A nyüzsgő város monoton zaja elmosódni tűnik; a klub lüktető basszusa, artikulálatlan nevetés, fékcsikorgás, szirénák, mind egy tömény, szirupos masszává olvadnak egybe fülemben. A véred az. Vajon ilyen lehet vidéken élni? Soha senki nem beszélt arról, milyen, mikor béke honol körülötted és magad vagy a gondolataiddal. Az árnyvadászok sorsa nem ez. Régen csupán mi voltunk neked. Betolakodó!
A csillagtalan égbolt mázsás súllyal nehezedik rám, kipréselve belőlem minden ellenállást; a rúnák csupán elodáznák az elkerülhetetlent, meghosszabbítva a kínt, melyet szívem a véremmel pumpál testem minden porcikájába. Méltó büntetés, amiért meggondolatlanul egyedül indultam el… fülest kapni egy gyilkossági üggyel kapcsolatban, mégis mi baj történhetne? Idióta! Mindig is Remy volt az, aki elhamarkodott döntéseket hozott, megöletni magam egy vizeletszagú sikátorban nem vall rám... Csak féltékeny voltál. Nem igaz! Az, hogy nem volt kedvem tartani nekik a gyertyát, nem indokolja, hogy bosszút akarjak állni rajta… Ne nevess!
Erőtlen sóhaj szakad fel mellkasomból, ahogy lehunyom szemeim; mindig azt tanították, nincs dicsőbb, mint harc közben elesni, de vajon létezik-e időtartam, melyen túl már nem számít hősi halálnak? Afféle öt másodperces szabály? A saját véredben fekve heverni nem tűnik magasztosnak. Senki se fog emlékezni rád.Elárult!
Fájdalmasan szorul össze mellkasom, erőt gyűjtve, hogy megszabadulhasson a benne felgyülemlett folyadéktól; oldalra döntöm fejem, hogy ne a saját felköhögött vérembe fulladva találjanak rám, már ha nem zabál fel addigra egy csapat patkány, kóbor macska, vagy más pokolbéli teremtmény. Az örök körforgás. Kizártnak tartom, hogy Remy annyira el legyen merülve, vagy épp más benne, hogy ne vette volna észre, parabatai társa épp kimúlik, ezt erősíti meg a tény, hogy immáron harmadszor csörren meg a mellettem heverő mobilom azon az utálatos hangján.
Résnyire nyitom szemeim, hogy újra elkönyvelhessem magamban: túl messze van ahhoz, hogy érte nyúljak, és felvegyem, ahhoz pedig végképp nincs erőm, hogy odakússzak, s végre elhallgattassam. Mióta társam beszerezte nekem, gyűlöltem a készüléket; mindig mást nyitott meg, mint amit szerettem volna, mikor tényleg szükségem lett volna rá, sosem volt térereje, az ébresztésére sosem keltem föl, de a leggyűlöletesebb a csengőhangja volt, melyet hiába állítottam be újra és újra, mindig visszaállította magát az alap dallamára. De Tőle van, nem dobhattad el.
Két oszlopszerű árny nyúlik el a betonon terpeszkedő tócsán, mely eddig csupán a sikátor végén villódzó neonfényeket tükrözte; izmaim ösztönösen megfeszülnek, míg tudatom le nem csillapítja őket, hiszen szükségtelen az ellenállás, még csak nem is közelítenek.
- Maradj! Ne lélegezz! – hallom egyikük távoli, elmosódott hangját; tekintve, hogy nincs erőm elrohanni, a másodikkal pedig már nem sokáig lesz gondom, minden bizonnyal nem nekem szólt a sietős utasítás. De akkor miért… B*sszameg!
- Hé, te ott! Élsz még? – Használd a füleid, te kretén!
- Nem – Újabb köhögésroham tör rám, ahogy hosszú idő után először erőltetem meg torkom; fals reménynek tűnik abban hinni, ha valaha is a kezem ügyébe kerül a telefon, el tudnám mondani, mi történt. Újdonsült beszélgetőpartnerem nem nyűgözte le válaszom, de némi tétovázás után lassú, megfontolt léptekkel csökkenti a távolságot közöttünk. Csak nyugodtan, ráérünk! Nem segíteni akar. Kötelessége!  Gyertyafény, pezsgő behűtve, egy szál vörös rózsa, egy vérbefagyott nephilim, és máris kész a tökéletes randi vámpíroknak; igaz, ezekből csupán egyetlen dolgot tudok nyújtani számukra, de még így is egy 4,4-es értékelést kapnék… Vagy nem. Vagy nem.
Ólomsúly nehezedik szemhéjaimra, képtelen vagyok akár egy másodperccel is tovább rajta tartani tekintetem. A sötétség fagyos lepleként ölel körbe; ha nem zökkentene ki az ismét feltörő vérem, talán lehetne benne valami megnyugtató, a maga kísérteties módján. Miért nem múlik el? Nem kapok levegőt! Remy!
Minden tagom belesajdul, ahogy elszakítanak a hűvös, kényelmetlen betontól, hogy aztán egy hasonlóan fagyos testnek ütközzek. Fázom, ne vedd le a dzsekimet!
Még egy éles fájdalom és lassan tompul minden kín. Állj ellen! Menekülj! Már túl késő. Elolvadok.
Hogy is volt?
„Az örök körforgás”?