Tárgy: Re: Kapu és bejárat Hétf. Nov. 27 2017, 02:39
-- szabad játéktér --
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true
Tárgy: Re: Kapu és bejárat Szomb. Nov. 11 2017, 17:33
Alec & Bony
what if?
A magány olykor idilli csábítója lehet bárkinek. Annak is, aki egyébként a középpontba született, mint a Ligthwoodok, vagy éppen egy egész Intézmény vezetője. Úgy közelítem meg, hogy közben tisztában vagyok vele, nincs hozzá jogom, hogy félbeszakítsam, vagy megzavarjam. Ettől függetlenül a vékony falat, ami a világ és közém húzódik, átszakítom. Kivételesen nem magam miatt teszem. Nem érzem személyes küldetésemnek, hogy beszélgessen velem, inkább a mélyről fodrozódó aggodalom hajt előre, mintsem kislányos rajongásom a csapat kapitánya iránt. - Akkor jó. – csendül fel finoman, lágyan hangom, hogy aztán egy erőltetett, bocsánatkérő mosoly kíséretében bólinthassak. Úgy döntök magára hagyom, fakó és távolságtartó mozdulatlansága egyértelművé teszi számomra, hogy kívül tágasabb. Én pedig nem vagyok túl nyomulós, sem erőszakos. Így csak nedvesítve ajkaimon elfordulok, hogy a magam dolgával foglalkozzak a továbbiakban, de ki sem teljesedik léptem, amikor ismét megszólal. Féloldalasan pillantok vissza rá fejem fölött, kérdőn, lesajnálóan. - Segíthetek valamiben? – finoman csúsztatom ujjaim végét combjaim fölött lapuló zsebeimbe, hogy aztán vállaim kissé felhúzva mosolyogjak a guggoló árnyvadászra. Ha elmondhatnám mennyi közös van bennünk, biztosan jól megértenénk egymást. De most csak, mint idegen, mint szürke folt állok előtte. Talán a nevemet sem tudja. Jól van ez így, egészen hozzászoktam. Pillantása összeakad enyémmel. Türelemmel, tartással nézem őt. Várva szavaira, mintha csak parancsot teljesítenék. Mosolyom halovány, barátságos. Kissé talán bátorító. Szemöldökeim lágyan összefutnak, leejtem tekintetem a közénk eső avarba. A kövekről lecsapódó hőség ruhám alá szökik, hogy libabőrösre pettyezze bőröm minden egyes pontját. Fejem lágyan oldalra billentve követem mozgását, óvatosan jelét keresve, hogy fizikailag megsérült-e. Kimondja a nevem, mire meglepettségemben nem jön szó a számra, csak egy bólintásra telik tőlem mindössze. De ez a gesztus legalább annyira esetlen, mintha hebegnék. Soha nem hívnak a keresztnevemen. Egy valakit leszámítva, aki élvezettem használta mindenféle köntösbe csavarva... Nyelnem kell a gondolatára, ám mielőtt még fejemre ülne a letargia Anthonyra vonatkozóan, pár lépéssel Alexander mellett termek. Kissé lemaradva, kissé sután, de követem. - Igen. – felelem tömören, lopott oldalpillantást vetve rá, mikor megtöri a csendet a Temető csendes, finom ködfátyol zuhan ránk, ahogy lépteink puha csattanásokkal jelzik a hallgatózó füleknek, hogy merre tartunk éppen. Túlságosan nem vonta magára a figyelmem Csontváros, pedig talán kellett volna. Mégis olyannyira fejemben él a Boszorkánymesterem, hogy nem is tudnék - talán éles szituációban sem figyelni. Azt hittem, ha valaki majd a nevemen szólít az varázslatos és földön túli elégedettséggel tölt el, mégis arra vágyom, inkább ne tegye senki. Nekem éppen elég egy arc, egyetlen hang ahhoz, hogy a nevem halljam... Talán azt várja, nagyobb lelkesedést mutatok, de meg van a magam keresztje. Nem tudok az alól kibújni és arról sem vagyok híres, hogy képes lennék megjátszani magam. - Öhm, Te nyilván már jártál itt. Ne haragudj, nem igazán vagyok a szavak embere. – jobb ezt most tisztázni, mielőtt félreérti csendességem. Elvégre én tolakodtam a közelébe. Hogy van ez? Több, mint két éve várom, hogy beilleszkedhessek, hogy valaki tudja a nevem és most, hogy ez megtörténik, nem ... nem érzek semmi mást, csak Tony hiányát, az űrt, amit bennem hagyott.
❖ Megjegyzés: sajnálom, hogy ennyire megvárattalak :lecclecc: ❖ Zene: dallam
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true
Tárgy: Re: Kapu és bejárat Hétf. Okt. 23 2017, 15:49
Ebony & Alec
I loved and I loved and I lost you, and it hurts like hell.
Árnyéka vagyok csupán önmagamnak, fénytelen csillag, melyet senki sem vesz észre a többi ragyogásától. Guggolok a sírkő előtt, tekintetem a semmibe réved és átélem a magam gyászát, tudván, hogy most már szabad, már nem látja senki, már megtehetem. Mások előtt nem lehetek gyenge, magam előtt is csak akkor, ha úgy ítélem, kijár nekem. Most erre van szükségem, muszáj darabokra esnem, megráznom, leporolnom magam, hogy újra felépíthessem lényemet, stabilan, erősen, fénylőn. Rombolnom kell, hogy épülhessek, össze kell törnöm magam, hogy újból egész lehessek, és a legrosszabb, hogy titokban kell ezt tartanom mindenki más előtt. A vállamon cipelem egy egész család, egy egész Intézet, egy egész város sorsát, kész röhej, hogy ezek mellett pont a sajátomat ne bírnám el! Nélküled, azonban, nincs erőm kifeszíteni az íjam... Ekkor észlelem, hogy nem vagyok egyedül. Igyekszem rendezni vonásaimat, tartásomat, melyet a szomorúságon túl harag itat át. Dühös vagyok az árnyvadászra, aki elveszi tőlem a magányt, és dühös vagyok magamra, amiért azt gondoltam, nekem kijárhat az összezuhanás. De leginkább az egész világra vagyok mérges, indokolatlanul, csak úgy - mert így könnyebben elviselem. A harag erőt ad és elűzi a szomorúságot. Amíg mérges vagyok, legalább nem érzem, mennyire sajog a szívem. - Jól - felelem, kissé irritáltan a kérdés nyilvánvalósága miatt. Egyrészt azért: egy sírkő előtt gubbasztok egymagad, szerinted mégis hogy lennék? Másrészt pedig: árnyvadász vagyok, azt gondolod, érzek bármit is? Aztán ahogy a szavak lecsengtek és Drake folytatja, leszegem az állam, tekintetem makacsul a sírkőre függesztve, és kitapintom a zsebemben lapuló talizmánt. Ujjbegyemmel körberajzolom az alakját, és tartásom egészen ellazul, amint egy fáradt sóhaj felszakad belőlem. - Nem valami jól. Nem tudom, mit érezzek. Legyek csalódott, amiért egy árnyvadász, akivel ha két szót váltottam eddig, átlát rajtam? Vagy legyek hálás, amiért ennyien próbálnak odafigyelni rám? Tekintetem a lányra vándorol, ismerős vonásait fürkészem és rájövök, hogy tulajdonképpen örülök. Jace vagy Izzy aggodalmaskodása már-már fárasztó, viszont egy idegen előtt valahogy sokkal szívesebben megnyílik az ember. Hiszen ő nem skatulyázott még be engem, nem nyomja hosszú éves ismeretségünk keltette elvárások a vállát. Ő csak egy idegen, akinek meglesz talán a véleménye, de úgysem érdeklem őt annyira, hogy észben tartsa. Azt hiszem, pont erre van most szükségem. Azt leszámítva, hogy nem emlékszem a keresztnevére. Tudom, hogy különleges, de csak az van előttem, hogy Drake, amikor ránézek, és ettől kissé feszengek. - Menjünk haza. Ebony. - javaslom, s ahogy eszembe villan a név, jön vele együtt minden más adat is. Hát persze, Ebony Drake, ő az, akinek a testvérét... Újonnan felfedezett, közös jegyünk érzékenyen érint, elfordítom róla a pillantásom, igazítok a tegezen a vállamon, és nekivágok a temetőnek. Ha jön, jön, ha nem, nem hívom. Ha viszont úgy dönt, hogy velem tart, akkor pár méter után megszólítom. - Most jártál először Csontvárosban? - igyekszem egyelőre semleges témákra terelni a beszélgetést. A Néma Város amúgy is különleges hely, jómagam sem jártam itt túl sokszor. A legtöbb árnyvadász örül, ha nem kell közelebbről megismerkednie a Néma Testvérek otthonával, másfelől viszont ki ne szeretné tiltott, ismeretlen terepre tenni a lábát? Emlékszem, milyen izgatott voltam, amikor először jöhettem Csontvárosba. Aztán beugrik, hogy Max már soha nem fogja megismerni ezt a helyet.
Tárgy: Re: Kapu és bejárat Vas. Okt. 22 2017, 18:09
alec&ebony
- under a trillion stars -
Úgy érzem magam, mintha csak árnyékként járnék a társaim között. Talán örülnöm kéne, feltűnésért küzdenem, de nem tudok. Azt hiszem lélekben teljesen máshol járok, persze szótlanul követem a többieket. Nem maradok le egyszer sem, még bambulni sem bambulok bele a sötétbe. Mégis, mintha csak lenyomata lennék annak a lánynak, aki bizonyítani akart. A gondolataim folyamatosan visszatérnek Hozzá. Nem tudom elengedni. Fájdalmasan karcolja a mellkasom, hogy nem keres. Mintha csak bebizonyítaná, hogy minden, amit vele kapcsolatban hittem, igaz. Hogy csak egy lettem a trófeái közül. Akkor éjjel úgy szerettem, mint még soha senkit. Most mégsem maradt más, csak az üresség. Egy kiszáradt űr a mellkasomban. Mintha mindent elvitt volna magával. Azon a reggelen, még tapasztalatlanságomra hivatkozva, elszaladhattam. Abban bíztam, hogyha nem is rögtön a reggeli órákban, de délután majd felkeres, esetleg este. És ez így telt, nap, nap után. Addig, amíg rá nem döbbentem, hogy nem fog keresni. És miért nem? Mert megkapta, amit akart. A probléma csak az, hogy én annál többet adtam neki. De hát, megmondtam, nem fogok ujjal mutogatni. Vállaltam, hogy szétcincálja majd a lelkem, .. és a szívem is. Azt viszont nem tudtam, hogy ilyen mocskosul fájni fog majd... Kiérve Alec Lightwood beszédét hallgatom, beoszt minket. Engem másik hárommal küld jelenteni, de mintha azok megfeledkeznének rólam, hamar köddé válnak. Nem is foglalkozva vele, hogy ott lihegek-e a nyakukba. És a baj ezzel csak annyi, hogy nem érdekel. Mindenki más szétszéled, megindul, tovább lép. Én ácsorgok még mindig ott, a sírkövek között, nézve a kisebb csoportokká osztódott csapatot. Szemeim végül egy magányos, távolságtartó alak hátára ragadnak. A vezetőnk, Alexander nem tart a többiekkel. A szokásosnál is komolyabbnak tűnik. Ajkaim elnyílnak, miközben figyelem, hogyan kerüli el a többieket. Mintha nem vágyna társaságra. Mintha magányos lenne. Mintha emlékeztetne arra, aki én vagyok. Lényegében, elég sok közös dolog van bennünk, még akkor is, ha a nevemet sem tudja. Boszorkánymesterekbe szerettünk bele, árnyvadászok vagyunk, büszke családok gyermekei, és elveszítettünk egy-egy testvért mindketten. Látom, hogy megáll valahol a sötétbe, a ködben, a kövek között. Lehajtom fejem, ellentétes irányba indulok, de végül megtorpanok. A lábaim önálló életre kelnek, felé visznek. Nem értem magam sem, hogy miért, de meg sem próbálom vele elhitetni, hogy egyedül van. Nem ereszkedem le mellé, meghagyom a tisztes távolságot közöttünk, egy darabig csak nézve. Mély levegővel öltöm fel tüdőmet, majd ajkaim morzsolgatva, lágyan megdöntöm fejem, hogy rálássak a sírkőre vésett feliratra. Túl sokat nem mond nekem. Talán eddigi életem során, ha egyszer szólt hozzám, így hát nem igazán van jogom, meg okom a közelében tartózkodni, de mégis mintha csak arra várna, hogy valaki mellette legyen. Olyan érzésem támad, hogy nem lesz baj, ha megszólítom, így teszek még egy pár lépést felé. - Jól vagy? - hangom lágy, éppenséggel törődőbb, mint elsőre gondolnám. Túl sokat nem tudok róla. Többet nem, mint ami nyilvános. Azt tudom, hogy legutóbb nem végződött jól a dolog vele, hiszen én segítettem Magnusnak bekötözni a sebeit. Hátrébb lépek egy arasznyit, nem szeretnék tolakodni. Elvégre, tulajdonképpen idegenek vagyunk. - Nem akarok tolakodó lenni, csak úgy tűnt,.. ha tudok segíteni... - hebegek össze-vissza. Olyan törékenynek tűnik, ahogy ott összezuhanva, egy ponttá formálódik. Közben pedig úgy érzem, túlfeszítek egy határt.
Tárgy: Re: Kapu és bejárat Szomb. Okt. 21 2017, 20:55
Ebony & Alec
I loved and I loved and I lost you, and it hurts like hell.
A küldetésnek vége, diplomáciai jellegű utunk a végéhez ér Csontvárosban. A Néma Testvérek egyike felkíséri maroknyi árnyvadászokból álló csapatunkat a lépcsősoron, majd kilépünk a temető fáradt, késő őszi sötétjébe. Utolsónak maradok, váltok pár szót Zakariás testvérrel, mielőtt követném társaimat a sírkövek közé. Helyet és figyelmet kérek tőlük, elrendezem őket félkör alakban és kiosztom az utolsó parancsokat, ki kinek mit és hogyan jelent, aztán megköszönve a segítségüket eleresztem őket. Egy részük visszaindul az Intézetbe, a többiek pedig belevetik magukat az éjszakába. Mára már végeztünk, nincs több kötelesség, mi ránk várna. Mégsem mozdulok, figyelem, hogyan oszlik fel feketébe bújtatott seregünk, hogyan szállingóznak szét, és csak arra tudok gondolni, ezt vajon jól csináltam-e, kellően elővigyázatos vagyok-e. Asmodeus óta igencsak megingott a magamba vetett hitem, habár előtte sem voltam róla 100%-ban meggyőződve, hogy jó vezető lennék. Miután Magnusszal szakítottunk, vissza akartam adni az Intézet vezetését a Klávénak, Lydia azonban nem volt hajlandó elfogadni a kérésemet. Iz és Jace végül meggyőztek arról, hogy jobb lesz, ha a helyemen maradok - de hogy kinek lesz jobb, azt egyikük sem tudta megmondani... Hátat fordítok az embereimnek, hogy magam is elinduljak, nem tudom még, hova. Nem vágyom társaságra, nem motivál az éjszakai élet iránt semmi. Valószínűleg visszamegyek az Intézetbe, csak épp egyedül, kerülőúton, hogy ne kelljen elvegyülnöm a többiekkel, sem kínos kérdéseiket hallgatnom, vagy megjátszott jókedvvel diskurálnom. Megtorpanok az egyik sírkő előtt, tekintetem elréved, ahogy újra rám törnek az emlékek. Ez a temető... Nem szeretem a temetőket. Halk, megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem most, hogy már nem szegeződnek rám kutató pillantások. Már nem kell főnököt játszanom, újra az az Alec lehetek, aki megteheti, hogy a sebeit nyalogatja. Nem kell erősnek lennem, sem jókedvűnek, sem határozottnak. Állhatok egy véletlenszerűen kiválasztott, idegen sírkő előtt és sajnáltathatom magamat. Sajnáltathatom a veszteségeimet. Magnust, és Maxet... Leguggolok a sírkő előtt, tekintetem mereven odatapad a felirathoz, pedig fogalmam sincs, mi áll rajta. A gondolataim messze járnak, kísértetként űznek mindazok emlékéhez, kiket nem sikerült megmentenem. A veszteségeim elhatalmasodnak rajtam, és az egész világ nagynak, üresnek, sötétnek és hidegnek tűnik. Hiányzik Jace... Hiányzik a kötelékünk, az, hogy szavak nélkül is megértsen és pontosan tudja, mivel deríthet jobb kedvre. De nála is jobban hiányzik Magnus, hiszen ő az egyetlen, aki értelmet ad ezeknek az üres, szürke napoknak, és aki arra késztet, hogy élvezzem is az életet, ne csak éljem. És hiányzik az öcsém is, a legifjabb, tele fényes lehetőségekkel, melyeket elragadtak tőle... Felkönyökölök a térdemre, kezemet átvetem a tarkómon, fejemet alkaromra hajtva, és csak bámulok magam elé. Fel sem tűnik, hogy a társaim közül nem távozott mindenki... Valaki még figyel.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Kapu és bejárat 
||
