Keserű szájízzel fogadom feleletét a halandókat, legalábbis a megfejthetetlenségüket övező kedvtelését illetően. Soha nem leltem gyűlöletemet a Tavaszudvar népében, azonban könnyed megfeledkezni a tél birodalmában arról, szomszédságunk miféle kétszínű mód rajongja a mondéneket. Ezen jellemvonásukat nem szívlelem különösképpen, bár van valami egészen elragadó abban, milyen mézes-mázos bájjal képesek a kelepcéjükbe csalni az ostoba embereket. Hiába, egy tőről fakadunk, a kegyetlenség éppen úgy ott lappang bennük; amíg minket palástként, nyíltan körbeölel, addig őket alattomos méregként ösztönöz belülről.
- Nos, azzal semmiképpen nem kerülnek közelebb az érthetetlen világhoz, ha pusztán bámulják a belőlük hátramaradt szeleteket - hangomból nem célom kiűzni a gúnyt, nincsen okom mást hitetni a tündérrel, mint amit hiszek s gondolok. Nem azért kerestem fel, és kutattam évtizedeken át, hogy szövevényes elmejátékokat lejtsek vele, noha puszta valónknál fogva elkerülhetetlen, ne csússzon némi szórakozás az ügyünkbe.
Tenyerembe helyezett, karcsú kezét elegánsan emelem az ajkaimhoz, amelyeknek hűvös érintésével ajándékozom leheletvékony, sima bőrét. Mosolyra fakaszt a tudat, mennyien becsülnek minket alá pusztán törékeny megjelenésünk okán, hányan estek már áldozatul kerek e világon a túlzottan hamari feltételezéseknek. Vajon az ő báját miféle lelkek sínylették meg?
- Nincs okom elhallgatni előled az igazságot - felelem, mialatt elengedem kacsóját, és felegyenesedek enyhe görnyedésemből. Való igaz, semmi haszna nem lenne elkendőzni a kilétemet, főként, hogy éppen az anyámról van szó, aki - amennyiben hihetni lehet a csiripelő madaraknak - az előttem álló udvarhölggyel ápolt baráti viszonyt. A Királynőtől sem tartok különbül, révén, korábban már felkeresett a mondénvilágban, tudomása van hát itteni tartózkodásomról. - Inialos volnék, az Ellenudvar hercege - mutatkozok be illedelmesen, s nem kevesebb büszkeséggel. Fényében annak, máskülönben kényszeresen kell rejtegetnem valódi kilétemet, egészen üdítő érzés effajta egyenességgel kinyilatkoztatni a rangomat. Nem állíthatnám, hogy az utóbbi időben túl sok tisztelet övezett volna, legyen szó az emberek otthonáról, vagy éppen a sajátoméról. - Amennyiben nem csaltak tévútra, benned Kaelie-nek örvendhetek. Drága hölgyem, mondd, ismerősen cseng a nevem? - érdeklődök nyílt őszinteséggel, remélve, valóban a megfelelő udvarhölgyét sikerült megtalálnom a Tündérkirálynőnek, s nem vezettek félre örömmel csicsergő madárkái.

A régi használtati tárgyak, tálak, kanalak, de még a pénzérmék sem érdekelnek annyira, hogy egy helyben toporogjak, így inkább a festmények felé veszem az utam. A megnyitónak annyi előnye van, hogy a meghívottak nagy része, ha nem is műértő, de mondénokra kevéssé jellemző elegáns modorral leplezi tudatlanságát. Persze mulatságos lenne ezeket a karót nyelt mondénokat tündérbor hatása alatt látni.
Elkaptam egy poharat a mellettem elsuhanó tálcáról. Nem szükséges ahhoz pincérnőnek lenni, hogy megállapítsam, hogy az itt felszolgált pezsgő illata messziről sem emlékeztet semmi minőségire, így inkább bele sem kóstolok az italba. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha vámpír vendégek is vannak, akkor kell lennie jobb felhozatalnak is. Az ő érzékszerveik fejlettebbé teszik őket, hogy egy jó bort vagy pezsgőt igazán értékelni tudjanak, még ha a mondén étkekkel nincsenek is jó viszonyban. Egy tálcán az orromba nyomnak egy adag lazacos falatot és az én gyomrom is felfordul. Az általában nem zavar, ha nekem kell felszolgálnom állattetemeket, de arra, hogy valaki komolyan úgy gondolja, hogy én ilyet elfogyasztanék, csak émelygően tudok tekinteni.
- Nem köszönöm. - hárítom el az összes udvariassággal, amit csak a hangomba tudok préselni, majd a pincérnő üres kezébe nyomom a tele poharamat. - Ha jól sejtem, ennél jobb évjáratból is tudnál nekem hozni, igaz szépségem? - bár a lazac szaga émelyít, incselkedve közelebb lépek hozzá és elérem, hogy elpiruljon, morogjon valami olyasmit az orra alatt, hogy "máris utánanéz", aztán hagyom elmenni.
A falon lógó festmények mellett ebben a teremben is bőven akadnak egyéb tárgyak. Valamelyik magát kreatívnak valló mondén úgy állította össze a kollekciót, hogy az "utazás" témába préseljen mindent. Találó átfogó megnevezés az innen-onnan összelopott és kölcsönzött tárgyak sokaságára.
A pillanat törtrészéig arra gondolok, amikor érintést érzek a derekamon, hogy a pincérlány igen felbátorodhatott, de legalább gyors volt. Csalódásom viszont nem egészen kellemetlen
- Pontosan az ilyen megfejthetetlen rejtvényeik miatt kedvelem őket. - mosolygok a férfire, akinek sikerült meglepnie a hirtelen felbukkanásával. - Úgy sejtem, tudatlanságuk ellenére hatással van rájuk az a világ, amiről nem is sejtik, hogy benne élnek.
Megjelenéséből első pillanatból is arra következtetek, hogy nemesi származású, vagy legalábbis magas rangú tündér, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem találkoztam még vele. Noha rengeteg tündért ismerek az Udvarból, mindenkire természetesen nem emlékezhetek, de egy ilyen kék szempárt megjegyeztem volna. Ahogy tekintetét vigighordoza a termen, én büntetlenül bámulhatom. Mert valami ismerős van benne, amit akárhogy próbálkozom, nem tudok hova tenni. Ha az Ellenudvarból jött volna, nem hiszem, hogy ilyen udvariasan közelített volna meg. Ámbár, most hogy a királyuk a királynőmmel tárgyal, lehet, hogy más a helyzet és megváltozik a viszony a két udvar közt?
- Örülnék a társaságnak - felelem őszintén, mert eddig elég unalmasnak bizonyult ez a megnyitó, de a férfi tündér megjelenése megfűszerezheti  dolgokat -, főleg, ha még azt is elárulnád mellé, hogy kit köszöthetek benned. - helyezem kecsesen kézfejemet a felkínált hosszú, hűvös ujjak közé. Vékony bőrünk átlátszó ragyogására és az alatta futó hideg színű erek sokaságára senki nem figyel fel a teremben, a legtöbbjük előtt amúgy is rejtve van. Ha megmondja a nevét, abból már valószínűleg képes leszek őt hova tenni a tündérbirodalmon belül, de ha nem, akkor is egy szórakoztató estét tölthetek vele, hisz, mint a legtöbb fajtánkbeli, imádom a talányokat.

 

- Uram, ha még egyszer szólnunk kell, akkor attól tartok, kénytelen leszek felszólítani a távozásra - a jeget is átszelő pillantásomat sietősen kapom a percek óta a nyakamban lihegő alakra, akinek valamilyen érthetetlen oknál fogva teljesen szőrtelen, dísztelen a feje. Néhány kínzó momentumig ürességtől csillanó íriszeit figyelem, majd számat kelletlen oldalra húzva, elemelem a kezemet az egyik ékes, évszázadokat megélt tőrről. Nem mintha szándékomban állt volna elcsenni a tárgyat, ez a kifejezés egyébként sem herceghez méltó, azonban nem fér a fejembe, mi értelme van bármit közszemlére tenni, ha azt megfogni és alaposabb tanulmányozás alá vetni tiltott? A mondének, s az ostoba szabályaik.
- Értetlenül állok előttetek, emberek… - jegyzem meg csöndesen. Igaz, a közelünkben nem akad lélek, aki végett indokolt lehetne a túlzott körültekintésem - elvégre még csak szivárognak befelé a megnyitóra hivatalos személyek -, mindenesetre jobb elkerülni a feltűnést. Mármint a jelenleginél is nagyobbat.
- Tessék? - bamba arckifejezéssel mered rám, noha megrezdülő szájából s a halántékán kidülledő érből arra következtetek, kezdi elveszejteni a türelmét. Nos, barátocskám, ezzel nem vagy egyedül.
- Mindegy is. Most jól figyelj rám - kérem ellenvetést nem tűrő, mégis lágyan búgó hangomon, mialatt mélyen a szemeibe nézek. - Békén hagysz, nem jössz többet a közelembe sem, hanem elmész valami rejtett szegletébe ennek a kócerájnak, és az ujjaid levagdalásával fogod elütni a maradék idődet, amíg el nem vérzel - szűröm a fogaim között az utasítást, mely bájolással ölelkezett, a hatás pedig nem marad el. Szaggatottan bólint egyet, majd engedelmes öleb módjára távozik a közelemből. Egy idiótával kevesebb…
Feszült sóhajjal igazítom meg magamon a kényelmetlen mondén gúnyát, amit elvileg egy ilyen eseményre ildomos volt felvennem az elvegyülés érdekében, majd felhagyva a tőr mustrálásával, a lassacskán duzzadó vendégsereg közé libbenek. Nem hiába vetemedtem ilyen elvetemült küldetésre, egy bizonyos tündért keresek, akinek sem a kilétére, sem a nevére nem volt könnyű rábukkannom. Hosszú évtizedekbe tellett a kutakodás az Udvar hölgyei között, ám végre már tudom, kit kell keressek a kérdéseim megválaszolásához.
Feszült sóhajjal és undorodó grimasszal tolok el egy elém emelt, bugyborékoló alkoholtól bűzlő poharakkal teli tálcát, majd egy kihívó ruhába öltözött embernőt is kénytelen vagyok arrébb hessegetni, mikor félreérthetetlen ajánlatokat búg a fülemnek. Általában kedvemet lelem a velük való játszadozásban, viszont az egyedüli nő, akire szükségem van, az a terem másik végében ácsorog, falatnyi ruhában hirdetve földöntúli szépségének minden vonzó, kellemes domborulatát. Angyallal és démonnal keveredő vérét le sem tagadhatná, hegyekben végződő fülein túl körbelengi holmi elegáns báj, és a népünkre oly’ jellemző hívogató pajkosság, melynek veszélyeit jótékonyan leplezik a finom vonások. Az Ellenudvarban is akadnak gyönyörű teremtések, főként az udvarhölgyek között, de kétségtelenül a Tavasz birodalmában virágzanak a legritkább példányok. Óhatatlanul elűzetik belőlem a korábbi feszültség, ajkaimra lágy mosoly kanyarodik, mialatt átszelem a köztünk húzódó, néhány méternyi távolságot. S mihelyst mellé érek, nem átallom végigfuttatni hűvös ujjaimat a derekán. Pusztán néhány kósza momentum, míg szembe nem kerülök vele, azonban abba mindennemű tetszésemet belesűrítem.
- Egészen különös és érthetetlen szokásoknak adóznak az emberek. Megemlékeznek arról, amit nem tapasztalhattak, csodájára járnak annak, amit soha nem érthetnek. Mi értelme van hát mindennek? - tekintek körbe a kiállított tárgyakat vizslató halandókon, akik hosszú perceket képesek egy-egy letört s máskülönben felismerhetetlen hajódarabka előtt ácsorogni. Képtelen vagyok hosszan időzni megfejthetetlen cselekedetük szemrevételezésével, hamarost visszafordítom hát figyelmemet a méz szőke tincsekkel megáldott tündérre.
- Hölgyem, üdítő végre valakit a népünk közül is itt látni. Nem bánod, ha társaságodul szegődök? - kérdezem udvariasan, miként tenyeremet kínálom törékeny kacsójának, egy kézcsók ígéretét bújtatva a mozdulatomban.

Semmi sem örök, de minden állandó. Az emlékeknek illata van, színei, sokféle formája. A rég elfelejtett dolgoknak pedig az a szokásuk, hogy ott hagyják lenyomatukat tárgyakon, amik hordozzák őket. Persze a teljes történetet nem mesélik el, de egy érzést, egy pillanatot kiragadnak a végtelen folyamából és magukba zárják - egy darabig.  
A mondénok képtelenek úgy tekinteni az időre, mint mi, tündérek, hiszen nekik olyan kevés adatott belőle, de még ők is rájöttek, hogy vannak tárgyak, amiket megéri megóvni, mert értékesek. Ezeket régen csak gyűjtögették, saját kollekciókat hoztak létre, legfeljebb ismerőseiknek, rokonaiknak mutogatták büszkén. Mintha bizony az ő kezük munkája lett volna egy egy tárgy. Pedig gyakran fogalmuk sem volt, miről is vallják pontosan, hogy a birtokukban van.
Ez a része most sem változott, bár most tömegek elé tárják, úgynevezett múzeumokban, kiállításokon mutogatják az elmúlt időt magukban hordozó tárgyakat. Abban nem vagyok olyan biztos, hogy attól, hogy tátott szájjal bámulnak régi használati tárgyakat meg alkotásokat, okosabbak és műveltebbek lesznek, de az kétségkívüli, hogy a fejlődő módszereikkel még jobban képesek ezeknek a tárgyaknak a megőrzésére. Minden körmükkel kapaszkodnak a maradandó illúziójába.  
És hogy mit keres egy udvarhölgy a tündérek udvarából egy mondén kiállítás megnyitóján?
Egy szeletet abból a helyből, amit egykor otthonomnak neveztem. Az Amerikai történelem nem elég régi az itteni mondénoknak, hogy beérjék vele, így a gazdag Európa kelta kincseinek töredékét hozták ide, hogy a new yorki közönség megcsodálhassa őket. Tárgyakat, festményeket, amik részben az elmúlt Angliát ábrázolják.
Nem szeretek az elmúlt dolgokon rágódni, túl sok fájdalmat tudnak az emlékek felkavarni bennem. Néha viszont van egy pár ilyen esemény, mint ez is és elfog a nosztalgia iránti vágy. Lehet csak a jóra emlékezni és kizárni a fájdalmat? Vagy az elmúlás önmagába foglalja a gyászt?
Akárhogy is, nem mulasztanék el egyetlen alkalmat sem, hogy valami elegáns, drága anyagra váltsam a pincér kötényt, ha emellé pezsgőt is szolgálnak fel, annál jobb.
Partner nélkül érkezem. A Taki's Diner nem az egyik legpuccosabb hely, így nem hiszem, hogy bárkivel összefutnék itt a törzsvendégek közül, bár azt nem kétlem, hogy egy-két vámpír meg fog jelenni. Ők is tudják értékelni a régmúlt idők lenyomatát magukon hordozó tárgyakat, meg a művészetet. De bízom eléggé a saját képességeimben, hogy társalgást kezdeményezzek, ha éppen hiányozna a társaság. Rövid ruhám alól kibukkanó hosszú lábaimmal feltűnő jelenség vagyok egyébként is, nem kétlem, hogy hamarabb lépne hozzám oda valaki, mint hogy elunnám a magányom.