Nem tudtam, hogy hol kezdődött a hallucináció és hol a valóság. Már nem voltam biztos se a látásom, se az elmém tisztaságában. Volt amikor már azt se tudtam eldönteni, hogy a hirtelen felhangzó sikítások tulajdonképpen az enyémek, vagy a mellettem lévő cellák egyikében lévő cellából hangzanak fel újra és újra és újra. Az időérzékemet már rég elvesztettem, így azt se tudtam volna megmondani, hogy két napja vagy két éve raboskodtam ott, de számomra az egész egy örökkévalóságnak tűnt.
- Amber, Amber, ha így folytatod, akkor nagyon nem leszünk jóban… vagy tudod mit? Tulajdonképpen lehetünk. Nincs is szebb annál, mikor az erős törik meg. Vagy ha belehalsz, nos, járulékos veszteségek mindig vannak – már megint Ő. Róla se tudtam már, hogy csak én képzelem, avagy valóban ott van és beszél hozzám, de… ha a megjelent, akkor biztos lehettem abban, hogy nem sokra rá valami borzalmas fog történni. Próbáltam kivenni az alakját, de a látásom közel sem volt jó, aminek egész sok indoka lehetett: az arcomat értütések, az étel megvonás, vagy hogy a vízbe tettek valamit, ami gyengített minket? Ki tudja. Lehet maguk a hallucinációim is annak voltak köszönhetőek.
- Ma se vagy beszédesebb, mint általában… sebaj, majd beszélek én. Ó, mi ez a tekintet? Meglepődtél? Azt hitted, hogy rögtön a lényegre térek és máris elkezdjük a szokásos kedves kis szeánszunkat? Ugyan, kell a változatosság néha – nem kellett, hogy lássam, szinte éreztem a száján feltűnő mosolyt. A hangsúly, ahogy kimondta a szavakat – túl sokat hallottam már, úgy hiszem már bárhol, bármikor ráismertem volna.
- Arra már rájöttél, hogy egészen soka tudok rólad, nem de? De igazából fogalmad sincs, hogy mennyire, de meeeeennyire sokat! Végeztem egy kis kutatómunkát, tudod, ha már te nem vagy hajlandó beszélni velem, akkor fel kell találnom magam. Igaz, tulajdonképpen már egészen közel kerültünk egymáshoz, de azért mégis… – pontosan tudtam, hogy ez a közel kerülés leginkább az én kínzásomat takarta, de előszeretettel hivatkozott rá úgy, mint a kapcsolatunk elmélyítésére. Beteg állat.
- Amber Hecate Penwright. Egyedüli gyermek, de nem is sok esélye volt arra, hogy testvére legyen, mert a szülei elég fiatalon házasodtak, hamar született gyerekük, apuka pedig szintén hamar odaveszett egy… nevezzük munkahelyi balesetnek? Nos, aki alvilágiakra vadászik, az idővel mind így jár, előbb vagy utóbb – nem akartam figyelni rá és felfogni a mondanivalóját, de mi mást tehettem volna? Az Ő hangját hallottam csak, mintha a cellán kívüli világ megszűnt volna létezni, csak Ő meg én… meg az emlékeim. Ahogy apámat említette, hirtelen csak egy dolog ugrott be: kislányként szokása volt fel-feldobni a levegőbe, amit akkoriban nagyon-nagyon szerettem azt hiszem. Az egészben a szomorú az, hogy magamtól már képtelen vagyok felidézni a saját édesapám arcát. Az évek múlásával egyre csak fakult a kép róla, hiszen alig voltam négyéves, mikor elhagyott minket… és édesanyám is akkor fordult ki önmagából. Vagy talán szeretném csak azt hinni, hogyha akkor nem veszítjük el apámat, akkor nem alakulnak így a dolgok. Nem költözünk el és nem tűnik el az összes holmi, ami apámhoz köthető. Nem válik egy rideg, számító szörnyé, akit csak az eredmények érdekelnek és akkor elégedett, ha az első vagy, mert onnantól már csak szégyen, legalábbis az ő elvárás rendszerében.
- Nagy elvárásokat támasztó anya, egyke gyermek… igazából ez a tökéletes recept a csődtömeg léthez, de veled nem ez történt. Talán a kis barátnődnek köszönhető? Várj, várj, hogy is hívták? Ella! Ella Kingsdale. A lány, akivel már totyogós korodtól együtt mentél mindenhová, aki nem meglepő módon még a parabataiod is lett. Milyen csodás dolog a barátság – furcsa volt a hangja. Úgy sejtettem, hogy ez pont azt jelenti, hogy csöpög belőle az irónia, de inkább csak a füleimre húztam a kezem. Nem akartam Ellára gondolni, hallani róla, hogy újra lássam lelki szemeim előtt az élettelen testét. Halott…  meghalt a háborúban, én pedig nem tehettem érte semmit, csak nézhettem, ahogy kiszáll belőle az élet. Pedig annyi tervünk volt! El akartuk hagyni a helyi intézetet, utazni akartunk, megtalálni a saját kis világunkat – élni és nem csak fejet hajtani mások akaratának, legyenek azok más árnyvadászok vagy akár a saját szüleink. De… de elvették tőlem, mint ahogy az utolsó indokát is annak, hogy élni akarjak.
- Nem szeretem, ha nem figyelnek rám, ezt tudhatnád már Amber – belemart a hajamba és hátra feszítette a fejem. Nem… nem láttam az arcát, olyan sötét volt, én meg olyan tompult, érzékek nélküli. Frusztrált. Mintha leszedáltak volna, pedig tudtam, ha tehetném, a torkának ugranék. - Meghalt. Elvágták a torkát, mint egy disznónak a vágóhídon, te pedig végig nézted, aztán… okoztál némi problémát. Valaki érdekesnek tartott, ezért ahelyett, hogy megöltek volna, inkább csak kiütöttek és leerőszakolták a torkodon a kehely tartalmát. Tulajdonképpen megtisztelve kellene érezned magad. Boldognak. Hiszen kiválasztottak! Most a te tested is rághatnák a férgek a föld alatt, hét méter mélyen a föld alatt, de te itt van… persze, a kis Ella nem, de a nehézségek csak azt jelentik, hogy egyre közelebb érsz egy nagyobb cél beteljesítéséhez, nem gondolod így? – miközben tolta a szokásos hülyeségeit, lassan tapogattam a földön, mire megtaláltam azt a nyamvadt tányért. Meg akartam ütni vele, hogy végre elhallgasson, ne próbáljon „megtéríteni” és átállítani a saját oldalára. - Vagy azt hiszed, majd bárki is küld érted felmentő sereget? Felejtsd el. Olyan régóta vagytok már itt, ha bárki segíteni akart volna rajtad, már rég megtették volna. Lemondtak rólad. Az a drága jó édesanyád elkönyvelt egy selejtnek és a legszebb reménye az, hogy talán már apáddal együtt kergeted a bárányokat a mennyek csodás földjén, pedig… te itt vagy. Ebben a mocsokban. Miközben annyi minden mást tehetnél, ha felhagynál ezzel a makrancoskodással… és mondjuk nem próbálkoznál semmi hülyeséggel – a kezemre lépett, én pedig feljajdultam. Nem sokkal ez után az arcom a falnak ütődött, ahogy egy hatalmasat taszított rajtam, majd újra a földön találtam magam. Fájt, szinte már mindenem fájt és már arra se volt erőm, hogy nyöszörögjek miatta.
- Ugyan Amber… gondolj erre az egészre úgy, mintha kapnál egy új lehetőséget, vagy egy teljesen tiszta lapot. Itt nem várja el senki tőled, hogy te légy a legjobb, csak azt, hogy ami a feladatod az teljesítsd. Talán még azt a családot is megkaphatod, amire annyira vágysz… vagy esetleg jobban vágyod a halált? Tudod te jól, hogy egy öngyilkos se kerül a mennybe, a pokolhoz képest pedig ez a hely egy wellness központ – a kígyó. Minden alkalommal ilyeneket és hasonlókat suttogott a fülembe, mielőtt vagy miután megkezdte volna saját kis „mókáját”.
- Nem? Semmi reakció? Hát legyen. Tudod, én ennek valahol örülök, mert ha hirtelen beadnád a derekad, akkor hirtelen vége szakadna a mi kis kapcsolatunknak. Tudod, mindamellett, hogy be kell törnöm a magadfajta makacs alakokat még nem egy más feladatom van… és a stressz nem jó dolog. Így viszont… – hallottam, ahogy hirtelen megropogtatja az ökleit. - … egész jól le tudom vezetni a feszültséget. De valójában minden csak miattad történik. A kín megerősít, de egy napon vagy a lelked, vagy a tested feladja majd. Én pedig tudok várni, csak a te időd véges – mintha halkan felkuncogott volna, majd nekikezdett a tortúrának.
Tudtam, hogy már nem bírom sokáig és egyre inkább belém nyilallt a gondolat, hogy igaza van. Senki sem fog értünk jönni, magunk vagyunk és a fülük botját se mozdítják majd – magunkra hagytak minket. Ha vissza is térnénk, akkor pedig már nem tekintenének közülük valónak. De ha így is volna… már senki se tudja visszahozni Ellát, már nem lehet minden ugyanolyan, mint régen, csak még rosszabb. Képtelen lettem volna Ella családja és a barátja szemébe nézni, mint ahogy feltételezéseim szerint anyám már nem is tekintett volna rám saját lányaként. Én lettem a selejt.
Végül… feladtam. Egy nap, mintha érezte volna, hogy sikerrel járt, az „Immár készen állsz?” kérdéssel jelent meg Ő cellám ajtajában. Még mindig nem emlékszem az arcára, csak arra, hogy végül felnyalábolt és elvitt az orvoshoz. Fokozatosan felépültem, majd nekiláttam kiépíteni azt az új „Ambert” akivé válni akartam, de… nem hallottam újra az Ő hangját. Eddig legalábbis nem.