Sosem mondjuk igazán ki. Még egyedül, az éjszaka sötétjében sem. Helyette ott van minden ellopott pillanatban, ahogy reggel végig húzza a hüvelykujját a kézfejemen, mikor elveszi a kávéját. Napközben, edzés közben, mert, talán, ha egy pillanattal később emeli el rólam a tekintetét, valaki észreveszi hogy engem néz, vagy ahogy behúzom a fegyvertárba egy csók erejéig. Elias mindig azt mondja, hogy egy ilyen alkalom lesz a vesztünk. Valaki be fog sétálni egy szeráf pengéért, vagy az Angyal tudja miért, és itt fog találni minket, egy félreérhetetlen helyzetben. Még ha ilyenkor meg is forgatom a szemem, megígérem neki, hogy óvatosabb leszek.
Ott lappang a kimondatlan szó akkor is, mikor megjelenik az ajtóm előtt. Két halk kopogás, majd gyöngéd karok, követelődző ajkak tapadnak rám. Hagyom, hogy elvesszen bennem. Tudom, hogy mire vágyik, felejtésre, hogy üvöltsön, tomboljon, elveszítse a kontrollt. Hiszen, hajnalban, ahogy kilép azon az ajtón, ez megszűnik létezni. Egy titokká, ki nem mondott szavak halmazává, kusza, kibogozhatatlan érzelmekké válik. Most csak testek vagyunk, társaságot keresve, vigaszt nyújtunk egymásnak.
Azt akarom, hogy felejtsen el mindent, rajtam kívül. Azt akarom, hogy a hasán végig futó nyelvemre, a combjaim szorítására, egyedül az én érintésemre koncentráljon. Majd mikor kéjtől remegő teste mellém hanyatlik, felszárítom a könnyeit a csókjaimmal. Ha képes lennék rá, elvenném a bűntudatát is, magamba olvasztanám, elrejteném a kulcsa zárt szoba, egyik szekrényének mélyében őrzött fiókjába, ahol a sajátomat tartom. Most nem rázná a vállát a zokogás, szorítaná a torkát olyan erővel, hogy levegőért kell kapkodnia. Nem tehetek sokat, magamhoz vonom és tartom, amíg csillapodnak az érzelmei, majd besegítem a kádba.
A forró víz mind kettőnket ellazít, hamarosan Elias lélegzése is lelassul, halk csuklássá halványodik csupán. Hátát nekem fordítja, ujjai belefehérednek a kád szélének szorításába. Kínosan ügyel arra, hogy a térde ne érjen az enyémhez, ami a kád méretét tekintve aggasztó, hiszen máskor egymásba gabalyodva is alig férünk el. Minden porcikáját megfeszíti az ideg, a szégyen beletép a válla húsába, mélyebb sebet hagyva, mint amire bármilyen külső támadás képes. Ahogy előre görnyed, lapockái egymásnak nyomódnak, szinte látom a fehér csontokat kitüremkedni, éles kontrasztot alkotva bőrével. Kétségbeesetten próbál valamibe kapaszkodni, bármibe, ami nem én vagyok, és egy pillanat erejéig úgy érzem, újra el fog törni benne valami. A lélegzése felületessé válik, és úgy érzem beleszakadok, ha nem érinthetem meg. Nyugtató szavakat akarok duruzsolni a fülébe, óvatosan kisimítani a szeméből a haját, majd benne felejteni az ujjaim a fekete hullámokban. Látni, ahogy leereszkedik a válla, majd egy sóhajjal elhagyja a testét a szorongás. A támasza akarok lenni, még ha én is okoztam mindezt. Megcsókoltam, majd hagytam, hogy visszacsókoljon, mert jól esett, hogy nem én voltam az egyetlen, talán normális, amit érzek. Még ha a fejemben Marlow szavai is visszhangoztak, miután egy év kiküldetés után visszajött Berlinből. „Látnod kéne mi megy ott, mocskos b*zik mindenhol. Nem tudsz úgy végig menni az utcán, hogy ne látnál egyet!”
Tizenhárom éves voltam, és biztosan hallottam már a szót el-elejtve beszélgetésekben, gyorsan megjegyezve pletykákban, amit egy felfutó szemöldök, meglepett arckifejezés nyugtázott. De sosem ilyen tisztán, ennyi undorral, megvetéssel valaki hangjában, miközben engem vizslat, várva, hogy egyetértően bólintsak. Végül csak engedelmesen helyeseltem, Dinah rosszalló fejrázása közben, majd elengedtem a fülem mellett, ahogy kifelé menet ránk förmedt, hogy mind ketten borzalmasok vagyunk, és nem lehet mellettünk megmaradni.
Így majd négy évvel később, mikor Elias már oly’ sokadszorra könnyed nemtörödömségével beesett a gyakorlóterembe, mindent megtettem, hogy elnyomjam azt a kellemes melegséget, ami a hasamból áradt szét, végig kúszva a testemen. Hadd maradjon az én titkom. Mégha egy részem égett is az ellenkezőjéért.
De ez a barom fogta magát és odalépett mögém, hogy helyes tartásba helyezze a karom, mert zavaromban egy kést sem tudtam eldobni, imádkoztam az Angyalhoz, hogy ne vegye észre. Add, hogy ne tudja meg, hogy az álmaim rendszeres látogatója. Higgye azt, hogy csak az edzéstől pirultam ki, nem a közelsége miatt fut a forróság az arcomtól a fülemig. Nem az érintésébe remegek bele, csak kezdik föladni az izmaim. Nem a nyakam bőrét simogató lélegezte borzolja fel minden szőrszálamat. Túl közel volt, túl óvatosan húzta magához a derekam, túl merész, túl félreérthetetlen, ahhoz, hogy csak a saját képzelgésem vetítsem ki a pillanatra.
Nem kellett volna megcsókolnom, nem kellett volna hagynom, hogy vissza csókoljon, nem szabadott volna beengednem az ágyamba. De a gyors kezek tapintása, az elakadó lélegzetek, a gyönyör hajszolása elvette az eszemet. Meg kellett volna ennek maradnia, foltnak a lepedőn, lemosható, eltüntethető szégyenfoltnak. Egyszeri alkalomnak. Akkor most minden rendben lenne. Elias még ép lenne, tiszta lelkiismerettel, nem pedig űzött vadként menekülne a puszta érintésem elől.
Észre sem veszem, hogy egy apró bőrdarabkát tépek le a számról, csak mikor az ujjbegyemen látom az áttetsző, tündérszárny szerű hártyát, és vér ízét érzem a számban. Csak érdes, kőhegyes sebhelyeket teremtek, amik sosem gyógyulnak be, vörös kráterekként tátonganak az ajkamon. El kellene kapnom az kezem, ráparancsolni magamra, hogy fejezzem be, de sosem jeleskedtem az önkontrollban. Engedem magamnak, hogy néhol óvatosan, néhol durvábban marjak bele az ajkamba, csak éppen annyira, hogy más ne vegye észre. Legalább egy percre elvonja a figyelmem az előttem ülő fiúról.
Sötét, nedves hajfürtjei, kígyóként tekerednek rá szépia bőrére, terítik be a nyakát, befonva magukat minden egyes apró hegbe, régi és gyógyuló félben lévő sebbe. Mint egy szobor mozdulatlanul ül, csupa márvány, csupa kín, csupa keserűség, merő bűntudat. Meg akarom érinteni, hogy érezze, törődőm vele, itt vagyok, nem fogok elmozdulni mellőle. Hogy tudja, ott lapul minden egyes apró mozdulatomban az a ki nem mondott szó. Még ha ebben a pillanatban gyűlöl is.
A kezem felemelkedik, majd ügyetlenül megáll kettőnk közt, egy pillanatig csak ott lóg, és szinte már elvesztem a reményt, mikor Elias utána nyúl. Két keze közé fogja a kézfejemet, harchoz szokott, érdes bőr siklik végig az ujjbegyemen, ahogy a tenyeremet tanulmányozza. Óvatosan tartja, mintha én lennék porcelánból, és nem ő, mintha engem kellene folyamatosan összeragasztani és nem őt. Gyengéden magam felé húzom a testét, összekulcsolva a karjaimat a szíve felett. Beleolvad az ölelésbe, nekem nyomja az egész testét, mire válaszul egy mély sóhaj szakad fel a tüdőmből, mintegy megkönnyebbülésem jeléül. Bár még mindig egy furcsán szokatlan, mégis túl ismerősen Elias hever rajtam, akit ráz a pánik, megnyugtatóan hat, hogy ebben a pillanatban nem irtózik tőlem, sőt, megbízik bennem annyira, hogy teljes testtömegével rám nehezedjen. Engedi, hogy a hüvelykujjam finom köröket masszírozzon a vállába, majd le a hátán, végig a gerincén, föl a karjain, majd újra le a talpáig. Minden izmát centiről centire megszabadítsa az összes görcstől, aggódalomtól, a holnaptól való félelemtől.
Valamikor elpilledünk, ujjak összefonva, erőtlenül lógva a kád szélén. Egyedül a hideg víz ébreszt fel, ami beette magát minden tagomba, fájdalmasan elgémberítve őket. Lágyan noszogatom, apró csókokkal a homlokán, a hajában, mígnem egy álmos mosoly jelenik meg az arcán. Beletelik néhány percre mire feleszmél, majd mire kikecmergünk a fürdőszobából. Könnyed mozdulattal halászok ki neki a fiókból – az ő fiókjából – tiszta ruhát és törölközőt.
— Maradj itt estére.
És úgy tűnik ez azon kevés éjszakák egyike, mikor igent mond.
Kisgyermekekként húzzuk a fejünk fölé a paplant, összekeveredünk, egyik láb itt, másik kar ott, otthonos idill a másik súlyát magunkon tudni. Halk suttogás, egy távoli jövő képei elevenednek meg az árnyékokban. Hagyjuk, hogy olyan helyekre tévedjen a beszélgetés, amivel tisztában vagyunk, hogy sosem történne meg, de így nincs veszély, abban, ha eljátszunk a gondolatokkal.
[/i]Lakás New Yorkban. Tele van művészlekekkel.[/i]
Éhező művészekkel.
Macska, legalább kettő. Menhelyről.
Kutya?
Majd, ha lesz kertesházunk.
New Yorkban?
Igen, Josie-val a közelben, hogy átjöhessen és néha vigyázhasson a gyerekekre.
…gyerekek?
Talán.
Talán.
Talán.
A talán biztonságos.


Csak egy-egy pillanatra szenderedem el, nem szeretnék egy pillanatot sem elveszíteni, abból ahogy hosszú pillái megrebegnek mikor levegőt vesz, teste minden ívét magaménak tudni, a tökéletes bőrtónusát megtalálni, hogy majd, ha egyszer megfestem, ahogy szétterpeszkedik az ágyamon, a meleg napfényben, ne vétsek hibákat. A szívverését a fülemben hallani, tudni, hogy egykor olyan közel volt hozzám, hogy minden dobbanást tisztán hallottam. Nem akarom elfelejteni a görbe, egymásba futó mintákat a mellkasán, hasán, amit bejárt a kezem, éppen csak megszakítva, egy-egy zúzódást kikerülve, nehogy fájdalmat okozzak. Ahogy a csípőcsontjának mélyedésén végig szalad a hüvelykujjam, engedem magamnak, hogy elkalandozzon a kezem, finom csiklandozásba forduljon a dolog. Bágyadt, sötét szemek, játékos mosoly a jutalmam.  
— Elég hatásos módja az ébresztésnek — tornázza fel magát a párnán. Hangja rekedtes, az álom még kapaszkodik belé.
— Pont ez volt a tervem. — Kaján vigyor játszik az ajkaimon. Tényleg azt hitte, hogy nem használok ki minden alkalmat, mikor mellette ébredhetek?
Egész testével magára húz, nem tudom, hogy fizikailag lehetséges-e közelebb nyomódni a másikhoz. Egyik lábamat átvetem a derekán, hogy elhelyezkedhessek az ölében. Keze a felsőm alatt barangolja be a hátam, lehelete a szegycsontomat melegíti. Határozottan kapom a könyökénél a kezét, majd vezetem le őket magam mellé, vissza az ágyra. Ez azon kevés alkalmak egyike, amikor nem kell sietnünk. Lusta, vasárnapi hajnal ez. Az Intézet ilyenkor nem más, mint kietlen folyosók tömkelege, egy üres gyakorlóterem, unalmukban elbillenő fegyverek, csak még egy pillanatra a párnájukra hanyatló fejek.
A mellkasának támaszkodva hajolok közelebb, mintha csak meg akarnám csókolni, ehelyett alig hozzáérve a finom bőréhez a nyakán, ujjaim elkezdjenek felkúszni az állkapocs vonaláig. A hüvelykujjam elkapja az állát, kissé talán túl erőszakosan fordítom el, hogy hozzá férjek a füléhez, még többhöz a nyakából. Erre aprót szisszen, mint aki nem is akarja igazán. Mégis türelmetlenül emeli fel a fejét, felfedve magát a mozdulattal. Mohón tapad az ajkam egy érzékenyebb pontra, válaszul Elias egész teste megborzong alattam. Az évek alatt kiismertem teste minden rezdülésének jelentését, többet akar. Így figyelve, hogy ne hagyjak nyomot magam után, folytatom a csókot. Nyelvem felszalad a füle alá, bőre sóssága alig érezhetően keveredik a habfürdő fahéj ízével. Éppen csak, hogy megérezze harapok bele a fülcimpájába, mire belemarkol a hajamba, a fejemet követelőzően a szája felé húzva. A csókjában még érzem benne az éjszaka ízét. A borostája kellemesen csiklandozza az arcomat, és nem tehetek róla, de belemosolygom az ajkába.
Mikor visszatérek hozzá, idegőrlően óvatos vagyok. Mintha attól tartanék, sebeket ejthetnék rajta, ha akár egy picit is erősebben nyomom ajkaim az övének. Túl rövid, apró csókok, éppen csak elég, hogy minden egyes alkalommal visszahúzzon magához.  Míg végül képtelen türtőztetni a vágyát, nyelvével felfeszíti az ajkaim. Megadóan engedem be, miközben érzem, hogy a fölsőmmel babrál. Mikor elszakadok tőle, hogy kibújjak a pólómból, csak vágytól ködös tekintetét, kivörösödött ajkait látom, a szégyen egy halvány árnyalata sem vetül rá. Szeretném megállítani az időt, csak egy pillanatra, hogy elraktározhassam minden vonását, a szája ívét, az éppen csak megcsillanó izzadtság cseppeket a homlokán, azt, ahogy magamat látom a szemén keresztül tükröződni. Mindig így akarom látni magamat, mintha az éjszakai égbolt egy csöppje ragadt volna meg az írészébe.
— Szeretlek — bugyog fel belőlem a szó, még mielőtt lenyomhatnám a torkomon. A csupasz hátamba karmoló körme hirtelen áll meg, mígnem leszánkázva rásimulnak a derekamra a kezei. Valami megváltozik a levegőben, a meghittség elillan, a tűz kialszik, a hajnali szellő fagyosra fordul.
Tönkre tettem valamit. Megszegtem egy szabályt, valami többé tettem azt, ami köztünk történik. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy sosem lesz talán-lakásunk New Yorkban, két talán-macskával, talán-gyerekkel.
Mégsem húzódik el, sőt, mióta a keze megpihent a csípőmön, nem is mozdult meg. Fel akarom emelni a fejem, a szemébe nézni, még ha nem is szólal meg, legalább látni az arcát. Reményteli képzelgésemben valahogy viszonozza az érzést, talán még egy egyetértő bólintásra is futja, alig észrevehetően, de ott lenne. Helyette az ölembe ejtett kézfejemet tanulmányozom, az összes repedést megjegyzem a fekete körömlakkon. Arra várok, hogy mikor fog lelökni magáról, érzem, ahogy megfeszül alattam a combja, mozdulatra készen, lassan fejti le a tenyerét rólam. Megpróbálok nem foglalkozni a tűhegynyi szúrással, amit a könnycsatornám környékén érzek. Nem sírhatok, ez nem így működik, nem kellene, hogy fájjon, csak én láttam bele többet, mint ami volt.
Egy forró érintés az orcámon, Elias egy pillanat töredékével tovább hagyja ott hüvelykujját, ahogy letörli a nedvességet az arcomról. Hibát követett el. Rá akarom kulcsolni a kezem a csuklójára, rátapasztani a kézfejemet az övére, és belehajtani az arcom az érintésébe.
Nem tehetem meg, puszta önzőség lenne és talán azt a megmaradt büszkeségemet is eldobnám a mozdulattal együtt. Így csak ránézek, az övébe fúrom a tekintetem, azokba az örvénylő fekete szemekbe, amiben nem tudod megmondani hol válik el a pupillája az írészétől. Nem tudom mit akarok elérni ezzel, nem tudom, hogy egyáltalán jól esne, ha mondana valamit, vagy egyszerűbb lenne lesüllyedni a pokol legmélyebb bugyrába, a végtelen éjszakák egyikébe.
Végül ő töri meg a szemkontaktust, óvatosan megbökve a lábával, jelezve, hogy nem kívánatos személy lettem az ölében. Átlépve végtagjait, a saját helyemen süppedek be a túl puha ágyba, minél jobban összehúzva magam, azt remélve, hogy talán elég apró lehetek, ahhoz, hogy elnyeljen a dunyha, és csöndben belefulladjak.
— Haza megyek. — Valami bocsánatkérés félét vélek kivenni a hangjából, vagy csak bele képzelem, mert erre vágyom. Válaszul alig láthatóan megrázom a fejem, miközben a paplan sarkát morzsolom. Lassan, képes leszek megmondani pontosan hány ezer szösz is keletkezett rajta az évek során.
— Ne csináld Remy — csúszik az ágy széléhez, majd mintha válaszra várna hátra pillant. Keserű horkantás szakad fel a torkomból ahogy újra megrázom a fejem. Teljesen hülye vagyok.
— Ez az egész, működik köztünk. Ne rontsd el.
Nem tudom, hogy tényleg olyan jól „működik” a dolog, amikor pánik rohamot kapsz, miután lefekszel valakivel, de úgy érzem ez a mondat talán jobb, ha kimondatlan marad. Hagyom a levegőben lógni, hosszú csönd formájában, ami melaszosan csurog le a plafonról. Minden lélegzetvétellel megtelik vele a torkomat, a kezem pedig megindul a szám felé, azt remélve, hogy a fájdalom, a vér felserkenése, majd megállítja a könnyeimet és könnyebb lesz levegőt vennem.
— Héj, hagyd abba — túl lágyan formálja a szavakat, mintha féltő óvatosság bujkálna bennük. Egy pillanat erejéig azt hiszem el fogja húzni a karomat. Hirtelen tör rám a felismerés, hogy nem akarom, hogy gyöngéd legyen velem, hogy hozzám érjen, sokkal egyszerűbb lenne, ha csak itt hagyna. Nem próbálna megvigasztalni, nem törődne velem, csak kisétálna azon az ajtón. Elkezdhetném elfelejteni, egy idő után elmúlna a sajgó üresség, amit maga után hagyott. Elias boldog lehetne. Elvehetné Őt. Meglehet, hogy találok valakit, akivel enyhíteni tudom a hiányát, még ha nem is lenne ugyanaz, és halálra lenne ítélve a kapcsolat. Mikor hozzá érnék, Eliast érintem és mikor ránéznék, őt látnám a helyébe.
De legalább minden visszatérne a régi kerékvágásba, mintha kitöröltük volna ezt a két évet.
Nem lennénk idegenek egymásnak. Biztos köszönnénk, ha elhaladnánk egymás mellett a folyosón, de megtartanánk egy bizonyos távolságot. Csak távoli ismerősök lennénk, akik túl sokat tudnak a másik titkairól. Annyival egyszerűbb lenne. Vajon valaha cselekedett volna az érzésein, ha én nem taszítom e felé?
Vagy hagyna időt megbocsájtani. Ezt is besöpörni a szőnyeg alá, a többi pillanat közé, amikor magamra hagyott, és egyedül ébredtem. Mégis ahogy azt figyelem, hogy megadóan föláll és oda lép a fiókomhoz – az ő fiókjához –, hogy felöltözzön, csak arra tudok gondolni, hogy nem akarom, hogy kilépjen azon az ajtón. Utálom, hogy ilyen hatalma van fölöttem.
— Tényleg érdekel?
— Az, hogy fájdalmat okozol magadnak? Persze, te idióta! — csattan fel. Önkéntelen reflexként rezzenek össze, mindig ez történik, ha valaki felemeli a hangját körülöttem. Különösen, ha nekem célozza a mondandóját. Rossz beidegződés, egy mára már haszontalanná vált védekező mechanizmus a gyermekkoromból. Mégsem tudtam soha lerázni, még mindig benne él a csontjaimban a reszketés, ahogy felsejlik apám alakja előttem.
A szégyen egy különös hulláma járja át a testem. Nem tudom, hol kezdődik az emlék, és hol ér véget a jelen, ahogy a bűntudat átrágja magát rajtam. Még jó, hogy törődik velem. Nem szabadna kényszerítenem, hogy kimondja. Tudom, hogy elégnek kellene lennie a tudatnak és az apró dolgoknak, amiken osztozunk.  Csak ha néha kimondaná. Nem a késő esti, álommal átitatott képzelgésekbe tudnék egyedül kapaszkodni, mint biztos bizonyíték. Már ha, tényleg megtörtént, és nem újra képzelődőm. Azt is lehet, hogy egyszerűen én vagyok túl naiv, sőt buta, hogy azt várom el, hogy ezek egyszer beteljesüljenek. Hogy egyáltalán azt hittem több vagyok egy késő esti dugásnál.
— Haza kell mennem — támaszkodik meg a komódban, még mindig háttal nekem, majd húzza át a fölsőjét a fején.
— Azt hittem én vagyok az otthonod — lehelet csupán, egy olyan mondat, amit azonnal megbántam, ahogy kimondtam. Valahogy mégis meghallja. Túl erősen vágja be a szekrényt, majd ellökve magát a bútordarabtól fordul szembe velem.
— Nem. — Szemöldöke összeszalad, a harag egyenes vonallá szűkíti az ajkait. Fogai közt szűri a következő szavakat.
—Ez — mutat ágyra, majd rám —, nem én vagyok. Én nem vagyok olyan, mint te.
— És ha mégis? — felhúzva egyik szemöldököm állom a tekintetét. Talán túl merész vagyok, mikor elkezdek beszélni.
— Én vagyok az ágyadban, nem Gretchen, tegnap este is hozzám szaladtál, mikor történt valami, nem Gretchenhez. Basszus, jobban ismerlek, mint saját magamat! — Nem akartam felemelni a hangom, ezzel átfordítani az utolsó kapcsolót, de képtelen vagyok uralkodni magamon.
— Igazad van, nem kellett volna — hangja halk, a feje ide-oda jár, mint aki maga sem hiszi el, hogy tényleg megtette, amit tegnap éjszaka csinált.
Beharapom az ajkam, utálom, hogy ezt csinálja. Valahol magamban tudom, hogy csöndben kéne maradnom, hagyni, hogy kiviharozzon a szobából. Mingid én vagyok az, aki visszatarja magát. Magamba gyűjtöm a keserűséget a számban, mikor valaki megjegyzi, hogy milyen szép pár a menyasszonyával, különben is, mire várnak az esküvővel? Éppen itt lenne már az ideje. A haragot, amikor tettet jókedvűséggel megjegyzem, hogy én sem tudom, mi tart eddig, csipkelődően hozzátéve, hogy talán az egyiküknek van egy titka. A kérdező, mindig iszonyatosan nevetségesnek találja, annyira abszurd a feltételezés. Én is nevetek.
A féltékenységet, mikor tudom, hogy vele van, és úgy érinti, mint ahogy engem szokott. Néha elfog a kényszer, hogy felhozzak valakit, bárkit, nem érdekel kit, ide, a mi szobánkba, a mi ágyunkba, és hagyjam, hogy bármit megtegyen velem. Dolgokat, amit eddig csak neki engedtem meg. Tudná, megérezné, hogy valami megváltozott, és végre talán átjárná az érzés, ami engem kísért. Csakhogy én vagyok kegyetlen. Legalábbis nem ennyire.
— Hetek óta nem aludtál nála, mégis mit gondol, mit csinálsz? — vetem neki a vállam a hátfának. Van valami számomra is furcsa él a hangomban.  — Szerinted nem tűnik fel neki, hogy megcsalod? Ha nem is hiszi, hogy velem, akkor valami lánnyal. Van egy határ a hajnalig nyúló küldetések számában, amit bevesz. Amig nem kezd gyanakodni. Egyszer el kell fogadnod magad, egyszer be kell látnod, hogy nem bújhatsz el örökre ebben a szobában, ebben a kib*szott szobában!
— Én nem vagyok egy b*zi, mint te — üvölt rám. Az arca eltorzul, összenyomódik, nem is Elias néz vissza rám, ez egy veszett állat.
A kezem zsibbad, olyan erővel remeg a testem, hogy nem vagyok biztos benne, hogy megtartana, ha megpróbálnék felállni. Ezzel az egy szóval képes volt kiszívni minden levegőt a tüdőmből. Azt akartam, hogy fájjon neki, amit mondtam, de nem ennyire. Sosem ennyire. Vissza kellett volna fognom magam, tartani a szám legalább egy pillanatig, ami alatt meggondolhattam volna magam. Elszámolni tízig. Nem rázúdítani mindent, mikor már akkor láttam, hogy valami nincs rendben, ahogy belépett azon az ajtón és túl gyorsan támadt le, utána pedig alig tudtam megnyugtatni. Ehhez már túl késő volt, és beteges módon hallani akartam a következő kérdésemre a választ.
— Akkor mi vagyok neked?
— Egy test, semmi több.
Tudtam, mit fog mondani. Tudom, hogy nem gondolja komolyan, hogy csak meg akar bántani, ahogy én tettem. Én hibáztam először, én nyomtam meg a gombokat, amiket nem lett volna szabad. Megérdemlem, mert miattam vagyunk itt. Elraktározom az agyamban a mondatot, hogy előhívjam, amikor érezni akarok valamit, még ha az csupán fájdalom is.
— Mindenre kapható vagy, mert annyira ki vagy éhezve arra, hogy valaki hozzád érjen, hogy el tudd hitetni magaddal, hogy szeretnek. Hogy szerethető vagy.
— Hagyd abba — a hangom elesettebben remeg a levegőben, mint akartam. Nem tudatosul bennem, hogy újra sírok, míg meg nem érzem a könnyeimet le nem szánkázni az állkapacsomon. Talán, ez szorította a torkomat az előbb.
Elias körvonala összemosódnak a fehér fallal, a város ébredező felbolydulásával. Mint mikor egy régi tévén hirtelen elmegy az adás, fehér vonalak táncolnak a szemem előtt a fekete háttér mögöttük. Az arcom elé kapom a kezem, ügyetlen próbálkozás, hogy elrejtsem a fiú elől magam.
— Olyan dolgokat mondasz, amiket nem vehetsz vissza — rekedt és akadozó az a néhány szó, amit felköhögök, de figyelmeztetni próbálom. Mintha csak kihívás lenne, folytatja.
— Nem tudsz egyedül lenni, sosem tudtál. Először kiválasztottad magadnak Josie-t, majd ugyanezt csináltad velem. Figyeltél, ne is próbáld tagadni, hetekig figyelted minden mozdulatomat — kielégülten horkant fel. — Az edzéseknél, az étkezőben, a halban, éjszaka a városban, soroljam még? Ja, és azt hitted nem vettem észre, hogy néztél rám, amikor megcsókoltam Grerchent? — görbül mosolyra az ajka, mintha most győzedelmeskedett volna, mintha ellenség lennék, nem pedig szeretők. — Kinéztél magadnak, és meg voltál győződve róla, hogy senki sem vette észre. Azon az edzésen...
— Te jöttél oda hozzám — szakítom félbe, két szánalmas hüppögés közepette.
— Biztos? — húzza fel a szemöldökét. —Te mozdultál rám, nem fordítva.
Egy percig elhiszem, hogy Igaza van. Hiszen én csókoltam meg, én kezdeményeztem, ha képes vagyok uralkodni magamon ez az egész sosem történik meg. De ahogy újra és újra lepörög a szemem előtt az emlék, hirtelen felismerésként hat rám egy dolog.  
— Te húztál magadhoz.


— Tényleg ez a legfontosabb most? — a kezem idegesen gyűri a garbóm anyagát a tarkómon, nem tudok mit csinálni vele, és ha túl sokáig hagyom lógni magam mellett az öklöm, észre fogják venni a remegést. Anyám szigorúan ül a fotelban, mindene csupa szögletesség, éles váll, arccsont, fehérbe öltöztetve. Egyedül vékony, kecses ujjai alkotnak kontrasztot, ahogy finom óvatosággal összekulcsolja őket a térde felett.
— Megértem, hogy az időzítés talán nem a legszerencsésebb — kezd bele egy sóhajjal, és bár a szavakat akár gondoskodó kedvességgel is fűzhetné egymásba, hideg kimértséggel csapódnak nekem. Szinte képes vagyok kitapintani a feszültséget a szobában, apró, elektromos vezetékek futnak köztünk, keresztezve egymást gabalyodnak össze.
Már nem tudom eldönteni, hogy csak képzelődőm, vagy lassan átveszi a hatalmat fölöttem a reszketés, kihatva minden egyes porcikámra.
— De szorít minket az idő. Azt hiszem elvárható, hogy megértsd, a Chicagói Intézet sem megától működik ilyen kiemelkedően, és most, hogy apád — egy pillanatnyi szünet, egy pillanatra elhiszem, hogy megbicsaklik a hangja, mikor róla beszél —, már nincs velünk, jóval több kötelességem van. — Még egy könnycseppet is fel vélek fedezni a szeme sarkában, amitől egy gyors mozdulattal szabadul meg. — A bátyád nélkül képtelen lennénk megfelelni az elvárásoknak, vagy egyáltalán fenntartani az intézményt.
Marlow ennek hallatára felszegi az állát, majd egy önelégült mosolyra húzódik a szája. Magamban hozzá teszem Dinah nevét is, aki valószínűleg jóval több segítséget nyújt, mint a semmire kellő bátyánk, de hát anyám sosem tudta titkolni, hogy megvan a kedvence. A nővérem csak óvatosan megrázza a fejét, jelezve, hogy engedjem el, majd nyugtatóan végig simít a felkaromon. Ha tehetném belebújnék az érintésébe, az ölébe hajtanám a fejem, mint gyermekkorunkban. Hagynám, hogy hajamat az ujjai köré tekerje, miközben órákon át mesélek neki. Valahol a közelben ülne Josie, néha megszólalva, de általában csöndes hallgatóként.
Nem jöttem rá, mennyire hiányzik az érintése, a közelsége, az a végtelen higgadtság, ami árad belőle. E helyett kétségbeesetten kapok a keze után, és szorítom meg, bízva abban, hogy támaszként kapaszkodhatok belé.
— Ezt én is teljesen megértem, de még is mi szükségetek van most a gyűrűre, de úgy komolyan? — nem tudom kibírni, hogy ne nevessem el magam a mondat végén. Annyira bizarr, szinte morbid a helyzet, hogy meglátogat a családom, a fogadott fiuk, a parabatai-om halála miatt, és már a második szavukkal azt a rohadt gyűrűt keresik rajtam. Az együtt érzés haloványan pislákoló szikráját sem lehet felfedezni Miriam jégkék szemében.
— Elsiklottál a lényeg felett. Nem az a fontos, hogy miért, hanem hogy szeretnénk megkapni. Ha lehet még ma — nyomta meg a „hanem” szócskát. Minden örömöt és kedvességet nélkülöző mosoly játszik a szája szélén, éppen csak felgörbül vékony ajkának sarka.
Tisztában vagyok vele, hogy vészesen közeledik a pont, ahol be kell valljam, hogy fogalmam sincs hol van a családi gyűrűnk. Nem tudott volna jobban érdekelni, mikor az apám rám hagyta, még akkor sem, ha egy pillanatnyi kielégülést is okozott Marlow savanyú ábrázata, mikor szembesült vele, hogy nem ő örökölte.
A Hayward családi gyűrűhöz csupán ennyit mellékelt apám: „Bocsánat”
Ez a szó úszott a szemem előtt, ahogy Josie átkarolt, és hagyta, hogy átáztassam a pólóját. Láttam az apám ajakait, ahogy törődő óvatosággal formál meg minden hangot. Csak éppen képtelen voltam hallani őket. Szűnni nem akaró csöngés játszott a fülemben, a saját sírásom hangja, ami akaratlanul is kétségbe esett kiáltásba fordult. Segítségért, mert elment, és elvesztettem az esélyt, hogy megfeleljek neki. Mert egy részem megkönnyebbült, hogy elment, és ezért nem érdemeltem megbocsájtását. Talán csak mert azt kívántam ő tartson a kezében, mint egy kisgyermeket szokás a rémálmai után csitítani. Ahogy ő maga is annyiszor tette.
A bűntudat savat csöpögtetett az ereimbe, lassan elolvasztotta a testemet. Hagytam, hogy belesüllyedjek az önsajnáltatásba, ahogy Josie ölelésébe. Nem voltam elég jó fia, nincs bennem semmi amire büszke lehetett volna. Kettétépett, a tudat, hogy amennyire gyűlöltem, annyira szerettem.
A makacsságom viszont nem akart, megbocsájtani. Nem így, nem most, úgy hogy arra sem volt képes, hogy beszéljen velem.  A grandiózus gesztus semmit nem jelentett, egy ereklye nem fogja azt éreztetni velem, hogy nem csak egy megtűrt kolonc vagyok, egy folt a család nevén. Nem fogja eltüntetni a hegeket, begyógyítani a véraláfutásokat. Elfelejtteteni, ahogy teljes nyugodtsággal közölte, hogyan ásna el az Intézet hátsó kertjében, és nem lenne olyan, aki egyáltalán észrevenné, hogy eltűntem. Anya megpróbálta elhúzni, bolyukat megzavart hangyákként jártak fel s alá apró kezei az ingujján, finom szavakat suttogva a fülébe. Elég időt hagyva, hogy felrohanjak a lépcsőn a parabatai-om biztonságot jelentő szobájába és bereteszeljem az ajtót. Már ezt se tehetném meg.
Elrejtettem a gyűrűt egy fiók aljában, hogy ott gyűjtse a port, még véletlenül se akadjon a kezembe. Csak hogy túl jól sikerült ez a terv, és mikor elindultam New Yorkba, hiába ürítettem ki az összes szekrényt, ráztam ki minden egyes ruhadarabot, néztem át zsebeket, nem volt sehol. Talán az elmém szándékosan törölte ki a lelőhelyet, mert túl sok fájdalmat társított hozzá. Talán tudatos volt. A lényeg – hogy anyám szavaival éljek –, hogy elvesztettem a gyűrűt.
— Nincs nálam.
A bejelentésre elpattantak a vezetékek, a bátyám nyelve végig fut a felső fogsorán, vadállat módjára elevenedik meg a teste. Anyám hitetlenkedő nevetése verődik vissza a falakról, mígnem elhallgatva rájön, hogy nem szórakozom. Vékony arca, ha lehetséges, egy árnyalattal halványabb lesz.
— Mindig is élvezted, ha bánthatsz — sötét haja végig hullámzik a vállán, ahogy egy akaratlanul is előre hajol. — Az összes... — az arcán eluralkodó undor összeráncolja túl tökéletes orrát, szépen ívelt ajakai eltorzulnak. Alighanem biztos vagyok benne, hogy fizikai fájdalmat jelent neki kimondani a következő szavakat —, fiúval, akit az ágyadba fogadtál. — A szavai vákuumként hatnak a mellkasomba, megfeszül, majd tompa sajgássá halványodik az érzés. El akarom mondani, hogy csak egy fiú volt, aki az Intézetben valaha is az ágyamban járt. Hogy szerettem, ugyanúgy ahogy ő apát szerette, hogy ugyanúgy nem tudtunk békében elbúcsúzni, hogy mostmár van valami sejtésem az űrről, ami a mellkasában tátong. De néha nincs erőm küzdeni, nem akarom mindig megcáfolni, valahogy bizonyítani neki, nem ellenne irányul minden cselekedetem. Belefáradtam.
Dinah körme félholdat vág az ujjpercembe, magamtól várnám el ezt, ahogy egy perce ugyanezt is tettem. A szorongást, ami arra készteti, hogy szétmarja a kézfejem, mert éppen ez az egyetlen kapaszkodási pontja.
— A hajad, a körmeid, az öltözködésed! — A karfa oroszlán feje körül elfehérednek ujjai. Nem is merem remélni, hogy végére ért a listájának.
A szemem sarkából látom, ahogy Dinah egész teste megfeszül. Nem emlékszem egy alkalomra sem, mikor akár annyit tett volna, mint felemelni a hangját anyánkkal szemben. Belőle sosem veszett ki a megfelelési kényszer, talán mert mélyen magában tudta, hogy mindannyiunknál jobb árnyvadász lett. Csak éppen senki sem vette észre körülötte. Rajtam volt a sor, hogy reszketve is bár, de megszorítsam a kezét, közelebb húzva magamhoz, hogy találkozzon a térdünk. Még egy apró érintés, ami megnyugtathatja őt és engem is.
— A tény, hogy elszöktél ide, az ország másik felére, mikor szükségünk volt rád! — hangja fokozatosan erősödik, mígnem ordításba fordul, majd hirtelen hallgat el, és újra csak a kályha pattogását lehet hallani. A megvetés süt a tekintetéből, ennek az egésznek egy célja van: bűntudatot kelteni bennem.
— Tudod mégis mi a legszörnyűbb ebben az egészben?
Kérdően húzom fel a szemöldököm, már kijátszotta a meleg kártyát, megjegyzést tett az kinézetemre. Talán az apám következik? Nem tisztelem az emlékét? Már mindet hallottam.
— Hogy belerángattad Josie-t is.
Nem kapok levegőt.
— És meghalt.

Visszakerültem egy idegen fiú ágyba, és a fejem fölötti lámpát bámulom, a fluoreszkáló csillagokkal a plafonon. Néha, egy-egy pillanatra, összemosódik a sárga függöny, a fal túlságosan is hasonló árnyalatával, csakhogy levegőt kapkodva ébredjek fel minden alkalommal, mikor elmos az álom. Próbálom lerázni a szorongást, ami nem hagyja, hogy elég mélyen aludjak, ahhoz, hogy a nyitott ablakból beszivárgó new yorki utca zaja, a mellettem fekvő légzésének hangja, ne ébresszen fel folyamatosan. Még akkor sem foglalkozom a dologgal, mikor remegni kezdek. Túl sok oka lehet annak, hogy így viselkedik a testem.
Aztán először nem is tudatosul bennem, hogy a saját hangomat hallom. Csak a fájdalom, amitől vakitó fehérséget látok, a forróság, ami végig csurog a homlokomon, a saját vérem szaga tölti be az orromat. A következő hullám arra kényszerít, hogy összegörnyedve a mellkasomra tapasszam a kezeim, azt remélve, hogy ezzel csillapíthatok az fájdalmon, majd a tenyeremmel vissza pumpálom a vért a szívembe. Hiába nyitom a szám, kapkodom a levegőt, nem érzem a megkönnyebbülést, hogy oxigén jut a szerveimhez. Valahol a távolban az agyam regisztrálja, hogy rázzák a vállamat, de csak arra van erőm, hogy ellökjem a rám mászó kezeket. Kétségbeesetten tépem le a töltőről a mobilomat. Add, hogy ne legyen igazam.
Kicsöng.
Először.
Azt hittem elfelejtettem már hogyan, most mégis alig hallható imákat mormolok a telefonba. Könyörgöm az Angyalnak, hogy engedjen tévedni.
Másodszor.
Vedd fel, te idióta! Mondd azt, hogy olyan hülye voltál, hogy elestél, beverted a fejed és véletlenül leszúrtad magad a konyhában, de összevarnak, és jól leszel. Ronda egy heg lesz, de életben maradsz. Különben is azt csípik a csajok vagy mi.
Harmadszor.
Legalább hagyd beszéljek vele. Kérlek, hadd mondjam el, hogy mennyire szeretem. Hadd nyugtassam meg, ha már semmit nem lehet tenni. Hadd halljam még egyszer a hangját. Hadd legyek vele az utolsó pillanatban, még ha csak így, egy k*rva telefonon keresztül is.
Negyedszer.
Elrontottam. Tudom. Ott kellett volna lennem. Nem élhetem tovább Josie-t. Nem temethetem el. Nem tudom hogyan, nem tudom, hogyan létezzek nélküle. Nem lennék itt, ha aznap, tíz évvel ezelőtt nem falaz nekem. Hagyta, hogy átmásszak az ágyába, mert a sötétség ijesztő volt, de ha egymást öleltük a rémálmaim szertefoszlottak, a hangok a fejében pedig elcsitultak. Aztán hagyta, hogy befessem a haját, a kád szélén ülve. Vagy csöndben gubbasztva a padlón kisminkeljem, a barátnője közel sem olyan halk rosszallása ellenére. Nem tudom, hogy mi vagyok nélküle.
Nem kell lenézem ahhoz, hogy tudjam, hogy eltűnt a parabatai rúnám.

— Nézz magadra! — kell fel a karosszékből. — Hol van a fiam?
— Nem vagyok a fiad! — üvöltöm.
Van valami felszabadító, abban, ahogy hirtelen meghökken, benn akadnak a szavai a torkában. Csak becsukja a száját, majd újra kinyitja. Nem számított arra, hogy megütöm vele a hangsúlyt, amit már annyiszor hallott, mikor apám karját húzta vissza.
— Akkor mégis mi vagy? — Mintha valaki szalagot kötött volna nyakára, és húzná egyre feljebb, egyre feszesebbre, azt várod mi fog előbb elszakadni, a fonál, vagy az izmai?
Ruhája fehér tengerében hullámzik felém, mutató ujját belemélyesztve a mellkasomba. Hosszú körmei átszúrják a garbóm vékony anyagát.
— Mégis. Mi. Vagy? — ismétli meg a kérdését, minden szónál mélyebbre döfi az ujját.  Határozattan ragadom meg a csuklóját, nem okozok neki fájdalmat, de nem engedek a szorításomból.
— Nem a tiéd — taszítom el magamtól.
Már a mozdulat közben megbántam, és most, hogy hátra tántorodva dörzsöli a csuklóját valami egészen émelyítő érzés kavarog a gyomromban. Nem kellett sokat várnom, hogy Marlow a falhoz szegezzen, keze az állam alatt, a másikkal kitámasztja magát.
— Megpróbálsz megmozdulni… — A szájából fröcsög a nyál, érzem ahogy egy méretes csöpp lefolyik az orromról az fölsőajkamra. Még csak annyit sem tudok tenni, hogy beletöröljem a felsőmbe.  
Sosem láttam még anyámat így, hogy nem tudja mi legyen a következő lépése. Lába törött gidaként lép a szőnyeg egyik sarkáról a padlóra, majd vissza, körbe-körbe járva. Dinah valahol kettészakadt köztünk és anya között, azt méregeti, kihez érdemes szaladni. Végül anya töri meg a csendet.
— Tényleg nem vagy a fiam — háttal áll nekem, mintha csak magában beszélne. — A kisfiú akivel együtt hallgattuk az eső kopogását a tetőn, sosem tenne ilyet. — A helyére igazítja az elcsúszott váll varrását. — Nagyon régóta megváltoztál, csak nem akartam észrevenni. — A körözés egy pillanatra sem áll meg.  
— Mindig a legjobbat akartam neked. Azt reméltem, hogy majd lecsillapodsz, mint minden lázadó tinédzser, ahogy én tettem.
A meglepettség kiülhetett az arcomra, mert bátyám egészen szórakoztatónak találja a képemet. Erről sosem hallottam. Már nem is tűnik annyira különösnek, hogy alig tudok valamit az életéről, mielőtt hozzáment az apámhoz. Azt is a nagymamám történeteiből, amiben egy egész más Miriam elevenült meg, bár mindig azt hittem, csak mama szereti egy picit jobb fényben tüntetni fel egyetlen lányát.
— De mindig csak hibázol, nem javulnak a dolgok. Mindig megígéred, hogy most jobb lesz, vigyázol magadra, vigyázol Josie-ra — hangja elfátyolosodik. — De nem változol, és ezt egy anyának is be kell látnia.