TARRAGON egyik kezét szorosan a lánya vékony csuklója köré fonva húzta őt maga után, másikban pedig egy összeragasztott vastag papíros szorongatott, minden bizonnyal egy címmel, névvel és levéllel benne. Nem nézte meg végül kié, meg sem fordult a fejében, hogy ilyet tesz. Mióta megkapta ott lapult a ruhája zsebében, várva a megfelelő pillanatot. Ezt. Mert tudta, hogy el fog jönni, előbb vagy utóbb, de kikötnek itt. Hosszú, évszázadokon átívelő életében egyetlen alkalmat tudott felidézni, amikor annyira szeretett volna még egy kis időt, mint most. Ha akkor sikerül, talán most nem erre felé vezettek volna a Sors útjai. A múltat már nem változtathatta meg a maga köbevésett valójával, a jövőre azonban még lehetett ráhatása.
- Hová megyünk? - kérdezte halkan a lánya, ezek voltak az első szavai, mióta felverte őt az álmából, kezébe nyomta a nyulát valamint egy köpenyt és magával rángatta. Félszemmel rásandított, ám nem mondott semmit, túl közel voltak még. Nem hazudhatott, képtelen volt rá, ahhoz azonban volt joga, hogy megtagadja a válaszadást. Most pedig élt is ezzel. Nem maga miatt, a saját átkozott életét már abban a pillanatban eldobta magától, hogy ez a terv megfogant a fejében. Attól félt, hogy ha túl korán mondja el Aelinnek, hogy mit kell tennie, a lány visszafordul. Ezt pedig nem engedhette, ahogy azt sem, hogy sötét árnyvadászt csináljanak belőle. Nem értette, hogy a Királynő miért vesz részt ebben, de nem is érdekelte különösebben, a feladatai pontos elvégzése és a hűsége ettől teljesen független volt. Az igazság, hogy mélységes érdektelenséggel figyelte a történéseket. Egészen addig a percig, amíg nem rántották bele a lányát is.
Az erdő közepén messze a tündér lakta területektől megállt, majd körülnézett. A hold ezüstös sugarai vékonyan, szűrődtek be a tölgyek lombjai között. A szellő lágyan fújt, édes virágillaton kívül semmi sem keveredett bele. Ahogy füllelt, madarakat és őzeket valamint a mellette ziháló Aelint hallotta, mást nem. Biztonságban voltak, egyelőre.
- Miért jöttük ide ilyen későn? - jött egy újabb bátortalan kérdés. Tarragon indulásuk óta először nézett a lánya arcára. A sajátjára kísértetiesen hasonlító kék íriszek izgatottan jártak ide-oda, mintha kerestek volna valamit. Egy választ. Annak az okát, hogy itt voltak. Kezei remegve szorították az apró bundás állatot. Félt és össze volt zavarodva, amit a harcos nem róhatott fel neki, eszébe sem jutott ilyesmi.
- El kell menned - mondta ki végül élete három legnehezebb szavát. Azt hitte, ha túl lesz rajta megkönnyebbül, mégis, mintha még nagyobb súly telepedett volna a vállaira. A kék szemek most rá szegeződtek. Őt mustrálták megannyi kimondatlan kérdéssel. - Nem nézhetsz vissza - tette a törékeny, vékony vállakra a kezét. Szent Isten! Hogy fog boldogulni az emberek világában egy ilyen törékeny valaki? - Megértetted? Bármi is történjék nem nézhetsz vissza és soha nem is térhetsz ide vissza.
- Mi…miért?
Mély levegőt vett, átkozta az angyalokat, démonokat és mindenkit, hogy ki kellett mondania az igazat, de megtette: - Sötét árnyvadászt akarnak belőled csinálni - lehelte olyan halkan, ahogy csak tudta. Értetlenség, majd felismerés. Sohasem mondta a lányának, hogy az anyja árnyvadász, még azzal sem vesződött, hogy tündér mivoltát tagadja, hiszen a varázserő és a vasra való érzékenység hiányából erre Ő is korán rájöhetett. Egy bagoly huhogott, olybátűnt, mintha a természet figyelmeztetése lett volna. Felkapta a fejét, a horizont alja kezdett vöröses, rózsaszínes fényt ölteni. Hajnalodott, fogytán volt az ideje.
- Honnan…
- Teljesen mindegy - rázta meg a fejét. Tündérek között nem voltak pletykák, legalábbis nem alaptalanok. Ez pedig már jóval több volt, mint szóbeszéd.
- Merre megyünk? - vett egy mély levegőt, Aelin láthatóan próbált magán erőt venni. Még ha néha fájóan naiv is volt nem egy ostoba lány, véletlenül sem. Megértette, hogy vagy megy, vagy rákényszerítik arra, hogy igyon abból az átkozott, démonvérrel töltött kehelyből.
- Én semerre - szorította meg óvatosan a lány vállait, érezte, hogy az megdermed, mintha jeges vízzel öntötték volna le. - Te mész arra, amerre az az írás mondja - csúsztatta a még mindig mozdulatlanul álló lány ruhájának zsebébe a papírost. - Elvezet ahhoz a személyhez, aki megfog védeni, bármi történjék is.
- És te… látlak még… valaha? - lassan kínzóan lassan tette fel a kérdést, szemebiben könnyeket csillantottak meg a hold utolsó sugarai. Tudta a választ, hiszen ez a maga nemében végtelenül egyértelmű volt. Az árulást mindig vérrel kellett megfizetni.
- A szívedben örökké - ölelte meg szorosan a lány remegő testét. Vékony ingét átáztatták a könnyek, de nem zavartatta magát, hagyott neki időt. Hiába volt kevés, ha így indította volna útnak, akkor minden hiába való. Mind a ketten meghalnak, mert ha iszik a kehelyből, Aelin abban a formában, amit ő ismert meghalt volna, e felől szemernyi kétsége sem lehetett. Már bőven átvette az éjszakai sötétség helyét a nappali fény, mikor a szőkeség szemeit törölgetve hátrébb lépett. - Élj! Élj Aelin! - ez volt az utolsó kívánsága, önző dolog volt ez, de nem érdekelte. - És rejtsd el a füleid - tette hozzá viccelődve, hogy kicsit oldja a hangulatot. Aelin talán tiltakozni akart, de nem tette, összeszorította az ajkait, egy utolsó elkínzott pillantást váltottak aztán a lány futni kezdett.
Tarragon nem fordult hátra, nem akarta látni merre vezeti a levél. Így legalább maradéktalanul igaz lesz minden szava, mikor azt mondja, nem tudja hol van vagy éppen merre ment. Csak remélhette, hogy az ő élete elég lesz fizetségnek és példastatuálásnak, nem erednek Aelin után. Hiszen kevesen ugyan, de voltak még félvérek az udvarban, a lányában pedig a királynő és a többek számára semmi különleges nem volt.
Kezeit lazán a zsebébe tette, addig nem mozdult míg a puha, esetlen léptek nem haltak a fák között. Szemeit közben a nap felkelő meleg piros sugarain pihentette. Minden bizonnyal hosszú élete utolsó napfelkeltéje volt ez.


MAISE ALDERTREE egy elégedetlen fintorral húzta a fejére fekete bőr kabátjának kapucniját. Tényleg mindent is megértett. Értette, hogy az árnyvadászok többsége miért viselkedik vele és a lányával úgy, ahogy. Azt is értette, miért volt szükség arra, hogy elköltözzenek az Intézetből. Mély sóhajok közepette még azt is elfogadta, hogy a legótvarabb, legalájább feladatokat kapja. Mert a lányával ellentétben ő legalább még kapott feladatot, nem került a kispad kispadjára. Azt azonban ésszel fel nem foghatta, hogy miért mindig a legrosszabb időben kellett kivitelezni. Ez már nettó kicseszés volt. Persze, ezt még véletlenül sem köthette a felettesei orrára. Csak csendben bólogathatott. Mind ezt miért? Mert egyszer, úgy tizennyolc tizenkilenc éve egy tündér teherbe ejtette és volt egy félvér lánya, hegyes fülekkel. Mintha ezen kívül bármiben is különbözött volna a legtöbb önelégült seggfejtől - tisztelet a kevés kivételnek -, akik Irdis pusztulása után vezető pozícióba kerültek. De már régen feladta, hogy megpróbálja megérteni őket, inkább csak elszámolt tízig és elfogadta a dolgokat. Egyszerűbb volt, mint szeráfpengét állítani beléjük. És kevésbé törvénytelen.
Talán, sőt minden bizonnyal tovább is agonizált volna életének állásán és azon, hogyan jutott ide, ám egy hangos sikoly hasított bele az éjszaka forgatagába. Biztos megint valami mondén ügy. Futott át a fején a gondolat, mégis… valami nem hagyta nyugodni. Egy ismerős, mégis ismeretlen érzés motoszkált benne. Már-már lökdöste, hogy induljon el arra, amerről a hang jött. Egyébként sem volt szüksége noszogatásra, le kellett ellenőriznie, hogy nem-e a Zs-kategóriás célpontja riogatja az embereket. Az Angyal az utóbbi időben egyáltalán nem volt kegyes hozzá.
Most mintha mégis szerencséje lett volna, az üldözöttjét látta meg, amint egy köpenybe burkolózott, valamit szorongató, nyárfalevélként remegő, teljes mértékben elázott mondén lányt riogat. Legalábbis ő a viselkedése alapján annak ítélte, még ha különös ruházatára fel is vonta a szemöldökét. Az utóbbi időben valamiért egyre többen kezdték el látni azt, ami eddig rejtve volt előlük. Ez egyszerre volt bosszantó és zavaró. Mégis, a különös hetedik érzék, ami idáig rugdosta még most is ott motoszkált benne.
A lény kezeivel vagy karmaival, hogy minek hívjuk részletkérdés, a lány felé nyúlt, mire Maise keze gyorsan mozdul. A szeráfpenge megidézése és a szörny kezébe való beleállás között a másodperc tört részei múltak el csupán. Túlélt két háborút, egy ilyen söpredék nem fog neki gondot okozni. Még zavaró tényezővel sem. Elhamarkodott gondolatok voltak ezek.
Akcióját követően két szem rebbent felé. Ő pedig hátra tántorodott. No, nem mintha a célpontja megijesztette volna, tulajdonképpen a legkevésbé sem érdekelte. Az áldozatot nézte teljes döbbenettel, ugyanis a kapucni alól ismerős kék tekintet és búzasárga fürtök kandikáltak ki. De hiszen ez nem lehetett Ő. A lánya otthon volt, amikor eljött és a feladatok hiányáról magyarázott, miközben valami furcsa műsort nézett. Arról nem is beszélve, hogy képzett árnyvadász nem viselkedett volna így, nem sikoltott volna, hanem elintézi. Csak egy magyarázat létezett, mégsem akarta elhinni. Hitetlenül megrázta a fejét. Ez a pillanatnyi kizökkenés elég volt ahhoz, hogy a démon meglássa a felkínált lehetőséget és támadjon. Nem volt elég fürge, mire elé ért, Masie már a hosszúkardját tartotta a kezében. A küzdelem gyors volt, nem kívánta húzni egyikük idejét sem, mégis pillantása olykor-olykor a remegő alakon állapodott meg, aminek ára volt. Ez fájó karcolásokban és szakadt, átvérezett ruhadarabokban és szőkétől származó figyelmeztető sikkantásokban mutatkozott meg.
Az eső egyre jobban szakadt. Nem tudta eldönteni, hogy ezt most átoknak vagy éppen áldásnak fogja fel. Minden zavaróan nedves volt, viszont pont ezért senki sem tartózkodott a közelben, csak ő és a… lány. Meg egy hulla, de az részletkérdés volt, úgy lépte át, mintha ott se lenne.
Ragadozó módjára vette szemügyre őt, eltekintve attól a ténytől, hogy vele ugyanígy tesznek. Ahogy közeledett, a lány hátrált. Szemében félelem és felismerés csillogott. Tudta ki ő, megismerte. A szíve egyszerre rettent meg és dalolt ettől a ténytől. Furcsa, korábban sohasem érzett kettőség volt ez számára. Hirtelen elfogyott a távolság. A köpenyes alak háta a falnak préselődött, kezeivel továbbra is fogott valamit, valamit, ami mozgott, ám kisbabának túl apró volt. Minden bizonnyal egy állat lehetett.
- Aelin? - kérdezte rekedt hangon, mire egy félszeg bólintás volt a válasz. Könnyen gördültek a betűk a szájára, mégis égették azt. Évek teltek el azóta, hogy kimondta volna a másod szülöttjének a nevét. Hiszen fájt, pokolian fájt az elvesztése. Először azt hitte meghalt, aztán, mikor világos lett, hogy ez lehetetlen csak egy megoldás maradt. Elvitték. Éveken keresztül próbálkozott bejutni a Tündérek Udvarába vagy kapcsolatba lépni a gyerekek apjával. Egyik sem sikerült. Egy része belehalt ebbe. Ott most üresség honolt. Mély, feneketlen üresség, amit semmi sem tölthetett ki.
Most mégis, itt volt előtte, egy karnyújtásra. Elméletileg. Erőszakkal kellett magát emlékeztetni, hogy milyen időket éltek, nem hihetett el semmit, amit látott vagy amit mondtak neki. Talán tényleg a lánya állt vele szemben, ez azonban nem zárta ki, hogy kém legyen. Féltündér volt, tudott hazudni, mondhatott bármit, hogy beédesgesse magát az árnyvadászok közé, aztán még több áldozatot szedjen, meg tovább tépázza a soraikat és rontsa a féltündérek helyzetét. Kardját még mindig nem rakta el, remegett a kezében. Nem tudta mit tévő legyen. Anyai szíve vetekedett a kötelességével.
A lány óvatosan mozdult. Lassan, kimérten. Tisztán látni engedte minden mozdulatát. Benyúlt a démonvér pettyezte köpenye alá, majd egy levelet húzott elő. Picit szenvedett vele, mivel csak az egyik kezét használta, teste továbbra is remegett. Valamit le is ejtett. Masie csak futó pillantást vetett rá. Egy kissé homályos fénykép volt, ami őt ábrázolta. Nem lehetett egy hónapnál idősebb, hiszen az új lakásukban készült. Összevonta a szemöldökét. Aztán felfigyelt a levélre, amit felé nyújtottak, egy letűnt korból származó, ismerős betűkkel a saját neve volt írva, de mégsem. Egy becenév, amin az a férfi hívta, akit szeretett, aki elárulta.
Az ő dinamikus kézírása volt az egész. Három oldal volt, mégis lényegre törő írás, tények tényleg hátán. És egy vallomás. A tündérek nem hazudtak, nem állítottak olyasmit, ami nem igaz, még így, írásban sem. Hihette volna, hogy hamisítvány, ennyire jól azonban senki sem utánozhatta mások kézírását.
Könnyek folytak az arcán, mikor befejezte. Kardja már régen nem volt a kezében. Mikor is tette le? Nem tudta felidézni a pillanatot. Talán élete legnagyobb hibáját készült elkövetni, mégis valami azt súgta, higgyen a megérzéseinek. Egy lépés, majd még egy. Aelin nem mozdult, kivárt. A levél alapján mást nem is tehetett. Annyiszor elképzelte már ezt a pillanatot, hogy mit fog mondani vagy éppen tenni, de semmi sem jutott az eszébe. Egyszerűen csak szorosan megölelte a lányát, azt a lányát, akit majdnem tizennyolc évvel ezelőtt tartott utoljára a karjaiban.


AELIN vagyis most már Aelin Aldertree lassan nézett a megnyikorduló ajtó felé, miközben a kanapé durva szövetének támasztotta a fejét. Három hete is megvolt már annak, hogy több napnyi sikertelen keresgélés után véletlen összefutott az anyjával abban a koszos sikátorban. Egyből felismerte őt. Nem a homályos kép alapján, ami a levél mellékletében volt, hanem az arca alapján. Mintha saját maga húsz évvel idősebb, barna szemekkel megáldott arcképét nézte volna. Édesapja mindig is mondta neki, hogy hasonlítanak egymásra, de sohasem képzelte volna, hogy ennyire. Ahogy eszébe jutott a férfi, szája vékony vonallá keskenyedett szemeit pedig szorosan lehunyta. A fájdalom hegyes karami szorították össze a szívét, szemhéjait pedig forró könnyek égették. Nem akart arra gondolni, hogy a tündér, aki felnevelte, az apja már nem volt. Márpedig ezzel szembe kellett néznie, még úgy is, ha erre kézzelfogható bizonyítékot soha nem fog kapni és ha őszinték akarunk lenni: nem is akart. Az törte volna össze csak igazán. Így is úgy érezte, hogy egy sötét veremben fuldoklik, ahonnan nem tudott menekülni.
Kinyitotta a szemét. Édesanyja szőke fürtjei jelentek meg a nyílásban, amint egy zacskó valamit hozott magával. Furcsa már-már érthetetlen szokása volt ez az embereknek, hogy boltnak nevezett helyeken vásároltak különös csomagolásokba zárt élelmet. Nem volt friss, sem tápláló sem semmi, amit korábban ismert, de itt állítólag ez volt a szokás. Tehát alkalmazkodnia kellett. Pedig sokkal szívesebben szedett volna friss gyümölcsöt és zöldséget, hogy abból készítsen valamit. Ezt az elmúlt héten meg is jegyezte hangosan, mire döbbent tekintetek után egy egyszerű kérdést kapott. Tud-e főzni? Azóta a nap óta nem hoztak haza annyi kész szemet és rajta kívül senki sem akart bemenni a konyhába főzési szándékkal.
Nehezen szokott hozzá ehhez a világhoz. Próbálkozott. Sok minden azonban zavarta. Az emberek durva szövetből készítették a ruháikat, ez bántotta a bőrét. A város autóinak zajában nehezen tudott aludni, vagy pihenni. Hiába nyitott ablakot a levegő sosem lett friss, mindig volt valami bűzös szaga. Szmog. Mondták neki, azonban nem értette a jelentését, inkább rájuk hagyta. Ahogy a dolgok többségéről sem ejtett egynél több szót. Igyekezett alkalmazkodni és nem kényeskedni. Tulajdonképpen már azért is mérhetetlen hálát érzett, hogy egyáltalán befogadták és nem hagyták a sorsára.
Miután túltettek magukat az első sokkon és az egymás felé érzett kölcsönös bizalmatlanság meséltek neki. A világról, a családról, a szokásokról, az aktuális helyzetről. Aelin sok mindent nem értett, felsorolni sem tudta volna, de ezekről sem kérdezett, vagyis nem mindenről és nem sokszor. Nem akart teher lenni. Kérdezett a fiúról, aki a családjuk tagja, érthetetlen módon mégse oda született, arról viszont nem kérdezett, hogy miért itt, ebben a lakásban, nem pedig az Intézetek egyikében éltek, mint a legtöbb árnyvadász. Tudta, hogy nem mondtak el neki mondat, de ezt nem is várta el, nem is akarta igazából. Sokáig semmit sem akart. Csak fürdött evett, néha megsimogatta Taffyt - aki áruló módon imádott itt lenni -, majd pedig hol zokogott, hol pityergett, hol csak szótlanul bámult ki a nyüzsgő városi rengetegbe. Eleinte akkor sem szólt semmit, mikor parázs vita alakult ki arról, hogy mihez kezdjenek vele. A nővére amellett kardoskodott, hogy menjenek el innen, valahová messzire, ahol új életet kezdhetnek, úgy is téboly, ami az árnyvadászok világában folyik. Őt, őket úgyse látják szívesen, akkor meg minek maradjanak hűségesek?Az anyja ezzel szemben a maradást preferálta, azt, hogy avassanak be mindenkit abba, ami történt, mondja el nekik azt a keveset, amit tudott.
Aelinnek alapvetően mindegy lett volna, olyan katatón állapotban volt, hogy ha azt mondják neki, ugorjon ki az ablakon, akkor biztosan megteszi. Inkább csak üres tekintettel, csendben figyelte a szópárbajukat. Azonban mikor elhangzott az a mondat: „Lehet, megkínozzák.” gondolkodás nélkül az ikertestvére mellé állt. Bár sok mindent nem értett, azt tudta, hogy az árnyvadászok jelen pillanatban gyűlölik és megvetik a tündéreket, jobban, mint eddig bármikor a történelem folyamán. Ő pedig közöttük nőtt fel, tőlük jött, származása ellenére inkább volt közülük való. Nem így akarta kilehelni a lelkét. Vagy azt, ami még nem tört össze belőle.
Végül, kettő az egy ellen arányában egyezséget kötöttek. Az édesanyja szólhat pár embernek, de csak olyanoknak, akikben Allie is megbízik. Akkor jó ötletnek tűnt, úgy hitte mindenki nyert, azonban, amikor egyszer csak két ismeretlennel találta magát szemben, akik kérdéseket tettek fel neki már nem volt ebben olyan biztos. Menekülni akart, zavarban volt, a kezeit tördelte, a szemeit folyton lesütötte és majdnem elsírta magát, ahogy kérdezgették. Igyekezett őszintén válaszolni, ugyanazokat mondta, mint a nővérének és az édesanyjának. Nem sokat tudott az udvarban folyó dolgokról, túl jelentéktelen volt ő ahhoz, mégis úgy érezte, hogy nem hisznek neki. Monthatott bármit, csak gyanúsan méregették, mintha egy gonosztevő lett volna.
Még most is kirázta a hideg, ha eszébe jutott. Ez, ez a bizalmatlanság lett volna az, amiért az apja ideküldte? Élj! mondta neki utolsó szavaival. Ez lett volna az az élet?
- Anya, ez rohadt - hallotta meg a saját, vagyis testvére hitetlenkedő hangját, mire a konyha felé fordította a fejét. Allie éppen egy paradicsomot tartotta kezében, miközben a fejét rázta.
- Ugyan, dehogy! Nem árulnák a boltban, ha az lenne - legyintett a nő tökéletes hanyagsággal, mintha az előbb elhangzott eshetőség lehetetlen lenne. Aelin csak távolról szemlélte a testvére kezében lévő gyümölcsöt, mégis ilyen távolságból is látott benne valami… furcsát.
- Ide dobod? - kérdezte halkan, mire enyhe meglepetéssel fordultak felé. Még három hét elteltével is ritkán beszélt, csak akkor, ha nagyon muszáj volt. Nem mintha nem bízott volna bennük, egyszerűen szokatlan volt még neki ez a felállás. Nehezen viselte a változásokat, főleg az olyanokat, amelyek gyökerestől forgatták fel az életét. Ez pedig olyan volt, nem is akármennyire.
A másik lány végül nem mondott semmit, csak megvonta a vállát, majd egy hanyag mozdulattal lendítette a karját. Pontos dobás volt. Még csak erőlködnie sem kellett, hogy a kezei közé érkezzen a paradicsom. Amint megnyomkodta a gyanúsan puha golyót grimaszba rándult az arca.
- Tényleg rossz, szerintem ezt még Taffy sem enné meg - tűnődött, mire a nyúl, mintha hallotta volna, hogy róla beszélnek megmozdult az ölében, megszagolgatta a piros gömböt, majd el is fordult tőle. A mindent eltakarító állatnak is voltak határai.
- Látod, három az egy ellen. Azt hiszem kezdem érteni, hogy tizennyolc év alatt miért nem főztél soha. Van az a méreg, amit még a nephilim szervezet sem visel el - sóhajtott megjátszott gondterheltséggel Allie.
- Több tiszteletet, hiszen valahogy mégis életben tartottalak a mérgezett ételeimmel.
- A melegíthető kaja nem számít főzésnek - vetett az anyjára egy pimasz mosolyt az idősebb iker, miközben kivett egy almát a frissen vásárolt áruk közül.
Aelin csak nézte őket, majd elmosolyodott, hetek óta először őszintén mosolygott ezen a bolondos szópárbajon. Elengedte a füle mellett a megjegyzést, mi szerint „jó látni, hogy ilyet is tud, nem csak üres tekintettel bámulni maga elé”. Inkább csak belesimult abba a puha, jóleső melegségbe, melyet ez a pillanat adott neki.
Nem volt jól, a sebei frissek voltak, vékony varr réteg fedte őket, melyeket egy rossz szó vagy történés játszi könnyedséggel szakíthatott fel. Nem tudta, hogy kell ebben a világban működni, semmit sem ismert. Hiába volt félig árnyvadász nem érezte magát annak, saját bevallása szerint inkább tündér volt. Élj Aelin! De élni fog, még ha nehéz is lesz, ha néha belehal, de élni fog. Meg fogja tanulni hogyan kell csinálni itt! Ha nem így tenne, akkor kétlábbal tiporná el azt az áldozatot, amit az apja hozott érte. Ahogy kinézett az ablakon egy szivárványt pillantott meg. Nem volt olyan színpompás, mint otthon a tündérek földjén, halovány volt, és alig észrevehető, ő mégis gyönyörűnek találta. Hirtelen, mintha egy árnyalatnyival az egész világ szebbnek tűnt volna.