Számos előnye van a halhatatlanságnak. Többek között kimondatlan számértékű személlyel köthetem össze a végtelenbe ívelő életem, ezáltal páratlan emlékeket bezsebelve. Ráadásul egész családfáknak lehetek szemtanúja, többek között a magamét is kiépítve, kiismerve, kiteljesítve. Valamint nem kell attól tartanom, hogy az örökké, mint olyan - véget érhet, s jelentését vesztheti. Átellenben mielőtt még bárki irigykedhetne, elmondanám megsúgva mindazt, hogy az utóbbi éveim során inkább a negatívumok mellé tenném le keresztem. Túlélni azokat, kiket szeretünk, s elfeledni egy-egy arcot nem olyan könnyű, mint a lélegzetvétel. Higgyen csak bárki, bármit. - S átélni megélni egy egy históriát csak nehezíti létezésem, így van ez olyankor is, mikor valaki olyan dolgokat bolygat meg, ami a már letűnt utunk savanyú foltja. Elmosódott, lekopott már a fedőlapja a történetnek, de mindig felbukkan valaki, aki akar belőle egy újabb lapot. Én pedig képtelen vagyok nemet mondani, ha a fizetség felbecsülhetetlen értékként sétál be a küszöbömön, vagy ha az érzelmek motiválnak. Asmodeus felbukkanása elérte, hogy minden általam nagy becsnek számított dolgom gondosan elfedjem. Igen ám, a probléma inkább az, hogy bizonyos esetekben előfordul, hogy két lábon járkálnak a kincseim. Mint most. A teát töltöm két csészébe és lopva vállam fölött Luna felé pillantok. Mindig elbeszéljük az időt, ma azonban nehezemre esik megszólalni. El kellene mondanom neki Asmodeust. Aleseanak megsúgtam már, hogy apám nagyon is élő és létező, ám Lunát valamiért jobban féltem. Talán, mert ő nem fogadja el a tehetséget, ami ott ragyog gyönyörű szemeiben. Azonban, ha történne vele valami, abba biztosan belerepedne öreg motorom. Átnyújtom a gyümölcsös, nyugtatóval feltöltött csészét a lány kezébe, majd elandalgok valamivel hátrébb, hogy teret adhassak. Pontosan tudom, hogy csúfos sebre emlékeztetem személyemmel, azzal a szereppel, amit betöltök, mióta csak ismerem őket, de éppen ezért, atyai és mindenféle lehetséges módon próbálom támogatni őt. Az ital forrósága felmarja torkom, úgy érzem kell ily' enyhe fájdalom, hogy a józanságomba kapaszkodva tovább állhassam a sarat. Leheveredem vele szembe, annyira közel húzva a székem, hogy megérinthessem, ha szükséges. - Alig szólaltál meg, mióta itt vagy... - aggodalmas a pillantásom, rekedtes hangom betelíti a szobát. Leejtem puhán a csészém és az asztallaphoz koccintom annak fenekét. A gőzölgő tea fölül nézem a leányzóm és egyre jobban elfog az aggodalom. Mindig, amikor együtt vagyok féltem őt. Ha nem tudok róla, csak rosszabb. Aleseara is hasonlóképpen gondolok. Minden gyermekemnek tekintett alvilágit szeretnék figyelemmel kísérni. Egyedül talán Raphael az, akire nem gondolok minduntalan. Nem, mintha kevésbé számítana. Inkább csak, mert tudom, hogy képes vigyázni magára. - Luna, talán nem utazom dimenziókat, hogy belepillanthassak a gondolataidba, de nem vagyok vak. Mi történt? - dőlök hátra a székembe és onnan révedek rá. Fogtál már madarat a tenyeredbe? Érezted már, mennyire törékeny és apró? Milyen sebesen és hevesen ver a szíve? Ez érzem én mindig, mikor veled vagyok...
Kezdőlap
