Ha nem hittem volna abban, hogy létezik egy világ rejtve a sajátunk mögött mindvégig, akkor talán egy kicsit most félnék. Viszont az, hogy ő bebizonyította a létezését és mindeközben olyan érzéseket keltett bennem, amelyeket még sosem tapasztaltam egész életem során arra merek következtetni, hogy a sors keze volt a dologban és nekünk egymásra kellett találnunk. Olyan válaszokat hordozunk magunkban, amelyek egymás kimondatlan kérdéseivel tökéletes passzolnak. - Szeretném megígérni, de jobb szeretném megállni a helyem. Mármint ennek a világnak a részese leszek akarva-akaratlanul is most, hogy veled vagyok. Tudnom kell mivel állok szemben és meg kell tudnom magam védeni, mert te sem lehetsz mindig ott mellettem. - Biztos vagyok benne, hogyha más nem is a kíváncsiságom határozottan bajba sodorna még csak próbálkoznom sem kellene. Ennek ellenére azonban tényleg szeretném, ha képes lennék megvédeni magam és nem arra kellene várnom, hogy valaki más megtegye, vagy esetleg feláldozta a saját testi épségét azért, hogy kihúzzon engem a bajból. - Erre, ha akarnám sem tudnám azt mondani, hogy nem tetszik. - Mosoly kúszik az arcomra, ahogy figyelem a vonásait, mintha csak az emlékezetembe kívánnám vésni, hogy soha el ne felejthessem. - Hát ennek kifejezetten örülök. Így legalább nem kell a sötétben lopakodnunk és attól sem kell félnem, hogy egyszer véletlen lángra kapsz majd mellettem. Ugye általánosságban elégtek a napon? - Kíváncsi lennék arra, hogy mégis milyen módszerrel sikerült elérniük azt, hogy újra a napon járhassanak, de nem erőltetem a témát, hiszen látom rajta, hogy ez nem az, amiről szívesen beszélgetne. Én pedig nem akarom őt elijeszteni azzal, hogy kérdések hadát vágom hozzá. - Hmm... Nagyon jól hangzik. - Tovább csókolgattam a nyakát és játékosan meg-meg is harapdáltam, habár kettőnk közül egyértelműen az ő területe volt inkább a harapdálás, de nem tudtam visszafogni magam. Teljesen új terület ez nekem, de ahelyett, hogy sikítva szaladnék el tőle, ahogyan azt talán egy normális ember tenné én csak a karjai között akarok lenni, hiszen ott érzem magam a legnagyobb biztonságban. Ahogy felkapott akaratlanul is belekuncogtam a csókba karjaimat pedig a nyaka köré fontam és mindenképpen szabadulni akartam a ruháim börtönéből, hogy minél közelebb érezhessem magamhoz és semmi sem számított csak az, hogy újra egymásba olvadhassunk, mint legutóbb. Nem tudom, hogy mégis mivel érte el ezt nálam, hogy ennyire megőrüljek érte, de nem is akartam túlságosan sokat gondolkodni rajta. Harapdálásaira, csókjaira és érintésére akaratlanul is felnyögtem és közben legalább annyira igyekeztem őt csókokkal behinteni és csókolgatni ahol csak értem.
Eltűrtem az egyik tincsét a füle mögé, miközben végig azon járt az agyam, a helyében mit csinálnék. Nem hátrálhatnék ki abból a világból, amibe akaratlanul is beleszülettem, még ha akarnám sem, másrészt ha tényleg annyira kíváncsi, mint amilyennek tűnik, akkor jobb döntés lenne beavatni őt bizonyos dolgokba, hogy legalább nagy vonalakban értesüljön róla, hiszen ekkor csak még nagyobb veszélynek tenném ki őt a kelleténél is. - Szeretném, ha megígérnél valamit nekem - sóhajtottam miközben a kezeim bámultam. Kínosnak éreztem az egész helyzetet a kezdetek miatt, de igyekszem úgy tenni, mintha nem is történt volna meg, hátha akkor elterelődik a figyelmem. - Ha valami balul sülne el a jövőben, ne történjen ilyen, de ha mégis... - belenéztem szemeibe. - Akkor bármi történjék is, menekülj! Én tudok vigyázni magamra - nem voltam hajlandó kitenni őt semmilyen veszélynek pont ezért nem fogom őt egyedül hagyni soha. Ha én nem lehetek ott, akkor majd valaki elkíséri, akiben megbízom. - Ezzel teljes mértékben egyet értek, de én még az a régi módi vagy ha jobban tetszik, maradi vagyok, aki jobban szereti személyesen intézni az ügyeit - vallottam be. - És ha tetszik nekem valaki, inkább vele töltöm a szabadidőm, mint sem egyedül üljek a négy fal között - mosolyogtam rá, ugyanis eszembe jutott, hogy a jövőben valószínűleg próbálok minél több időt tölteni vele. Nem akarom elengedni, vagyis inkább nem fogom hagyni, hogy meggondolja magát. - Néhány közeli barátommal találtunk egy módszert, ami ezt lehetővé teszi - mondtam, mire a hangulatom megváltozott kissé. Nem volt könnyű folyamat, de örülök, hogy eljutottunk idáig. - Hosszas próbálkozások után jöttünk rá a titok nyitjára. Elmondhatatlan érzés volt újra a napon járni. Emlékszem, milyen jó volt kint napozni a strandon, hogy milyen volt, mikor a nap melegét a bőrömön éreztem. Sok fajtámbeli nem értékeli úgy ezt a kincset, ahogy kéne, de én mindig is vágytam arra, hogy újra kimehessek fényes nappal. - Majd akkor intézem, mikor épp dolgozol - nyugtattam meg miközben mutatóujjammal gyengéden megpöcköltem orrát. Nem voltam hajlandó újra kitenni őt annak, amit az előbb látott. - A nyilvánvalón kívül? - Beleremegtem kissé a csókjaiba miközben szép lassan haladt lefelé a nyakamon. Nem tehettem róla, de teljesen elterelte a figyelmem vele. - Nos, mit szólnál egy kis eperhez... mmm... és egy kis pezsgőhöz? - Kérdőn néztem rá, mint aki tartogat még némi meglepetést. - Van némi jégkockám, no meg rengeteg felfedezetlen hely itt - mutattam körbe a termen. Magamhoz szorítottam őt, két kezemmel az arcát simogattam gyengéden mialatt hosszú csókot leheltem ajkára. A következő pillanatban egy határozott mozdulattal felemeltem és a legközelebbi falnak támasztottam őt. Szaporán vettem a levegőt miközben mindvégig azt akartam, hogy a ruháink, ami elválasztanak egymástól, eltűnjenek. - Felfedezhetjük akár ezt a részt is... - jobb kezem megállapodott formás idomain miközben egy határozott mozdulattal letéptem róla a felsőjét. - Vagy akár egy kényelmesebb pozíciót is kereshetünk. Te döntesz, drága - alig észrevehetőn beleharaptam fülébe majd elkezdtem felfedezni teste minden egyes porcikáját. Fogammal itt-ott beleharaptam puha, tökéletes bőrébe, de nem túl erősen, nehogy felsértsem azt. - Ezután pedig arra gondoltam megismételhetnénk ezt, mon chéri... - Nem tudtam betelni édes illatával, törékeny testével, többet akartam és ha valamit annyira el szeretnék érni, jobban mondva meg akarok tartani, akkor azt bizony nem hagyom elszaladni. - Örökké az enyém vagy, sosem foglak elengedni!
Látó
ranggal rendelkezem
Alexandra Tate
all the stories are true
Tárgy: Re: VIP terem Szomb. Aug. 29 2020, 16:49
Alexandra & Aiden
you're the answer to everything
- Már benne vagyok. - Megértem, hogy szeretne megóvni a világ veszélyeitől, de ez lehetetlen. Egyrészt mert már alapból a részese vagyok. Másrészt pedig ott van az is, hogy a mi világunk is önmagában veszélyes. Abban is ezerszer eshetne bajom. Lehet, hogy valamivel veszélyesebb ez a rejtett világ, de ez nem azt jelenti, hogy a sajátomban ne eshetne-e bajom. Az emberek kegyetlenek és kiszámíthatatlanok tudnak lenni. - Megértem, hogy szeretnél biztonságban tudni, de ha nem tudok dolgokról, akkor az sokkal rosszabb, mintha tudnék. Mert így legalább tudnám, hogy mégis mire kell odafigyelnem, mi az, amit nem szabad csinálnom, vagy esetleg bizonyos helyzetekben mit kell tennem. - Lehet, hogy nem lesz egyszerű, de úgy gondolom, hogy innen már nem igazán van visszaút. Kézzel fogható bizonyítékom van arról, hogy ez a világ létezik. Akkor sem tudnám elengedni, hogyha megpróbálnám. Egyszerűen a kíváncsiságom eluralkodna rajtam. - Hát azt azért megértem. Viszont azért van jó oldala is. Mármint jó dolog, hogy valakivel úgy is tudod tartani a kapcsolatot, hogy fizikai távolság van köztetek. Mert azért koránt sem egyszerű mindig találkozni. Bár nem tudom, hogy a természetfeletti világban egyszerűbb-e ez az egész. - Habár koránt sem vagyok az a típus, aki a telefonjához van ragadva néha úgy tűnhet, mert azért valljuk be, hogy sok kellemetlen helyzetből kimenthet minket. Lehetőséget nyújt arra, hogy egy távoli személlyel kapcsolatot tartsunk és ugyanakkor arra is, hogy ignoráljunk valakit, aki mellettünk van. Utóbbi koránt sem túl kedves húzás, de szerintem nincs olyan, aki még nem próbált volna meg a telefonja segítségével elmenekülni egy kellemetlen helyzetből. - Hát, hogy képes vagy a napon járni. Azt mondtad, hogy hálás vagy érte és, hogy nem volt könnyű idáig eljutni. Szóval van erre valami folyamat, hogy lehetséges legyen? - Persze én el sem tudom képzelni, hogy mégis milyen is lenne az, ha nem mehetnék ki a napra. Bár a nagyon tűző napot nem szeretem, de valószínűleg ha nem mehetnék ki, akkor valószínűleg még azt is elkezdeném hiányolni. - Oké. Viszont akkor majd összebeszélhetnénk, hogy mikor tervezel táplálkozni, hogy ne zavarhassam meg még egyszer a folyamatot. - Nem szeretném még egyszer kellemetlen helyzetbe hozni. Egyrészt mert azért én sem szívesen nézném végig, ahogyan másból táplálkozik. Mintha egy minimális féltékenységet ébresztene bennem, de ugyanakkor nem hiszem, hogy képes lennék rá egyhamar, hogy bevállaljam, hogy belőlem táplálkozzon. Bár talán jobb is, ha nem dobom magam be a lehetőségek közé. - Mit terveztél mára a nyilvánvalón kívül? - Kérdeztem, miközben elkezdtem csókolgatni a nyakát.
Valamikor elképzelni sem tudtam volna, hogy valaki így mellettem fog állni annak ellenére is, ami voltam. Magamból kiindulva, én a próbáltam volna minél távolabb tartani magamtól azt a személyt. Nem tehettem róla, de egyszerűen nem tudtam volna így bármibe belekezdeni, de szerencsére nem fordított helyzetben vagyunk. - Nem szeretném ha belekeverednél ebbe a világba - a gondolattól is irtóztam, hogy az árny világ valamilyen úton módon veszélybe sodorja őt. Lehet, hogy ő nem ezen a véleményen van, sőt, teljesen biztos voltam benne, de ettől függetlenül megfogadtam, hogy ha már megtudta rólam az igazat, még mélyebben ne keveredjen bele a világom sötét oldalába. - Ne értsd félre ezt, csak szeretnélek biztonságban tartani téged és egyenlőre nem döntöttem el, mi lenne erre a legmegfelelőbb megoldás. Ezért félek be avatni téged mindenbe - válaszoltam neki. Megértem, hogy el varázsolja a világunk őt, hiszen ebben nőtt fel, így valahogy mindig is vonzódott a megmagyarázhatatlant természetfeletti világhoz, de egyszerűen nem tudtam eldönteni, melyik a jobb választás, ha elmondok neki mindent, hogy tudja mi az amit kerülnie kell, vagy ha egyszerűen sötétségben tartom. Ami azt illeti elzárni ettől a világtól sem akartam hiszen megvan a maga szépsége és egész életében bezárva tartották, de úgy érzem, meg kell valahogy találnom az arany középutat. - Szerintem nyugodtan kijelenthetem, hogy soha nem fognak rávenni arra, hogy ezeket a dolgokat használjam - ingattam fejem miközben a lehetőségét is kizártnak tartottam annak, hogy valaha is rászoktatnak ezeknek a használatára. - Én az a fajta vagyok, aki jobban tolerálja a személyes kapcsolatokat, mint a távoli, internetes beszélgetéseket. Teljesen analfabéta voltam, ha az elektronikai eszközökről, berendezésekről volt szó. Meg tudtam volna tanulni, de nem voltam hajlandó. Had legyen... Megvan az nélkülem is és én is nélküle. - Milyen procedúrára gondolsz? - Kérdeztem vissza, mert nem teljesen értettem azt, amit az előbb kérdezett tőlem. - Ha jól sejtem, akkor a válasz a kérdésedre az, hogy sokkal jobbak az érzékszerveink, mint az embereknek - kezdtem el. - Nincs semmi procedúra, egyszerűen csak jobban hallunk, jóval erősebbek, gyorsabbak vagyunk, szóval kifinomultabbak az érzékeink. Közelebb vonva magamhoz értettem meg, hogy mennyire is közel került hozzám. Már nem tudnám elengedni őt és nem is szeretném. Gyengéden átöleltem s magamhoz szorítottam miközben mélyen be szívtam finom illatát. - Igen, elég volt egy időre - mondtam, de nem igazán szerettem volna a részletekbe menően ismertetni táplálkozási szokásaimat. - Ne aggódj, nem lesz baj - nyugtattam meg. - Nem kell miattam aggódnod, meg tudom védeni magam - egy puszit nyomtam feje búbjára. Megnyugtatott a tudat, hogy a kezem között tarthattam, hogy magamhoz szoríthattam. Mintha a világ megszűnt volna létezni és csak mi ketten lettünk volna. Szerettem volna a lehető legtovább ki élvezni ezt a meghitt pillanatot, ezért mély levegőt vettem és becsuktam szemem.
Látó
ranggal rendelkezem
Alexandra Tate
all the stories are true
Tárgy: Re: VIP terem Pént. Aug. 28 2020, 06:53
Alexandra & Aiden
you're the answer to everything
- És teljesen komolyan is gondoltam. - Nem tudom, hogy mivel sikerült ennyire belelopnia magát a szívembe, de ez most nem is igazán számít. Azt hiszem, hogy talán az volt a sorsom, hogy pontosan idekerüljek. Ő az, aki minden kérdésemre választ adhat - már amennyiben úgy érzi, hogy hajlandó ezen válaszokat velem megosztani - és bebiztosította számomra, hogy koránt sem vagyok őrült. Talán csak meg kellett találnom őt ahhoz, hogy az életem a helyére kattanjon. Rövid idő alatt is olyan fontos lett a számomra, hogy el sem tudom mi lesz később. Ezért sem tudnám elviselni, ha valaki fájdalmat okozna, ártana neki. Az egyszer biztos bárki, aki ezzel még csak megpróbálkozik annak velem kell elszámolnia. Lehet, hogy első ránézésre egy törékeny ember vagyok, de van azaz érzésem, hogy idővel talán közösen kitalálhatunk valamit, amiért koránt sem lesz olyan egyszerű elbánni velem. - Ezt egy percig sem tagadnám. Annyi kérdésem volt egész életemben és szinte hihetetlennek tűnik, hogy valaki mindezt megválaszolhatja. - Nem akarom, hogy úgy érezze, hogy egyszerűen csak a kérdéseimre akarok választ kapni és azért vagyok itt mellette és nem rohantam el ezért igyekszem éreztetni vele, hogy nagyon is élvezem a közelségét és a többi csak egyfajta bónusz a számomra. - Az, hogy valamilyen szinten sikerült elfelejtenem a tényt, hogy az előbb vért ittál valakiből és most megcsókoltál.. Mármint furcsa, hogy mennyire nem is jutott eszembe, hogy mennyire el tudtam engedni még a gondolatát is, mert egyszerűen csak veled vagyok.. Már, ha ennek van bármi értelme most így.. - Én sem tudom igazán megmagyarázni, de koránt sem keltett bennem undort a tény, hogy nem olyan régen vér színezte vörösre ajkait. Bár tény, hogy azóta ivott párat, de ettől még valahogy meglepett, hogy már most mennyire természetesnek hat a dolog. - Hát azért valljuk be, hogy lesz bőven rá időd és eljön majd az a nap, amikor majd ezek a dolgok lesznek az elavultak és majd utálhatsz újabb dolgot. - Nekem szinte természetes volt a technológia, hiszen annak fejlődésével együtt nőttem fel és megszoktam. Viszont nehéz lehet egy olyan korból származni, amikor ezeknek a gondolata még nem is létezett igazán. Bár ettől most felvetődött bennem, hogy hány éves is lehet vagy éppenséggel mikor született, de azt hiszem még lesz bőven időnk ezekre. - Szóval erre van valami procedúra? - A kérdés anélkül bukik ki belőlem, hogy megpróbálhatnám visszafogni magam, de a kíváncsi természetem már csak ilyen. Azon csodálkozom, hogy nem megállás nélkül teszek fel neki kérdéseket, amivel biztos az őrületbe kergetném. Akaratlanul is szinte beleolvadtam ölelésébe, csókjai hatására pedig lehunytam a szemeimet és egy pár percig csak élveztem, miközben a testem minden apró tettére reagált. Mivel nem bírtam visszafogni magam megfordultam és lábujjhegyen pipiskedve fontam a nyaka köré a karjaimat és egy hosszabb csókot leheltem ajkaira, mit sem törődve a pár perccel ezelőtti tiltakozásommal. - Amúgy sajnálom, hogy megzavartalak.. Táplálkozás közben. Biztos elég volt? Nem lesz baj? - Nagyon új ez az egész nekem, de egy valami biztos, hogy jelenleg ő az első az életemben.
- Te vagy az első, aki ezt mondta nekem - csodálkoztam el, majd azon kezdtem el töprengeni, hogy vajon mi lehet az a valami, amitől mindig tudja, mit kell mondania ahhoz, hogy megnyugtasson, hogy mindig egyre csak közelebb érezzem magamhoz. Mintha tudat alatt egymásra hangolódtunk volna és egymás mondatait egészítenénk ki. A múltam tényleg fájdalmas emlék, ami csak nem akar kitörlődni emlékezetemből. Egyszerűen túlságosan intenzíven éltem meg az első pár évtizedet, amikor még újonc vámpír voltam. Eközben végig követett, mint egy kutya a gazdáját, de utána szerencsére már nem láttam többet. Mintha egyik napról a másikra elege lett volna és ennek pedig kifejezetten örültem. - Látom nagyon kíváncsi természetű vagy - mosolyodtam el, miközben karjait a nyakam köré fonta. Ha meg kéne fogalmaznom, mi az, ami a legjobban tetszik benne, nem tudnék válaszolni, ugyanis a kis apróságok teszik ki a nagy egészet. Minden egyes percért boldog vagyok, amit vele tölthetek, szerencsére időm az van bőven. - Tudod, van benne valami abban, amit mondtál - nem tudtam megállni, meg kellett csókolnom. Valahogy mindig ezt a reakciót váltja ki belőlem, amitől csakis mosolyogni tudok. - Mi furcsa neked? - kérdeztem vissza. - Sosem fogom megszokni ezeket az izéket - húztam el a szám. Nekem az volt a legfontosabb tulajdonképpen ezeken, hogy beszélni tudjak valaki mással úgy, hogy közben nem kell a helyszínen is részt vennem vagy pedig nem kell napokat várni a válaszára. - Lehet, hogy leegyszerűsíti a dolgokat, de attól még egyáltalán nem kedvelem ezeket. Kaptam elő egyik zsebemből a telefont szemléltetésképp az asztalra raktam Felőlem aztán lehetnek ezek bármilyen okosak, nem fogom őket még többször használni a szükségesnél. Miután épp elmondtam, hogy mi a legnagyobb gyengeségünk, Vártam kicsit had eméssze meg a dolgot. Nem mindig lát ilyent az ember. Közelebb mentem hozzá olyan gyorsan, hogy azt az emberi szem nem láthatta és átöleltem. Szorosan magamhoz szorítottam, hogy minél közelebb kerüljünk egymáshoz majd enyhén megharaptam a fülét. - Én lennék az egyik kivétel - erősítettem meg. - Nem volt könnyű idáig eljutni, de sikerült és ezért mindig hálás leszek - mondtam. Nem tudom mi lett volna velem, ha nincs a rend. Szinte mindent a rendnek köszönhetek, így természetesen nem kis elkötelezettséget érzek irántuk. Olyan, mintha egy család lennénk, akik segítik a másikat. Mintha csak egy álomvilágból tértem volna vissza az előbb, amikor megszólalt. Annyira messzire tévedtek gondolataim, hogy nehezemre esett visszaemlékeznem, mi is az amit mondott, de végül aztán sikerült. - Hogy mit árul el? Lássuk csak... - szemléltetés céljából elkezdtem puszilgatni a nyakát. - Enyhén erősebben ver, mikor itt csókollak meg, de amikor itt... - tértem át fülére. - Kicsit megugrik pláne ha közben egyik kezemmel simogatni is elkezdelek... - suttogtam mély hangon az extázistól. Kábítóan hatott rám, olyan volt, mintha nem is létezne az idő. Csak mi ketten voltunk ott akkor a VIP teremben, aminek örültem is. Nem lett volna szerencsés ezt a beszélgetést a nagy tömeg közepén lefolytatni.
Látó
ranggal rendelkezem
Alexandra Tate
all the stories are true
Tárgy: Re: VIP terem Csüt. Aug. 27 2020, 22:32
Alexandra & Aiden
you're the answer to everything
- Lehet, hogy régen történt, de még így is látom rajtad, hogy ez egy fájdalmas emlék és, ha tehetném akkor minden fájdalmadtól megszabadítanálak. - Azzal lágyan végigsimítottam az arcán az egészséges kezemmel, hiszen nem szerettem volna, ha a sebhelyes ujjam esetleg kellemetlen helyzetbe hozná. Szinte akaratlanul is odafigyelek ezekre az "apróságokra", hogy minden jó legyen neki. El sem tudom képzelni, hogy mennyiszer hozhattam volna esetleg kellemetlen helyzetbe, ha nem tudom az igazságot. Viszont így egy kicsit már értem, hogy miért volt neki nehéz legutóbb, mikor tömegben volt. Talán én magam is egyfajta kísértés vagyok a számára, amivel nem könnyítem meg a helyzetét, de az igazság az, hogy nincs bennem annyi akaraterő, hogy távol maradjak tőle. Sok mindenre képes lennék, de erre az egyre nem. - Persze megértem, hogy nem olyan egyszerű és nem szívesen beszélsz róla ezért nem is akarom erőltetni, de nem tagadom, hogy kíváncsi vagyok és te vagy az első személy, aki tényleg bebizonyította, hogy nem vagyok őrült. - Nem akarok erőszakoskodni, de néha tényleg nem tudok megálljt parancsolni a kíváncsiságomnak. Annyi minden érdekel kezdve attól, hogy milyen fajok léteznek, milyen szabályok. Nem mellesleg az is érdekelne, hogy én miért voltam képes látni mindezt és a szüleim miért nem. De látom rajta, hogy koránt sem olyan kellemes téma ez neki, hiszen sosem kívánt részese lenni ennek a világnak ezért nem akartam ráerőltetni, hogy megválaszolja végtelen sok kérdésemet csak reméltem, hogy egyszer majd azért úgy érzi majd, hogy megoszthatja ezeket velem. Bár az is lehet, hogy erre is van egyfajta szabály, hogy nem lehetséges. Ki tudja. Szinte ösztönösen bújtam hozzá, ahogyan közelebb vont magához. Karjaim automatikusan fonódtak a nyaka köré, hogy a lehető legközelebb lehessek hozzá. Talán remegnem kellene, mint egy kocsonya, de csak azt éreztem, hogy meg akarom őt védeni és, ha tehetném, akkor minden fájdalmától megfosztanám addig ölelném, amíg el nem felejtené a múltjának keserűbb pillanatait. - Ez az én különleges képességem. - Mindenbe belefeledkezve viszonoztam az apró csókot és csak utána jutott eszembe, mintha egy villám csapott volna belém, hogy minek is voltam a szemtanúja. - Ez azt hiszem egy kicsit még mindig furcsa. - Nagyon sok minden van, ami általában nem zavarja az embert egészen addig, amíg nem tud róla. Megeszel egy gyümölcsöt nem figyelve, hogy milyen állapotban van máskor meg, ha nagyon odafigyelsz rá, akkor már ha egy kicsit hibásabb sem szívesen nyúlsz hozzá. - Így már értem, hogy mégis miért nekem kellett beírnom a számom a telefonodba. - Persze nem olyan nagy dolog, ha nem ért a modern technológiához. Lefogadom, hogy rengeteg olyan dolog van, amihez ő ért és én pedig nem. Miután felállt én is felálltam, de csak távolról figyeltem, ahogy az ablakhoz sétál és nem is tudtam, hogy mégis mit várok. Persze reméltem, hogy nem fog a szemem láttára lángra kapni, hiszen csak nem tenné meg azt velem, de ugyanakkor egy picit féltettem is, hogyha nem is látványosan de fájdalmat okozhat számára a nap. - Te lennél az a bizonyos kivétel? - Hirtelen szökkentem egyet, amikor egyik pillanatról a másikra megjelent mögöttem. - Azt hiszem ehhez még hozzá kell szoknom. - Mondtam, miközben halkan felnevettem. - Mégis mit árul el neked a szívverésem?
Sosem voltam az a személy, aki olyan könnyen megnyílik mások felé, mert sosem tudhattam, ki mikor szúr hátba. Voltak természetesen néhányan, akikre számíthattam, de őket két kezemen is meg tudtam volna számolni. Lexi mellett is azt éreztem, neki bármit elmondhatok és megbízhatok benne, nem adja ki a titkomat senkinek. - Nem mostanában történt és kár aggódni a múlton már - válaszoltam. - És különben is, így legalább találkoztunk - megfogtam egyik kezét és egy puszit nyomtam rá miközben mélyen beszívtam édes illatát. Úgy éreztem magam mellette, mintha egy másik világban, egy kellemes, vérontás nélküli utópiában ébredtem volna fel és rajtam kívül csak egy valaki lenne mellettem, ő. Láttam rajta, hogy szinte issza szavaimat. Látszott rajta, hogy kíváncsi erre a világra, mint egy kisgyerek, aki még nem értette meg a világ működését - és tulajdonképp ez így is volt. Neki ez újdonság volt, egy olyan világ, ami számára elbűvölő, számomra pedig inkább egy rémálom. Annak örülök csak igazán, hogy rátaláltam. - Nem minden olyan egyszerű ebben a világban, mint ahogy azt te látod - horgasztottam le tekintetem. - De ugyanakkor megvan a maga szépsége, de erről nem igazán szeretnék most mesélni - nem voltam abban a hangulatban, hogy mesélni tudjak neki róla, mindezek mellett pedig nem is szerettem volna más lényekről infót kiadni. Az is nehezemre esett, hogy erről tovább beszélgessek, de nem akartam megbántani őt sem. - Talán majd egyszer mesélek, de most nincs nagyon hozzá hangulatom a történtek után - fejeztem be. Leültem a legközelebbi ülő alkalmatosságra s közelebb húztam magamhoz. Valamilyen furcsa okból kifolyólag szükségem volt arra, hogy átöleljem őt, hogy minél közelebb kerüljek hozzá. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek. Mélyeket sóhajtottam és előre görnyedtem. Erőtlennek éreztem magam és lehangoltnak és nem tudtam, mi az, amitől végre újra visszanyerhetem önmagam. Talán ha úgy teszek, mintha semmi nem történt volna... Meglepődtem kijelentésén, sokáig nem is tudtam megszólalni. Nagyokat pislogtam arra, amit mondott. Azt hittem, ezután talán meg fogja gondolni magát, de pont hogy az ellenkezője történt. Mikor azt hiszem, hogy végleg sikerül elijesztenem akaratomon kívül, ő mindig csinál valamit, amivel megcáfolja teóriámat. - Mindig meg tudsz lepni, hogy csinálod? - Kérdeztem tőle kíváncsian majd egy rövid csókot adtam neki. - Az emberek csak a tudománynak köszönhetik, hogy idáig jutottak - mondtam. - Ne értsd félre, de a technológia néha megnehezíti az életünket - vallottam be őszintén. - És sosem kedveltem túlzottan a mai modern kütyüket - húztam el a szám már a gondolatára is. Nem tudtam megszokni a telefonokat sem, nemhogy a bonyolultabb eszközöket. Lehet megkönnyíti a hétköznapokat, de addig volt jó nekem, amíg elkerülöm a technika vívmányait - Úgy általánosságban nem bírjuk sokáig a napon - válaszoltam majd felálltam és az elsötétített ablak elé mentem. Még jó pár óra volt nyitásig, ami azt jelentette, hogy még süt a nap kint majd egy pillanattal később már ki is nyitottam és élveztem, ahogy a napfény beszűrődött a helyiségbe. Egy pillanatra elvesztem az emberek tömegében, abban, ahogy figyeltem őket ahogy épp sétálnak az utcán, de nem tartott sokáig, visszafordultam Lexi felé. - Persze akad néhány kivétel - mondtam. - A fokhagyma pedig csak tévhit még régről valószínűleg - fél pillanat múlva már mögötte voltam és átöleltem hátulról majd beszívtam hajának friss illatát és a fülébe suttogtam. - Mindezek mellett sokkal jobbak az érzékszerveink... innen hallom ahogy ver a szíved... Eszembe jutott az előző találkozásunk, mikor néha akaratlanul is a szívverésére koncentráltam s közben beszívtam illatát. Teljesen elvarázsolt és megbabonázott, az ujja köré csavart.
Látó
ranggal rendelkezem
Alexandra Tate
all the stories are true
Tárgy: Re: VIP terem Csüt. Aug. 27 2020, 19:57
Alexandra & Aiden
you're the answer to everything
Kicsit értelmet nyert, hogy mégis miért volt olyan zárkózott velem szemben és csak remélni tudtam, hogy most majd egy kicsit könnyebben nyílik meg velem szemben. Nem szeretném, ha úgy érezné, hogy bármitől is meg kell óvnia még akkor sem, ha egyszerű kis ember vagyok. Valamit azért mégis csak tehetek annak érdekében, hogy meg tudjam védeni magam. Nem szeretném, ha folyamatosan miattam kellene aggódnia. - Nagyon sajnálom. - Rossz volt látni rajta, hogy milyen mély sebet hagyott rajta az, hogy elvették a lehetőségét, hogy dönthessen. Nincs is kegyetlenebb, amikor valakitől ezt megvonod. Viszont én kénytelen voltam a jó oldalát is meglátni az egésznek, hogy enélkül most nem beszélgetnénk itt így. - Azt hiszem én már mindig is benne voltam. Még előtted is, úgyhogy ez számomra sem volt választás kérdése. - Amióta csak az eszemet tudom olyan dolgokat láttam, amit mások nem. Így pedig akarva-akaratlanul is részese voltam a világnak, amelynek létezéséről a többség egész életében mit sem sejt. - Oh. - Mérhetetlenül kíváncsi voltam inden apró titokra és rejtélyre, amit a világ önmagában hordozott, de mégsem akartam őt hirtelen a kérdéseimmel ostromolni. - Majd, esetleg mesélsz nekem kicsit erről a világról, hogy milyen is igazából? Már, ha lesz hozzá kedved persze. - Úgy éreztem, hogy egész életemben csak apró részleteibe nyertem betekintést és mindennél jobban szeretném teljes egészében megérteni. Szinte olyan vagyok, mint egy kíváncsi kisgyerek. Egy részem legalábbis biztosan, hiszen sosem volt képes felnőni és elengedni a másik világ létezését. - Kibírtam. Többnyire most már úgy teszünk, mintha az egész meg sem történt volna csak kitöröltük a saját emlékezetünkből a vitákat, hogy hányszor nem értettünk egyet.. Már megszoktam, hogy nem hisznek nekem, de nem adtam fel a reményt, hogy egy nap lesz majd valaki, akivel őszintén beszélhetek róla. - Bár nem gondoltam, hogy ez ilyen hamar meg fog történni. Őt nem akartam elijeszteni azzal, hogy őrültnek tituláljon mindazért, amiben hiszek így talán hosszú ideig fel sem hoztam volna, vagy ha fel is hozom amolyan félvállról veszem igazából stílusban. - Így görbüljek meg. - Nem állt szándékomban senkinek elmondani, hogy tudok a világ létezéséről, mert amúgy is eddig is megtartottam magamnak ezt az egészet. Ha valamire jó volt, hogy a szüleim sosem hittek nekem, akkor az ez. Senkinek nem mondanám el teljesen véresen komolyan, hogy látok dolgokat, amelyek mások nem. Egyrészt, mert talán bajba sodornám magam - mivel tényleg léteznek - másrészt pedig, ha egy normális, hétköznapi emberrel osztom ezt meg, akkor nagy valószínűséggel a diliházban kötök ki. - Vállalom a kockázatot. - Sosem éreztem még ennyire jól magam, amióta vele vagyok így nem számít, hogy mivel is jár ez az egész mindenképpen szeretnék mellette maradni. Majd valamit kitalálunk annak érdekében, hogy neki se kelljen a nap minden percében aggódnia értem. Emiatt egy kérdés rögtön felütötte magát a fejemben, amit úgy éreztem, hogy muszáj megkérdeznem. - Akárcsak, mint egy maffiafőnöknek. Emberekkel kezdeni is ugyanúgy lehet veszélyes, mint egy vámpírral habár más fokozatokban, de a lényeg ugyanaz. Ha most ezzel el akarsz ijeszteni magad mellől, akkor nem fog menni. - Talán még nem értem teljesen, hogy mire vállalkoztam, de azt biztosan tudtam, hogy bármi is legyen nem akarok meghátrálni. - Amúgy.. Mi igaz a vámpírokról? Árt a nap nektek, vagy sem? A fokhagyma? De persze nem kell válaszolnod, ha nem akarsz. - Nem szeretném, ha úgy érezné, hogy analizálni akarom, de a kíváncsiságomat csak bizonyos mértékben tudom visszafogni.
Kicsit megnyugodtam - nem csak magam miatt, hogy nem fogom tudni kibírni, hanem miatta is ugyanis nem lettem volna képes elviselni ha bármi történne vele. Első dolgom lenne elintézni az okozóját. Megfogadtam magamnak, ha valaha bárki meg meri közelíteni, hozzá mer érni, akkor a lehető leghamarabb fogja megtudni milyen az, ha vele járnak el úgy. - Sosem akartam ilyenné válni - halkan kezdtem el mesélni ugyanis rossz emlékeket keltett bennem. - Nincs túl sok jó emlékem abból az időszakból - vallottam be az igazat. Nem volt egyszerű feldolgozni s meg nehezebb volt megtanulni együtt élni a tudattal, hogy minden barátom, ismerősöm egy idő után megöregszik és meghal. - Részben ezért nem akartam, hogy megtudd, mert ha belecsöppensz ebbe, akkor már sosem fogsz tudni kiszállni ebből. Ez tényleg így volt. Bárki aki közeli kapcsolatba került a természetfelettivel - akár akaratlanul tette, akár nem, ő teljesen biztos, hogy benne ragad vagy átalakul valami olyan valamivé, amit az emberek rémálmának szoktak csak csúfolni. Egy szörnyeteg válik belőle, akárcsak én. - Mondén - sóhajtottam. - Így szoktuk hívni az embereket - túrtam bele a hajamba majd a nyakam kezdtem el masszírozni. Végig hallgattam amit mondani akart s a végére a kezem ökölbe kellett szorítanom ugyanis nehezen tudtam megállni, hogy a szüleit ne illessem olyan címkékkel, amikről Lexi hallani sem akar. Nem akartam őt bántani, ezért is döntöttek úgy, hogy inkább megpróbálok valami értelmes kérdést feltenni a témával kapcsolatban. - Sajnálom hogy így alakult az életed. Hogy bírtad? Én nem szívesen éltem volna úgy az életem, hogy a szüleim így állnak hozzám - rápillantottam s hagytam, hogy érzelmeim irányítsanak. Nem tudtam mihez kezdhetnék ezután. Egyszerűen képtelen lettem volna irányítani az érzéseim. Ezernyi kérdés merült fel bennem, amit természetesen nem tettem fel. Helyette inkább igyekeztem egy olyan téma felé terelni a beszélgetést, amitől nem húzom fel magam annyira. - Így görbülj meg? - féloldalas mosolyra húztam a szám, pont úgy, ahogy akkor szoktam, mikor igyekszem felvidítani a hozzám közel állókat. Amint rákérdezett az előbbi dologra, egy hatalmas gombóc kezdett el nőni a torkomban. Sosem használnám rajta, sosem bájolnám el őt, ebben teljes mértékben biztos voltam. Még akkor is, ha nehéz, nem fogom őt ilyen helyzetbe hozni. - Bájolásnak hívják és sosem használnám rajtad. Túlságosan is közel kerültél hozzám, csak remélem, nem ez miatt esik bántódásod - megsimogattam arcát és azon voltam, hogy megértse, velem nem lesz olyan könnyű az élete és nem azért, mert én nehezíteném meg személy szerint. - Tudnod kell, hogy az életem nem olyan egyszerű, mint a legtöbb embernek. Vannak haragosaim, akik lesik minden egyes bal lépésem és olyanok is vannak, akiknek ártottam életem során. Nem mindig voltam ilyen és ha veled bárki rosszul bánna, bántana téged, nem ígérhetem meg, hogy vissza fogom magam - össze szorítottam fogaim már a gondolatra is, hogy valaki bántani merné őt. Nem lettem volna képes tétlenül ülni, biztosan el tettem volna láb alól az illetőt.
Látó
ranggal rendelkezem
Alexandra Tate
all the stories are true
Tárgy: Re: VIP terem Szer. Aug. 26 2020, 23:20
Alexandra & Aiden
you're the answer to everything
- Igyekszem a lehető legkisebb baleseteket is elkerülni. - Ez tényleg így volt, mivel nem akartam őt kellemetlen helyzetbe hozni. Így pedig, hogy tisztában voltam az igazsággal valamivel egyszerűbb elkerülni a komplikáltabb szituációkat. - Kicsit olyan volt, mintha neked nehezebb lenne. Te, hogy jöttél rá, hogy létezik egy.. természetfeletti világ? - Azt gondolná az ember, ha egyszerű természetfeletti világ lenne bárki láthatná, de olyan volt ez az egész, mintha egy védőfátyol borítana be, ami miatt a szüleim sosem láthatták azt, amit én. - Mon.. mi? Mit akartál mondani? - Talán jobb lett volna, ha elengedem, de a kíváncsiságom nem engedte. Láttam miként reagált arra, hogy megtudtam a titkát így nem akartam teljesen megbombázni kérdésekkel, de egy pár apró kérdést talán megengedhetek magamnak anélkül, hogy megharagudna. - Kicsit bonyolult volt. A szüleim engem is pszichológushoz vittek, mert olyan dolgokat láttam, amelyek szerintük nem volt ott. Nem mentünk olyan helyre nyaralni, ahol valami híresebb legenda volt köthető a természetfelettihez, mert nem akarták, hogy reménykedjek. Mára már inkább fel sem hozom, mert még a végén bezáratnának valahova és akkor nem segíthetnék olyan gyerekeken, mint én magam is. - Pontosan azért teszem minden nap amit, hogy megóvjak másokat attól a keserű sorstól, ami a saját gyerekkorom volt. Szükségem volt a közelségére egyrészt, mert tényleg hiányzott, másrészt pedig tudtam jól, hogy neki is szüksége van rám. Szerettem volna, ha megnyugszik és megérti, hogy eszem ágában nincs bárhova is elmenni. - Megígérem, hogy nem fogok semmi éles dologhoz hozzáérni, amivel kárt tehetnék magamban és ezáltal kellemetlen helyzetbe hozhatnálak téged. - Sosem tennék olyasmit, ami miatt rosszul érezné magát és most sem volt szándékos egyszerűen csak kikapcsolt az agyam és úgy éreztem, hogy rögtön helyre kell hoznom azt a káoszt, amit én magam teremtettem. Szavaira bólintottam, hogy nyugodtan folytassa, hiszen szinte ittam minden egyes szavát azóta, hogy megismerkedtünk. Talán ez az egész valami hatás lenne? Én is olyan lennék, mint a lány, aki az előbb szó nélkül elsétált, mintha mi sem történt volna? - Nem fogok, ígérem. De ugye nem használtad rajtam azt az agymosó izét, amit azon a lányon? Illetve megígéred, hogy soha nem is fogod? - Nem szeretném, ha bárki játszadozna az elmémmel, hiszen már így is épp eleget kételkedtem benne az életem során. Bár, ami hozzá vonz az sokkal inkább a szívem, mint az eszem, ami folyamatosan megkérdőjelezi minden egyes döntésem.
Valószínűleg teljesen igaza volt, bár magamnak sem szívesen vallottam volna be. Volt valami, ami vonzott benne és nem akartam elengedni. Bármit megtettem volna érte, amit kér s talán ezért is, de kezdtem megnyugodni valamilyen szinten. - Egyenlőre elég, ha nem vágod meg újból magad - mondtam. Elhatároztam magam és nem fogok visszafordulni. Ha ahhoz, hogy megtartsam, be kell avatnom őt mindenbe, amibe csak szükséges megteszem, de nem rajongok érte. Ami pedig a bútorokat illeti, egy ideig úgy döntöttem, nem rongálom még jobban meg őket, így tehát egészen biztos lehetek abban, hogy nem kell újakat keresni a régiek helyett. - Láttam rajtad és nem hibáztatlak - válaszoltam neki miközben újfent a múltra gondoltam. - Elég nehéz feldolgozni néha és nem könnyű - kifújtam a levegőt, amit eddig bent tartottam már csak megszokásból is. Nem kellett levegőt vennem, de most úgy éreztem, nagyon is szükségem van rá. - Hallottam már olyan mon... - javítottam ki magam, mert nem szerettem volna, ha sértésnek veszi a mondén kifejezést. - emberekről, akik nyitottak erre a világra, akik tisztában vannak a létezésével, de sosem gondoltam volna, hogy lesz szerencsém találkozni akár egyel is. - Érdeklődő pillantásokat vetettem felé, mint aki éppen mérlegel valamit, majd folytattam. - Nem lehetett könnyű gyerekkorod akkor - állapítottam meg. Elszomorított az a tény, hogy nem volt egy boldog, szeretetteljes élete. Egy olyan, amit igazán megérdemelt volna, mert úgy gondoltam, ő egy igazán kivételes személyiség és én személy szerint nem tudtam volna elengedni, a szülei helyében pedig nem biztos, hogy mindent úgy csinálnék, ahogy ők tették, hiszen láthatóan zavarja őt ez a téma. Figyeltem, ahogy csípőjét ringatva megy a sebét elrendezni. Vágytam arra, hogy itt legyen velem, bármivel marasztalni próbáltam volna, hogyha úgy döntött volna, hogy elmegy, de nem akartam esélyt adni, így összeszedtem amennyire csak lehet és vártam, hogy visszaérjen. - Rendben, örülök, hogy nagyobb baj nem történt - nyeltem egyet s ahogy közelebb ért hozzám éreztem édes illatát. Meglepett, ahogy átölelt, de nem toltam el magamtól, sőt, még tovább is akartam őt ölelni. Karjaimban szerettem volna tudni, ezért képes lettem volna bármire csak ő velem legyen. - Hmm - hümmögtem miközben szorosan magamhoz öleltem. Alkoholos poharam még mindig a kezemben szorongattam. - Ha vársz egy pár percet és megígéred, hogy többé nem nyúlsz üvegszilánkhoz, akkor lehet róla szó - kissé eltoltam magamtól, de csak annyira, hogy két kezem közé fogjam az arcát. Felemeltem arcát s a füléhez hajoltam. - Csak egy kérésem van ezzel az egésszel kapcsolatban - megvártam, amíg valamilyen válaszféleséget ad, majd folytattam. - Soha senkinek ne szólj erről és hogy tisztában vagy a másik világ létezésével is. Veszélyes tud lenni és nem vagyok hajlandó elveszteni téged! - Ígértettem meg vele majd megsimogattam.
Látó
ranggal rendelkezem
Alexandra Tate
all the stories are true
Tárgy: Re: VIP terem Szer. Aug. 26 2020, 22:22
Alexandra & Aiden
you're the answer to everything
- Ha nem jelenek meg teljesen hívatlanul, akkor most nem lett volna semmi. - Nem tudom, de talán ha tovább tartott volna a sötétben kicsit jobban magamra veszem. De mégsem okolhattam őt azért, mert nem volt őszinte, mikor én magam sem voltam teljesen. Azért ez koránt sem az a téma, amelyről egyszerű lenne beszélni bármilyen formában, bárkivel. Viszont őszintén bíztam benne, hogy együtt képesek leszünk ezen is túllépni. - Bízom benne, hogy nem fogsz, de ha gondolod, akkor valamit kitalálhatunk arra, hogy elkerüljük, ha mégis úgy alakul. - Biztos vagyok benne, hogy van valami gyengeség, amit ilyen esetben kihasználhatok. Na, nem mintha szívesen okoznék neki fájdalmat, de úgy gondolom, hogy nem kell féltenie engem. Elég kemény fából faragtak és, ha beavat a természetfeletti világ rejtelmeibe úgy gondolom semmi gond nem lehet. - Hát azért egy pillanatra lefagytam. - Fordítottam a tekintetemet az engem körülölelő káoszra. - De te vagy az élő példája annak, hogy mindaz, amit én láttam gyerekkorom óta az nem képzeletbeli volt. Nem vagyok őrült, mint azt ahogy a szüleim hitték, szóval én ezt inkább jó dologként könyvelem el, mintsem rosszként. - Nem szándékozom a szüleim házába rontani és az igazamat bizonyítani, hiszen úgy sem hinnék el. Ha meg a két szemükkel látták volna, amit most én valószínűleg sikítva menekültek volna el és egy életre bezárkóztak volna a lakásukba, amelyet utána sosem hagynak el és még engem is próbálnának rávenni, hogy zárkózzak be. Vagy embereket toboroztak volna, hogy lerombolják ezt az egész helyet. Egyik se szimpatikus a számomra így elég, ha én tudom az igazat, hogy tényleg nem vagyok őrült és most már kézzel fogható bizonyítékom is van rá. - Azért mégis csak kell. Kellemetlen helyzetbe hoztalak és ezt sajnálom. - Én sem szeretném, ha valaki mondjuk vattacukor illatot eresztene a szobába vagy tudjam is én. Jelenleg azt kívántam így ez volt az első gondolatom, de a lényeg ugyanaz. Ha valami csábít, akkor arra elég nehéz nemet mondani. Igyekeztem egyszerre alapos és gyors lenni, hogy mihamarabb visszatérhessek hozzá és ne adjak neki lehetőséget a menekülésre. Megkönnyebbülten engedtem ki a levegőt, amikor visszaérve láttam, hogy még mindig ott volt, miközben azt is észrevettem, hogy már nyoma sincs az általam kreált káosznak, mintha meg sem történt volna. - Persze. Az egész csak egy aprócska vágás. Remélem nem zavaró. - Habár nem vérzik át nem tudom, hogy még az apró vércsepp, amit esetleg könnyedén felszív a sebtapasz mennyire lehet figyelemfelkeltő. - Csak ennyit. - Azzal odasétáltam hozzá lassan és karjaimat a dereka köré fontam, hogy átöleljem, miközben fejemet a mellkasán pihentettem. - De még mindig tartom magam ahhoz, hogy moss fogat. - Persze az alkohol is hatásos lehet, de valahogy jobban érezném magam úgy. Jelen állapotban nem tudok arra gondolni, hogy megcsókoljam.
- Én nem figyeltem rendesen - mondtam miközben azon gondolkodtam, vajon mit gondol most rólam. Tulajdonképpen az egész az én hibám volt. Leginkább csak magamat okolhatom, hogy sikerült rám nyitnia az általam adott kulccsal. Ha az irodában lettem volna, megakadályozhattam volna ezt az egészet és most nem tartanánk itt. - Az sem érdekel, hogy kárt tehetek benned? - Néztem rá kérdő tekintettel. Ha az ő helyében lettem volna, egészen biztosan megpróbáltam volna elszakadni legalábbis egy kis időre, bár nyilván nem kalkuláltam bele néhány dolgot. Nem akartam megijeszteni őt, ezért inkább igyekeztem újra nyugodtan beszélgetni. - Nem akartalak megijeszteni - sóhajtottam. - Csak egyszerűen nem tudom felfogni, hogy miért nem akadtál ki azon amit láttál vagy legalábbis miért nem ijedtél meg tőlem, amikor... szóval amikor benyitottál. Már szegény asztalt sajnáltam, hogy ki kellett bírnia engem, miközben épp igyekeztem megnyugtatni magam. Akaratlanul is eszembe jutott, amikor először tudomást szereztem arról, hogy legendák mégpedig tényleg léteznek. Ledöbbentett és nem is tudom... talán képes lettem volna elfogadni a tényt, hogy léteznek, de hogy azután átváltoztatott, az már egy egészen más dolog. Nem tudtam mit mondhatnék, ami nem sokszor akadt meg velem hiszen a munkám során szükségem volt arra, hogy megértessem magam az üzleti partnerekkel többek között. - Ne kérj bocsánatot ez miatt - nem vettem levegőt, nehogy olyan illatokat érezzek, amiket nem szerettem volna, pláne most nem és pláne tőle nem. Örültem, mikor egy kis időre magamra hagyott, sikerült kissé összeszednem magam. Mindaz idő alatt, amíg kiment, hogy elláthassa sérülését, már jött is az egyik itt dolgozó és gyorsan feltakarította, amiért nagyon is hálás voltam. Nem tudtam még megszólalni, így csak bólintottam neki, hogy menjen ki és hogy semmi másra nincs szükségem. Felálltam és a bárpulthoz sétáltam, hogy keressek magamnak valamilyen töményt. Nem volt hatással rám, legalábbis közvetlenül nem, így nem kellett félnem, hogy ha sokat iszok, szédelegni fogok. Miután kiöntöttem egy pohárral, rögtön lehúztam a másodikat is. - Minden rendben van? - Néztem rá jobb kezemben egy pohár alkohollal. Elkezdtem aggódni a kis seb miatt, amikor megvágta az ujját s most, hogy végre valamilyen szinten megnyugodtam közelebb mertem hozzá menni. - Kérsz valamit? - Kínáltam meg ezzel is elkerülve a komolyabb témákat egy kis időre.
Kezdőlap
Ha nem hittem volna abban, hogy létezik egy világ rejtve a sajátunk mögött mindvégig, akkor talán egy kicsit most félnék. Viszont az, hogy ő bebizonyította a létezését és mindeközben olyan érzéseket keltett bennem, amelyeket még sosem tapasztaltam egész életem során arra merek következtetni, hogy a sors keze volt a dologban és nekünk egymásra kellett találnunk. Olyan válaszokat hordozunk magunkban, amelyek egymás kimondatlan kérdéseivel tökéletes passzolnak. 
- Ha nem jelenek meg teljesen hívatlanul, akkor most nem lett volna semmi. - Nem tudom, de talán ha tovább tartott volna a sötétben kicsit jobban magamra veszem. De mégsem okolhattam őt azért, mert nem volt őszinte, mikor én magam sem voltam teljesen. Azért ez koránt sem az a téma, amelyről egyszerű lenne beszélni bármilyen formában, bárkivel. Viszont őszintén bíztam benne, hogy együtt képesek leszünk ezen is túllépni.