- Tisztában vagyok vele, hogy előbb-utóbb az én időm is véget ér, csak remélem, hogy kapok még előtte 25 jó évet. Egy halhatatlan lény életében ez semmi, engem viszont pontosan ennyi választ el a leghosszabb életű címtől - oké, valószínűleg ha pontosak lennénk, akkor inkább 18-20 között jönne ki az eredmény, de ennyire nem akarom kicentizni. Nix nagyjából száz évvel volt idősebb nálam, vagy kevesebbel, velem ellentétben nem született olyan helyzetben, ahol esély volt feljegyezni a pontos időpontot és csak tippelni tudod jó néhány esemény alapján, a halálára viszont pontosan emlékszem, mert éreztem. Ahogy nagyjából minden erősebb mester a világon. Majdnem kilencven éve történt, így a valós korommal a határon állok és gyűlölnék ott ragadni. Ezt az egy utolsó címet még megérdemlem, szerintem. Hogy utána mi lesz? Fogalmam sincs, lehet, hogy én magam keresném meg Asmodeust, akinek nem esik nehezére a gyilkosság. Vagy találnék egy újabb célt. Esetleg egy szerelmet, aki miatt élni akarok még egy ideig. Nem vagyok jós, nem tudom, csak gondolkodom magamban és hangosan. A bukottat is csak félig követem nyomon, de ő sem az a fajta, aki ezt zokon venné. Mégis, van egy furcsa érzésem vele kapcsolatban. Ő elsősorban nem gyilkolni jött ide, hanem beszélni. Megtudni azt, amire kevesen kaptak lehetőséget. Legyen hát...
- Én pedig viszonoznám. Selene vagyok, a kígyónyelvű boszorkánymester. Valaha I. Selene Neotera Ptolemaios, születési jogán Numídia és Mauretania hercegnője, Egyiptom örököse, saját jogán Alexandria és Egyiptom főboszorkánymestere, az ősi nyolcak egyike, a Spirál Labirintus támogatója, és így tovább még vagy pár percig. Cím halmozásból én sem voltam soha gyenge, de gyermekem nincs - zárom rövidre, miközben felemelkedem ültömből és a szemébe nézek. Igen, tényleg egy warlock vagyok csak, de olyan vérvonallal, amelyet évezredekig nem felejtettek el és nem is fognak soha már. Apám pedig nem gyenge kezdéssel indított, amikor első gyermekét egy ókori királynővel nemzette. A vérvonalam elméletileg kihalt az időszámításunk szerinti negyvenes években az öcsém halálával, de igazából hála nekem, jóval tovább bírta mint bármelyik másik egyiptomi dinasztiáé. Ez az egyik oka, hogy nem őrültem meg, soha. Mindig volt, amibe kapaszkodhattam, bukottak, akik végig kísértek az életen és egy olyan család emléke, amelyet a világnak nem engedtek elásni a sivatag homokjába a városokkal együtt. - És ha már itt tartunk, megmagyaráznád, hogy érted, hogy Azazel elrejtette a húgomat előled is? Azt hittem, a mágiája csak engem nem enged hozzá - hogy el kellene titkolnom a csalódásomat a témában? Nem fogom, bár sejthettem volna, hogy valami ilyesmi lesz az egész vége. Apám előtt kevés dolgot tartottam titokban és a kapcsolatom egy másik bukottal nem tartozott ide. Ahogy néhány rajongóm létezése sem. Vajon hányan ölték volna meg közülük, hogy nekem kedveskedjenek? Anélkül is, hogy kértem volna. Megértem a mágiáját ebből a szempontból. De mégis... pocsék érzés tudni.

A csillagok elvarázsolnak, figyelem, ahogyan egymás után bukkannak fel az éjszakai égbolton és kezdik el kirajzolni a különböző alakokat. Nem mondom, hogy jó csillagász lennék, igazából az egész asztronómia soha nem érdekelt, főleg, mert nagyrészt emberekre van szabva mindenestül a dolog, de azért a legfontosabb csillagképeket fel tudom ismerni az éjszakai égen és jó néhány megnevezésükkel is tisztában vagyok. Hamarosan pedig itt lesz az egyik legnagyobb távol keleti ünnep, a találkozás. Gyönyörű történetek vannak a keleti mitológiában két csillagkép, a Vega és Altair szerelméről. Ha jól emlékszem, akkor Vega jelképezte az istennőt, aki halálosan beleszeretett egy férfiba, de valamilyen mulasztásuk miatt egy folyó választotta el őket. Ez a folyó a Tejút a mese szerint és mivel az istennő sírása meghatotta a többi istenséget, engedélyezték nekik, hogy évente egyszer, a hetedik hónap hetedik napján együtt lehessenek. A mese több tucat változata terjedt el Kínában, Japánban és Koreában, így július elején hatalmas ünnepségeket rendeznek ezekben a városrészekben, melyeket főleg a szerelmesek és szerelemre vágyók szerveznek. Igazából kép ünnep is van, egyik a naptárév szerinti, amelyet a bevándorlók követnek, a másik az eredeti ünnep, amelyet a holdnaptár alapján és később tartanak az anyaországokban. Mindkettő a maga módján gyönyörű és ellentétben a többi ünneppel, amelyet tartanak a különböző népek, őt nem félnek színekkel és fényekkel bevonni a városrészt. Imádom a változatosságát!
A gondolataim elszállnak, egy, évekkel vagy évszázadokkal korábbi alkalom emlékei bukkannak fel a szemem előtt, amely alatt boldog voltam. Hagyományos ruhában, egy maszkot viselő férfival éltem át, de a részletek olyannyira elmosódnak, hogy fogalmam sincs, ki volt az. Valószínűleg a férjem. De melyik?
Merengésemből léptek zaja riaszt fel és automatikusan fordulok hátra, hogy lássam, ki jött ide hozzám. Mert olyan nincs, hogy még valakinek kedve támadt egy random éjszakán meglátogatni a Brooklyn híd egyik tartópillérének tetejét. Az emberek ennyire nem halálvágyóak. A folyóba magáról a hídról csapódva is öngyilkosnak lehet lenni, az éjszakai bázisugrás viszont extrém sportnak nem elég látványos. Mielőtt azonban tovább filozofálhatnék a szemeim felmérik a férfit, sötét öltözékét, komor és erős auráját, és a szemeit is. Még ebben a halvány fényben is látom, ahogy csillognak, méghozzá nem is akármilyen színben, hanem angyaltisztán. Ezt a színt csak egy maroknyi bukott, a pokol hercegeinek egy része kapta meg, és néhány szerencsés leszármazottjuk, mint amilyen én is vagyok. Egyetlen igazi külső jegyem, amelyet Azazelnek lehet tulajdonítani, ezek az égkék golyók. Az övé más árnyalat, zöld és sárga, egészen macskás. Majdnem teljesen olyan, mint... Magnusnak. Fenébe!
- Azazel azon lánya, akit a saját büszkesége okán tart. Ha azt akarod tudni, kit védelmez, a húgomat keresd! Annyira félti tőlem, hogy elrejtette a mágiám elől - válaszolok őszintén és hidegen, mert felesleges lenne hazudnom neki. Tudná. És így nem is kell eltitkolnom a dühöt, amit érzek már a gondolatra is, hogy ő létezik, apám pedig takargatja előlem. Pedig megígértem, hogy nem pusztítom el. Szerintem már akkor is sejtette, hogy azt az esküt, hogy mást nem küldök rá, nem fogom letenni. Annál jobb diplomatának nevelt...

A szél süvít, elég erős, hogy magával ragadjon bármit, ami nincs elég jól kifeszítve vagy leszögelve itt. A hajam az egyik játékszere, nem tudom annyira a fülem mögé tűrni, hogy egy-két perc után ne kapjon újra bele és próbálja meg összekuszálni. Mindegy, a tincseim sok mindent túléltek már, nem fogja éppen egy kisebb orkán okozni a vesztüket. Ellenben így láthatom, milyen az, amikor tényleg kifeszülnek, a teljes hosszukban a levegőben játszanak. Az éjszakai égbolt mellett a színük még vörösebb, majdnem vérszerű árnyalatot ölt és ezen még a távolról ide szűrődő fények sem változtatnak. Mert itt, a Brooklyn híd tetején ilyenkor már nincs világítás, senki sem gondolná, hogy van olyan őrült, aki hajlandó felmászni bármi miatt. És nekem sem a fejemmel van baj, csak egyszerűen hiányzott az égbolt és a csillagok fénye, amelyet New Yorkban kizárólag hatalmas áram szünet vagy valami extra magas hely adhat meg. És nem fogom lecsapni a fél város, köztük több kórház áram ellátását csak azért, mert érdekelnek a csillagok. Egyébként is, ezek, amelyeket most látok már csak a negyedjét teszik ki azoknak, amelyeket megszokhattam abban a korban, amikor a fáklyaláng és az afrikai égbolt volt az éjszakám felügyelője. A légszennyezés és a sok füst mindent tönkre tesz a csodálatos látványból, amikor megajándékoz egy másikkal. Innen fentről lenézve a városra millió lakás világító ablakát láthatom, ezer színű fénybe borulnak az utcák, terek és épületek attól függően, éppen minek adnak otthont. A közlekedés zaja nem hallatszik fel túlságosan, halvány dünnyögéssé szelídül, miközben a peremen ülve nézem a víztükröt. 85 méter, ha jól emlékszem, ennyire van tőlem, bár nem tervezem pontosan lemérni vagy kipróbálni, milyen érzés belezuhanni. A lejutásra más terveim vannak, pontosabban csak egyetlen, egy apró, fekete hátizsák, benne ejtőernyővel. Bázisugró felszerelés, mondhatni. Megfelelő cipő mellett gyakorlatilag mindenben lehet próbálkozni vele, bár talán érdemes megfontolni, hogy ne szoknyában tegye az ember. Ennek megfelelően a lábaimat szűk, fekete farmer melegíti, a testemet egy különleges felső öleli körbe és hamarosan készen leszek lejutni is. Csak előtte még akarok néhány percet itt, magamban. Ilyenkor, a gondolataimba mélyedve még a hideg sem zavar...

Tudom jól, hogy nekem is megvoltak a magam elvárásai a világgal kapcsolatban, de mivel túlságosan is bonyolult körülmények közepette volt szerencsém megismerni és belecsöppenni az egészbe nem igazán volt lehetőségem gondolkodni ezeken. Ezért inkább el is engedtem a fülem mellett a nevetését. Mindenkinek valahogy fel kell dolgoznia ezt az egészet. Ha Ő humorral próbálkozik, akkor legyen. Én azonban nem találom ezt valahogy viccesnek. Mégis egy halovány mosolyt azért megejtek, hogy ne hozzam rá teljesen a frászt.
- Nincs titkos alagút, de hidd el annál sokkal lebilincselőbb lesz az egész, ha meglátod. Amúgy portálokkal is el lehet jutni a környékre, de mivel nem vagyunk boszorkánymesterek ezért elég bonyolult lenne. - Mondjuk azért nekem is megvan a magam tehetsége, hiszen volt amikor én magam nyitottam portált, de az sem sült el feltétlenül jól ezért inkább nem próbálkoznék vele. Meg azért nem is hiszem, hogy jó ötlet lenne őt átrángatni rögtön egyen.

- Hmm.. Még csak véletlenül sem volt ismerős? Mármint a nő, aki a nevedet suttogta? - Nem tudom, hogy miről lehet szó, de azt hiszem erre leginkább a Néma Testvérek tudnak választ adni ahhoz, hogy először hozzájuk cibáljuk el a fiatalembert még szót kell váltanom Alec-el, aki talán többet tudna hozzáfűzni, mint én. Fura, hogy jelen pillanatban vele kommunikálok a legtöbbet, amikor a kezdetekben vele volt a legnehezebb a kapcsolatom.  
 

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd pont én fogok bevezetni valakit az árnyvilágba. Olyan szürreális ez a helyzet mégis valósnak tűnik. Nagyon úgy látszik, hogy fogalma nincs semmiről. Talán a rajta lévő tetoválások helyettesíteni akarták mindazt, amit magára ölthetett volna rúnákkal. Hiszen én sem voltam teljesen elzárkózva az árnyvilág elől. Nekem is megvoltak a rajzaim, amelyeken keresztül, ha akaratlanul is, de szüntelenül kifejeztem magam. Talán nagyobb szükségem volt arra, hogy ilyen módon kifejezzem magam, mint azt gondoltam.
- Akkor nincs több kérdésem. - Ha biztosan kíváncsi arra, hogy mégis honnan származik, akkor megmutatom neki. Bár nem hibáztathatom, hiszen én is olyan szinten fejest ugrottam mindenbe, hogy arra sem gondoltam egy percig sem, hogy mi lesz, ha vissza akarok térni az életembe.. Ha újra a szürke, mondén hétköznapjaimat szeretném élni. De azt hiszem már akkor is sejtettem valahol mélyen, hogy ez soha nem fog bekövetkezni. Hogy ez valami olyasmi, ami abban a pillanatban megszakadt, hogy elveszítettem anyut. Hogy kicsúszott a kezeim közül és vele együtt minden, amit valósnak hittem. A világom darabokra hullott az egyetlen tartókapocs csak Simon maradt, de vele sem volt semmi sem egyszerű. Hát miért is lett volna? De erre akármennyi idő sem lenne elég, hogy felkészüljön az ember. Jobb a lehető leghamarabb túlesni rajta. Mint egy ragtapasz esetében.
- Én a sétára voksolnék. Úgy sincs olyan messze. - Nem hiszem, hogy taxit kellene hívni vagy ilyesmit, mert szerintem még a rendőröket is ránk hívná, ha egy az Ő szemszögéből romos épülethez állítanánk mi ketten. Annak valahogy egyáltalán nem hiszem, hogy jó vége lehetne.  
 

Látom rajta a rémületet, amit egykoron én is éreztem. Az egész világom a feje tetejére fordult és még csak semmit nem tehettem ellene. Sosem gondoltam, hogy valakit egykoron majd nekem is végig kell vezetnem ezen az úton, de talán nem is találkozhatott volna jobb személlyel. Bár én sem igazán vagyok az árnyvadászok nagy valakije, hiszen a világ hiába érződik jobban a sajátomnak, még mindig idegen. Rengeteg dolgot kell tanulnom, mielőtt azt mondhatnám, hogy képes lennék bevezetni őt egy olyan világba, amit én is még csak éppen, hogy ismerek.
- Rengeteg dolog van a világban, amiről fogalmad sincs. A démonok is köztük vannak, de idővel majd rájössz. - Elmosolyodom, mintha ezzel is csak bátorítani akarnám arra, hogy nem olyan rossz ez az egész. Veszélyes az egyszer biztos, de jobb az, amikor az igazság ölel körbe és nem hazugságok hálójában kell mozognod.
- Kérésed számomra parancs. - Elmosolyodom majd a zsebembe süllyesztem az irónomat és elindulok az intézet irányába. Érzem az alkohol szagot, de nem szólok semmit sem. Valószínűleg én is pontosan így tettem volna, ha ennyi idősen jövök rá a valóságra. Mondjuk kérdéses, hogy akkor lett volna nálam ilyen kis flaska üveg, amiben a piát hordozom magammal. Vajon ki lettem volna ennyi idősen, ha nem ismerem meg az árnyvilág rejtelmeit? Talán már gyerekeim lennének? Ezt már sosem fogom megtudni.

Látszott a tekintetén, hogy szinte semmit nem hisz el abból, amit mondok. Én is így tettem volna, ha nem a saját szememmel látom az elpusztított otthonunkat és a démont, ami kis híján az életemet követelte. De legyőztem. Persze nem teljes egészében, hiszen az utolsó löketet Jace adta meg neki mégis az ösztöneim, az árnyvadász létem nem hazudtolt meg engem. Hiszen, ha egyszerű mondén vér csörgedezik az ereimben nem biztos, hogy olyan könnyedén megemésztem mindazt, amit láttam és abban a pillanatban történt.
- Nem viszem sehova az árnyékod, de ha egy démon bújna meg mögötted, akkor valószínűleg őt már igen. - A kiképzésemet sikeresen teljesítettem. Szinte már vártam, hogy egy kitűzőt tegyenek a mellkasomra vagy valami, hogy igen is árnyvadász vagyok. Még most is elég nehéz elhinni, hogy mindez azzal kezdődött, hogy elmentünk egy klubba. Ha továbbsétálunk, vagy másik helyet választunk a szülinapom ünneplésére, talán minden másképp alakul.
- A New York-i intézethez. Ott pedig segítenek kideríteni, hogy ki is vagy valójában. - Bár velem koránt sem volt egyszerű dolguk, úgyhogy én azt gondolom vele sem lesz olyan egyszerű nyomot találni arra, hogy kicsoda. Bár az is lehet, hogy róla van tudomásuk. Sosem lehet tudni. Én pontosan tudom, hogy milyen rossz, mikor nem tudod igazán, hogy hova tartozol. A legkevesebb, hogy megpróbálok rajta segíteni.
- Nem muszáj megmenteted a világot. De úgy gondolom jobb tisztában lenni azért, hogy miért látsz engem, mikor senki más nem. - Tetoválások borítják szinte az egész testét, ahol rúnák is lehetnének. De egyetlen egy sincs rajta. Talán ez valami pótcselekvés akart lenni a részéről, amit mindeddig elnyomott magában? Válaszokat tőlem nem fog kapni, de biztos vagyok benne, hogy Alec tud segíteni az ügyben.
- Gyere, menjünk. - Intettem neki, majd pedig mikor körülnéztem, hogy jelen pillanatban senki nem figyel az irónomat a kezembe véve fedtem fel magam a világ többi része előtt. Csakhogy ne tűnjön teljesen idiótának. Az irón, ahogy égette a bőrömet már inkább töltött el melegséggel, mint fájdalommal.