Luna&Magnus

trust me, Honey

Tudatában annak, hogy mennyi mindenen mentek keresztül a lányok, nem kellene meglepjenek a különbözőségeik. Ha jobban megfigyelem őket, talán nem is olyan megmagyarázhatatlan a távolság közöttük. A szerep, hogy összehozzam őket igen nehéz, szinte teljesíthetetlen, mégis -bár nem kijelentve- de vállalom, meg fogom próbálni. Ha Lena és közém ékelődne valamiféle űr, abba belehalnék. Így aztán, tudván milyen lehet, a lehető legkevesebb részemről, hogy megpróbálom csillapítani az ellenérzéseket köztük. Azzal, hogy beszélünk róla, vagy éppen a szőnyeg alá söpörjük, nem fog megoldódni a probléma forrása. Itt arról van szó, hogy mindkettejüknek engednie szükséges.
Keserédes mosollyal figyelem, ahogy a tőlem kapott virágot forgatja a kezében. Fejem megdöntöm, lágyulnak vonásaim. Atyáskodó pillantással nézek le rá, majd el róla, a távolba. Megpróbálhatom meggyőzni őt a mágia szépségéről, de ha nem képes azonosulni vele, kár részemről a hajtás. Ezt neki kell eldönteni. Én nem fogom sürgetni, sem erőszakkal rávenni arra, amit ő magától nem kíván elkezdeni.
- De még mennyire. - kacérkodó mosollyal bólintok, hogy aztán deréktől beledőljek a korlátba. Hanyag tartásom fölött széles görbületre ívelnek ajkaim, miközben nézem a lánykát. A nevetése megperdíti szívem húrjait, örömmel áraszt el.  Így szeretem nézni őt, vidáman. Illik hozzá a mosoly, a boldogság.
- Néha pedig nem árt magadra figyelned, mert könnyen orra eshetsz ám... - lágyan megbököm mutatóujjammal orra hegyét, hogy aztán állam szegve folytassam. - A nővéredet nem irányíthatod, talán soha nem is befolyásolhatod. De a Te életed, a tiéd. Neked kell vele rendelkezned, mert más nem fog. És aztán egy nap arra ébredsz majd, hogy Alesea életét élted, hogy az övét követted le a tiéd helyett... - bocsánatkérően pillantok rá, elvégre mégis csak korholás lenne részemről az imént elhangzott bölcsesség áradat, de nem akarom, hogy úgy érezze, bántani akarom, vagy nem értem meg, így hát arcjátékom varázsolom lágy, törődővé.
- Meg, ha arra kérsz. Nem kötelességem beszámolni nektek egymásról... - mimikám szórakozott, hangom sem kevésbé. Megcsóválom a fejem, hogy aztán lepillanthassak a város fényeire. Idefentről minden olyan aprónak látszik, könnyű megfeledkezni magunkról, hiszen kis részeit képezzük egy nagy egésznek. - Mennem kell, időre jár... - nem tenném hozzá, hogy Alexanderhez sietek. Mosolyom lágy, jobbom máris megindul, hogy Luna bal felkarján simíthasson végig. -Ha szeretnél, maradj még! - húzódok közelebb, hogy homlokára csókoljak, majd végül ellépek tőle és a nappalin át az ajtó felé haladok. Magam is meglepem, hogy nem portálkodom, de talán Luna előtt nem lenne jó ötlet. - Ha bármi van, csörögj Kedvesem! - vállam felett kiabálok hátra, hogy aztán eltűnjek a lépcsőházban.

luna & magnus

i want a normal life

Néha már azon gondolkozom, hogy miképpen lehetünk ennyire különbözőek. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ennyire mások lennénk. Mármint ez olyan hihetetlen, nemde? Külsőre kiköpött másai vagyunk egymásnak. Azonban, aki egy kicsit is ismer minket az könnyűszerrel meg tudna minket különböztetni, hiszen hiába van egy váz, ami hasonló szinte már megszólalásig a kitöltőanyag nem is különbözhetne. Megszállottan bújja a könyveket és nem tudom, hogy mégis mi az, ami ennyire a kedvére van bennük. Én is szeretek egy kellemes könyv társaságában kikapcsolódni. Sőt nekem is megvannak a magam szeszélyei, amelyek olykor az életem többi részének a kárára megy, de ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok vele tisztában. Egyszerűen csak mindig úgy gondolom, hogy mások miatt nem jut idő egyéb dolgokra. Mert lefoglalják az időmet azzal, hogy arról papolnak ezt nem kellene. Talán Alesea is ebbe fog belefáradni. Hogy folyamatosan papolok neki arról, hogy mennyire nem kellene ezt az utat követni. Talán el is fog zárkózni előlem. Bár nem sok kell szerintem ahhoz, hogy teljesen elmérgeződjön a kettőnk kapcsolata. Így is már eléggé vékony jégen táncolunk.
Követem őt a teraszra és a felém nyújtott gyönyörű virágot is elfogadom és megforgatom a kezemben. Olyan szép dolgokra lehet használni a varázserőt, de megannyi gonoszság is rejtőzhet mögötte. Én pedig félek, hogy csak az utóbbit tudnám igazán megragadni. Hogy valamit tönkretenne bennem. Ki tudja, hogy mennyire maradnék még önmagam. Az is lehet, hogy teljesen tönkretenne engem. Az egyszer biztos, hogy már a róla való gondolkodás is teljesen felemészt. Kellene vagy sem..? Mégis sokkal egyszerűbb azon kattogni, hogy mit csinál a nővérem. Akkor legalább nem kell a saját életemen kattognom.
- Ó, tényleg? - Felnevetek és valahogy még a lelki szemeim előtt meg is jelenik a kép, ahogyan Magnus járja az utcákat és csettintésre vetkőztetni le a vele szembejövőket. Egyszerre szórakoztató és kellemetlen is. Ahogy látom a zavart az emberek arcán, hogy igazán fel sem fogják, hogy mi történik velük csak maguk elé kapják a kezüket és próbálják a fontosabb testrészüket eltakarni.
- Nem tudom, hogy engedhetném el.. Egyszerűbb miatta aggódnom, mint saját magam miatt azt hiszem. Fogalmam nincs, hogy mit csinálok. Vagy, amit teszek-e az helyes. Egyszerűen csak könnyebb kapaszkodni a nővérembe, mint megérteni, hogy én egyáltalán hol vagyok vagy merre is tartok.. - Mindig is könnyebb a másik életét külső szemlélőként végigmérni, míg a sajátunkban megtalálni a helyünket, ami nem tölt el minket keserűséggel. A boldogság mindig is múlandó volt. Sosem állandó. Nehéz megszerezni és könnyedén elveszik. Nem is emlékszem, mikor voltam úgy igazán boldog az életem során. Talán sohasem. - Ha tanulni is akarnék. Megígérnéd, hogy nem mondod el Alesea-nak? - Nem tervezem, hogy megváltozna a véleményem, de akkor sem szeretném, ha tudna róla a nővérem. Nem akarom az én megmondtam monológot végighallgatni.

Luna&Magnus

trust me, Honey

Hallom szavait és rögtön savanyú mosoly bukkan fel ajkaim szegletében. Könnyedén megértem őket? Azt hiszem, nincs erre vonatkozóan képességem. A háttérben megbújó csalfaság inkább az empatikusság lehet, vagy a gondolat, miszerint mindkét utat megjártam már. Voltam lázadó, a képességemet elfojtó és voltam szenvedélyesen belebetegedve is. Évek, hosszú évek kellettek hozzá, hogy megleljem a középutat, de már az enyém és joggal mondhatom, hogy átérzem a két lány helyzetét. Akkoriban csak egy ember volt mellettem. Még gyermekként. Lena. És ha ő nem lett volna, nem biztos, hogy itt állok. Így hát kötelességem, úgy hiszem minden boszorkány és boszorkánymester kötelessége vigyázni az ifjabb generációt. Én pedig szinte- gyermekeimként szeretem őket. Lessát és Lunát is. Minden erősebb és minden gyengébb tulajdonságukkal együtt képes vagyok elfogadni őket. Nekik pedig pláne így kellene tenniük egymással. Kissé megrázom fejem, hogy visszatérjek a jelenbe.
- Luna... - lágyan ejtem ki a nevét, mintha csak arra kérném, ne kergessen ábrándokat - Idővel el jön majd az is. - kiszélesedik mosolyom, miközben nézem őt. Finoman megdöntöm fejem, csodálattal figyelem őt. Erős, annak ellenére, hogy milyen törékeny. Látom benne az erőt, de még mennyire... Le kell ejtenem pillantásom és másfelé terelnem figyelmem. Őszintén sajnálom, hogy nem tudnak összecsiszolódni, de hiszem, hogy csak közelebb fogja őket hozni a távolság és nem végleg kimarja majd.
Megingatom a fejem következő szavaira. Félmosoly húzódik arcomra, majd azon töprengek, mennyire retteg ez a lány attól, hogy a testvére a varázslást rossz dolgokra használja. Ebből pedig rögtön tovább forognak kerekeim, azon kezdek kattogni, hogy mi rosszabb lehet egy portálnál, vagy egy tárgy magunkhoz vételénél?! Sötét dolgok jutnak eszembe, nagyon sötét dolgok, de azokra tudtommal még nem képes. Aztán lehet meglepetés ér még engem is, akárcsak Clary esetében.
A terasz felé vesszük az irányt, útközben beszélek hozzá, egy kék rózsát varázsolva ujjaim közé, amit felé nyújtok, s a korlátnak támaszkodva várom, hogy elfogadja e tőlem. Finoman elgrimaszolom első gondolatomat. - Pontosan. A könyvek időnként nem elegek ahhoz, hogy nagyobb tetteket hajtsunk végre. Van, hogy mindenféle adalékra van szükségünk, vagy egy külső erőforrásra, ilyesmik. - intek a levegőben közöttünk, mintha csak leinteném a felsorolásom, majd alkarommal a teraszra nyújtózva pillantok kifelé Brooklynra. Újabb kérdésére felé fordítom fejem, mosolyom hagyom szétterülni arcomon. - Az attól függ, hogy kiről van szó. Ha én most használhatnám először, azzal próbálkoznék, hogyan láthatnék mások ruhája alá, vaaagy, hogyan vetkőztessek csettintéssel... - engedek egy huncut vigyort a leányzóm felé, majd kihúzva magam előre nyújtom a kezem és kézfejem külső peremével végig simítok arcélén. - Abba kell ezt hagynod. - búgom lágyan, közelebb lépve hozzá, fejem kissé megejtve. - Tiéd az öröklét, de piszok hamar el fog telni, ha folyton Aleseaval fogsz foglalkozni. Nem baj, ha nem akarsz boszivá válni, de éld meg az örökkédet, használd ki. Ne aggodalmaskodj folyton. A testvéred nem ostoba, nem fog ártatlanokat ölni, meg ilyesmi. Ha pedig magában kárt tenne, vo-á-lá...- tartom fel kezeim, ujjaimmal zongorázva előtte, mutatván, itt leszek, hogy meggyógyítsam. - Nem igazán jut eszembe olyan varázslat, aminek következtében baj történhetne vele, ráadásul jár hozzám, tanítgatom és hidd el, nem a sötét mágiába vezetem bele, mikor itt van. De ezt, akkor is abba kell hagynod. - fejem megdöntöm lágyan, úgy nézek rá, kissé bocsánatkérően, amiért kimondom, de ki kell mondanom. Hiába a testvére, nem lehet egész életében az árnyéka. Nem, ezt sem lehet.

luna & magnus

i want a normal life

Nem is lehetnék hálásabb azért, hogy az életemben tudhatom Magnus-t. Nélküle minden annyira értelmetlen lenne, hogy szinte belesajdulna a szívem. Mert most nem lenne itt, hogy támaszt nyújtson nekem az örökös vitánkban Alesea-val. De ki tudja, hogy hol is lennénk, ha ő nem karol fel minket. Élnénk egyáltalán még vagy a kegyetlen sorsú élet magával ragadott volna minket és egyeneset a sötétségbe taszít? Megannyi kérdés van, amire sosem kaphatunk igazán választ. Egy bizonyos utat járunk, hiszen minden egyes döntésünknek megvan a következménye. Ha úgy döntünk, hogy magunk mögött hagyunk valamit annak érdekében, hogy valami mással foglalkozzunk, akkor már lehet, hogy soha többé nem fordulhatunk vissza hozzá. Én azonban úgy gondolom, hogyha magam mögött is hagyom a varázslást valahogy mindig megtalálja módját annak, hogy visszafurakodjon az életembe és szüntelenül kísértsen benne. Pedig mit meg nem adnék, ha egyszerűen csak szabad lehetnék minden tehertől, amit a nővérem pakol a vállaimra, mert egyszerűen nem kívánok olyan dolognak részese lenni, amiben ő valamiért örömét leli. Én csak a pusztítást látom magam előtt minden egyes alkalommal. Nem minden fekete-fehér.. De mégis valahogy úgy érzem, hogy nem állok készen rá. Ezt pedig igazán tiszteletben tarthatná. Ahogyan én is igyekszem a szenvedélyét támogatni. Egyszerűen csak nem tehetek róla, hogy aggódom érte és féltem őt.
- Bárcsak képesek lennénk megérteni a másikat olyan könnyedén, ahogyan te értesz meg mindkettőnket. - Annyival egyszerűbb lenne minden, de valahogy sosem tudunk erről úgy beszélgetni, hogy a következő pillanatban ne akarjunk egymás torkának esni. Legutóbb ő volt az, aki úgy döntött, hogy inkább el is megy csak ne kelljen a képemet látnia, ahogyan próbálkozom visszaállítani a testvéri kapcsolatunkat. Egyre inkább elhalványul a kettőnk testvérisége ez pedig megrémít.
- Azért remélem, hogy nem csinál semmi olyat, ami miatt a Klávéval összerúgná a port. - Az egyszer biztos, hogy őszintén reménykedem abban, hogy valahogy megoldást talál a dologra és nem fog nagyon mélyre süllyedni. Mert nagyon vékony a határ a szenvedély és a megszállottság között. Néha jobb elengednünk, amit szeretünk egy kis időre és távolságot felvenni tőle, hogy ne dőljön össze körülöttünk az életünk. Azonban olykor már annyira beszippant magába, hogy észre sem vesszük a pusztítást, amit okoz.
Nem ellenkezem, amikor megfogja a kezemet és húzni kezd magával minden mozdulatát figyelve követem őt a nappalin keresztül ki a teraszra. - Szóval elméletben képes lenne beleásni magát veszélyes dolgokba is az már más kérdés, hogy esetleg sikerülne-e gyakorlatban is? - Néha már tényleg teljesen ostobának érzem magam, hogy szinte semmit sem tudok az egyik legfontosabb részemről. Annyira tagadásban élek, hogy néha megfeledkezem arról, hogy mi is vagyok. De aztán pár másodperc múlva érkezik a kemény arculcsapás. - Tegyük fel, ha valaki próbálgatni akarja mire képes, feszegetni a határait. Mi lenne az első, ami eszébe jut? Vagy mivel tudna próbálkozni? - Fel akarom készíteni magamat a legrosszabbra. Na, nem mintha nem futott volna már végig az összes opció a fejemben, de jobb szeretném olyan szájából hallani, aki ért is ehhez az egészhez.

Luna&Magnus

trust me, Honey

Szívem szerint leültetném a két Hellfire lányt a kanapémra és nem engedném onnan felállni őket, amíg mindent nem tisztáznak. Mégsem az én reszortom ebbe beleszólni, akkor sem, ha egyébként bármit megtennék értük. Együtt. És külön is. Különleges angyalok ők nekem, mindketten a maguk módján. Sosem fogom elfelejteni, hogyan törtek be az életembe és lettek a hercegnőim. Ezen semmi és senki nem változtathat. De ahogyan Raphael és Simon nézeteltéréseiket, úgy a lányokét is igyekszem helyén kezelni, s csak annyira közbeavatkozni, amennyire muszáj. Számomra egyetlen testvérként Lena létezik. Ő képviseli ezt a vonalat az életemben, már kicsi korunk óta. S, ha volt is közöttünk vita, sosem engedte belefolyni senkit. Kettőnk dolga rendezni. Kettőnk dolga tenni egymásért és igyekezni, hogy minden rendben legyen. Luna esetében úgy veszem észre, Alesea dolga volna rendbe hozni a kapcsolatukat.
- Nem tudok helyette beszélni és nem is akarok. Alesea szenvedélyét megértem, azt kevésbé, hogy emiatt hanyagol téged. Luna, adj időt neki. Tudom, hogy régóta történik már ez veletek és zajlik a huzavona, de egyikőtöknek türelmesebbnek kell lennie. Testvérek vagytok, ez örökké össze fog kötni bennetek, így hát előbb-utóbb meg kell békülnie vele, ha úgy döntesz sosem varázsolsz. - félmosollyal révedek rá. Kár is taglalnom. Azzal, hogy beszélünk róla, sajnos nem segítek rajtuk. Ám ellenben a helyzettel, legalább kibeszéli magából és egy picit megint jobban beenged, így legközelebb, ha Lessa nálam jár, majd fogunk tudni arról beszélni, hogy mi történik kettejükkel. Elvégre bár beleavatkozni nem akarok, néha jól jön egy harmadik, egy villámhárító.
- Biztosítalak róla, hogy rá fogok figyelni. S, ha nekem mégis elkerülné valami a figyelmem, a Klávé ugrani fog. - szomorkás mosollyal nézem a törékeny galambot előttem, fejem enyhén megbillentve. Ilyenkor azt kívánom, bár többre lennék képes. Bár csettintéssel megoldhatnám a kapcsolatainkat és jóvá tehetnék mindent. De sajnos ez a képesség nem terjed el ilyen határokig. Alexandert elveszítettem... Lenát is kis híján. Lunát, és a többi gyermekemet nem fogom. Vigyázok rájuk, ahogy mindig tettem - és ahogy mindig is fogom!
- Időnként azt gondoljuk, hogy birtokoljuk a tudást ahhoz, hogy megmondjuk, mit érez a másik... Pedig sajnos nem. Még akkor sem tudhatnánk, ha gondolataikat olvasnánk naphosszat. Az érzések kiszámíthatatlanok, sosem feketék és fehérek. Tudod, előbb-utóbb rá fog jönni ő is, hogy téved veled kapcsolatban. Én hiszem, és úgy gondolom, nem az tesz minket azzá, akik vagyunk, hogy varázsolunk... hanem az, amik mi vagyunk. Akár a mágia nélkül... - grimaszolok lágyan, megejtve egy széles mosolyt. Fáj látnom, mennyire össze van törve ez az angyalka, és hacsak egy-két szép szóval szebbé tehetem a hangulatát és az érzéseit, akkor megpróbálom. Ez a feladatom! Megpróbálni!
- Jó, nagyon helyes. - bólogatok lelkesen, s amikor megérzem ajkait arcomon, kiszélesedő mosolyom füleim érinti. Átölelem, szorosabban, mint ezelőtt. Érezze, hogy mellette vagyok, hogy támogatom és bárhogyan is döntsön, mellettem mindig otthon lesz. Én sosem fogok lemondani róla, akkor sem, ha soha életében többször nem varázsol. Ezt jelenti szeretni. Elfogadni és támogatni.
Ahogy elhúzódik, érdeklődön figyelem, miképpen megpróbál megszólalni. Végül elmosolyodva lépek el tőle, hogy italomért nyúlva belekortyoljak, mielőtt válaszolnék. - Brooklyn főboszorkánymestere vagyok kicsi lány, előttem nincs lehetetlen. - kacsintok felé, majd leejtem a poharat az asztalra és felé indulok. Útközben belecsúsztatom ujjaim a tenyerébe és vonni kezdem magammal. Lassan, a nappali felé haladunk, ha engedi, ha velem tart. - Nos... - szólalok meg, majd szabad kezemben hirtelen feltűnik egy kék rózsa, amit felé nyújtok. - Elméletben nincsenek határok előttünk, de mielőtt megrémülnél, közlöm, hogy sokan vagyunk - köztük én is - akik inkább csak jóra, vagy saját haszonra használjuk képességeink. Például ismerek olyat, aki csak gyógyít és csábít... - kacsintok, majd a teraszra sétálok vele, hogy ott a korlátnak dőlve felé fordulhassak.

luna & magnus

i want a normal life

A nővérem iránti aggódásom már szinte beleivódott minden egyes porcikámba. Nem tudom lerázni magamról az érzést miszerint egyszer majd valami baja esik. Nem számít, hogy mégis mi fogja oda elvezetni, de én akkor is aggódom miatta. Mert szinte nem is hajlandó odafigyelni, hogy mit csinál. Szándékosan táncol az idegeimen. Talán, ha megérteném, hogy mit csinál, ha odafigyelnék. Azzal még nem kellene nekem is varázsolnom. Akkor biztonságban tudhatnám. De tudom neki nem lenne elég az, hogy leülök mellé és megpróbálok odafigyelni, hogy mit csinál és támogassam, hanem előbb vagy utóbb rám akarna erőszakolni egy varázsigét aztán pedig egy újabbat. Neki talán még engedném is. De erőszakkal terelne olyan útra, amit egész életemben kerültem.
- Megértem.. Tudom, hogy varázsolni nem a legszörnyűbb. Hogy valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki mindezt így látja. Én csak annyit akarok, hogy legyen óvatos. Hogy ne megszállottan görnyedjen felette. Ne érezze tehernek azt, ha én egyszerűen néha vágyom arra, hogy mondén dolgokat csináljunk együtt. Hogy testvérek legyünk. - Néha már el is felejtem milyen volt, amikor gyerekként együtt játszottunk. Mindig ő volt a kíváncsibb. Ő mutatott nekem új játékokat, amiket a környékbeli gyerekektől tanult. Én sosem nyitottam feléjük. Nem éreztem szükségesnek. Úgy véltem, ha valakit érdeklek, akkor majd nyit felém. Úgy zártam el magamba mindent, mintha ez lett volna természetes. A fájdalmat, a boldogságot mindent. Mélyre elrejtettem, hogy senki ne mocskolhassa be az emlékeimet, az érzéseimet. Az enyémek voltak. Az én életem. Az pedig nincs kőbe vésve, hogy mindezt bensőségesen meg kellene osztanunk bárkivel is. Sosem vágytam rá különösebben.
- Te legalább talán átlátnád, hogy mit is művel pontosan. Mert én még annyira sem értek hozzá, hogy felügyelni tudjam mégis mibe nyúl is bele. - Minimális tudást igazán magamra ragaszthattam volna. Hogy legalább azzal tisztában legyek, hogy mit is művel az én nővérem. Kémkedni rajta minimálisan. Anélkül, hogy tudná. Bár szerintem már önmagában az gyanús lehetne, ha elkezdenék körülötte lebzselni. Vagy azt hinné, hogy sikerült meggyőznie és másképpen tekintek a dolgokra. Ez valószínűleg sosem fog bekövetkezni. Nem megy. Egyszerűen bűntudatom van, ha még csak rá is gondolok és az orromat az éget hús illata csapja meg. Megrázom a fejemet és ezzel akarom elkergetni a keserű emlékképet.
- Azt akarja, ami a legjobb nekem. Csakhogy akármennyire is hasonlítunk külsőre belülről mindenben különbözünk. Talán pont ezért és.. Ami jó neki nem jelenti azt, hogy jó nekem és fordítva. De néha már azt érzem, hogy nem tudunk kommunikálni egymással. - Teljesen elbeszélünk egymással ezzel pedig sosem fogunk egyről a kettőre jutni. Nem lehet úgy problémát megoldani, ha egyszerűen elbeszélünk a másik mellett és nem vesszük figyelembe, hogy a másik miképpen érez. De pont én beszélek, aki nem hajlandó felvállalni az érzéseit. Talán már nem is igazán tudom, hogyan kell.
- Nem fogok. - Mondtam halovány mosollyal az arcomon, ahogy őt figyeltem. Fogalmam nincs, hogy hol is lennék nélküle. - Hála neked igen. Köszönöm. - Egy apró puszit nyomtam az arcára majd még egyszer szorosan átöleltem. Úgy éreztem, ahogy átölelem úgy telik meg a lelkem élettel. Kevésbé éreztem magam elveszettnek úgy, hogy egy világba sem illek bele igazán.
Elhúzódtam tőle majd szólásra nyitottam a számat aztán hirtelen be is csuktam, de végül mégis csak sikerült megszólalnom. - Mennyire lehet a varázslást elméletben oktatni? Csak, hogy tisztában legyek azzal milyen mélyre süllyed.. - Nem akarom használni az erőmet és foglalkozni sem akarok vele. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok. Ez lényegében olyan, mint egy kultúra megismerése.. Vagy egy teljesen új nyelv elsajátítása.

Luna&Magnus

trust me, Honey

Nem tisztem beleszólni két testvér vitájába, legyen az bármilyen témát érintő is. Sőt, - a családi drámákat egyeneságon kikerülöm, amennyire csak lehetséges. Egyébként sem vagyok konfliktuskedvelő, inkább kerülöm. Ami azonban a Hellfire lányokat illeti, aggaszt az egymáshoz való hozzáállásuk. Természetesen, aki megkóstolja a tiltott gyümölcsöt, nem féli többé, ahogyan az sem fél az extrém sportoktól többé, aki kipróbálta, már elesett, netán sérült meg benne. Ha megégeted magad, nem félsz többé a tűztől! - Ez jellemző általában, de akadnak kivételek is, ahogyan Luna esetében. Nem mindenki termett rá arra, hogy rögtön kész legyen fejest ugrani egy nem hétköznapi dologba. Akár a mágia...
- Szenvedélyes természete van, alá írom és alá is húzom ötször, legalább. - tartom fel védekezően a kezeim, tenyérrel a leányzó felé - De meg kell értened Őt is. Ha ő így, ebben a valójában érzi igazán elevennek magát, nem vonhatjuk meg tőle. Értelek és a legkevésbé sem védem, de próbáld néha az ő szemszögével nézni. Én is varázsolgatok, még sem vagyok rossz ... csak néha, de arról nem kell tudnod.- finom grimasz suhan át az arcomon. Megértem őt és a testvérét is. Ha nem készek a kompromisszumokra, akkor nem tudom, hogyan lehetne ezt a két erőteljes és ellentétes körvonalat összefésülni. Nincs az a varázslat, ami megtanítana bennünket mások elfogadására. Nekem is időbe telt magamat elfogadnom. Elhiszem, hogy nekik duplán ilyen nehéz, hiszen egymással is meg kell birkózniuk. Én teljes vállszélességemmel segíteni próbálom majd őket, de helyettük nem cselekedhetek, nem beszélhetek.
- Hát, ha rám nem fog hallgatni, akkor majd mások elintézik helyettem, hogy visszafogja magát... Luna, a világunkban senki sem nézné jó szemmel, ha Alesea hirtelen vandálkodásra adná fel a fejét. Én pedig... természetesen ezt nem fogom hagyni. - nézem őt és mindvégig keresem a szavakat, mikkel nyugtathatnám meg háborgó, rémült és kétségbeesett lelkét. Szemmel láthatóan az, hogy kitárom enyém és közrefogom, próbálom óvni, vigyázni, atyáskodóan támogatni - nem elég. Megértem. Én is veszítettem már el olyat, aki fontos volt nekem. És bizony, most is van olyan, akit testvéremként szeretek, s ha elveszíteném őt, abba beletörnék. Bár jól titkolom, rendelkezem sok értékes szereplővel életem színfalai mögött.
Nem tudom mi mód van rá - van-e egyáltalán mód rá, hogy Lunában ezek a félelmek a múltbéli sérelmeik után megszűnjenek, csillapodjanak-e valaha, de minden létező erőmmel megpróbálom majd a falakat lebontogatni, amiket a mágia és maga közé emelt. Van vad és nyers oldala, belátom. Tény és elfogadom. De van sok szépsége és finomsága annak, hogy értünk ezekhez a dolgokhoz. Hallgatom a szavait, keserű pillantással nézve rá, majd végül le, magunk közé ejtem tekintetem. - Ahhoz időre és rengeteg türelemre lesz szükséged. Meg persze arra, hogy belássa, nem irányíthatja a te életedet is. Én is eltudlak fogadni úgy, ahogy vagy, előbb-utóbb neki is menni fog. - kacsintok puhán, miközben közelebb mozdulok hozzá. Nem tudom fizikailag nem felkarolni. A szavak van, hogy nem elegek. És bár ostoba humorral fűszerezem meg a pillanatot, érzem és hallom is, hogy halkan kuncog velem, ami nagyon széles mosolyt csal arcomra. Karjaim ölelik őt, így ácsorgunk az étkező közepén, amíg meg nem szólal. Simogatják szívem szavai, aprót - alig láthatót bólintok, ahogy szemtől szembe nézzük egymást.
- Ha hálálkodni akarsz, akkor többet nem sírdogálsz... - ingatom a fejem kissé, enyhe grimasszal. - Bűn elmosni egy ilyen gyönyörű arcot! - simítanak végig ujjaim arcperemén, hogy álla alá kapva, felfelé emeljem kissé fejét. Elengedem lassan, majd mintha választ, parancsot várnék, úgy nézek utána. - Jobban vagy? - ott ácsorgok előtte, eszembe sincs ellépni, vagy távozni. Amíg szomorú a lelked, veled maradok!

luna & magnus

i want a normal life

Néha azt kívánom, hogy bár minden egyes válasz a kezeim között lenne az életről. Megannyi évtizedet hagytam magam mögött, de mégis, mintha ugyanaz az elveszett kislány lennék, aki édesanyja holteste felett kuporgott és várta, hogy újra kinyissa a szemeit, hogy rámosolyogjon. De semmi nem történt. Akkor bennem valami eltört, amit azóta sem voltam képes helyrehozni. Hogy valaha is újra képes lennék szárnyalni? Nem tudom. Sosem kergettem olyan álmokat, mint a testvérem. A saját kis szűk világom érdekelt, de az jobban, mint bárki más. Ha valamibe hajlandó voltam időt és energiát fektetni, akkor azt teljesen szívből-lélekből csináltam és nem számított már semmi sem. De most annyira elköteleztem magam amellett, hogy nem akarok a mágiához semmilyen módon kötődni, hogy lassan ez már teljesen felemészti a testvéri kapcsolatunkat Alesea-val. Én próbálom elfogadni, hogy Ő az álmait kergeti, de mintha nem jutna el hozzá, hogy én nem ezt akarom. Mikor egymásra nézünk olyanok vagyunk, mint akik éppen egy tükörbe pillanatnak. Szinte megkülönböztethetetlenek vagyunk. Mégis annyira különbözünk belülről, hogyha valaki meg akar minket különböztetni.. Könnyedén észrevenni az aprócska, de mégis feltűnő különbségeket.
- Az egész életemet eddig úgy élhettem, ahogy akarom. Csak néha már megfújt azzal, hogy Ő mennyire bele van szerelmesedve a mágiába. Mármint én értem.. A lényének ez egy része, amit Ő elfogad és szeretne kiteljesíteni, de... Néha már elfelejti, hogy létezem csak mert nem kívánok részt venni benne. - Fáj, hogy semmibe sem vesz, ha nem tud engem használni valamire. Én pedig elzárkózom még az ötlettől is. Nem lennék rá képes. Az erőm megrémít. Az pedig, hogy foglalkozzak vele talán még inkább. Mi van, ha én is annyira megszállottjává válok, mint a drága nővérem? Hogy már semmi más nem fog számomra létezni, mint a mágia, a könyvek. Ha egyszerűen kergetni fogom a veszélyt, mintha nem számítana semmi sem. Félek, hogy el fogom veszíteni csak azért, mert valamiben nem egyezik a véleményünk. Talán már el is veszítettem.
- Remélem, hogy hallgatni fog rád, mert... Félek, hogy elveszítem a folytonos veszekedések miatt. Akkor pedig valakinek ott kell lennie, hogy visszafogja, mert ismerem őt eléggé ahhoz, hogy a kíváncsi természetének köszönhetően egyenest fejest ugorjon valamibe, amibe nem kellene. - Szeretném megóvni mindentől és lehet, hogy ez számára már akár beteges paranoiának is tűnhet, hiszen Ő szerinte pontosan tudja mibe is ugrik bele, meg nem őrült, hogy valamivel is veszélybe sodorja az életét, de ha egyszer rákapunk valamire, amiben jók vagyunk azt nem tudjuk csak olyan könnyedén elengedni. Főleg, ha ennyire megszeretjük. Mint én a kis mondén világomat, amelyből száműztem a varázslás minden apró fortélyát.
Kezdem azt hinni, hogy egyetlen egy alviláginak sem egyszerű az élete. Az árnyvadászok már eleve lenéznek minket. Persze vannak kivételek, de a legtöbbjük még mindig szüntelenül szeretné behajtani azt, hogy felsőbbrendű élőlénynek gondolja magát. Mintha mi tehetnénk minden rosszról, ami a világban történik. Az pedig egy percig se érdekli őket, hogy bárki is kért volt a démoni áldásból. Ami sokkal inkább átoknak lenne nevezhető. Sajnáltam, hogy Magnus élete sem volt fenékig tejfel, de mégis itt áll előttem és képes előre haladni. Ez valahogy egy kisebb reményt ad számomra még akkor is, ha nem éppen a legjobb emlékeink között leltünk fel hasonlóságot. Minden egyes porcikám hálás azért, hogy ő nevelt fel, hogy ő tanított meg engem, hogyan tudok megállni a saját lábamon azzal, hogy utat mutatott nekem.
- Nem hiszem, hogy valaha is képes lennék rá. Még akkor sem, ha ez azt jelentené, hogy visszakaphatom a testvéremet, hogy végre elfogadna. Én csak annyit szeretnék, hogy biztonságban legyen és ne csináljon őrültségeket.. Hogy megértse én nem erre az életre vágyom. - Lehet, hogy túlságosan sokat kérek tőle. Nem akarom visszafogni, vagy akadályozni abban, hogy az élete beteljesedjen, ahogyan szeretné, de valahogy mégis kénytelen vagyok azt sugallni felé, hogy amit csinál az sok. Mert már lassan csak úgy fogom Őt látni, hogy egy könyvekből épített vár keretezi alakját.
Nem ellenkezem, ahogy felhúz magával. Lábaim elsőre ingatagnak tűnnek, de ölelésében, mintha megtalálnám azt az erőt, amire szükségem volt. A szavai, mint valami lágy dallamok simogatják a füleimet és a lelkemet egyszerre. A palacsinta elővarázslására már akaratlanul is felnevetek egy pillanatra és, mintha legalább egy tonnával könnyebb lenne már a lelkemre nehezedő súly. - Annyira hálás vagyok azért, hogy itt vagy nekünk. Hogy itt vagy nekem. El sem tudom mondani.. - Ki akartam mondani, de a torkomon akadt a szó. Nem tudom, miért egyszerűen nem ment. Féltem, hogy azzal, ha kimondom egy fegyvert adok a kezébe. Még akkor is, ha tudtam, hogy soha sem használná fel ellenem én lennék az, aki egyenest beledől. Lehet, hogy a vér nem feltétlenül köt össze minket, de számomra ő is a családom tagja. Ezért pedig mérhetetlenül szeretem.

Luna&Magnus

trust me, Honey

Hiába mutatom magam bölcsnek és hosszú életű, tapasztalt boszorkánymesternek, ha közben olyan apró és fontos dolgokat sem tudok helyrehozni, mint az egyik gyermekem' lelki világa. Törékeny és repedt. Megsebezte kiléte, az, hogy mire képes és én jól ismerem, hogy mivel jár mindez. El kellett fogadnom, hogy démon vér is csörgedezik ereimben. Gyermekként szembe kellett néznem azzal, amivé teremtett az a bizonyos Angyal. Megküzdenem az életbemaradásomért. És nem volt könnyű. Egyáltalán nem volt könnyű. Akkoriban nem sokan álltak mellettem, nem mutatták az utat és nem vigyázták minden léptem, ahogyan Alesea, Luna és számos másik gyermekem mellett próbálok lenni én most. És bizony, ha Luna nem képes elfogadni az erejét, nem próbálom meg erőltetni. Ha kétszáz év múlva érzi majd, hogy szárnyalnia kell, akkor kétszáz év múlva állok majd mellette s akkor tanítom majd.
- Ez nem így működik. Lehetséges, hogy az életed megkönnyítené a varázslat, de még a kényelmedről beszélünk, a lelked belerepedne. És ezt nem szeretnénk... Ha készen állsz rá, érezni fogod. Aleseaval majd beszélek erről.- rosszallóan húzom oldalra a számat. Nehezen állok egyik, vagy másik oldalára. Sosem könnyű két gyermek között választani, számomra ők pedig akárcsak Raphael, olyanok, akár a gyermekeim. Kényelmetlen helyzetbe hoznak engem is. Hiába egyformák külsőre, belsőre annyira különböznek egymástól, akár az ég és föld. Tökéletes harmóniában élhetnének, hiszen kiegészítik egymást, mégis annyira erős ellentét feszül közöttük, hogy attól félek sosem látom összesimulni kettejük valódi erejét.
- Megértem a félelmedet. Mindazonáltal, tudom, hogy Alesea szomjazza a tudást és erősödni akar. És ezzel nincs gond, viszont... ezt is szóvá teszem majd. Nem akarom, hogy túlzásba vigye.- futnak össze szemöldökeim egy röpke pillanatra, ahogy belegondolok, mit is jelenthet ez ránk, rájuk nézve. Veszélyes dolog belezuhanni a varázslatos világba, vezető nélkül. Elpillantok valahová, egy pontra a szoba közepén és kissé elmerengek a témán. Amíg újra szóba nem elegyedünk.
- Beszélni fogok vele erről. Rendben? És bízzunk abban, hogy rám hallgatni fog. - szomorkásan futnak össze szemöldökeim, lágy mosolyt vetve rá. Fejem lágyan megdöntöm, miközben végig mérem. Rosszul érzem magam, hiszen Alesea tanára valamelyest én vagyok. Nehéz a szituáció, ami talán mindhármunk vállaira nehezedik. Szám sarka rándul, ahogy italomra lepillantok. Magam sem venném a lelkemre, ha történne vele valami. Valami visszafordíthatatlan, ezért a magam részéről is úgy érzem, hogy beszélnem kell vele.
A következő pillanatban már ott térdelek előtte, finoman érintve. Puhán, de törődőn. Gyűrűkbe bújtatott ujjaim lábain, karján kalandoznak. Éreztetem vele, hogy támogatom őt, bármiben... A szívem összeszorul, hogy könnyek között kell látnom őt. A kérdésére nehéz lenne felelnem, így csak lesütve tekintetem, veszek egy mély sóhajt. - Időnként hiába hozzuk ki magunkból a legtöbbet, ... az nem elég.- hangom rekedtes, lopva pillantok fel rá, szomorúan. Belereped a lelkem, érzem halk reccsenését, hogy nem képes megtartani a súlyt, ami nyomja őt. Annyira szeretném lecibálni róla a fájdalmait, a terhét, mégis efféle varázslatra nem ismerek receptet. - Nem életem legszebb emléke az, hogy a szüleim közül az egyik miattam végzett magával, a másik most is meg akar ölni, a nevelőapámat pedig én magam öltem meg...- keserű nevetéssel nézek fel rá, szorítva kissé a combjára fektetett ujjaimon. Nyelnem kell. Rég nem beszéltem erről, talán nem is fogok többé, de most szüksége van rá - tudnia kell, hallania, hogy az élet nekem sem hozott örömöt a kezdetekben azzal, hogy ilyennek teremtett meg. - Azt nem hagynám...- hosszú ujjaim elválnak combjától és arcán simítanak végig, könnyedén, törődőn, atyain. - Nem akarom, hogy erőltesd. Luna, ... ha késztetést érzel majd rá, akkor előtör belőled. De annak nincs sok értelme, hogy a testvéred miatt, kényszerből próbálkozz ezzel.-  felemelkedem, s ha engedi felhúzóm állóhelyzetbe őt is, hogy köré fonhassam karjaim és magamhoz ölelve, cirógathassam hátának ívét gyengéden, miközben puha hajába súgom a következőt. - De, ha készen állsz, megtanítalak a varázslás legszebb és legpraktikusabb trükkjeire. Például hogyan varázsolj a semmiből fahéjas palacsintát...- húzódom el annyira, hogy elgrimaszoljam legbájosabb mosolyomat neki, karjaim továbbra sem véve le tarkójáról és derekáról. Ha engedi, homlokom övének támasztom és azt követően arca két peremére csúsztatva tenyereim, homlokon csókolom. - Soha nem leszel egyedül, Nana.- tartom meg egy pillanatra így, ismét homlokon támasztva enyémmel, hogy érezze, hogy tudja, mellette vagyok. Ezt a becézést ritkán használom, és csak akkor, ha kettesben vagyunk.

luna & magnus

i want a normal life

Néha egyszerűen csak ordítani szeretnék. Sikítani és menekülni minden elől, ami engem jelen pillanatban körülvesz. Bármennyire is szeretném megtagadni azt, aki vagyis inkább, ami vagyok képtelenség. Minden egyes percben velem van és bennem él a démoni felem is, ha akarom, ha nem. Mehetnénk olyan messzire, amerre csak szeretnék. Rábökhetnék a földgömbre, hogy hova akarok menni, akkor sem szabadulhatnék meg ettől a fojtogató érzéstől, ami belülről nyomaszt és szakít engem darabokra. Mintha az lenne a cél, hogy minden egyes pillanatban megkeserítsék a fájdalmas örökkévalóságomat. Nem lehetek teljesen önmagam, hiszen rettegek attól, hogy ki lehetnék, ha engednék az erőmnek. De a nővérem sem segít a helyzeten. Minden erejével azon van, hogy megpróbáljon engem rávenni arra, hogy elmélyüljek a varázslás művészetében, ami nem hoz rám semmi mást, mint keserűséget.
- Tudod jól, hogy mennyire makacs. A fejébe vette, hogy nekem csak akkor lesz jó, ha használni fogom az erőmet és fejleszteni a végtelenségig.. - Megrázom a fejemet, hiszen ha akarnám sem tudnám megérteni az erőszakosságot, amit ezzel az egésszel produkál. Én sem kérem arra, hogy hagyja abba. Egyszerűen csak azt akarom, hogy legyen óvatosabb és néha másszon ki a könyvekből épített vára mögül. De olyan érzésem van, mintha legtöbbször a falnak beszélnék. A szavaim koránt sem jutottak el hozzá.
- Egyelőre csak a könyvekkel foglalkozik.. Legalábbis nekem ezt mondja. Tudod, hogy én annyira nem vagyok benne ebben az egészben ezért nem látom át, hogy pontosan mibe bújik bele annyira. De éjszakákat sokszor átvirrasztja egy könyv társaságában. Azt mondja, hogy fejleszteni akarja magát és, hogy ezek csak könyvek. De mi van akkor, ha megunja a könyveket? Vagy lát benne valamit, amiről leteszteli, hogy képes-e rá ezzel pedig veszélybe sodorja magát? - Megannyi oldala van ennek a varázslásnak. Én egyikbe sem kívántam beleásni magam, de anélkül is tudom, hogy mennyire veszélyes tud lenni, ha valaki olyasmihez nyúl, amire még nem áll készen. Megannyi boszorkánymester van, aki bevállal pénzért valamit és nem akarom, hogy Ő is a nyomdokaiba lépjen és valami őrültségre mondjon igent csak azért, hogy bebizonyítsa igen is képes rá.
- Félek, hogy bajba sodorja magát Magnus.. Én pedig nem tudok beszélni a fejével, mert én csak az ostoba húga vagyok, aki hátat fordított a mágiának.. Mindannak, amitől különleges lehetne.. - Néha már tényleg úgy érzem, hogy egy ostoba libának tart a saját nővérem csak azért, mert nem úgy gondolkodom, mint ő és túlságosan féltem. Pedig szerintem ez teljesen természetes. Rettegek attól, hogy elveszíthetem. Beleszakadna a szívem, ha valami baja esne. Nekem Ő a családom. Itt van nekem még Magnus is persze, hiszen rá mindig számíthatok, amióta csak ismerem, de mégis egy részemet veszíteném el azzal, ha a nővéremnek baja esne.
- Nem én voltam az, akit meg akartam menteni.. Nem magamat akartam. Anyát kellett volna, de nem ment. Gyenge voltam mégis olyan erő lakozik bennem, amivel képes voltam őket nemes egyszerűséggel lángra lobbantani.. Miért nem tudtam őt megvédeni? - Az erőm nem másra emlékeztet, mint arra, hogy én elvesztettem az anyámat, de én életben maradtam a fájdalommal, hogy a szemem láttára veszítettem el, miközben teljesen tehetetlen voltam. A saját életemet pedig megóvtam. Talán pont ez volt a büntetésem. Hogy szenvedjek. - Az anyám az utolsó perceiben gyűlölt. Megvetett engem. Láttam a szemeiben. Az utolsó szava az volt, hogy démon. Egyetlen szó. De megannyi megvetést csempézett bele, hogy én is undorodni kezdtem magamtól. - Jól esett a közelsége és az is, hogy támaszt nyújtott nekem. Az, hogy gyógyításra használjam az erőmet még talán kecsegtetően is hangzott, hiszen szerettem volna segíteni az embereken, de félek, hogy eluralkodik rajtam az erő, a démoni oldalam és nem leszek többé ugyanaz az ember, aki voltam.
- Ezt sosem mondtad.. - Fura, hogy valakit több, mint száz éve ismersz, de mégsem vagy tisztában azzal, hogy milyen események övezték az életét. Egy örökkévalóság sem elég ahhoz, hogy valakit teljes mértékben megismerj. - Félek, hogy eluralkodik rajtam az erőm.. Hogy megváltozom majd miatta. Mi lesz, ha nem leszek többé önmagam? - Rettegek attól, hogy mi lehet, ha jobban belemerülök az erőmbe. A démoni oldalam elhatalmasodhat felettem? A sötétség megfertőzheti a lelkemet? Nem tudom, de nem is vagyok benne biztos, hogy tudni akarom.

Luna&Magnus

trust me, Honey

Az életben az az ocsmány, hogy bizonyos dolgokat akaratlanul - kelletlenül is, de el kell viselnünk. Ilyen, ha odaég a reggeli rántotta, de az is, ha egy kóbor hajszál minden egyes szélidőben az arcunkba csapódik. Ha lepattog a körömlakk, vagy ha nem sikerül mindkét szemhéjon ugyanolyan ívben a tus. És bizony az is ide sorolandó, hogyha valaki boszorkánymesternek születik. Én sem álltam sorban érte, nem is kívántam. Anyám gyűlölködő szemei, ahogy nevelőapám torzszülöttnek hív, a fintor arcukon, az utolsó érzelem - amit felém produkálnak. A pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy nem bírom tovább és Camille ott volt nekem. Repedés a szívemen, csontig hatoló, éles fájdalom mindez. Mégis, a varázslatos életmódnak vannak előnyei. Bizony, szeretteink letűnnek mellettünk, de miénk a lehetetlen és az öröklét. Úgy ücsörgünk felettük, hogy nem számít, mit hoz a holnap - mert mindig lesz holnapután. És bizony nincs olyan, hogy elérhetetlen. Mert bármit kívánunk, egy csettintésbe kerül. Kivéve persze, ha egy szívről van szó, akkor persze komplikáltabb.
Teljesen megértem, amiért Luna szabadkozik, ódzkodik tőle. És azt is megértem, amiért Lessa vágyja a tudást. A kettejük közötti különbségek pengeélesen látszódnak szemeimben, még úgy is, hogy tulajdonképpen egyformák ők ketten. Luna most is, mint mióta ismerem - a szemeimben törékeny madárka. Óvni, vigyázni kívánom őt ahogy erőmből telik. Jól tudom, hogy nem tölthetem minden percem az aggodalommal, ahogy Sebastian esetén sem teszem, de Luna a legkarcsúbb, leghajlékonyabb, legfinomabb virágom mind közül. Természetes, hogy törődésem iránta puhább, ölelőbb.
Belefűzöm ujjaim övéibe, hagyom, hogy nonverbális úton is megértessem vele, hogy számíthat rám, beszélhet, dalolhat, de akár veszekedhetünk is, ha arra vágyik lelke. Itt vagyok, készen rá, hogy felöleljem, hogy elszívjam, hogy magamévá tegyem minden fájdalmát, amit most még birtokol. Pillantásom törődő, ujjaim finoman járnak kezén, lágyan. Ritmustalanul.
Halvány mosoly terül szét arcomon, ahogy figyelem, hogyan kortyolja a teát. Lepillantok e percben kettőnk közé, valahová egy nem létező pontra. Eszembe jut, hányszor próbáltam utat taposni magamnak hozzá - ezzel a témával -, mégsem jutottam soha előbbre, az érzelmei, a fájdalmai mindig ágakat sodortak az utamba. És hiába mentem-mentem előre, nem találtam az utat hozzá. Végül abba maradtak a próbálkozásaim, s kettőnk találkozója sosem szólt erről. A mai napig, amikor végre ő maga nyitott utat nekem. Figyelmem minden sejtemből felé sugárzik, türelemmel viseltetek iránta, mégis látszólag türelmetlen a sóhajom. Leginkább a szeretetből fakadó kíváncsiságom hajt, hogy egy mély sebet végre - gyógyíthassak valahogyan.
Az első szavakra rándulnak ajkaim. Soha - soha nem voltam szeretője a testvérharcoknak, főként a Hellfire lányok esetén. Ha magamban tudtam is, hová kell húznom, vagy állnom egy-egy témát érintően, a nagy egészet roncsoltam volna, ha így teszek. Így aztán, ha az egyik leánykám panaszkodott, vagy szóba hozta, hogy összekaptak valamin, inkább csak terelgetni, útmutatóként beszéltem a dologról. Ez a helyzet azonban más. Nyelnem kell, s nedvesítenem ajkaimon. Amint elhallgat egy pillanatra, magamhoz ragadom a szót.
- Megkérhetem, hogy hanyagolja ezt. Nem hinném, hogy az, hogy kierőszakolja belőled a varázslást, helyes út lesz ahhoz, hogy eldöntsd, akarod-e. Egyébként... - kissé rosszallóan nézek el róla, finom fintorral arcomon, majd szemeimmel ismét a lányra révedek. - ..miféle ügyei vannak annak a leányzónak? Kezdem úgy érezni, hogy jobban oda kellene figyelnem rátok! - lapos oldalpillantást vetek, majd félig megdöntve fejem, bocsánatkérően nézek Lunára. Nem magam - inkább testvére miatt. Arcomon ott a kimondatlan mondta, 'hiszen tudod milyen...'
Ahogy rám pillant, úgy érzem, megdermed a vérem. Szeretném lenyelni a nyelvem és visszavonni minden korábbi kijelentésem. - Luna... - elfordítom a fejem róla, enyhén megrázva azt. Hangom keserű, kissé rekedtes. Ez a szó, a neve arról árulkodik belőlem, hogy nem szabadna ennyire ellenségesnek lennie azzal, amit még nem is igazán tapasztalt meg, mégis ott rezeg hangszínemben az is, hogy megértem.
- Megvédted magad.- rugaszkodom el az ülőhelyemtől, hogy megkerülve az asztalt, mellétérdelhessek. - Azért tetted, mert meg kellett védened magad. És azért félsz, mert nem tanulod, elzárkózol tőle. De, ha mindig elfogsz zárkózni tőle, sosem tudod meg, hogy mennyi jóra is használhatod. Például, gyógyításra...- rugózom finoman, ahogy magam felé fordítom, ha engedi és arcára simítom jobbom tenyerét, puhán végig szántva annak peremén. - Amikor gyerek voltam... - elhúzom a kezem és a combjára ejtem, finoman simítva rajta. - A nevelőapámat elégettem. Közvetlen azután, hogy anyám öngyilkos lett... miattam.- keserűvé válik hangom, vele együtt arcom is, mégis a szememből sugárzik a szeretet. A szeretet, amit irántad érzek. - Amióta tudom, hogyan használjam, nem öltem meg senkit... véletlenül. Luna, én megértem, hogy irtózol tőle és, hogy egyetlen rossz emlék elég ahhoz, hogy elzárkózz, de ... ha én is így viselkedem, most nem lennék itt. Nem lennék itt Veled.- pimasz mosoly szökik arcomra, ahogy ismét könnyeiért nyúlok, hogy eltüntethessem napsugaram arcáról - A viharok is borzasztó dolgokra képesek, mégis elhozzák a szivárványt.- ott maradok, féltérden előtte, de már a kezét szorongatom, ha engedi. Türelemmel várva, hogy elmondja, hogyan érez, mit gondol, mit akar. S bárhogyan is döntsön, én mellette leszek. Mindig...

luna & magnus

i want a normal life

Egy olyan világba, életbe születtem bele, ahonnét nem is lehetnék a jelenleginél jobban egy külső nézelődő. Én nem akartam az erőmet, amivel születtem. A mai napig mindent megtennék azért, ha meg tudnám szüntetni. Talán sokkal egyszerűbb lenne az életem. Sőt, ebben teljesen biztos vagyok, hiszen a nővéremmel sem veszekednénk annyit. Egyszerű életünk lenne és boldogan élhetnénk, amíg meg nem halunk. Akkor is különbözőek lennénk és előfordulhat, hogy léteznének olyan témák vagy bármilyen más dolog, amelyekben képtelenek lennénk megegyezni, mégis úgy érzem, hogy valahogy egyszerűbb lenne mondén életet élni. Hiszen boszorkánymesterként tölteni a mindennapjainkat elég nehéz, amikor én megvetem minden egyes részét annak, ami vagyok. Aminek lennem kellene. Ítélkeznek a fejünk felett, mert démon vér csörgedezik az ereinkben. Általánosítanak anélkül, hogy megpróbálnának megérteni minket. Mintha azt mondanánk, hogy minden ember egoista. Vagy valami ismertető jel alapján ítéletet hoznak valakinek a feje között. De én most már egyre inkább kezdem azt érezni, hogy a lényem hamarosan meg fog fojtani és nem találok belőle majd kiutat.
Szükségem van valakire, aki megérthet, aki tudja, hogy mégis mit érzek, de nem is tudom kihez forduljak jelen helyzetben. A nővéremhez nem tudok, emellett pedig csak Magnus van az életemben, akivel kapcsolatban úgy érzem, hogy tényleg számíthatok rá. Nem számít, hogy min mentünk keresztül, hogyan indult a kapcsolatunk, vagy egyáltalán mit is jelképez. Nem vagyok képes uralkodni az érzéseimen, amelyek az elmúlt napokban folyamatosan építkeztek bennem. Kell egy támasz, valaki aki hálóként fogja fel minden fájdalmam. Nem akarom lelki szemetesnek használni Magnus-t sosem gondoltam így rá. De nincs más, akihez fordulhatnék. Ez a szomorú igazság.
Jól esik érintése, ahogy ujjait összefűzi az enyémmel, már ez az aprócska gesztus is cirógatja a lelkemet. Sosem volt az a típus, aki erőszeretettel mutatja meg másoknak a gyenge, szinte elveszettnek tűnő oldalát, de már nem bírtam tovább. Kiutat keresek egy sötét alagútból, amely nagyon úgy tűnik, hogy soha nem fog véget érni.
Nagy nehezen akaratának megadva magam szipogva kortyolok bele a teába, aminek melegsége kellemesen járja át a testemet és kelti életre minden egyes porcikámat. Ugyanakkor, mintha a mellkasomban tomboló tűz, az égető érzés is, mintha sokkal intenzívebbé vált volna. Egyszerűen mintha élve fel akarna emészteni.
- Kis híján megint összekaptuk Alesea-val. Nem is tudom, hogy különbözhetünk ennyire.. Hiszen annyira megszállottan bújja a könyveket és rettegek, hogy valami bajba fogja sodorni magát, hogy valami olyanba megy bele, amibe nem kellene, de nem tudok beszélni a fejével, mert akárhányszor próbálkozom csak engem akar rávenni arra, hogy csak egy kicsit varázsoljak, aztán még egy kicsit. Hogy segítsek neki eligazodni valamin.. De ő az, aki ezzel foglalkozik én pedig kerülöm, hát hogyan segíthetnék? Csak bele akar húzni ebbe az egészbe.. - Megrázom a fejemet és egy újabbat kortyolok a teából remélve, hogy a testemet bejáró forrósággal együtt viszi magával a lelkemet égető érzést is.
- Én nem akarom ezt csinálni. - Most először szakítom el a tekintetemet a tea felszínétől és nézek fel rá, könnyes szemekkel. - Még mindig emlékszem arra, hogy milyen érzés volt, mikor használtam az erőmet. Hogy mennyire rettegtem. Féltettem az életemet, de anyámat nem tudtam megvédeni. Nem tudtam, mit csinálok.. Vagy talán tudtam és ez az, ami leginkább megrémít. Hiszen végignéztem, ahogy lángra lobbantak. Nem tettem semmit. Csak álltam és néztem. Nem próbáltam meg uralkodni magamon. Mert nem akartam. Önmagamat akartam megvédeni. Mi van, ha olyasvalakinek ártok, akit szeretek? Nem tudom mi lakozik bennem, de rettegek attól, hogy megtudjam. - Sosem beszéltem senkinek arról, hogy mit éreztem abban a pillanatban. A félelem, a hatalom bódító ízét.. Mindez egyszerűen túl sok számomra és csak menekülni akarok. Mindent magam mögött hagyni.

Luna&Magnus

trust me, Honey

Nem biztos, hogy az én tisztem, hogy lelket öntsek belé, de mindig is a magaménak fogom érezni.  A tea fölé kucorgó leányka hirtelen megszűnik a szemeimben boszorkányként létezni és nem látok mást, csak az ártatlan, sebzett madárkát, akit valami belső hangom óvni akar. Nevetséges, hogy ide jutottam, de ha visszatekintek a múltba, sosem voltam barátságtalan senkivel. Ok nélkül nem, hogy pontosítsak. És Luna már hosszú-hosszú évek óta tartozik a szárnyaim alá. Egyike azon gyermekeimnek nevezett szeretteimnek, akiktől képtelen lennék elfordulni.  Jó szokásomhoz híven sokszor elkövettem a hibát, hogy  befogadtam olyanokat, akik végül érdemtelenné váltak. Ám a Hellfire lányok... mintha csak a véreim lennének. Luna olyan minden percben, mikor gyönyörködnek rajta szemeim, mint valaki, akinek segítségre van szüksége. És hacsak egy beszélgetés ez, vagy egy lélektiprás, hát meglépem. Ne gondolja senki, hogy hobbimmá válik majd egy lélekmentő szolgáltatást nyitni, mert szó se róla, de úgy gondolom az élet igazságtalan és gyakran azokon tapos, akik nem érdemelnék meg mindazt. És ez a törékeny leányzó előcsalogatja belőlem az atyáskodó oldalam, legyen bármilyen röhejes is. Mindannyiunknak szükségünk van törődésre...
Nézem őt és próbálom megérteni. Mindig, minden alkalommal próbálom megérteni. Megóvni és hárítani a beszélgetésünket arról, amiről pedig muszáj lenne. Tudom jól, - most, is ahogy nézem őt a tea fölött reszketve - hogy szét kellene cincálnom ezer darabjára a lelkét és kitárnom végre a szárnyait, hogy merjen élni és azzá lenni, aki ő igazán, de nem tehetek ilyet. Így csak csendesen, előfutára leszek a viharnak azzal, hogy felteszem a kérdést, amiről tudjuk mindketten, hogyha elhangzik közöttünk, akkor nem fogjuk megúszni hevesebb - még ha finom is - szóváltás nélkül.
Mintha a szavaim lepattannának róla és valahová a szoba falaira csapódva elmosódnának, lemállva, elveszve közöttünk. Le kell nyelnem egy gombócot a torkomban, lehajtva a fejem. Lemondok róla, hogy egyhamar megszólal, de akkor megteszi.
- Luna... - vállaim megesnek, egy kissé csalódottan fújom ki a levegőt, mert tudom, hogy kérdése mit jelent. Hogyan is építhetnék várat, ha nincsenek meg a megfelelő pilléreim hozzá? Ajkaim összepréselem, felkönyökölök az asztalra és megdöntöm fejem. Szemeim árulkodóak lehetnének, de nem pillant fel rám. A hangja belefúródik a szívembe, érzem, hogy ezer darabra robbantja azt. Nyelnem kell. Hét Pokol! Előre indul jobbom, ösztönből. Belekapok a kezébe, ujjaim ujjaira kulcsolom. Finoman, mégis erőteljesen szorítom, hogy érezzen, hogy ne zárjon ki.
- Nyugodj meg, kérlek. - veszek egy mély levegőt, vázam lejjebb ejtem - Nem fogja erőltetni senki, hogy foglalkozz azzal, ami meg van benned. Hidd el, tudom, hogy min mész keresztül... - megcsóválom a fejem, majd megdöntöm kissé, cirógatom kézfejét tenyeremmel, majd állammal a tea felé bökök.
- Megnyugtat, igyál belőle. Utána pedig mesélj nekem. Csak úgy tudok segíteni, ha beszélünk róla...- elhúzódom tőle, finoman beleidomulva a székembe, majd lágy mosollyal követem le mozdulatait, s hogy mire hogyan reagál.

luna & magnus

i want a normal life

Mindig is imádtam Magnus-t. Ahogy járt, kelt.. Olyan szabad volt. A maga ura. Jól érezte magát a bőrében, azt hiszem. Én nem tudom, hogy valaha képes lennék-e erre. Azok után, hogy már tényleg kezdem úgy érezni, hogy az ellenállásom az, amivel éket fogok verni magam és az életemben szereplő személyek közé azt nem bírom elviselni. Változtatnék én a hozzáállásomon megpróbálnék nyitni, de a félelem erőteljesen köti meg a kezeimet és ezzel teljesen tehetetlenné válok. A nővérem mindenre úgy tekint, mint valami áldásra. Néha azt kívánom, hogy bárcsak én is úgy látnám a dolgokat, ahogy Ő. Vagy képes lenne elfogadni mindazt, amit én magam is képviselek. Hogy én mindebből egy cseppet sem kérek. Nem az én világom a mágia, még akkor sem, ha beleszülettem. Láttam a saját szemeimmel, hogy miféle pusztítást tudok véghez vinni. Azt is tudom, hogy önző módon csak önmagam védelmére voltam képes ezt használni. Akit szerettem nem voltam képes megvédeni. Akkor pedig mit is erőltessek rajta? Az egyetlen, amit képes vagyok véghez vinni vele az a pusztítás. Én pedig ezzel nem fogok együtt élni. Épp elég egyetlen emlék, amely kegyetlen módon örökre belevésődött a lelkembe és talán soha nem leszek képes lerázni magamról ezt a terhet.
Elfogadom a felém nyújtott csészét, de csak fogom a kezemben és a sima felszínét bámulom szótlanul. Magam sem tudom, hogy miért jöttem ide. Valahogy megnyugvást kerestem. Magnus mellett a dolgok egyszerűbbnek tűnnek még akkor is, ha ő maga is azt képviseli, amitől rettegek. Egy állandó emlékeztető a velünk történtekre. Lehet, hogy szörnyűség történt velünk akkor, mikor először találkoztunk, de őszintén hiszem, hogy akkor történt a legszörnyűbb és a legjobb dolog is. Nélküle elveszettek lennénk a világban. Ki tudja, hogy milyen sorsa jutottunk volna, vagy kik lennénk ma, ha nem vesz a szárnyai alá. Neki köszönhetően vagyunk azok, akik. Még akkor is, ha szinte olyanok vagyunk, mint az ég és föld a nővéremmel.
Teljesen elvesztem a gondolataimban, hogy először észre sem vettem, hogy Magnus hozzám szólt. Kikapcsoltam, mintha nem is lettem volna itt, egyszerűen csak a testem ragadt volna földhöz az elmém pedig próbált szüntelenül menekülni a problémák elől.
- Mindig ilyen lesz majd? Örökké veszekedni fogunk? - Még mindig nem pillantok fel érzem, ahogy a könnyeim égetni kezdik a szemeimet és olyan erősen szuggerálom a teát abban reménykedve, hogy mindez, majd véget vet az érzelmeimnek.
- Tudom, hogy el kellene fogadnom, ami vagyok és talán foglalkozni az erőmmel, vagy nem tudom, hiszen erre születtem, nem? - Pillantottam fel végül Magnus-ra. - De nem tudok.. Nekem ez nem megy. Én nem akarom, egyszerűen nem tudnék.. - Elcsuklott a hangom és végül újra a teámat kezdtem bámulni, aminek sima felszíne hullámozni kezdett remegő kezemtől.