- Anya, apa... Van valaki a szobámban...
- Mégis ki lenne a szobádban ilyenkor fiam? Menj vissza szépen aludni, biztos csak álmodtál.
- De apaaa... Tényleg van ott valaki...
- Mondom, csak rosszat álmodtál... De ha akarsz, aludj ma velünk, jó?
- O-oké... De, apa... Otthagytam Tigrist... Mi van, ha az a szörnyeteg csak erre várt, és el fogja vinni?
- Szívem... Menjünk akkor, és kergessük el azt a tigrisrabló szörnyet, hogy Blaise tudjon nyugodtan aludni,  jó?
- Mit szólsz törpe, anyu és apu elkergesse azt a szörnyet?
- Igeeen...! De menjünk most! Siessetek mááár...
- Jól van jól van... De te maradj itt... Idehozzuk Tigrist is, jó?
- Jó...

.....

- Anya...? Apa...?
- ... - Semmi válasz... Csak egy halk, ördögi kacaj, és egy elsuhanó árny, ahogy a hat éves fiúcska bizonytalan léptekkel halad a saját szobája felé. Megtorpan egy pillanatra, s ismét csak a szüleit hívja, de semmi válasz. Fél... A félelem úgy hálózza körbe, mint pók az áldozatát. Szíve szerint elszaladna, vissza a szülei biztonságosnak tűnő szobájába, ahol semmi baj nem érheti. Azonban ez a csönd, már a kis hat éves gyereket is aggasztja, nem érti, miért nem felelnek a szülei a kérdésre. Talán csak játszanak. Talán csak elbújtak előle, hogy aztán mikor odamegy megnézni őket, hogy jól vannak-e, jól ráijesszenek. Igen, biztos ez történik. Mert az nem lehet, hogy a szüleinek bármi baja essen. Az a szörnyeteg csak a Tigrisét akarta, és nekik sikerült elkergetniük a lényt. Mert a szülei bátrak és erősek, ők mindent meg tudnak csinálni.
Aztán az árny ismét elsuhan mellette, be a gyerekszobába, mintha csak hívogatná, hogy menjen oda, és nézze meg mit művelt a drágalátos szüleivel. És mintha csak dróton rángatnák meg is, bizonytalan léptekkel halad szobája felé, mezítlábas talpa alatt a padló recsegése élesen töri meg a feszült csendet.
- Anya... Apa... - Teljesen ledermed, mikor befordul az ajtón, és megpillantja a szüleit. Vérbe fagyva, de arcukon mintha valami halvány mosoly játszana. Mintha csak örömmel haltak volna meg, hogy fiúkat védjék. A könnyek pedig, mik már percek óta csak gyűlnek a szemében, végül utat törnek, s kínkeserves sírásban tör ki. És csak áll az ajtóban, mert még maga sem hiszi el, amit lát.
A könnyektől elhomályosult tekintetében pedig még egy pillanatra látja az árnyat, mi megáll előtte, s a szemeibe néz, valamiféle borzalmas vigyorral az arcán. Aztán csak szélsebesen elsuhan, mintha ott sem lett volna...

...

Szíve hevesen kalapál, hogy az oxigén dús vért végtagjaiba pumpálja, menekvésre készen állva. Még a levegőt is szaporábban veszi, zihál, és nagyot nyel, hogy torkában az utat elálló gombóc eltűnjön. De  hát ez csak egy álom volt; egy buta álom, amitől nem kéne ennyire tartani... Mondhatnák mások; és mondják is. A nevelőszülei évekkel ezelőtt már a fejébe verték, hogy az álmoktól nem kell félni. Azóta már megtanulta elfojtani sikolyát. Azóta már nem kelti fel minden éjjel a családot, aki befogadta, és felnevelte szülei halála után. Akik segítenek neki, hogy jó árnyvadász legyen, olyan jó, mint anno a szülei voltak, hogy egyszer majd el tudja kapni azt a valamit - bármi vagy bárki is volt az -, aki felelős a szülei haláláért. És ő sokat dolgozik, hogy megfeleljen az elvárásoknak, de hát ez valamiért nem olyan egyszerű neki... Nem olyan jó, mint a testvérei, ő sokkal gyengébb, még a csupán 14 éves öccsénél is, a rúnákkal is meg kell szenvednie néha. Ő csupán csak egy szégyenfolt a családban. Ők mégis kitartottak eddig mellette, és ezért a fiatal nagyon hálás. Talán ez az egyik oka, hogy már csak csendben, és egyedül szenved nap mint nap, visszatérő rémálma után. Mert ezek az álmok nem olyanok, mint másnak. Ezekben újra és újra átéli szülei halálának napját, újra és újra látnia kell azt az arcot, és elsuhanó árnyat, ami játszi könnyedséggel vette el szerettei életét.

Újra és újra átéli azt a borzalmas napot, és nem tud ellene semmit se tenni... Csak várja a pillanatot, mikor végre elég erős lesz ahhoz, hogy bosszút álljon...
De addig? Addig mást nem tud tenni, mint Tigrist, az egyetlen élő emlékét magához ölelve próbáljon ismét visszaaludni.