Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo

Volt már valakinek problémája vele, hogy túl sok különböző igényű állatot nevel? Mert én bevallom, néha igenis megküzdöm vele, hogy egyszerre legyek képes foglalkozni két kiképzés alatt álló kutyával, néhány sajáttal, a macskákkal, lovakkal, a három nyúllal és azzal az egy szem vadászgörénnyel, akik éppen a felügyeletem alatt állnak. Persze csak azért, mert ebből a szempontból mindig is szerettem biztosra menni, csak azokat az állatokat vittem magammal bárhova is, akiknél esküdni mertem volna, hogy teljes mértékben engedelmeskednek a parancsaimnak és nem fognak semmilyen káoszt okozni az ott lévőknél. És az sem utolsó szempont, hogy ne legyen problémájuk a tömeggel és az idegenekkel. Ezen a ponton véreznek el általában a nyulaim, az egyik macska és a görény is. Meg van egy idősebb is a kutyák között, akinek már túlságosan megerőltető a szereplés, így őt is kímélem. A többiek pedig osztályozva vannak aszerint, mikor inkább élénkek. Lehet mondani, hogy az állatoknak megvan a maguk biológiai órája és az remekül működik, de én már nem egyszer észrevettem, hogy az enyémek igenis szeretik, ha választhatnak és amíg pár inkább a nappali életmód híve, addig Firebird a barna kanca, Leo a törpe spicc és Lisa a weimari vizsla az éjszakai élet nagy hívei és jobban kedvelik, ha olyankor van kielégítve a mozgás igényük. Ami meglehetősen különböző egy ló, egy vadászeb és a sétáló "hógolyó" számára. Ennek megfelelően pedig alig tíz perccel azután, hogy szabadjára engedtem őket a vadasparkban futás céljából, Leo már ismét az ölemben fekszik és onnan figyeli, ahogy a másik kutya a terület pereménél vizsgálja a szagmintákat, a ló pedig? Fogalmam sincs, valamiért ő a csalitosokat kedveli, ahova én a hosszú ruhámban és a mozgáskorlátozottságommal nem megyek. Egyedül is elboldogul, ilyenkor senki nem jár még az emberek világában sem erre, kisebb az esélye, hogy valaki megpróbálja elvenni vagy lelőni. Hogy miért aggódom emiatt? Volt már kutyám, amit farkasnak néztek a tündérek éjjel és levadászták. Rossz emlék a javából. Azóta kötelezően van valami megkülönböztető jelzésük, egy testhámjuk.
Utálom, hogy a földről már alig látni a csillagokat. Éveken át voltak kísérőim, ismerem a történeteiket, a képeket, amelyeket alkotnak és a fényük szelídsége is mindig jobban tetszett, mint a napfény szúrása. Egy terebélyes fának támaszkodva, a gyökerei között ülve még itt is el tudok merülni percekre a látványban, erőltetem a szemeimet, hogy kiszúrjam az elhalványodó égbolton a többi ott lévő darabot. Fogalmam sincs, végül mégis mennyi ideje nézem, de az ölemben fekvő kutya mocorgása húz vissza, ő figyelmeztet, hogy be kellene gyűjtenem a barátait is. Lisa már visszafelé tart, éppen valami gödröt szaglász, de a lovam eltűnt.
- Firebird! - a hangom az éjszakai vákuumos csendben elég kellemes, miközben kiegyenesedem ültömben és megpróbálom kiszúrni a mozgást a fák között. A lovam füle jobb, mint az enyém, biztos vagyok benne, hogy olyan messzire megy csak, ahol még hallja az állataim neszezését, ennek megfelelően pedig engem is. Most már csak türelmesen meg kell várnom, hogy rátaláljon az útra, amely kivezeti a bokros területről sérülések nélkül. Egy perc sem kell, hogy halljam a motoszkálását, majd balra fordulva lássam is a kibontakozó sötét alakot az árnyékok közül. A formája viszont nem stimmel, így a legjobb éjszakai látásomat használva kell rajta még egyszer végig néznem, amíg ki nem szúrok valakit a hátán. Egy nőt halvány hajjal és nagyon is... kék bőrrel? Boszorkánymester. Csak nekik van ilyen különleges árnyalatú.
- Szép estét! - köszönöm vissza illedelmesen a nőnek, aki leszáll a lovamról. Hogy zavar-e, ha megüli más is? Alapvetően nem, amíg az illető nő, a férfiakkal már más a helyzet. Csak éppen fogalmam sincs róla, hogy az én unszimpátiám miatt, vagy magától utasítja-e el őket. És talán nem is fontos, miért is harap meg rúg, ha ahhoz van kedve. - Tudomásom szerint ebben a parkban nincsenek lovak. Ezért ide hozom Firebird-öt, nem a legszociálisabb lény a világon - hiszen tőlem tanulta, hogy a tömeg igazán zavaró és ijesztő tud lenni. Tudom, hogy lehetne ennél jobban is elfogadni a társaságot, de nekem nem megy és a lovaim érzik ezt minden állatom közül a legjobban. A macskák örök kíváncsiak, a nyulak empátia készsége elég alacsony, a kutyák pedig? Sok mindent elárul, hogy Lisa és Leo nagyjából másodpercek alatt körülveszi és szaglássza a nőt, felmérve az erőviszonyokat. Szerintem nem lesz gond. Firebird okos állat, nem enged olyat a hátára, akiben nem bízik. - Ellentétben velük, ők még véletlenül sem harapnak. A szürke szuka Lisa, az a fehér apróság pedig Leo - akinek nagyjából ennyi ideig tartott mintát vennie, mert máris jön vissza hozzám, igaz, ezzel a bundával leginkább úgy néz ki, mintha gurulna. Vannak kutyák, akiket a kinézetük miatt választok. Ő az egyik. Egyből ugrik is vissza az ölembe, megnyalogatja az arcomat, majd kötelességtudóan mégis lemászik a lábaimról és a szoknyán foglal helyet a bokáim mellett. Nem kockáztatom, hogy a szél belefújjon, társaságban, és bármit is láthatóvá tegyen abból, ami a ruha alatt rejtőzik. Neki pedig különleges játék volt ezt megtanulnia.

Crysalis & Catarina ❀

❀ the most beautiful creators

Úgy éreztem, ideje végre kiszabadulnom a hűvös éjszakába, hogy megnyugtassam nyúzott idegeimet. A háború éppen csak véget ért, és egy kolonc akadt a nyakamba. Nem mintha nem egyedül magamat okolhatnám azért, hogy felügyelem. Én voltam olyan botor, hogy engedtem az összetörött szív tükröződő bánatának. Egyszerűen nem mehettem tovább, el mellette és hagyhattam volna sorsára. Az nem én lettem volna, régi bűnei senki sorsát nem befolyásolhatják ilyen mértékben... De ha tovább panaszkodik a főztömre, akkor lehet magam gondoskodom róla, hogy jobblétre szenderüljön. Halkan szusszantok, amire megrezzen mellettem a bokor.
- Egy... ló? - kinyújtom a kezemet, hogy végigsimítsak a ló orcáján, ami éppen elém ugrott ki. Mély barna szemébe nézek, hagyom, hogy eredeti kék íriszeim egymásba fonódjanak az övével és az állat lelkéig hatoljak. Lássak a szemével, érezzem a földet a patái alatt...
- Firebird! - Egy vékony, halk, de mégis a maga nemében erőteljes hang hallatszik nem messziről. Az állat felkapja a fejét, én pedig a pillanat hevében a hátára ugrom, és kiélvezem, amint ügetve halad. A bűbáj darabokra hullott, kissé szúr, nem természetesen szakadt meg. Nem tudom mire számítsak, mégis az állat közelsége olyan nyugtatólag hat rám, hogy eszem ágában sem áll akár csak gyanakodni, vagy védekezni. Engedem, hogy magával vigyen, gyermekded gondolatok kavarognak a fejemben az elrabolt hercegnőről, és mindenféle mondén mesékről. Egy tündér pedig éppen megelevenedik a fantazmagóriákból, amit álmodozó szépleányoknak regéltek régen.
- Szervusz...- lecsusszanok a ló hátáról, óvatosan, majd tétován állapodok meg a lány előtt. Figyelem, amint az állat lassan visszasétál eredeti tulajdonosához, közben pedig érzem, ismét a régi vagyok. Elmúlt a pillanat varázsa, visszasüllyedtem a valóságba, vissza a warlockok magányos életébe. - Igazán békés jószág. Te nevelted, vagy a vadaspark lakója?- Zavarban vagyok, talán kissé hadarok, amint magamon érezhetem a tekintetét. Végül is rajta kapott, amint álmodozó mosollyal az arcomon szőrén ültem meg a lovat.

Remélem megfelel Vadaspark - Page 2 124822942

❀

-- szabad játéktér --

Blue & Faith

Életében először semmi rossz szándék nem vezérelte, nem úgy, mint eddig máskor, és nem is akart bántó lenni, de ezt lehet már korábban rontotta el, és nem fogja tudni többé helyrehozni. Maga sem tudja mire számított. Hogy majd mindketten megpróbálnak szépen társalogni, mintha soha semmiféle feszültség ne lett volna kettejük között? Naiv lett volna, ha ez megfordul a fejében, nem is volt így, csak próbálkozott azt a feszültséget az este alatt kicsit csökkenteni, hogy egyszer megpróbálja ténylegesen... Mit? Megismerni? Talán, nem tudja mi volt a terve ezzel az egésszel, de nem rosszat akart neki, csak helyrehozni azt, amit talán elrontott. Ha kiderül, hogy nem volt igaza, képes beismerni, hogy elrontotta, és bocsánatot tud kérni, legyen annak az oka bármi is.
Kicsit nehezére esik minden kis dolog felett átsiklania, de az agyában megfordult, hogy hibázott, és addig nem fog leállni, míg meg nem tudja, hogy tényleg hibázott, vagy sem. Nem tudná elviselni, ha nem lenne igaza és nem ismerné be, de az is nehéz lesz neki, hogy eljusson addig, hogy ezt kiderítse. Főleg, ha Blue ellenséges lesz vele. Sajnos a maga személyisége is kiütközik egy idő után, nem tudja a végtelenségig elnyomni a belső kényszerét a visszavágásra.
- Én most próbálom megadni neked azt az esélyt, ha nem vagy elutasító - de azt is megérti, ha minden után nem kéri azt az esélyt, ő akkor sem fogja feladni. Nem fogja érdekelni semmi, amíg meg nem tudja, hogy mi igaz, és mi nem. Persze, szeret a saját kis képzeletében élni, hogy amit ő elgondol az úgy is van, de tudja, hogy ez nem feltétlenül igaz, és most meg is van az esélye arra, hogy meglássa. Nem tudja miért érdekli ez pont az Ő esetében, hiszen nem sok embernél gondolt arra, hogy nincs igaza, de Blue kicsit másabb, éppen ezért nem tudja hagyni.
- Nem elemezgetni akarlak, megismerni. Olyan nehéz ezt elhinni? - fordul felé egy pillanatra, hogy rátekinthessen, nem hiszi el, hogy kimondta ezeket a szavakat, hiszen még magában sem tisztázta le, hogy ezt komolyan gondolja, vagy sem. De arra jutott, hogy ez a legegyszerűbb módja annak, hogy bebizonyítsa vagy azt, hogy neki volt igaza, vagy azt, hogy nem. Ha pedig nem, nincs is baj azzal, hogy ténylegesen megismeri őt, mert úgy egyszerűbb lehet helyrehozni, mint egy teljesen utálatos személyként.
A kis zajok miatt nem tudja befejezni a mondatot, ami lehet nem is baj, a Sors keze, vagy, hogy szokás mondani, így picit le is tesz arról, hogy befejezze, mikor már abba az irányba indulnak amerről a hang jött. A küldetés az első, nem az amit Ő akar, vagy a fiú, nem, most a vérfarkassal kell foglalkozniuk, nem mással, így esze ágában nincs újra felhozni a témát.
De persze nem marad elveszve, az az és a levegőben, elsőre újra kell gondolnia, hogy mit is akart mondani, de aztán mély levegőt vesz. - És, ha rosszul mértem fel, akkor helyre szeretném hozni, vagy legalábbis javítani a dolgokon - tudja csak a szándékát, amiért próbálkozik, akkor talán nem lesz annyira ellene, mint ahogy ő azt érzi jelen helyzetben. Hiszen most Ő sincs Blue ellen, teljesen kedves, vagy legalábbis barátságos szeretne lenni, mint amilyen még soha nem volt igazából. Nem tudja mi lesz ebből, de ha nem próbálja meg, semmi sem lesz az biztos.
- Nem lepacsizni, csak egy tiszta lapot. Azt nem mondom, hogy most ebben a pillanatban minden megváltozik, és ilyenek, csak azt, hogy megpróbálok valamivel elviselhetőbben viselkedni irányodba - nem volt kedves, az lehet nem is lesz, de ha kicsit rendesebb talán, akkor nem lesz baj. Persze most mindent figyel, hogy mennyire olyan, mint a szülei, vagy mennyire nem, mindkettőt bizonyítani akarja, de nem rossz szándékkal, csak én magának akarja bizonyítani a dolgot. - Ehhez mit szólsz? - fordul felé újfent, hogy erről mi a véleménye. Szeretné, ha sikerülne egy semlegesebb dolgot kialakítaniuk, hiába érzi, hogy az lehet lehetetlen.

faith & blue.

call me a name, kill me with words,
forget about me, it's what i deserve.

Bár értékeltem a próbálkozását, nem tudtam elképzelni, miről beszélgethetnénk. Egyetlen közös téma sem jutott eszembe, ami nem csak valami erőltetett szövegelés lenne, amire aztán később úgy gondolunk vissza, mennyire gáz volt az este. A személyiségem és a jellemem egyre inkább közelített az antiszociális életformához, és ez ellen nem tudtam tenni, viszont így Faith dolgát sem könnyítettem meg. A hirtelen társalgása azonban gyanús volt számomra, így annyira nem is bántam. Nem adott okot arra, hogy ne bizzak benne, vagy egyből arra gondoljak, hátsó szándéka van, de a velem szembe irányuló eddigi viselkedése alapján túlságosan furcsa volt. Oké, semmi komolyról nem beszéltünk és normális esetben senki sem gondolkozna így egy beszélgetésről, de az én esetemben mindegyik percben attól félhetne mindenki, mikor akarják hátba szúrni, vagy épp kiszedni belőle valami informaciót, amit kissé akár kiforgatva is felhasználhatnak ellene.
Azt hittem, a válaszom hallatán azonnal felhúzza magát, ahogy ismertem, ez helyett azonban úgy válaszolt, hogy egy pillanatra még azt is megbántam, hogy olyan gúnyos hangnemben reagáltam. A végén még kiderül, hogy nem is olyan rossz, mit hittem - gondoltam, miközben fél szemmel rá is pillantottam, továbbra is kissé mogorván.
- Nem hibáztatlak - válaszoltam egyszerűen, miközben aprót rántottam vállamon is. - Az emberek szeretnek elsőre ítélkezni. Ha rólam van szó, akkor meg főleg, amit valahol megértek. Csak azt nem, nekem miért nem jár az az esély, mint mindenki másnak, aki elszúr valamit. Főleg, hogy én nem is csináltam semmit - a végét már csak egy kisebb szünet után tettem hozzá. Magamat is megleptem semleges hangnemben kimondott szavaimmal, hiszen Lilac volt az egyetlen, akivel képes voltam hasonló mélységig belemenni a gondolataimba. Legalábbis az utolsó éveimben. Régen rengeteget szabadkoztam azért, aki vagyok.
- Mindenesetre ez egy remek alkalom neked arra, hogy elemezgess... - jegyeztem meg ezt már halkabban, szinte csak magamnak, és még egy halvány mosoly is kúszott az arcomra mellé. Gondolhattam volna, hogy nem csak úgy beszélgetni tamadt kedve pont velem, vagy nem akarja, hogy néma kussban töltsük a küldetést.
Szép lassan kezdtem elérni arra a pontra, hogy csak még rosszabbnak érezzem a döntést, hogy ezt elvállaltam. Következő szavai, s megkezdett mondata azonban meglepett. Kíváncsian vártam a végét, de a furcsa hangok hallatán félbe kellett szakítanom, hiszen a küldetés az első, és amúgy sem barátkozni jöttem. Persze nem azért, mert olyan sok barátom van, hogy naptárat kell vezetnem miattuk és a találkozók miatt...
Az ötletére csak bólintottam és már fordultam is vele együtt. Egy ideig ismét csak szótlanul haladtunk egymás mellett, végül nem bírtam tovább. - És...? - kérdeztem vissza az előző gondolatmenetére, amit kifejteni készült.
Nem tudom, miért foglalkoztatott ennyire, hogy mi a véleménye velem kapcsolatban. Talán titokban élveztem is azt a kapcsolatot, ami kettőnk közt volt. Igaz, sosem voltunk jóban. Én mindig azt vágtam a fejéhez, milyen undoritó, hogy ennyire felsőbbrendűnek érzi magát, ő pedig az enyémhez azt, hogy sosem fogok közéjük tartozni igazán. Feltételezem, nem gondolt rólam soha semmi jót, ahogy többnyire én sem, mégis ott volt bennem az az öt százaléknyi esély arra, hogy talán ez nem lesz mindig így. Mert valójában tudtam, hogy egy értelmes lány, de azt is tudtam, hogy velem ellentétben ő tényleg örökölte a szülei tulajdonságait...
- Ha azt mondod, hogy le akarsz velem pacsizni, rögtön eldobom az agyam - nevettem fel kissé erőltetetten, mert számomra ez teljesen lehetetlen és elképzelhetetlen volt, és nyilvánvaló is azzal kapcsolatban, hogy nem gondoltam, hogy ilyesmi megtörténhet.

credit

Blue & Faith

Sose volt túl jó hozzá, de úgy hitte nem is érdemli, ez most sincs máshogy, vagyis próbálja ezt elhitetni magával, de már kiakarja deríteni az igazságot, legyen ez bármennyire fura neki is, meg Blue-nak is. Nem szereti az igazságtalanságot, az egy dolog, hogy az ő véleménye az ő szemében, többet jelent, mint az, ami valójában lehet, ha mégis kiderülne, hogy nincs igaza beismeri. Most erre voltak jelek, hogy lehet nincs igaza, hogy lehet csak rosszabbat tett, mint kellett volna, így próbálkozik. Nem kiismerni akarja a fiút, de ha már úgymond szükséges egymás társaságát élvezniük, akkor csak nem fogja ellökni magától a lehetőséget, és teljesen néma csendben lenni vele, hogy még a holtak jajveszékelését is hallják. De persze ez a próbálkozása besül, nem is meglepő, hogy így történt, pedig most igazán megakarta próbálni a dolgot, lehet az bármennyire is borzasztó.
- Az időjárást nem hoztam volna fel, de valahol el kell kezdeni - fel sem veszi csípős stílusát, nehéz eltekintenie felette, mert máskor már felcsattant volna, vagy visszavágott volna valamivel, de tényleg beszélgetni próbálna, így igyekszik máshogy viselkedni. Kínos kérdés volt, igen, de nem tudta mit kérdezhetne, ez pedig a helyzethez illett. Ő is tudja, hogy nem ez volt a legjobb próbálkozás, de neki még ez is nehéz, nem a beszélgetés, hanem, hogy a saját határait igyekezzen átlépni, azzal, hogy változtatni akar a véleményén. Ez sosem sikerült még neki, soha nem is akarta, mások akarták, hogy megváltozzon, de hamar hamvába fulladtak azok a próbálkozások. De most, hogy Ő akarja a változást, talán még sikerülhet is.
- Akkor? - szemöldökeit felvonva fordul felé fejével, szinte csak egy pillanatra, de illendő nevelést kapunk, arra nézünk, akivel beszélünk, ezért is teszi meg. Tudja mire gondol, még mielőtt kimondaná, az ő fejében is ezek a gondolatok cikáznak, de elcsitítja őket, hogy egyszer az életben normális beszélgetést próbáljon kialakítani. - Talán... Talán rosszul vélekedek rólad, és talán, ismétlem, talán, érdekel, hogy miben is tér el az én lépem, a valóságtól - nyíltan elmondja neki, hogy mire gondol, nem szokása köntörfalazni. Sok talánnal mondja ugyan, mert ő sem biztos jelenleg a dolgában, de ha meg sem próbálja sosem fogja megtudni, hogy mi az igazság, és mi nem.
Az újabb beálló csend hiába kínos, és nem tud megszólalni, mert a korábbi próbálkozás után nem tudja, hogy kellene, neki jól is esik. Nem azért, mert meggondolta magát, és mégsem akar beszélgetni, hanem azért, mert talán rendszerezheti kavargó gondolatait, és figyelhet a feladatra is. Arról nem szabadna elkalandoznia, hiába sikerült neki majdnem.
Amint megszólal, felé fordul, és látja az értetlenséget arcán, ő is így érzi magát, hogy belülről magára ráncolja a homlokát, mert maga sem tudja, hogy mit akar ezzel az egésszel, vagy éppen miért akarja ezt az egész társalgás dolgot. - Talán nem vagyunk, de az is lehet, hogy rosszul mértem fel a helyzetet és... - befejezni nem tudja, mert akkor hirtelen áll meg, és karjának ütközik egy kicsit, mert későn próbál meg lefékezni. Még a vérfarkas sem akarja, hogy beszéljenek, mennyire nem meglepő...
- Merről? - fülel, hátha meghallhat valamit, és arra néz, amerre Blue, de nem lát semmit, hangot sem hall, és egy vadasparkban vannak, lehet akár egy vad is, nem csak a vérfarkas, de nem kételkedik abban, hogy hallott valamit. Hiába a sok nézeteltérés, tudja hogy nem rossz harcos, sőt, kifejezetten jó, így az érzékeiben nem kételkedik. - Menjünk arra - dobja be az ötletet, ami az eszébe ötlik, nem teljesen akar odamenni, csak közelebb, hogy erősebb legyen a hang, és részletesebben meg tudják figyelni azt a területet.

faith & blue.

call me a name, kill me with words,
forget about me, it's what i deserve.

Normális esetben fültől fülig érő szájjal indultam volna partneremmel a küldetésre - persze ez túlzás, meg csak képletesen értem, de tényleg örültem volna -, ha a másik árnyvadász nem éppen Faith lesz.
Oké, ő az egyik legjobb az intétezben, és simán lenyomna pár fiút is. Elfogadom ezt a tényt, és hiszem, hogy jó páros lennénk. Viszont tudom, hogy ő áll az élén azoknak, akik annak örülnének a legjobban, ha eltűnnék az árnyvilágból, vagy legalább csak a Csontvárosba zárnának a bűnökért, amiket amúgy el sem követtem.
Ő nem kedvelt engem. Egyenesen utált. Engem pedig zavart, hogy az egójától nem látja az igazságot. Pedig először azt hittem, ő lesz az, aki talán megérthet. Azt hittem több annál, ami... de hát ismét csalódnom kellett. Azóta meg inkább csak kerülöm, ha tehetem, hiszen neki is és nekem is jobb így. Szóval az, hogy vele küldtek a parkba, inkább feszélyezett, mint boldogított. Attól féltem, a végére egymás torkának esünk, az helyett, hogy a feladatra koncentrálnánk. Egy pillanatra még azt is fontolóra vettem, hogy nem vállalom ezt el, de hamar rájöttem, hogy szinte havonta egyszer bíznak rám valamit, így aztán ki is zártam ennek lehetőségét, hiszen örültem, hogy mehetek valahova. Igaz, hogy semmi komolyról nem volt szó - bár azokról le is maradok mindig, amiért a megbeszélések felén részt sem vehetek -, de arról csak álmodozhatok, hogy démonok ellen harcoljak, vagy részt vegyek bármilyen nagyobb balhéban. Idegesített, hogy a képességeim kihasználatlanok, de ha megpróbálok kiállni az igazamért, csak még szarabb helyzetbe keverem magam. Ezért is hallgatok inkább mindig. Veszek egy mély levegőt, és elsétálok.
Borzalmas volt néma csendben sétálni egymás mellett, miközben mindkettőnk a földet, a cipőnk orrát, vagy épp a környezetünket figyeltük - természetesen csakis egymásnak ellentétes irányban. Kínos volt. Baromi kínos. Mégis jobb volt ez, mint a még kínosabb kérdés, amit feltett.
- Miután egy szóval válaszoltam, két perces csend után áttérünk az időjárásra, hogy szintén válaszoljon a másikunk egy szóban? - kérdeztem kissé csípősen. Nem az volt a célom, hogy bunkó módjára viselkedjek, egyszerűen csak nem értettem. Inkább ne törjük meg a kínos csendet, minthogy erőltetett beszélgetésbe keveredjünk.
- Nem arról van szó, hogy akarok-e beszélni vagy sem - sóhajtottam fel halkan, mikor belekezdtem, most már egy jóval normálisabb hangvételben. Az este folyamán pedig ez volt az első alkalom, hogy rá is néztem. - Csak nem értem, miért próbálkozol most ennyire, mikor pontosan jól tudom, miket gondolsz rólam. - A kijelentésem nem kötekedésnek szántam, csak tényleg szerettem volna megérteni, mi zajlik abban a csinos kis fejében.
Ez után pedig ismét beállt egy hosszabb csend kettőnk közt, melyet csak a természet apró zajai törtek meg. Ezt ugyanúgy tűrtem is, mint addig. Nem éreztem késztető vágyat a beszélgetesre, mert megszoktam, hogy javarészt egyedül vagyok. Egy idő után már úgy hozzászokik az ember, hogy nem is hianyzik neki a másokkal való kommunikáció. Mégsem értettem valamit, ez pedig nem hagyott nyugodni.
- Mégis miért akarsz hirtelen beszélgetni velem a szükségesen kívül is? - Tettem fel végül kérdésemet homlok ráncolva, hogy kifejezhesssm értetlenségemet. - Mármint pont egy olyan lány, mint te. És ezt most a nézeteltéreseinken kívül értem. Úgy érzem, nem vagyunk egy szinten társadalmilag - magyaráztam meg végül, mire is gondolok, ha esetleg nem lett volna tiszta fél szavakból. Aztan hirtelen megtorpantam és megállítottam a lányt is azzal, hogy kinyújtottam előtte a kezem.
- Azt hiszem, hallottam valamit - jelentettem ki halkan, ahogy végigpásztáztam a park minden belátható részét a hang irányában.

credit

Blue & Faith

A kiküldetések minden alkalommal hatalmas örömmel töltötték el, olyankor érezte, hogy igazán él, és valami olyat tesz, ami jó. Nem neki, illetve, hát neki is, de nem, leginkább másoknak jó, és a szüleinek, mert így igazán büszkék lehetnek rá, és arra, hogy valamit elért az életben, ami jó, és jót tett. Ezért indul mindig vidáman, ez most sem volt máshogy, hiába kapta maga mellé Bluet, akit annyira nem akart, félt, hogy balul sül majd el miatta valami, főleg, hogy tudja milyen felmenői vannak, akik miatt talán nem lehet olyan ő amilyennek lennie kellene. Nem tudja bizonyítani, hogy tényleg úgy lenne-e, ahogy ő gondolja, mert erre még nem volt esélye, de talán a mai nap olyan lesz, hogy menni fog neki, lesz egy kis bizonyíték a kezében, amivel megnyugtatja magát, hogy igaza volt. Szándékosan nem fog a fiú aláásni, azért ennyi tartás van benne, de nagyon fog ügyelni minden egyes mozdulatára, és amint valami olyat tesz, már jegyzi is meg. Nem rosszat akar neki, csak túlságosan szereti bebizonyítani, hogy neki igaza van, mert úgy hiszi mindig igaza van, és ezen semmi sem változtathat, mert ez mindig így volt, és így is lesz.
Könnyű éjszakai kiküldetésnek tűnt számára a dolog, egy vérfarkas kóborol valamerre, így őket küldték, hogy elkapják, és intézzék el valahogyan. Sokáig meg sem szólalt, csak sétált teljes csendben mellette, hiszen nem tudta mit mondhatna, amikor olyan a levegő kettejük között, amilyen. Mondhatná, hogy kellemetlen, de talán az a szó nem teljesen merítené ki, azt a rossz energiát, ami az idők alatt kialakult. Tudja, hogy nem tette jól, amit csinált, már részben bánja is, de mindig is szerette, ha igaza volt, ezen pedig borzasztóan nehezen lendül túl.
- Szerinted hamar meglesz? - lépdel halkan előre a nyirkos avaron, ami néha a cipője talpára tapad, de néhány lépés után le is válik. Nem tudja mit várjon ettől az egésztől, de próbálkozik beszélgetni. Halkan, mégis megpróbálja, hogy a hangulat ne legyen olyan fagyos, és ne nehezedjen elviselhetetlenül a csend rájuk. - De, ha nem akarsz beszélgetni megértem - von vállat, de igazából tényleg megérti, hiszen ő soha nem volt vele túl kedves, rendes társalgás nem is igazán volt kettejük között, így teljesen megérti, hogy a fiú nem szeretne vele tárgyalni, így csendben folytatja útját előre. Ez eddig valahogy sosem zavarta, most mégis fojtogatónak érzi a csendet, ami körül öleli őket, de meg nem jegyzi, inkább magában tartja.