Minden szövetségben vannak apró, kis betűkkel feltüntetett feltételek. Azt hiszem ez is pontosan ilyen volt. Szükségem volt valami biztosítékra, hogy a tervét végrehajtja, hogy tartani fogja a szavát. Őket nem kötelezi az igazmondás átka, hazudhatnak a szemünkbe gondtalanul. Mi is tulajdonképpen ezt csináljuk. Legalábbis szerintünk, de igazából csak újra meg újra megkerüljük az igazságot.
Látszott rajta, hogy mennyire ideges és habár egy kicsit szórakoztatott is bosszantott, hogy milyen hangnemet mert megütni velem szemben.
- Nem hiszem, hogy okot adtam volna arra, hogy azt gondold ilyen hangnemet megengedhetsz velem szemben, árnyvadász. - Szándékosan nem a nevét mondom ki ezzel is kicsit lekicsinyítve, hogy még arra sem vagyok hajlandó, hogy a nevét megjegyezzem.
- Talán nem fogalmaztam elég érthetően ez koránt sem kérés volt. Neked itt a helyed az udvarban. Velem. Talán elfelejtette Sebastian megemlíteni a szereped? - Akaratlanul is ravasz mosoly kúszik az arcomra, hiszen megbeszéltük, hogy a fiú hátramarad számomra egyfajta biztosítékként. Persze, ha elmondta volna neki, akkor ide se jött volna. Az is teljesen biztos.
- Az alku része vagy kedvesem. Az udvaromat pedig nem hagyhatod el, nem csatlakozhatsz a pokoli bagázshoz. - Nem tudom mennyire lehet fontos neki ez az árnyvadász, ha képes volt őt sorolni a feláldozhatóak listájára. De azért, ha tovább bosszant még a végén kénytelen vagyok őt egy kicsit megkínozni, ami talán nem lenne az alkunk része, de amiről nem tud az nem fáj. S, amúgy is a Pokol egyik dimenzióját birodalmát kívánja uralkodni, míg a felégetett világot, amit majd hátrahagy maga után az alvilágiak, démoni lények töltik majd be.

Árnyvadászok.. A legtöbbjük olyan unalmas és eldobható. Kevés igazi gyöngyszem van közöttük, akire érdemes odafigyelni. Sebastian Morgenstern határozottan egy ilyen gyöngyszem volt a maga kis terveivel együtt. A világot akarta felégetni és folyamatosan az orruknál fogva rángatta az árnyvadász társadalmat, akik csak kapkodták a fejüket és még csak nem is sejtették, hogy már régen megválasztottam magamnak a győztes oldalt. Egyértelmű volt, hogy ki fog nyerni. Egy félelmet nem ismerő fiú, férfi, akinek van egy egész hadserege, akik szintén hozzá hasonló értékekkel rendelkező harcosok vagy azok, akik vakon hisznek az utolsó pillanatban is arról, hogy mindez csak egy megtévesztés. Habár úgy tűnik, hogy valakinek eljárt a szája, hiszen ahogyan halottam Idris-t szinte feldíszítették vassal, hogy a népemet gyengítsék. De még így sem érnek annyit, hogy győzedelmeskedhessenek a népem és a sötét árnyvadászok felett. Olyan ostobák és gyengék. Egy ismerős arcot látva könnyedén elgyengülnek, szinte a saját halálukba sétálnak bele. Igazán megkímélhetnék ezt a sok szenvedést, de sokkal szórakoztatóbb lesz látni a világot, ahogyan elpusztul és semmivé válik. Nem lesznek árnyvadászok és bugyuta felsőbbrendű törvényeik. A világot bekebelezzük. Emellett természetesen a törekvéseimet sem hagyom figyelmen kívül, ami az udvarok egyesítését illeti. Nem hiába mentem bele ebbe a veszélyes játékba. Szinte már érzem a győzelem ízét a számban. A dicsőséget, amit a népem igazán megérdemel. Elég az elnyomásból, amit az árnyvadászok tesznek velünk a népemmel és további alvilágiakkal elfogadhatatlan. De míg más népek vakon hisznek bennük én a győzelmet preferálom felettük.
- Királynő megérkezett az árnyvadász. - Kúszott a látókörömbe az egyik udvarhölgyem, s intettem neki, hogy engedje be hozzám. Már vártam rá. Habár szegénynek fogalma nincs arról, hogy milyen szerepet játszik. Mennyire lesz keserű a szíve, ha rájön, hogy egyfajta feláldozható bábú a sakktáblán? - Üdvözöllek udvaromban árnyvadász. Kérlek helyezd magad kényelembe. - Intek a magam mellett elhelyezkedő párnával kirakott helyre. Jó ideig itt marad velem. Valamit, valamiért.

Habár hűségem köt a Klávéhoz, hiszen a népem is ugyanúgy a szövetség részese, mint ahogyan a többi alvilági faj is. Mégis nem tudok szemet hunyni az ostobaságuk felett. Képtelenek látni a nagyobb képet. Olyan nevetséges. Öreg korukra nem a bölcsességük az, ami erényként felmutatható, hanem a konokságuk. Nem hajlandóak elfogadni a változást. Azt, hogy egy fiatal elme is lehet legalább annyira leleményes, mint egy öregé. S, belőlük kiindulva talán leleményesebb is. Kevés árnyvadász volt, aki le tudott nyűgözni a maga természetével. Ott volt például a Herondale fiú. Tudta, hogyan járjon a kedvemben, de tenyérbemászó stílusa mögött nem volt semmi más, ami érdekelhetett volna. Most mégis itt van számomra Sebastian. Talán az első az árnyvadászok közül, akinek a társaságától nem fordulok fel rögtön. Vagy nem idegesítenek halálra szavai. Tervei és ambíciója szinte magával ragad. Talán ez az, ami jelenleg a saját terveimet vezérli. Mindenképpen szeretném megelőzni az udvarunk pusztulását. Én nem vagyok olyan makacs, szűk látókörű, mint a Klávé tagjai. Az idő múlása nem jár együtt a leleményességem kopásával. Változtatni akarok és ezen senki nem változtathat. A Király már a saját fajtájára is veszélyes, megbódult és csak idő kérdése míg magával kívánja rántani a gyönyörű udvarunkat, ami megérdemli a lehető legnagyobb törődést. Évszázadok óta tartom kezemben már a népem sorsát és még egyetlen egyszer sem hibáztam. Nem is kívánok elbukni most sem. Győzedelmeskedni akarok. Biztosítani a szerepemet, mint népünk egyetlen uralkodója. Ha valamit jól akarok csinálni, akkor azt nekem kell. Így udvaraink örök békéjének érdekében mindkét udvar irányítását magamnak akarom. Ez azonban csak az én titkom marad a végsőkig. Nem bízhatok ilyen fontos feladatot egy férfi kezébe, akinek gondolatmenete könnyedén a Királyéhoz hasonlóvá deformálódhat az idő múlásával. Ez egy olyan kockázat, amit nem vagyok hajlandó vállalni.
A madaraim csiripelték, hogy az udvarunk határát átlépte egy aranyhajú árnyvadász. Nem voltam rajongója különösebben sem a váratlan vendégeknek, sem pedig az árnyvadászoknak. Mégis furdalt a kíváncsiság, hogy mi lehet az oka elszántságának, amivel egymás után emelte a lábait udvaromban. Kényelmesen elhelyezkedve vártam érkezését, miközben a mézédes alma ropogott a fogaim között. Látószögembe kerülve egy hatalmas mosoly terül szét az arcomon. Mintha feldobódtam volna a látványától. Egy pici igazság talán lehet benne, mégis inkább mindez azt szolgálta, hogy a fiú kényelmesebben érezze magát a társaságában. Hogy minden titkát elregélje. Hiszen ezek voltak azok, amik igazán örömmel töltötték el a lelkét.
- Ó, drágaságom! Ha megzavartál volna valamit tudod jól, hogy most nem lehetnél itt. Inkább gyere, foglalj csak helyet. - Azzal megpaskoltam egy magam mellett elhelyezkedő párnát, hogy Ő is kényelembe helyezhesse magát. Ha nem akartam volna, hogy udvaromban garázdálkodjon könnyedén megállíthattam volna, de ebben az esetben a kíváncsiságom győzedelmeskedett és mondhatjuk azt is, hogy éppen ráértem fogadni őt. - Mondd, milyen kételyek vezéreltek téged udvaromba, kedvesem?

Poor Mundanes... Egyikük sem sejti még, hogy milyen háború is közeleg. Én látom, s érzem. A pillanat, mikor a drágalátos Clarissa Morgenstern feltámasztotta halottaiból hőn szeretett szerelmét egy olyan lavinát indított el magával, amiről nem is gondolt. A halált átverni soha sem okos dolog. Embereket visszarángatni, akik már találkoztak a teremtőjükkel halandó testükbe.. kegyetlenség. Nem gondolkodott érzelmei vezérelték, hiszen halandó és elsősorban mindig is azokért a dolgokért fog harcolni, küzdeni amelyek a jelenét és a közeli jövőjét szolgálják. Sosem gondolkodnak egy-két lépéssel előre, ahogyan én teszem. Hiszen szükséges, muszáj. Máskülönben a népem már régen elsorvadt volna és a hamuval lenne egyenlő. Míg nekem is megvannak a saját terveim és ambícióim a jövőre nézve, nem hunyhatok szemet a világ azon része felett, amelyben inkább vagyok külső szemlélő, mintsem résztvevő. De pontosan ezért is vagyok olyan informált. Egy ember, aki kívülről nézi az eseményeket, de abban részt nem vesz.. Mindig sokkal jobban átlátja a problémát. Lépj egyet hátra, hogy megtaláld a megoldást ahhoz, hogy áttörhesd a határt, amely addig feszélyezett, aztán pedig magad mögött hagyhasd. (..)
Az udvarban semmi nem történik anélkül, hogy én tudnék róla. Pontosan tudom, hogy mikor lépi át valaki udvarom határát. Ez most sincs másképp. Azonban nem emlékszem, hogy meghívtam volna. Mégis a kíváncsiság, hogy mégis miért merészkedett az udvaromba, milyen céllal győzedelmeskedik. Így tehát semmi és senki nem szegi útját abban, hogy elérjen hozzám, azonban ez koránt sem jelenti azt, hogy nem figyeli ezer szempár minden egyes lépését.
Mézédes almát falatozok, miközben hosszú, vörös ruhámban kényelmesen elhelyezkedem és úgy várom a hívatlan betolakodót, akinek ajánlom, hogy jó oka legyen megzavarni, különben még kedvet kapok játékszernek kölcsönözni. Egy aprócska kis álca, amely tönkretehet egy lelket. Vajon mi az, mi ez alkalommal elviselhetetlen súlyként helyezkedik lelkére? Talán mégis csak szórakoztató lesz a látogatása. Annak ellenére, hogy váratlan. Én pedig nem szeretem, ha váratlanul betolakodik valaki. Azonban éppenséggel Ő sem egyszerű valaki. Hiszen látom benne a lehetőséget.. Ezt pedig kevés árnyvadászról mondatom el.
- Gyere, ne félj! - Parancsolom meg, mikor már látótávolságomba kerül a fiatalember.

Kérdését hallva elnéző mosolyt villantok rá a vállam felett, mint a gyerekekre szokás, amikor nagyot mondanak. Hogy mindig itt lenne velem... Tudom, hogy a lelkünk valamiképp összefonódott, én is érzem azt az ősi erőt, mely összeköti sorsunkat, mégsem teszek nagyzoló ígéreteket a jövőnket illetően. Hiszen képtelen vagyok hazudni. Dobbanásról dobbanásra egyre biztosabb vagyok benne, hogy amit Lucifer iránt érzek, az szerelem - hiába azonban ez az erős érzelem, olykor önmagában nem elég.
- Nem félek ilyesmitől, mivel a tudat, hogy állandóan mellettem légy, felettébb hízelgő. Azonban kétlem, hogy képes lennél mellőlem irányítani a Poklot. - Pedig az az ő gyermeke. Neki lehetne saját, mégis a Poklot választotta, benne minden démonnal együtt. Nekem nem lehet olyan könnyedén, de ha szeretnék, akkor sem őt választanám. A vérvonalunk továbbörökítésére kell gondolnom, mivel azonban szerelem népem egyik tagjához sem fűz, azt hiszem, ezt a témát napolnom kell. Nem adnám fel az Udvart, mi gyermek híján a legkedvesebb számomra a démonért, akit szeretek, ahogyan ő sem adhatja fel a Poklot értem, és nem is kérnék tőle ilyesmit.
Ahogy karjaiba von és átölel, halk sóhajjal hunyom be szemeimet. Úgy érzem, megtaláltam a helyem a világban, és ez a semmihez sem hasonlítható béke, nyugalom, megtelepszik lelkemen és szétárad az egész testemben, a csókjai keltette borzongással együtt. Cirógató keze szikrákat hint a parázsló hamuba, s úgy érzem, nem kell sok, hogy étvágyam újból feltámadjon iránta. Felé fordítom a fejem annyira, hogy csókot nyomhassak ajkára, beleszaggatva szerelmemet mondandója közepébe. De közben figyelek ám.
- Hiszek neked, Hajnalcsillag. De nagylány vagyok már, hozzászoktam a magányos hajnalokhoz, úgyhogy nem kell féltened. Menj, ha menned kell! - arcára simítva lehelek még egy csókot az ajkára, majd ölébe huppanva visszanyomom az ágyra. Karjaimat nyaka köré fonom, s ezúttal úgy tapadok az ajkaira, hogy el sem szakadok tőle. Eldöntöm az ágyon, vonalába simulva bújok hozzá, cicásan becézve ajkait, míg ki nem fogyunk a szuszból. A csókba mosolyogva válok el tőle, majd mellé heveredve magunkra rántom a takarót, hogy a legszebb párnára, a mellkasára hajthassam fejemet.
- Osztozzunk álmainkon! Messze még a reggel... - súgom halkan, álmatagon, államat a vállára támasztva. Gyönyörködöm benne, tökéletes, démoni vonásaiban, melyek most mégis olyan emberinek tűnnek. Különböző ábrákat festek körmöm hegyével a mellkasára, és bár az álom súlya húzza fejem, nehezen veszem rá magam, hogy elszakítsam róla pillantásom. Végül azonban megteszem, ha nincs több mondandója, fejem az álla alá fészkelem, átölelve mellkasát, szorosan, pedig tudom, hogy ha felkel a Nap, mennie kell, mégis úgy ölelem, hogy megnehezítsem majd szabadulását. Néhány pillanat csupán, míg az álom elmémbe kúszik, vagy én az övébe, létezésünk eggyé olvad, s elszenderedek mellette...

Az élet sohasem örök egy olyan számára, akit Isten a Földre teremtett. Számomra, ahogy a többi angyalnak és bukottnak az élet örök, sohasem szűnik meg. Ha ennek a világnak vége, lesz más, ahol majd kísérthetünk mi démonok. Nem szándékozom évszázadok által elmúlt időkre gondolni, hiszen mondják, hogy az nagyon is odébb van. Számomra nem. A Földi élet lassú, de nekem az élet épp olyan a dimenziómnak köszönhetően mintha csak néhány hete történt volna a bukás ami ráadásul az emberi évekre nézve több tízezer évvel történt. Nem véletlen, hogy tartok néhány dologtól, amitől egyébként nem is kellene. Én magam fogom megölni még idő előtt, hogy aztán elvehessem a lelkét. Lehet, hogy talán most? Vagy néhány nap múlva? Nem tudom. De én fogom okozni a halálát.
Hagyom, hogy kimásszon alólam, míg én szeretetteljes íriszekkel követem nyomon meztelen testének mozdulatait, tűzvörös hajának táncait a vállain és hátán. Túlságosan is nagy kincs számomra, jobban féltem mint azt a tárgyat amit bukásom óta őrzök. Rá kell jönnöm, hogy most már más vette át számomra az érték szerepét. Rá kell jönnöm arra, hogy ha el is bukok, számomra akkor is ő lesz az egyetlen vigasz mindenre.
- Mindig magammal hordom, ami fontos számomra. Mi van akkor, ha egyszer azon kapod magad, hogy le sem fogok rólad szállni? - Kérdezem tőle derű vigyorral az arcomon, kacérkodva játékosan néhány pillanatra. A toll természetesen itt van nálam még akkor is, ha ő megszokott medálként láthatta rajtam. Itt van még mindig, csakhogy ő nem láthatja. Kerültem a témát most, hiszen mindig is szemet szúrt ha kérdezősködik arról, amit én különben is zokon veszek. Nehezen lehet vérig sérteni, de ha a szárnyaimról vagy azok egy részéről van szó, nos, kissé feszültebbé válok.
Odahúzódom a háta mögé, leülve az ágy sarkára elvégre nem ment túlságosan távolra. Pont addig, hogy még elérhessem két karommal. Először azonban végignézek csupasz testének minden egyes pontján amit látok belőle, ugyanis háttal áll nekem. Mégis csak férfi vagyok, nehezen tudom megállni, hogy ne élvezkedjen még a tekintetem egy kicsit.
- Addig maradok, ameddig ki nem rugdosol innét. - Karjaimat átfonom pocakja előtt, hogy aztán szorosan húzzam őt magamhoz, átölelve forró testét. Végigcsókolom dereka vonulatát finoman; túlságosan is szenvedélyesen. - Talán említettem, hogy az estémet is neked szánom. Ha a nap feljő, kénytelen leszek távozni. De visszatérek hozzád. - Suttogom fáradtan bele puha bőrébe, miközben ujjaim végével cirógatom oldalait, simogatva mint egy törékeny kismacskát. - Ha nem jönnék, akkor sincs baj. Amint a Hold elfoglalja a sötét vászont, vele együtt a csillagok is, akkor ígérem eljövök, hogy álomba ringassalak. Ahogy mindig. - Ha válla fölött letekintett rám, akkor én is rá néztem őszinte, emberi érzésekkel telve. Sokszor megtörtént már, hogy nem tudtam akkor eljönni érte amikor megígértem neki. Azonban akkor minden éjjel itt voltam nála, és itt az ágyában altattam el. Amint viszont elaludt, kénytelen voltam visszatérni a saját világomba.

A beteljesülés elemi erővel ránt magával, és nem tehetek mást, mint hogy zuhanok, sodródom, csillagokkal tarkított, végeláthatatlan örvény ránt magába, a legédesebb magasságokig repítve. Nem vetem meg a testi örömöket, volt már dolgom nőkkel és férfiakkal is egyaránt, bár főként előbbieket részesítem előnyben, nem véletlenül: jó szeretőt találni borzasztó nehéz. A férfiak önző, birtokló, kegyetlen partnerek, kik nem ismerik az egyenlő feltételeket, csupán az alárendelést. Lucifer hosszú idő óta az első, akinek képes voltam megnyitni a szívem, és aki képes volt partneremmé válni - már amikor éppen nem felejti el, egész pontosan kihez is beszél.
Lassacskán visszakúszik a valóság áttetsző leple, újra helyükön látom a színeket, élesen hallom a hangokat, az ő légzését, szívének dobbanását az enyémen. Kábultan ölelem magamhoz, csókokat hintek a hajába, a halántékára, majd kezem végigsiklik felhevült hátán, megpihen a derekán.
- Miért gyötörnek rémképek? - értetlenkedve hallgatom. Bár reméltem, hogy fontos vagyok számára, mégis meglep, hogy félelmei közé sorolja azt, ha egy napon már nem leszek mellette. Pedig sajnos a tündérlét nem tart örökké, különböző trükkökkel meghosszabbíthatjuk a létezésünket, halhatatlanságunk azonban nem fogható a démonokéhoz vagy boszorkánymesterekéhez. És ez így is van jól, üstökös szeretnék lenni, ki leghosszabb pályáját a magasban tölti, hogy aztán gyors véggel hunyjon ki. Még nem érzem úgy, hogy készen állnék az elporladásra, de ha eljön az a nap, nem adom el a lelkem Lucifernek, hogy továbbra is mellette lehessek. Bármennyire is szeretem őt, az életem megalkuvásokkal már nem lenne ugyanolyan; én pedig a mostanit szeretem.
- Bár valaha angyalként éltetek, lényetek alkotóeleme mostanra már nem a teremtés és a gyógyítás, hanem a pusztítás. Nem haragszom érte. - duruzsolom halkan, macskásan nyújtózkodva alatta, noha nem is kérte a bocsánatomat. Tudom, ki ő vagy mi ő, és mit várhatok el tőle. Boldoggá tesz, hogy szeret, és beérem azzal, hogy nem fog megölni. Ezzel ellent mond a jelleme egy szilárd részének, és ez az áldozathozatal már boldoggá tesz annyira, hogy ne is vágyjak tőle többre. Értékelem mindazt, amit önmagaként nyújtani képes.
- Különös téged így látni... - végigsimítok csupasz mellkasán, hol általában láncra függesztett tollát hordja. Nem láttam, magával hozta-e, de biztosan nem hagyta a Pokolban, hataloméhes démonjai közt, tehát nála kell lennie. Nos, talán szeret, de ezzel nem jár feltétel nélkül együtt a bizalom is - és teljesen jogos, ha nem bízik benne, saját vágyai mi mindenre vehetnék őt rá. - Csak nem találtál alkalmasabb őrszemet a tollad mellé?
Meg sem próbálom leplezni vagy burkolni a kérdésem, hagyom, hogy kíváncsiságomat úgy higgye, ahogy akarja. Sosem titkoltam, mennyire érdekel a nála lévő kis ereklye, most sem szándékozom megjátszani magam. Érdekel, hol van, hova tette, és nem találok ki kifogásokat arra, hogy miért szeretném tudni.
Kibújok alóla, ha engedi, és az ágy szélére húzódva hajamba túrok, vállamra fésülöm lángvörös fürtjeimet. Kikelek mellőle az ágyból, de nincs kedvem felöltözni, csupán a szekrényemhez lépek, hogy díszes csatokat keressek, amivel laza frizurát rendezhetek kusza hajzuhatagomból.
- Meddig maradsz? - érdeklődve hátrapillantok rá a vállam felett, majd visszafordulok a tükörhöz és tovább rendezgetem a tincseimet. Tudom, hogy a Pokol Uraként elszólítják a teendői, de szép lenne, ha együtt várhatnánk meg a hajnalt. Rég aludtam már el úgy, hogy mellettem maradjon, mire felkel a nap.

[+18] Ő az egyetlen olyan nő, aki képes szeretni olyan szörnyeteget, mint amilyen én vagyok. Nem egy nővel voltam már, de még soha egyiktől sem érezhettem azt, amit most ő adományoz nekem meleg, szerető szívével. Nem egyszer hangoztattam számára, hogy nem ő lesz az akinél megfogok állapodni, de valójában... nekem megadja, amire szükségem van. Nem a testi örömöket, azt bárkitől elvehetem. Hanem szeretetben részesít, méghozzá igaziban. A fekete szívem is csak megtisztul az érzésétől, mégis aztán visszasötétedik ha arra gondolok, hogy ez nem fog örökké tartani. Elvégre nem örök semmi sem, még az élet sem. Bármennyire is akarom, hogy örökké tartson, nem fog. Ez persze nem rajtam fog múlni, elvégre tudom, hogy ő az első és egyben az utolsó nő, akit tiszta szívvel fogok szeretni. Tudom, mert még soha nem éreztem ehhez foghatót. És ez sohasem fog elmúlni, mindig is színtiszta marad iránta minden szeretetem. De vajon ő is így gondolja? A nők mind rafináltak, ő pedig kimondottan jól tudja forgatni a szavakat. Eléri még hazugságok nélkül is, hogy belém markoljon karmaival és a mélységbe húzzon mint egy éhező szirén. Ezt csinálja, méghozzá a hamiskás szeretetével. Mint mondtam, ő az egyetlen aki képes engem úgy szeretni. De ez valóságosan igaz lehet? Vagy csak egy személyre szabott csapda, pont nekem? Mást fog szeretni, nem pedig engem. Jól tudom. Még, ha most azt mondja, számára én vagyok az egyetlen, nos, nem vagyok ostoba. Hallottam már róla, és nem azt, hogy bárki mellett is megállapodik. De mint mondtam neki; ha kell, az őrületbe is mehet, örökké az enyém fog maradni. Akit pedig megszeret rajtam kívül, nos, a szeme láttán fogom megölni azt, akihez valamilyen szinten is fűződik. Ezzel fogom őt kínozni. Csakhogy lássa, hogy akit szeret, azt én nemes egyszerűséggel ölhetem meg úgy, hogy a világ összes kínját átélje és könyörögjön a halálért. A királynő akkor megtudja, hogy ő az, akinek köszönheti a halálukat. Hisz tudom, hogy nem én fogom az egyetlen lenni neki számára. Azonban még ő sincs azzal tisztában, hogy azzal, hogy most velem van egy ágyban, milyen következmények fognak következni. Természetesen önnön hibájából.
A szárnyaimra tett megjegyzését némán nyugtázom. Érzékeny vagyok rá, legyen az, hogy valaki megdicséri vagy épp ócsárolja. Minden bukottnak megmaradtak a szárnyai, egyes egyedül az enyémet tépték ki. Csak szabadságot szerettem volna. Ők tettek engem azzá, aki vagyok. Történhetett volna mindez másként is.
Jólesően beleremegek a mellkasomon érződő nyelvétől, amikor is felsértett bőröm apró vércseppeket fakasztott magából. Azonban az én vérem egészen más volt, fekete mint a szurok, talán még az íze is. Elvégre semmiféle emberi tulajdonságokkal nem rendelkezem. Csak a külső, ami mégis másabb. Nem örököltem, hanem formáztak akárcsak egy gyurmát. (..)
Bestiális vigyorral hallgatom nyögéseit, miközben néhány ujjammal kényeztetem őt, olykor nyelvem hegyét is végighúzom nedves nőiessége vonulatán. Túlságosan is kívánom őt, és nagyon nehezemre esik óvatosnak lennem vele. Nem egyszer történt meg, hogy szex közben egyszerűen eltörtem néhány lány csontját. Természetesen nem foglalkoztam azzal, hogy vigyázzak rájuk, sőt, azt akartam, hogy még jobban sikítsanak a fájdalomtól. Ezt azonban vele nem tehetem meg, bármekkora vágy is akar robbanni belőlem.
Az újabb póznak köszönhetően sokkalta mélyebben sikerült belehatolnom, nagyon messze járva az óvatos mozdulatoktól. A hirtelen döféstől én is csak beleremegek jólesően, pusztán azért, mert ennyire óvatosnak kell lennem. Elmondhatatlanul korbácsol, ahogy vonaglik alattam, és ilyenkor mindig többet akarok, azt, hogy szenvedjen és sikítson attól amit érez. Szoknom kell azt, hogy akit szeretek, azzal nem bánhatok úgy. És nagyon nehéz.
Mégis az lassított le, amit mondott. Kimondta azt, hogy szeret. Épp az imént kételkedtem benne, ami továbbra is ugyanolyan szilárdan maradt a fejemben mint a szikla, de mégis kimondta. Biztos benne, hogy egy ilyen démonnak mint nekem, mondja mindezt? Meggondolatlan. Én azonban nem feleltem rá semmit sem. Ugyanúgy hallgattam, mint ahogy ő hallgatott akkor amikor én kimondtam, csakhogy érezze, rám milyen borzalmasan hatott az pillanat amikor nem viszonozta. Attól, hogy én vagyok a lehető legnagyobb bestia, még nem jelenti azt, hogy nincsenek gyengédebb érzelmeim. De csak is felé létezik mindez.
Finoman megfogom őt, segítve neki, hogy kiegyenesedjen de még így sem szakadtunk el egymástól. Ágaskodó férfiasságom ugyanúgy benne maradt, azonban csípőm heves mozgását hagytam csak abba addig, hogy kényelmesen elhelyezze előttem magát.
Egyik karja nyakamba kapaszkodik, míg másikkal csak ujjaival markol a fenekembe. Gyermeki vigyorral elmosolyodom, hiszen csikis vagyok az ilyenekre. De hagyom, egyes egyedül csak neki eddig. Én finoman megmarkoltam markommal egyik feszes, telt mellét, míg a másik tenyerem egyszerűen csak hasfalán pihent, ezzel is birtoklóan fogva őt magamhoz, egészen szorosan.
Újra hevesen mozgok benne ezt követően, szinte nyakába harapva mint az állatok, amikor a hím lefogja a nőstényt, ezzel is kényszerítve őt. Harapdáltam, olykor érezhette, hogy az összes fogam kihegyesedett és a nyakát súrolják; a következő pillanatban azonban visszafogtam magam és a fogaim is normál állapotba kerültek. Általában ilyenkor szoktam a húst szétszabdalni. De mint mondtam, vele nem tehetem meg. Nem lennék rá képes, mert szeretem őt. (..)
Görcsös remegés fog el. Izmos karjaim köré fogom őt, és aprókat rángatózva élvezek el benne, szinte túlságosan is jólesően ami már teljességgel kínzóvá válik. Elfáradtam, lihegtem.
- Ne hagyj el. Kérlek..- súgtam a fülébe szenvedve az érzelmektől.
Óvatosan kihúzom duzzadt hímtagomat belőle, de még ezek után is elkap némi roham.
Finoman fogom meg őt, hogy eldöntsem őt a hátára, én pedig fölé hajolok óvatosan, alig érve hozzá. Megtartottam karjaimmal magamat, megfeszítve izmaimat, és szerelmes csókot lehelek a homlokára.
- Ha tudnád, hogy hányszor kell ilyenkor mindig visszatartanom, hogy ne öljelek meg. De... szeretlek. És nem vagyok rá képes. - Arcomat a nyakába hajtom gyengén, egészen ellágyulva mint egy kisfiú. Mellette emberré válok.

Tényleg azt hiszed, hogy a szerelem csak egy érzés, melyet te irányíthatsz, és nem temet maga alá, amint elég naggyá duzzadt benned? Hallottam a mondének történelméről, tudom, mire voltak képesek a szerelemért, hogyan döntötte az romokba Tróját, és hogyan vezetett számtalan tragédiához. Attól még, mert minket démoni vérünk kiemel a világukból, épp oly esendőek vagyunk. Azzal, hogy megszerettél, máris vesztettél. Nem kell, hogy erősebb legyek nálad, elég, ha csak ölbe tett kézzel figyelem, hogyan bűvöl és bolondít meg az irántam érzett vágyad, hogyan szelídítenek meg csókjaim. A tiéd vagyok, ezt vállalom, de nem hagyom magam egyedül megbéklyózni - téged is magammal rántalak, Kedves! Mert te vagy számomra az Egyetlen, akivel még az örökléten is képes lennék osztozni. Mert szeretlek.
A halálban valóban nincs semmi vonzó, ellenben vele. A halál egyszerű, ő pedig összetett, míg a halál csúf, addig neki mélységében rejlik a gyönyörűsége. Hiszen érez és szenved ő is, akárcsak a többi lélek, és ez teszi olyan széppé, hogy nem az egyszerű, színtiszta gonoszságot testesíti meg, hanem a nagyravágyást, a fájdalmat, a haragot és még annyi minden mást is.
- Most is azok - búgom ajkára szelíden, megcirógatva a hátán a szárnyak nyomát. Nem kell látnom őket ahhoz, hogy tudjam, és mivel teljes szívemből hiszek a szépségében, ezért a szavaim igazak is. Egykor ő is angyal volt, tökéletes, mint az összes többi, ám a bukása megfosztotta az Úrtól kapott kegytől. Az angyalok színtiszta jósága unalmas, Lucifer tökéletessége pont abban rejlik, hogy tökéletlen. Isten esendővé tette, és pontosan ezzel tökéletesítette a remekművét.
Csípője gyors ütemével a mennyekig repít, belekóstolhatok a mézédes gyümölcsbe, melyből Éva harapott annak idején. Minden titkok és élvezetek forrását nyitja meg előttem, és én csak repülök és lebegek, a nevét nyögve élem át a gyönyört, majd pihegve elernyedek alatta. Hálás vagyok a szünetért, a röpke pihenőért, de rögtön az előnyömre fordítom. Viszonozni szeretném mindazt, amit tőle kaptam, sőt, látni akarom, hogyan szenved alattam az élvezettől. Ki akarom tölteni minden gondolatát, hogy csak rám figyeljen, csak engem lásson. A vonásaiban gyönyörködve lejt csípőm eleinte lágy, hullámzó táncot, majd fokozatosan hevítek a mozgáson, ahogy egyre inkább elragad a szenvedély. Fölé hajolok, lenyalom mellkasáról a vörös csíkokból kiserkent vért, majd csókokkal borítom be izmos felsőtestét, míg ölem mohó táncot jár az övén.
Látom, hogy készül valamire, de nem ellenkezem, csak viszonozom sunyi mosolyát és hagyom, hogy újból maga alá teperjen. Élveztem irányítani, a hatalomban fürdőzni, de azt is szeretem, amikor érezteti, mennyivel erősebb, dominánsabb nálam. Szeretem nőnek érezni magam mellette, és egyáltalán nem bánom, ha minden teendőm csak annyi, hogy feküdjek alatta és élvezzek. Királynőjeként bánik velem, és néha pontosan erre van szükségem. Rá van szükségem. Engedelmesen hagyom hát, hogy kedve szerint fordítson. Négykézlábra emelkedek, fejemet a puha párnán pihentetve. Arcomat átszelő, vörös fürtjeim alól pillantok fel rá kíváncsian, vágyakozón. A testem lángol, az övé után epekedik. Ujjait, nyelvét érezve éhes nyögéssel fúrom arcom a lepedőbe, a gyönyör kínzó, mégis élvezetes. Kitolom a fenekemet, hogy jobban hozzám férjen, és alig bírom megállni, hogy csípőm ne vegye fel ujjai ritmusát. Nem várat sokáig azonban, pillanatokkal később megérzem az ismerős feszítést. Egyetlen, határozott döféssel húz magára, melyet koordinálatlan, kéjes nyögéssel élvezek ki. Ujjaim a lepedőbe marnak, lehunyt szemmel adom át magam férfiassága feszítő gyönyörének. Szeretem ezt a pózt, ahogy újra és újra mélyen elmerül bennem, és végre nem kell visszafognom magam, csípőmmel apró ellenmozgásokat végzek, hogy jobban magamba fogadhassam őt. Szerelme újból a magasba repít, érzem hátamon a bizsergető forróságot, mely egyre feljebb kúszik a gerincem mentén, jelezve beteljesülésem közeledtét. Ezúttal azonban meg akarom várni őt, szeretném, ha együtt, egyszerre érne minket a nihil.
- Ahh, Kedvesem! - rebegem egy oktávval vékonyabb hangon, ahogy megérzem ujjait legérzékenyebb pontomon. Nyögéseim megszaporodnak ujjai és öle együttes játékától, alakja el-elmosódik vörös hajfüggönyömön keresztül. - Szeretlek!
A szó igaz és őszinte, és tele van ezernyi elfojtott és kimondatlan érzelemmel. Felemelem törzsem az ágyról, négykézlábra ereszkedve, hátam homorítva tartom magam. Az ágy halkan recseg-ropog alattunk szeretkezésünk ütemére, ami csak tovább fokozza bennem a tüzet. Felegyenesedem, hátam a mellkasának simul, karommal átfonom a nyakát, a tarkójára simítva húzom közelebb magamhoz a fejét, hogy csókot marhassak ajkairól. Szabad kezemmel derekába kapaszkodom, fenekét markolom.
- A gyönyör... Ismét elragad - súgom ajkaira, vágyakozván fürkészve őt. Kitartok, ameddig csak a testem engedi a közös beteljesülésért, végül azonban ismét elönt a forró bizsergés. Keze után kapva sikkantok fel, ahogy átremeg rajtam a gyönyör, görcsbe rántva minden izmomat. Hátrahajtom a fejem, a vállára hanyatlok, karjait testem köré fonom, ölelésébe zárva magam, és csak finoman pihegek, míg a hullámok nyaldossák a testem. - Mindennél kedvesebb vagy számomra... - csókot lehelek arcperemére, a füle tövére, a nyakára, apró puszikkal becézgetem és kényeztetem. Őt választotta a szívem. Vajon képes lennék kihordani a gyermekét? Még nem hallottam róla, hogy egy démon és egy tündér nászából élet fogant volna, de érte még meg is tenném.

Édesem, egyetlen Tündérem, miből gondolod, hogy majd én örök szerelmet és hűséget fogok neked fogadni? Te mondod, hogy részedről talán nem fog örökké tartani ez a bűnös érzés, de nehogy azt hidd, hogy az engem majd meg fog hatni. Az enyém vagy, az enyém voltál, és az enyém maradsz örökkön örökké. Ha kell, megőrülsz mellettem, ha kell, a halálba kergetlek, de az enyém fogsz maradni, és nem fogom hagyni, hogy mást szeress rajtam kívül. Meggyűlölhetsz, akár el is átkozhatsz, nos, az első pillanattól fogva az enyém vagy. Az óta, amióta te elhívtál parányi kis világodba, ahol is megfogadtad, hogy az enyém leszel amiért cserében megóvom az álomvilágodat. Soha többé nem fogsz tőlem elszakadni, hisz ha egyszer elszakad a parányi kis életfonalad, az én világomban fogsz kikötni, hozzám. Nem tudsz tőlem elmenekülni, a sorsod elől sem futhatsz, nem tagadhatsz meg sohasem. Ha pedig egyszer elárulod a nevedet, többé nem lesz számodra szabadság.  A rabom leszel, s nem engedlek. Butuskám, hát nem érted, hogy én vagyok a Sátán? Az első gonosz, és az, akit titkon még a legtisztábbnak tűnő lélek is mélyen tisztel belül. Hisz mindannyiunknak mocskos a lelke (..) Tudom, hogy úgy érzed győztes vagy, és, hogy a karmaid között tartasz akárcsak egy ketrecben, de tévedsz! Való igaz, hogy elbűvölsz, és képes lennék érted bármit megadni vakon, de kettőnk közül még mindig én vagyok az erősebb, és nem kerülne egy csettintésembe sem, hogy porrá égessem a világodat amit olyannyira őrzöl és tisztelsz. De nem teszem. Tudod, hogy miért? Mert szeretlek. Elérted azt, amit annyira szerettél volna, de nem tudsz nekem parancsolni, de még irányítani sem tudsz. Soha.
- Valóban? - Izzott a tekintetem a tűztől, a teljes romlottságról, hisz számomra ez a föld valóságos tündérmese az én világomhoz képest. Hisz lássuk be, a legkegyetlenebbek nem e világban születnek ujjá, hanem ott, ahol én uralkodok, és akinek én vagyok az úr. Holmi tündérek nem fognak engem megingatni, lehet felőlem az a legsötétebb rétege e természetimádó népségnek. - Vannak itt szép dolgok is. Ellenben az én világommal ahol csak halál van. Valljuk be, nem véletlenül nem akarod meglátogatni az én birodalmamat. - Lehet, hogy nem inog meg a démonoktól. Mivelhogy az udvarában kóvályog néhány általam teremtett lény, szembesült vele, hogy milyenek is lehetnek. Nem bántják őt, sem pedig a népét, mivel megparancsoltam azoknak a démonoknak, hogy nem árthatnak nekik. Így minden bizonnyal nincs oka félnie tőlük. Azonban a Pokolban vannak más démonok, akik jóval másabb alakot öltenek a megszokottnál. Merthogy a hús-vér emberi test valóban nem taszító. Így én sem vagyok az számára. Ellenben akkor, ha a valódi arcomat megmutatnám neki. De nem teszem. Nem áll szándékomban őt megrémiszteni, hanem szeretném beleégetni a tudatába, hogy amit belőlem lát az mind illúzió, nem a valóság.
Halkan felszisszenek az ujjainak érintésein a hátamon. Még mindig érzem a fájdalmat, ahogy kitépték belőlem, ahogy megcsonkítottak... mintha tőből leszakítanám valakinek a karjait vagy a lábait. Fájdalmas lehet, nem igaz?
- Gyönyörűek voltak. - Sejtem, hogy a tapintást követően végigfutott a gondolatain a tudat, hogy még is hová lettek azok a szárnyak, vagy, hogy egyáltalán ott van a nyomuk. Csak ennyit jegyeztem meg, hisz valóban annyira káprázatosak voltak, hogy muszáj volt megemlítenem. Ha még mindig viselném őket, akkor az egész helyiséget belepnék, olyan óriásiak voltak. (..) - Az angyalokat mind tökéletesnek teremtették. -  Vigyorodom el szelíden. Én is érzem, hogy alighanem teljesen kitöltöm őt, hisz egészen szűknek bizonyul ő maga is, de ez teszi még élvezetesebbé az egészet.
Ajkaim és szemfogaim nyakát súrolják vágyakozóan, s erőteljesebb nyögéseit követve a csípőmozgásom is ütemesebbé válik. Kellően átnedvesedett ahhoz, hogy a mozgásom sokkal gyorsabb legyen, így nem voltam rest kihasználni. Finoman kiegyenesedtem, s mindkét combját megfogva erősebben, nos, a lehető leggyorsabban mozogtam benne, s mindeközben részese lehettem annak is, hogy miként megy el remegve. A látványtól én is megremegtem épp úgy, ahogy ő, de én még nem értem el a csúcspontot.
Megálltam, hogy pihenőidőt adjak neki amit ki is használ, hogy maga alá teperjen és uralmat élvezve helyezkedik el felettem, pontosan az ölemen. Én csak végignéztem húsos combjain, izmos hasán, és feszes mellein, de mire visszavettem volna én magam makacsul az irányítást, egyszerűen csak annyit veszek észre, hogy hosszú körmeit mind végighúzza a mellkasomon.Mind a tíz körmével húzott a bőrömön barázdákat, néhol a vérem is kibuggyant ahol körmének az éle mélyebbre hatolt. Élveztem a fájdalmát, sőt, kérleltem volna, hogy mélyebbre vájja belém azokat, de megszólalni sem bírtam.
Rekedtes nyögéssel az élen hátrahajtom fejem, s élveztem, ahogy forró ölébe tövig engedi ágaskodó, duzzadt hímtagom. A póznak köszönhetően most különösebben mélyen vagyok benne, hisz a súlya az, ami jobban lent tartsa őt. Pokolian jó érzés fogott el minden egyes porcikámon.
Halkan felnyögök újra, ám most azért, mert szűk és forró ölével elkezdett hímtagom körül mozogni, s olyannyira érzékien tette mindezt, hogy egyelőre nem tartottam fontosnak, hogy besegítsek én is a mozgásba.  Annyiszor átéltük már ezt, mégis minden egyes alkalom olyan vad és érzéki, mintha mindegyik az első lenne. Élvezem, és egyszerűen ezzel tesz a rabjává. Túlságosan is vonzó, tüzes, már csak a látványa is képes arra, hogy elvegye az eszemet. (..)
Lehunyt szempárral szenvedtem jólesően végig, ám a végére mégis sejtelmes vigyor feszült ki a képemre, melyről egyszerre volt leolvasható az élvezet, és az, hogy valamire készülök.
Ahogy ő, úgy én is újra magam alá teperem őt, és finoman fektettem őt a hasára, hogy felém legyen a háta és feszes feneke. Lassan helyezkedek fölé, hogy tarkóján és hátán végigcsókoljak. Mindeközben finoman megemelem csípőjét, hogy térdein álljon, ám a feje mégis a puha huzaton legyen.
Két ujjamat finoman mélyesztettem bele nedves, és forró ölébe, s nyelvem teljes egészét is végighúztam közben nőiességén, hogy megízlelhessem édes nedvét. Ujjaimat mostanra már kiszedtem belőle, ámde kiegyenesedve térdeltem én is a háta mögé, hogy férfiasságom végét nedvességéhez érintsem óvatosan.
Végigsimítottam hátán, s finoman markolok bele csípőjébe miközben hirtelen döfök bele egészen mélyen, mely során rekedtes nyögés szakadt fel torkomból és újabb remegések sorozata rángatja meg egész testemet. Újra rettentően mélyen vagyok benne,  s egyre szűkebb lesz az egyre inkább duzzadó hímtagom végett. Ezért is ügyelve rá, óvatosan mozgatni kezdem csípőmet, s ahogy gyorsabbra váltok a másodpecek elteltével egyszerűen csak csiklójára csusszan közben két ujjam, hogy azon a ponton is kényeztethessem őt körkörös mozdulatokkal a csiklóján.

Ó, micsoda komisz dolgok a vágyak, és milyen gyilkos a vágyakozás! A sóvárgás figyelmetlenné és sebezhetővé tesz. Az elődöm, az előző Királynő mindig azt hangoztatta, hogy ha megismerjük mások vágyait, uralhatjuk őket. A tündérek rettegnek a béklyóktól, attól, hogy szolgasorba jutnak, vagy ami még rosszabb, a szabadságnak csak az illúziója jut nekik, mert egy szempár figyelő pillantása örökké égeti majd a tarkójukat, és mindig karnyújtásnyira lesznek a karok, melyek lefogják. Én magam sosem tulajdonítottam ennek nagyobb jelentőséget. Nem akartam senkinek sem alávetni magam, de tudtam, hogy nem is kell; hittem benne, hogy elég rafinált vagyok ahhoz, hogy túljárjak akár még az Ördög eszén is, hiszen az ösztöneim mindig helyes irányba tereltek, tudtam, melyik oldalra húzzak és hogyan tehetek mindenki kedvére. A legveszélyesebb hibát akkor vétettem, amikor beleszerettem Luciferbe. Csak akkor győzhetek, ha te is belém szeretsz - és belém fogsz, hidd el.
Túl sok démonhoz eddig ugyan még nem volt ilyen közelről szerencsém, de úgy tűnt, élvezik a kisebb fájdalmat. Azt már tudtam, hol és hogyan érinthetem Lucifert, kiismertem annyira a testét, hogy kedvemre játszadozhassak vele, olykor meg-megvillantva démoni részemet, hisz az úgy tetszett neki. A magam részéről nem töltött el semmiféle kéjjel a fájdalom, nem szerettem és nem is élveztem, habár a durva, határozott, kemény érintések mindig is lázba hoztak, ahogy a gyengédség és az agyonkényeztetés is. Lucifer kellemes egyensúlyt talált a kettő között, melynek hamar a függőjévé váltam. Ahogy az ételeink leláncolják a halandókat, úgy engem az ő közelsége láncolt le, és a gyönyör, a mindent felülmúló kéj, mellyel titkos találkáink alkalmával ajándékoz meg. Most sem tudtam betelni az ölemen játszó kezével és belém hatoló ujjaival.
- Nem félek attól, ha nincs számomra kiút - rebegem ajkaira szelíd mosollyal. Attól félek, hogy örökre odalent ragadok - s habár ez egyezik azzal, hogy nem jutok ki, mégsem hazudtam. Az igazsággal, miszerint nem tervezem hátralévő évszázadaimat, évezredeimet (legyünk optimisták) a Pokolban tölteni, egyelőre nem terhelném. A vágyaim féligazságokból tevődnek össze, ezáltal puha agyagként formálhatom őket szavakká, hogy megőrizzem igazságtartamukat, mégis hazugságig csorbítva őket. Hiszen mellette akarok maradni, látni szeretném a birodalmat, melyben él, királynőjévé válnék, de nem ott és nem úgy, ahogyan azt ő elképzelte. A szeme ragyog, ahogy rám néz, s én szégyenkezve feledkezem bele a fénybe, ámulattal, gyönyörködve, tovább cirógatom a férfiasságát. Ő az én hajnalcsillagom, a legkedvesebb... Szeretem nézni, ahogy a kegyetlen, démoni páncél lepattogzik róla mellettem.
- A démonjaid sem rémítenek már meg - felelem pihegve, miután ajkaink mohó csókban elváltak. Kipirulva pillantok fel rá, még egy aprócska puszit lehelve csókcsatánktól duzzadt ajkaira. Leplezetlen elégedettséggel töltenek el a szavai, hiszen pontosan ezt akartam hallani. Nem érem be csupán egyetlen királynői ranggal. Vágytam rá, hogy mindent uralhassak e világon, mely elég nagy ahhoz, hogy az életemre törjön. Nem foglalkoztam jelentéktelen apróságokkal, mint az alvilág sorsa; csak azok érdekeltek, akik elég hatalmasak voltak ahhoz, hogy megállítsanak - mint az Ellenudvar, vagy mint Lucifer. - Nekem is vannak katonáim - teszem hozzá óvatosan. - Nem az a néhány szerencsétlen, akik megpróbálták utadat állni, hanem lovagok, igazi harcosok. Eszesek és halálosak.
Ő minden bizonnyal képes megvédeni a saját birodalmában, de szerettem volna, ha tudja, hogy a Udvar nem csak tánc és szivárvány. Az élettel teli, virágzó felszín alatt sötét erőket rejtegetünk, hiszen az Ellenudvar is egykor belőlünk fakadt. Ez az új ajánlat már sokkal hízelgőbb a számomra, csillogó szemeimet elhomályosítja a vágy, résnyire szűkült pilláim alól pillantok fel rá, míg testemet minduntalan görcsbe rántja a kéj, ahogy ujjaival el-eléri legtitkosabb gyönyöröket fakasztó pontomat belül.
- Az örökkévalóság túlságosan hosszú idő, Királyom... - suttogom, hiszen képtelen vagyok hazudni. Nem ígérheti, hogy az érdeklődése irántam kitart addig, és én sem ígérhetek neki oda valamit, melyet még én magam sem birtokolok: az időmet.
Amint végre belém hatol, karjaimat nyaka köré fonva húzom magamhoz közelebb, hogy csókba ölhessem sóhajainkat. Mielőtt azonban ajkaink egyesülhetnének, bűvös szó hagyja el a száját, félig belefojtva csókunkba. Tágra nyitva marad a szemem, annyira lesokkol a hirtelen jött vallomás. Csak kissé késve hunyom le, átadva magam birtokló ajkainak, mivel fogalmam sincs, mit kezdjek azzal az egyetlen szóval. Komolyan gondolta? Jól hallottam egyáltalán? Elbizonytalanodom, nem merek rá semmit felelni, így hát mohón, szomjasan falom ajkait, hogy ne is kelljen. A nyakába temetem az arcom, körmeim a hátába vájnak, magamhoz ölelem izmos mellkasát, kéjes dallamokat búgva a fülébe, ahogy a csípője táncba kezd. Ujjaim kapaszkodót keresnek a lapockáján, végigmarom a szárnyak egykori helyét, a puhán összeforrt hegeket, combjaim ölelésébe zárva lökéseit, melyekkel egyre magasabbra repít. Az elmémet azonban még mindig az a röpke vallomás tartja fogságban. Mihez kezdjek vele? Tekintetem az övét kutatja, és mivel nem ismétli meg, úgy döntök, nem reagálok rá egyelőre.
- Teljesen kitöltesz... - nyögöm halkan, minduntalan rácsodálkozván a méreteire. Tökéletesen passzol hozzám, és én ki is akarom sajátítani, minden egyes porcikáját és lélegzetvételét. A durva lökések, a hajamat markoló keze és kiéhezett tekintete átlök a holtponton, testem ívbe feszül alatta, ahogy a gyönyör reszketve végigszánt rajtam. Kéjes trillázásom betölti a szobát, majd szapora, pihegő sóhajokkal kapkodom levegő után, míg áthullámzik rajtam a kielégülés. Ezzel azonban nem ér véget semmi, csak most hevültem fel igazán, és néhányszor még tervezem őt élvezni.
A tarkójára simítva lehúzom magamhoz egy csókra, figyelemelterelésként, majd a vállába kapaszkodva átfordulok vele, ha nem ellenkezik . Magam alá lököm az ágyon, megülve az ölén, és végighúzom mind a tíz körmömet a mellkasán, ahogy lassan tövig süllyedek a férfiasságán. Egészen új területeket tör fel bennem.
- Lazíts és élvezd, felség! - duruzsolom az ajkaira, majd egy röpke puszit lehelve rá felegyenesedem a mellkasáról. Hátravetem a fejem, megtáncoltatva lángvörös fürtjeimet, és lassan ringatni kezdem a csípőmet, először csak előre-hátra, végül körkörösen hullámoztatva. Idegőrlő lassúsággal mozgom rajta, hasfalán támaszkodva, majd egyre gyorsabb tempót diktálok, rajta rugózva. Hol lehunyt szemmel élvezkedem, hol őt figyelem. Látni akarom, a kéj milyen árnyalatokat fest az arcára! Vágyakozón nyalom meg az ajkamat, mégsem hajolok le hozzá, hogy megcsókoljam. Két kézzel a hajamba túrok, a tarkómra fésülve a vörös tincseket, majd hagyom, hogy hátamra zuhanjanak, és a kezét kezdem keresni, hogy ringó kebleimre irányíthassam őket. Élvezem a hatalmamat.