Láttatok már akváriumot, ugye? Szépen be van rendezve, minden megvan benne, amire csak egy halnak szüksége lehet, még annak a lehetősége is, hogy lássa a külső világot...de mindez nem elég. Éppen ezért nem elég, a hal nem csak azt akarja tudni mi van odakint, tapasztalni akarja, át akarja élni, ott akar lenni, nem ugyanabban az akváriumban úszkálni,újra meg újra ugyanazokat a kiábrándítóan monoton köröket megtenni, valami mást, valami újat. Talán kicsit túlságosan is belelovaltam magam, sajnálom. A hal nyilvánvalóan nem akar annyira ott lenni, mint amennyire én vágytam a másik világba, ki a kis akváriumomból, új terepre, egy kontrasztra.
A szüleim tündérek, mindenki, akit ismertem tündér volt ennél fogva ez egyáltalán nem zavart. Édesanyám udvarhölgy a királynő udvarában, mindig boldoggá tette a forgatag, a szép ruhák, a tökéletesség, de leginkább a pletykákat szerette. Mindezzel szemben apámat látványosan untatták az udvar ügyes-bajos dolgai, semmi kedve nem volt szabályok szerint élni, nem is igazán csinált hatalmas titkot abból, hogy időnként  átjárt az emberek világába.  Csupán nekem nem akarták elárulni , hisz anyám úgy gondolta, hogy nem tenne jót gyermeki elmémnek, ha az emberekről és mindenféle káros, ostoba szokásaikról mesélnének nekem.
Azonban mindannyian tudjuk milyenek a gyermekek, mindig azt akarják, amit a leginkább tiltanak tőlük és anya talán épp itt rontott el mindent velem kapcsolatban, nem vette számításba a tényt, hogy apámra ütöttem. Már egészen kistündér koromtól kezdve érdeklődtem minden iránt, mármint minden iránt, amit nem ismerhettem, így mivel édesanyám, ha csak tehette magával hordott mindenféle udvari eseményekre, hamar érdektelenné váltam. Untam, borzasztóan untam, hogy anyám és a többi udvarhölgy olyan kegyetlenül hasonlítottak. A kinézetük, a beszédstílusuk, az érdeklődési köreik...ha nem kötött volna szoros vérségi viszony az anyámhoz azt is mondhattam volna, hogy bizony az illatán és a jellemzően rosszindulatú kacaján kívül semmi sem különböztette volna meg a többiektől. Apa azonban nem igazán hasonlított senkire, akit ismertem, mindig érdekes, furcsa dolgokról beszélt nekem és végtelen mennyiségű történet lapult a tarsolyában, amiket nem csak én hallgattam örömmel, hanem a szomszédok és barátok is. Mondhatjuk úgy is, hogy apám afféle mesemondóként funkcionált és én szememben őszinte rajongással néztem fel rá, ahányszor csak megszólalt.
Nyilvánvalóan nem tarthattak túl sokáig távol attól, ami ennyire érdekelt, így tulajdonképpen meglepő, hogy csak tizenhét éves koromra sikerült kibuliznom apánál, hogy magával vigyen egy koncertre New Yorkba. Azt hiszem az volt életem legmeghatározóbb élménye, bámultam a színpadon éneklő nőt a fények és tekintetek kereszttüzében, abban a pillanatban arra gondoltam, magam is erre vágyom. Hatalmas kiabálás lett ebből is, hisz anya képtelen volt megérteni, hogy ez mennyire inspiráló és szükséges élmény volt számomra.
-Nem szabadott volna elvinned-sziszegte apámnak dühösen- kicsi és buta még.
-Althea...-sóhajtott apám- semmi sem történt.
Én csak álltam ott és nem igazán értettem anyám ellenszenvét az egész esettel kapcsolatban, csupán azt láttam tisztán, hogy felpiszkált kígyó módjára ment neki apámnak.
-De történhetett volna-rázta meg a fejét- eltűnhetett volna, bajt keverhetett volna vagy, ami még ezeknél is rosszabb...elárulhatta volna valakinek a nevét véletlenül.
Sértetten pislogtam anyámra, elsősorban azért, mert butának nevezett, másodsorban azért, mert feltételezte az apámról, hogy nem készített fel kellőképpen az emberek világára és nem mondta el, hogy titokban kell tartanom az igazi nevemet.
-Már van kinti nevem-vágtam a szavába és anyám hirtelen egy teljesen idegen pillantást vetett rám, egyszerre volt ingerült és valamelyest megvető, ezt az elegyet még nem láttam tőle korábban.
-Gratulálok hozzá-simított a hajába, de valahol már ekkor sejtenem kellett volna, hogy ezzel a mondattal leveszi rólam a kezét.

Így kezdődött minden, így lettem Linneából hamarosan Deethra és lassan kezdtem apám nélkül is az emberek közt járkálni, nem is tagadhatnám, hogy mennyire élveztem minden percét. Kedvesen voltak velem, italokat kaptam klubbokban, ahol hangos volt a zene és színes fények villództak , a nevemet kérdezték egy képekkel teli múzeumban, majd a számomat és, hogy mikor láthatnak megint.  A mondénok valósággal elvarázsoltak, szabadok voltak, sokkal szabadabbak, mint én, tanultak, dolgoztak, költekeztek, szórakoztak és szerettem volna felvenni a ritmusukat, minél több emberrel megismerkedni.  Kicsit utánaérdeklődtem a dolgoknak, így jutott eszembe, hogy a legtöbb korombelivel egy iskolában vagy a legnagyobb esélyem összefutni, hát elkezdtem feltűnni egy-egy egyetemi órán, legtöbbük valamiféle művészettel vagy speciálisan a zenével foglalkozott. Meglepően egyszerű volt elhitetni a kis csoporttársaimmal, hogy egy vagyok közülük, érdeklődve figyeltem szokásaikat, habitusukat, kifejezéseiket és hihetetlenül lebilincselőnek találtam őket. Néha ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megérintsem egyiküket, de mindahányszor visszafogtam magam, hiszen nem tudtam mit váltana ki belőlük, azt pedig végképp nem is sejthettem, hogy milyen hatást érne el nálam.
Minél több időt töltöttem a mondének között annál inkább lettem kívülálló az otthonomban, anyám szemében pedig valósággal idegen. Sosem  mondanám, hogy nem fájt az a passzív agresszív viselkedésmód, ami mögé előlem bújt, de semmit sem tehettem ellene. Minden percben kicsit többet fedeztem fel magamból, mikor kint lehettem az akváriumból és talán szomorú, de ezt az érzést nem adtam volna fel semmiért.
Ha két évvel ezelőtt akartad volna tudni a nevem, azt válaszoltam volna, Linnea vagyok, de ma már Deethraként mutatkozom be és őszintén hiszem, hogy ez vagyok én.