Éreztétek már magatokat igazán magányosnak? Mikor a tömegben állva is legalább négy méteres sugarú körön kívülre záródtak a többiek, mintha te lennél az utolsó személy, akinek a közelségét érezni akarják? Mikor körülötted mindenki jól szórakozik, de ahogy elhaladsz mellettük a folyosón, beáll egy néma csend, s szégyentelenül bámulnak rajtad végig, a tekintetüket pedig egészed addig a hátadon érzed, amíg le nem kanyarodsz jobbra vagy balra? Mikor annyira semmibe vesznek, hogy a nevedet sem hajlandóak kimondani, hogyha épp hozzád szólnak kényszerből? Mert én minden egyes nap ezt érzem a célkereszttel együtt, melyet magamon viselek gyerekkorom óta. Ez pedig feljogosít mindenkit arra, hogy rosszabbnál rosszabb pletykákat terjesszenek, amik tornádóként söpörnek végig az intézet falain belül, rám pedig lavinaként zúdulnak a végén, de tudom, hogy nem cáfolhatok meg semmit. Régen nehezen viseltem ezt el, a hátam mögötti suttogásokkal együtt, de már megtanultam tudomást sem venni róluk. Elfogadtam, hogy ez az életem része, a nevem pedig nem a jó hírem miatt közismert. Tényleg népszerűnek mondhatom magam, de pusztán csak azért, mert a szüleim Valentine szövetségesei voltak, és az utolsó percig kitartottak mellette. És így lettem én a New York-i intézet számára a azégyenfolt. A megbízhatatlan. Az árulók gyermeke. A srác, kinek szülei bűneit kell teherként viselnie élete hátralévő részében.
Sokáig küzdöttem a sorsom ellen. Mindenáron be akartam bizonyítani, hogy én más vagyok. Különc lettem, magamnakvaló, zárkózott és egykedvűen vonultam csak végig minden egyes alkalommal a folyosón, de segítettem, ahol csak tudtam. Egy idő után azonban belefárad az ember a felesleges próbálkozásokba. Elvesztettem minden reményt, és csak úsztam az árral. Nem érdekelt az egyedüllét, vagy a magány. Azonban az ellenszenves viselkedést, valamint a folytonos beszólogatást egyre nehezebben viseltem. Úgy éreztem, talán mégis az vagyok, akinek beállítanak. Az a valódi énem, aki miatt megutáltam a tükörképem, mert belém beszélték, hogy a vér nem válik vízzé. Talán így jutottam el arra a pontra, hogy azt mondjam elég. Ha utálni akarnak, utáljanak olyanért, amit el is követek. Ha ennyire ezt várják tőlem, ha annyira rossznak akarnak látni, akkor adok rá okot, hogy az a sok gonosz pletyka ne csak valami ostoba légből kapott hír legyen, hanem az igazság.
Dühösen szeltem New York utcáit aznap éjjel. Egy részem tudta, hogy ostobaságra készülök, és nem kellene eladnom a lelkem az ördögnek, ezzel bebizonyítva, hogy mindvégig nekik volt igazuk. Egy másik részem, egy nagyobb részem azonban bosszúra szomjazott. Tudtam, hogy ezzel nem hozhatom helyre az életem, de azt is tudtam, hogy jobban fogom érezni magam. Nekem igazából már úgyis mindegy volt.
Utam egyenesen egy boszorkánymesterhez vezetett, s annak ellenére, amit kérni akartam tőle egy cseppet sem féltem. Pedig lett volna okom. Félnem kellett volna attól, amit cserébe kér, vagy attól, hogy eljár a szája, s az előtt lebukok a tervemmel együtt, hogy igazán belekezdhetnék valamibe. Félnem kellett volna a következményektől. Mégis túlságosan eltökélt voltam ahhoz, hogy a félelem arra késztessen, hogy az utolsó pillanatban meghátráljak.
- Kismet Dawson - ejtettem ki a nevét, amint nyílt előttem az ajtó, és megláttam a boszorkánymestert. - Szükségem van a segítségedre - kezdtem bele, mielőtt még bármit mondhatott volna. A ravasz mosolyából ítélve minden egyes vonásomon látszódott az elszántság, neki ez pedig csak jót jelentett, hiszen mindketten tudtuk, bármire hajlandó lettem volna az információért cserébe. - Tudni akarom, hol van Sebastian Morgenstern.
Az ajtó pillanatok alatt záródott is utánam. Aznap éjjel véglegesen, és visszafordíthatatlanul megpecsetelődött a sorsom. Többé már nem a Klávéhoz voltam hűséges, hanem Sebastianhez.