Rhode Island. Nem játszott nagy szerepet az életemben, de meg kell említenem, hiszen itt születtem. Három éves voltam, amikor Manhattanbe költöztünk.
Az iskolában sosem teljesítettem kiemelkedően. Az egyetlen dolog amit szerettem, az a rajzolás. A szüleim nem fogtak minket szigorúan, ők sem aktatáskás, öltönyös-kosztümös emberek voltak, mint a körülöttünk élők többsége. Lehet, ezért ki is néztek egy kicsit bennünket. Ha azt mondanám, furák voltunk az enyhe túlzás. Az egyetlen aki néha kicsit túlságosan is begubózott az álomvilágába az a a nagymama volt. Nos igen, Tiffany nagyi egy kicsit olyan...."elvarázsolt" volt. Tündérek, manók, boszorkányok és egyéb fura lények vigyorogtak ránk a lakása minden sarkából. Képek, figurák, díszítések. De ki ne szeretne, egy ilyen nagyit?
Én örültem, hogy ilyen nagyim van, mert nála valahogy minden másképp volt. Az asztal körül nem voltak egyforma székek a terítékben egyforma tányérok, kanalak.
Ez a környezet adott nekem ihletet a rajzoláshoz, ami a mai napig része az életemnek.
A rajzok témája változó, néha kicsit fura, de most már szerintem senkinek nem jelent gondot. Nem úgy mint az iskolában.
A füzeteimben is lehetett találni a sarkokban apró alkotásokat, sőt néha a dolgozatok szélén is. Emiatt rövid időre javasoltak egy agykurkászt, amíg a nagymama apámmal karöltve rá nem tört az igazgatóra azzal, hogy "Kicsit Tiff nem hülye!" és ne kelljen még egyszer megtudnia, hogy az unokáját diligyógyászok faggatják.
A második keresztnevemen csak ő szólíthat, ha már megosztotta velem a saját nevét. Tőle is nehezen viselem, de ez van.
Mindenesetre a rajzolgatást vissza kellett fognom az iskolában és így minden rendben volt. Végülis a rajzok nem rontották a tanulmányi eredményeimet, valamivel jobb voltam a közepesnél.
Érettségi után egy könyvillusztrációs cégnél  dolgoztam és ott ismertem meg a férjemet is, persze akkor még nem tudtam, hogy egyszer, ha rövid időre is házasok leszünk.


Mindenki hoz rossz döntéseket. A legtöbbet azok, akik esküsznek rá, hogy sohasem volt egyetlen rossz döntésük sem.
Az én (eddigi) legrosszabb döntésem az volt, hogy 21 éves korom előtt férjhez mentem.
Utólag persze, könnyű okosnak lenni.  Akkor és ott azonban egyetlen hang sem szólalt meg a fejem leghátsó zugában, hogy figyelmeztessen, milyen ostoba vagyok.  A kaliforniai srác szépen magába bolondított és én azonnal igent mondtam, mikor megkérte a kezem.
Ha azt mondom,  a családomat megdöbbentette a dolog, enyhén fejeztem ki magam. Az igazság az volt, hogy sokkolta őket.
De engem nem érdekelt és utólag szégyellem magam ezért, hiszen nem egy rossz családból való szabadulásnak tekintettem a házasságot, egyszerűen csak testestül - lelkestül beszippantott a rózsaszín köd....Ami aztán igen gyorsan feloszlott és a kaliforniai napsütés sem tudta megoldani a problémákat.
Így történt, hogy dobtam az örökös napsütést és visszaköltöztem Manhattanbe.
A családom úszott a boldogságban és mindent megtettek azért, hogy maradjak és hogy elfelejtsem az a "gazembert".
Lett lakásom és állásom is, utóbbiból több is volt. Jelenleg egy ezoterikus boltban dolgozom és a vevők kedvéért igyekszem úgy tenni, mint aki hisz is ezekben a...hmm...dolgokban. Valószínűleg jól csinálom, mert sok törzsvevő is van. Persze lehet, hogy Apollo vonzza be őket.  Nos igen, nem vagyok teljes magányra kárhoztatva, egy kétéves németjuhásszal az oldalamon haladok az életnek nevezett úton, ami ugyan nincs sárga téglával kikövezve, de egész tűrhető.
A  párkeresést hanyagolom, vagyis inkább úgy mondanám, hogy tanulva az előzményekből, óvatosabb és kissé gyanakvóbb is lettem. Nem akarok megint ugyanabba a csapdába esni, bedőlni a szép szavaknak. De aggodalomra nincs ok, egészen jól megvagyok és talán egyszer újra tudok bízni valakiben.
Addig meg itt vannak a haverok. Nincsenek sokan de legalább megbízhatóak.