azt sem, ha kizökkentették a gondolataiból. Mindig is heves természete volt, de mióta ivott a Pokol Kelyhéből, azóta nehezebben kontrollálta az érzelmeit. – Majd később beszélünk. Ha végeztél, akkor tűnj el! Nincs kedvem beszélgetni.
A másik sötét árnyvadász is érezte, hogy talán nem kellett volna Evannel szórakoznia, ugyanis hamar kiiszkolt a helyiségből.
Evan a tükörbe pillantott. Szinte nem változott rajta semmi, még mindig egy próféta arca köszönt vissza onnan.
− Eljött az ideje annak, hogy kissé megváltozzanak itt a dolgok… − morogta, miután a fogmosás végeztével visszalökte a kefét a szekrénybe. Hátat fordított a tükörnek, elméjében egy erősödő hangokkal elindult, hogy felkeresse sötét árnyvadásztársait, és kipuhatolja tőlük, hogy pontosan mennyire is voltak Elowen-pártiak.