- Nem! Hányszor mondjam még el, hogy nem fogjuk megkínozni azt a boszorkánymestert?! – fakadtam ki, amiért már megint le kellett ezt szögeznem.
Értettem én, hogy ez fontos küldetés volt – mindannyiunk élete múlott azon, hogy megtudjuk-e, hány démonra kell számítanunk, de akkor sem voltam hajlandó ilyen piszkos módszerekhez nyúlni. Nem utáltam az alvilágiakat, és igaz, hogy különösebb kötelék sem fűzött hozzájuk, de akkor is embertelennek gondoltam azt, hogy ilyen úton szerezzük meg a szükséges információkat. Az is lehetséges, hogy igaz volt végig, amit a férfi szajkózott – hogy nem tudott semmit. Ha pedig így volt, akkor mindannyiunknak meg kellett volna küzdenie a bűntudattal, amiért egy ártatlan, tudatlan személyt bántottunk. De az is lehetséges, hogy ezzel csak én lettem volna így…
- De, Lydia, te is tudod, hogy mi minden forog kockán! Azt ne mond nekem, hogy hiszel ennek az alvilági meséjének, hogy ő nem tud semmit! – förmedt rám mérgesen Alexis is, amit hallva kezdtem én is egyre mérgesebb lenni. Tudtommal még mindig én voltam a főnök itt, mégis úgy viselkedett mindenki, mintha nem tudtam volna, hogy mit csinálok. Pedig tökéletesen tisztában voltam a kockázattal, és kész is voltam vállalni azt! Hittem magunkban annyira, hogy tudjam, bármennyi démon is jön utánunk, mi képesek leszünk legyőzni őket.
- Alexis, ne kelljen még egyszer elismételnem – szűrtem ki a szavakat ingerülten a fogaim közül, miközben fenyegetően pillantottam a lányra. – Senki sem fog egyetlen ujjal sem ehhez a boszorkánymesterhez érni, értve vagyok?! Ha pedig valakinek nem tetszik a döntésem, akkor tessék, rendezzük le azt harccal, és akkor meglátjuk, hogy ki a főnök itt! – feleltem olyan hangosan, hogy minden összegyűlt árnyvadász jól hallhassa a szavaimat, miközben körbe fordultam, hogy mindenkinek az arcára vethessek egy pillantást.
Mielőtt tovább beszéltem volna, szándékosan vártam néhány percig, hátha valakinek mégis csak kedve támadt volna ahhoz, hogy kihívjon engem egy mérkőzésre, de persze senkinek sem volt elég vér a pucájában ehhez. Mindenkinek csak a szája volt nagy, de ahhoz nem voltak elég bátrak, hogy cselekedetre is elszánják magukat.
- Én azt mondom, hogy győzni fogunk! Nem számít, hány démonnal állunk majd szemben, győzedelmeskedni fogunk! Hiszek magamban és hiszek bennetek is! Mutassuk meg azoknak a démonoknak, hogy milyen fából faragták az árnyvadászokat! – kiáltottam fel, amit hangos éljenzés követett. Tudtam, hogy mibe vezetem a csapatomat. Nem rendelkeztünk semmilyen információval azt illetően, hogy mire számíthatunk majd, így nagyon terveket sem készíthettünk. Teljesen a véletlenre bíztam a sorsunkat, de én tényleg hittem magunkban és a képességeinkben. Nem véletlenül erre képeztek ki minket gyerekkorunk óta.

- Maryse és Robert Lightwood alkalmatlannak bizonyult arra, hogy a New Yorki Intézet vezetője legyen, ezért ezennel a Klávé nevében megfosztom őket ettől a címtől. – A Konzul mély és tekintélyt parancsoló hangja bezengte az egész helyiséget.
Sok árnyvadász arcán, akik összegyűltek itt, láttam a felháborodás jeleit, de sokan voltak olyanok is, akik egyetértően bólogattak. Nem volt titok ugyanis, hogy a Lightwoodok is a Körhöz tartoztak annak idején, de mindez ellenére is bizalommal fordult feléjük mindenki. Egy ilyen fontos pozíciót bízott rájuk a Tanács, ám ők kihasználták ezt, s hagyták, hogy a gyerekek titokban intézkedjenek. Elismertem, a jelentések alapján, hogy volt néhány jó döntésük, de azt én sem néztem jó szemmel, hogy minderről ők maguk döntöttek anélkül, hogy engedélyt kértek volna hozzá. Lehet, hogy akkor nem is cselekedhettek volna, vagy lehet, hogy akkor már késő lett volna, de akkor is így kellett volna tenniük. Hisz a Törvény akkor is a Törvény marad, ha nekik ez nem tetszik.
Maryse és Robert is itt volt, ezért vetettem rájuk is egy pillantást, hogy tudjam, ők hogyan éreznek az eset kapcsán. Arcukról nem lehetett semmilyen érzelmet leolvasni, hiába fürkésztem a vonásaikat, nem árultak el semmit. Annyit mindenesetre láttam, hogy mindketten túlságosan is feszültek voltak – biztos voltam abban, hogy nagyon sértette az önbecslésüket, amiért szó szerint lefokozták őket. Nem lehetett egy kellemes érzés, és nem lettem volna a helyükben sem.
A Konzul újból beszélni kezdett, ezért visszafordítottam a fejemet előre, és kíváncsian vártam azt, hogy vajon kit neveznek ki új vezetőnek. Voltak olyan pletykák, hogy én leszek az, de rajtam kívül volt még sok másik jelentkező is. Ráadásul többen nem néztek rám jó szemmel. A kemény munkám elismerésre talált, tagadhatatlanul, ám túlságosan is keménynek és érzéketlennek gondoltak azok az árnyvadászok, akik a Törvényt nem vették olyan komolyan, mint például én. Engem mindenesetre ez nem zavart különösebben, mert tudtam, hogy ahhoz, hogy minél több mindenkit életben tarthassak, kemény döntéseket kell meghoznom. Másokkal ellentétben azonban én kész is voltam ezeket meghozni, többé már nem riadtam vissza.
- A New Yorki Intézet új vezetője ezentúl Lydia Branwell lesz! – kiáltotta ki a Konzul, mire hangos tapsvihar söpört végig termen, ahogy én felálltam, és megindultam ki Jia Penhallow felé. Arcomról nem lehetett semmilyen érzelmet leolvasni – öröm, önteltség vagy talán aggodalom. Nem, ezeket az emóciókat mélyen elzártam magamban, és nem hagytam, hogy akár egy pici is kiszivárogjon a maszkomon.
Amint kiértem a Konzul mellé, ő egyből felém fordult, és kezet fogtunk. Úgy nézett rám, mint aki nagy reményeket fűz hozzám, ami érthető is volt. Az utóbbi években olyan keményen dolgoztam, hogy kiérdemeltem a Tanács bizalmát is. Végre voltam valaki, és én is tudtam, hogy mit kell tennem. Többé már nem ingott meg a hitem, mint régebben, már képes voltam bármit megtenni azért, hogy a Törvényt betartassam.
- Remélem, nem okoz majd csalódást – tette még hozzá a Konzul, amint elengedtük egymás kezét.
- Keményen fogok dolgozni – bólintottam egyetértően. Arcom és hangom is komolyan csengett. Abban a pillanatban tényleg úgy hittem, hogy képes leszek az elveimet továbbra is megőrizni és azok alapján élni az életemet. Nem akartam még egyszer azt a hibát elkövetni, mint akkor. Soha többé nem fogok meginogni, se habozni, nem számít, mit kell tegyek. Mert a Törvény a Törvény volt, legyen bármilyen kemény.

- Hol van John?! – kérdeztem minden szembe jövő árnyvadásztól kétségbeesetten. Nem foglalkoztam azzal, hogy ki mennyire volt megsérülve, úgy löktem őket arrébb, mintha csak valami bábuk lettek volna, akiket úgy mozgathattam, ahogy akartam. De akkor és ott nem érdekelt az, hogy másokkal mi volt, engem csakis a vőlegényem foglalkoztatott.
De hiába tudakoltam a hollétét mindenkitől, senki sem tudott rá felelni, én pedig már átnéztem minden túlélőt, és ő… ő nem volt közöttük. Lihegve álltam meg, miközben éreztem, hogy egyre jobban eluralkodik rajtam a pánik. Nem volt itt John. Nem élte túl a támadást. De én ezt egyszerűen képtelen voltam elfogadni, hisz, az nem lehetett, hogy ő meghalt, hogy megölték a démonok!
És… és ez az én hibám volt. Ha nem gyengültem volna meg a boszorkánymestert látva, ha nem riadtam volna vissza attól, hogy kínzással szedjük ki belőle a szükséges infókat, akkor John még mindig élne. De én annyira el voltam szállva magunktól, és annyira bizonygattam, hogy képesek leszünk így is végigcsinálni, hogy végül ez a beképzeltség okozta majdnem a vesztünket… Mert a démonok túl sokan voltak, és mi nem voltunk elegen. Hiába voltunk mindannyian kiváló árnyvadászok, egyszerűen képtelenség lett volna, hogy mindannyian megússzuk egyetlen karcolás nélkül. Minden döntésnek volt következménye, mint ahogy ennek is – úgy döntöttem, hogy vállalom a kockázatot, és tessék, kemény leckével fizettem az önteltségemért.
Egyre csak az visszhangzott a fejemben, hogy ez az én hibám, hogy én öltem meg azt a férfit, akit mindennél jobban szerettem, és én egyszerűen képtelen voltam elviselni ezt. Zokogva estem térdre. Nem foglalkoztam azzal, hogy ki látott, és ki sem, vagy hogy mennyire tűntem megtörtnek. Nem érdekelt, hogy mit sugdolóztak a hátam mögött, már semmi sem számított, hisz egyetlen egy rossz döntésem miatt elveszítettem mindenemet. És ezt már nem tehettem sehogy sem jóvá. Csak annyit tehettem, hogy még egyszer nem követem el ugyanezt a hibát, hanem tanulok ebből a leckéből.
Ígérem, John, nem hagyom kárba veszni az áldozatodat!