Belegondolva egészen érdekes, miért van szükség egyáltalán temetőkre. A mondének élete rövid és mégis olyan könnyen felejtenek. Még azokat is, akik egykor fontosak voltak nekik. Hisz ez lehet az egyetlen oka az efféle helyek létezésének. Ez messze nem a holtakról szól, hanem az élőkről. Az emlékezéshez nem kellenek tárgyak, helyek, dolgok, vagy bármi ilyesmi a puszta emléken magán kívül. Nekem sincs szükségem semmi mementóra ahhoz, hogy emlékezzek arra a szerelemre, ami most pusztító gyűlöletként lobog bennem az iránt a halhatatlan iránt, aki oly könnyen dobott el akkor, csak mert mondén voltam. Vagy a bátyám iránti utálatra és megvetésre, amiért éjjáróvá tett akaratom ellenére, meg mert eleve egy démoni korcs. Ezek mind bennem vannak, nem számít hol vagyok.
Most Duke sírja felé sem azért tartok, mert csak itt tudnám őt felidézni. Bár tény, hogy a helyről jutott eszembe az idő, amikor még élő volt, nemcsak egy rakás rothadó csont valahol a föld mélyén. Lehet, hogy vámpírrá kellett volna tennem? Á, annyit nem ért, legyen bármilyen jó zenész és remek beszélgetőtárs. Az ő életének pont így kellett véget érnie. Azt a temetést amúgy is kár lett volna kihagyni, a haverjai olyan bulit kerekítettek belőle, amit tényleg ritkán látni.
Ahogy közeledek a sír felé, pedig mintha valaki ismét igencsak egyedi módon ápolná az emlékét. A női hang ugyan lényegesen magasabb, teljesen más hangszín, mint Duke-é volt egykor, a dal, amit énekel azonban kifejezetten szépen szól így is. Valahogy teljesen más értelmezést ad neki. Mintha egy új dal lenne és mégis ugyanaz. Kifejezetten érdekes és kellemes.
Óvatosan megyek csak közelebb, az árnyékok jótékony takarását kihasználva. Vámpír lévén így is ki tudom venni a nő alakját, még valamelyest az arca vonásait is, a sötétség ellenére. Van egy olyan érzésem, hogy nem mondén. Ahogy az éneket abbahagyva nevén szólítja Duke egyik régi haverját, az még inkább megerősít ebben. Nem mondom, szívesen húznék én is egyet abból a whiskyből, amit ő alighanem szellemeknek szándékozik felajánlani, de nem vagyok biztos benne, hogy okos dolog felfednem magam előtte. Végtére is azt sem tudom, kicsoda, micsoda és hogyan reagálna rám. Bár egy kis csetepatétól sem riadtam vissza soha. Viszont ostoba sem vagyok, egy nálam erősebb lénnyel nem akaszkodnék össze. Terveim vannak, végleg elporladni pedig nem szerepel közöttük. Így egyelőre csak meghúzom magam pár közeli fa mögött és figyelek. Hátha rázendít még a lány valami régi jazz dalra, ahogy az előbb tette. Mert ha mást nem is tudok róla, az bizonyos, a hangja elég kellemes. Szívesen elhallgatnám még egy ideig.

Aki ilyenkor erre jár, egészen biztosan hülyének néz. Miért kell valakinek az éjszaka közepén ücsörögnie egy sír mellett a temetőben, amikor teljesen átlagos lenne nappal visszatérnie. Igaz, nem hiszem, hogy olyan nagyon örülnek azoknak, akik tömény szeszt szándékoznak behozni és a sírokra locsolni, pedig nekem is ez lenne a szándékom azon szellemek számára, akik még ennyi idő után is veszik a fáradtságot és felkeresik a barátjukat annak kedvenc évfordulóján. Persze, hozzájuk lehet, még korai az idő, de mindenki másnak már későn van és szinte egy teremtett lelket sem láttam itt. Nem baj, még itt New York közepén is szeretem, ha pár percre le tudok ülni, figyelni a természetet. Morbid lennék, amiért ezt éppen a temetőben teszem meg? Nos, hadd világosítsam fel a haláltól tartó embereket, hogy az egész világ egy temető. Ezer éve az emberek még nem tudtak hatalmas sírokat emelni a halottaik számára, így mindössze apró föld kupacok maradtak és legkésőbb az unokák halála után el is felejtkeztek róluk. Gyakorlatilag nagyon kevés olyan hely van a világon, ahol, ha nem vizsgálnák át alaposabban a talajt, ne találnák meg több ezer fajta elhullott állat és jó néhány ember maradványait is. Ezt jelenti tovább élni és fejlődni. Én ezért pártolom a hamvasztást is. Azok, akik elég közel álltak hozzám ahhoz, hogy én dönthessek a végső nyughelyükről általában nem maradtak egyben, hanem egy hatalmas máglya segítségével búcsúztam el tőlük. Bár bevallom, az árnyvadászok módszere, hogy a holtak csontjait felhasználják a város tovább építéséhez is nagyon tetszik. Így meg is maradnak és nem is, a hozzátartozóknak nincs visszatartó erő, amilyen egy sír lenne minden más esetben...

Smoking, drinking, never thinking
of tomorrow, nonchalant
Diamonds shining, dancing, dining
with some man in a restaurant
Is that all you really want?
No, sophisticated lady,
I know, you miss the love you lost long ago
And when nobody is nigh you cry

Nem tudom, miért éppen ez a szám ugrott be másodszorra, de itt ülve egyszerűen kikívánkozik belőlem. Dukenak egy emberi élet elég volt ehhez a bölcsességhez, hogy megértse, mi a fontos igazából. Nekem több mint ezer év kellett, hogy úgy döntsek, le tudok mondani a hatalomról és annak privilégiumairól, túl sok a hátránya az egésznek. Még így sem volt könnyű, megszakítani a kapcsolatot mindennel, ami csak hozzá kötött és rá tudna kényszeríteni, hogy újra megpróbáljam átvenni. Mégis megtettem. És Amerikába jöttem, egy országba, ahol az egyenlőség nem csodálni való, ahol a szabadság nem csak egy álom. Élvezni az életet. Erre nem volt soha időm korábban, mert egyetlen percre sem dőlhettem hátra anélkül, hogy aggódnom kelljen a hátamba kapott tőrök miatt. Duke Ellington és társai, a harmincas évek nagy zenészei sokat segítettek a feldolgozásban. Ez az egyik oka, hogy itt vagyok és túl magas hangom ellenére megpróbálok énekelni is. Másoknak ez jobban megy. Vajon hol maradtak eddig?
- Oh, gyerünk Jack, te részeges kölyök! Ugye tudod, hogy egy csepp alkoholt sem öntök a sírodra, ha hagyod, hogy egyedül énekeljek Duke-nak? - teszem fel a kérdést a nagy semminek, körül nézve, hátha sikerül valami mozgást kiváltanom a tájból. Keresem a halvány alakot a sírok között, a fák koronájában és persze még a földön is, de nincs még itt. Vagy csak azt akarja, hogy szenvedjek. Hamarosan kiderül, mert nem várok tovább. A palack felé nyúlok és felemelem, majd lecsavarom a kupakot. Három... Kettő... Egy... Meghúzom. És felköhögök kicsit. Erre mondják, hogy oldaná a körömlakkot is. Valamiért a srácok mégis ezt a durva és erős italt szerették egész életükben. Két újabb korty és talán már nem is fog érdekelni mennyire éneklek gyengén, tuti, hogy a torkom bereked...

Meg kell hagyni, nem vagyok az a nosztalgikus alkat. Távolról sem. Sok mindent lehet rám mondani, de ezt biztosan nem. Ha magam mögött hagyok valamit, legyen az hely, tárgy, személy, nem is igazán szoktam visszanézni. Ami volt, elmúlt. Valószínűleg okkal van vége. Ezért nem fájt különösebben anno ott hagynom Londont, Európát sem és Amerikába jönni. Bár az sem most volt már. Vagy hetven-nyolcvan éve. Ahhoz képest, amennyit eddig éltem, igazán semmiség. Az idő egy aprócska szelete mindössze. A temetők pedig gyakorlatilag az emlékezés színterei. Ezért létesültek. Hogy megőrizzék annak valamiféle maradványát, ami már nincs. Talán emiatt is fordulok meg ritkán ilyen helyeken. Nem bármi érzelmi indíttatásból, hogy viszolyognék a síroktól, mert egyszer engem is elföldeltek egybe, ahonnan ki kellett ásnom magam, dehogy. Arra jóformán nem is emlékszem. Ott a vérszomj, az éhség jobban dolgozott bennem, mint a rémület a sötéttől,a pusztulástól. Ha belegondolok, ha manapság eltemetnek egy vámpírt, valahogy kellemesebb körülmények között ébred fel, nem egy csomó földdel az arcában, mint én. Bár ezeket a modern, leszegelt koporsókat talán nehezebb lehet kinyitni a föld alatt, szóval annyira azért nem irigylem őket. De egy vámpír éhsége sok mindenre képessé teszi, így gondolom ezt is megoldják valahogy, ahogy egykor én is tettem. Mindenesetre tényleg semmilyen érzéseket nem vált ki belőlem egy temető. Hogy mégis miért vagyok most mégis itt? Ez egy jó kérdés, még számomra is.
Valószínűleg leginkább azért, mert a temető békés, nekem pedig szükségem van arra, hogy kicsit lecsendesítsem az elmém, mielőtt szembenéznék a bátyámmal. Semmi kedvem hozzá, de muszáj, ha fényjáróvá akarok válni. Nincs más, aki segíthetne és akinek inkább kötelessége lenne segíteni, mint neki. De a haragom iránta még annyi évszázad múltával sem csendesült le teljesen. Ahogy pedig itt a sorok között sétálok, hirtelen felrémlik előttem, hogy jártam már itt korábban. Hosszú évtizedekkel ezelőtt, de mintha... a régi jó jazz korszakban. A temetések sem ragadtak meg soha különösebben, pont azért, mert az már csak a maradványokról szól, az emberi porhüvely elhantolásáról amiben már nincs élet, vér, lélek, semmi. De Duke zenész haverjai még a temetésnek is megadták a módját. Azt egy élmény volt végignézni. Alapvetően tudom és szeretem is élvezni a zenét. Akkoriban szalonok dámájaként hallgattam őket sokszor. A fekete férfiak pedig imádtak, amit, mit tagadjam, olykor ki is használtam. Jó kis időszak volt.
Ha pedig már itt vagyok, csak úgy a móka kedvéért meg is próbálom felidézni, merre is van a sírja. Vajon meg tudom találni? A memóriám elég jó, így ahogy a borostyánnal benőtt sírkövek között haladok, kezd ismerőssé válni a terep. Igazából nem is tudom, megvan-e még a sírja. Hisz már az unokái is felnőttek lehetnek, ápolja-e vajon valaki az emlékét? Ahogy azonban közelebb érek, rá kell jönnöm, hogy nagyon is ápolja. Halk dúdolást hoz ugyanis felém a szél. Megtorpanok és fülelek, miközben a többi érzékemet is kiélesítem. Ki lehet az? Jó ötlet közelebb mennem? Vagy inkább húzzak el a francba, amíg észre nem vesz? Egyelőre még nem döntöttem, a sötétség úgyis jótékonyan eltakar, csak állok és latolgatom magamban a lehetőségeket és az esetleges következményeket.

Soha nem állítottam magamról, hogy nagyon jó hangom lenne és az a fajta mély, erősen szét cigizett ének, ami ehhez a dalhoz kell végképp nem az én stílusom. De attól még magát a számot mindig is imádtam, vagy tucatnyi alkalommal hallgattam meg a közönség soraiban ülve egy-egy koncerten és további közel harminc alkalommal adta elő nekem az amerikai zene egyik nagyágyúja privát rendezvény keretében. Első találkozásunk alkalmával ő alig volt huszonkét éves, mégis engem, az évezredes lényt lenyűgözött a benne élő tűz és elszántság. Azóta eltelt pár évtized, megöregedett, meghalt, míg én változatlan maradtam, de elfelejteni őt és a zenéjét nem tudtam. Otthon még mindig van egy kifogástalan állapotban lévő régi lemez játszó és az összes általa kiadott szám is régi bakelit felvételen, néha pedig, amikor eszembe jut, az első találkozásunk örömére meglátogatom a sírját is. Ez nálam nagyjából néhány évente jelenti az évfordulóját az első igazi fellépésének zenészként. Mert ez van nyáron és az öreg fiú imádta az évszakot, hogy a kissé zavaró tényről ne beszéljünk, a sírkövét kifejezetten egy fa alá tetette le és bármelyik másik évszakban még az én fenekem is befagyna üldögélés közben. Így viszont? Éjféli temető túrát tartok egy egyszerű fekete ruhában, kiengedett hajjal, a kezemben pedig ott van az elmaradhatatlan whiskey-s üveg és egy szál rózsa is nem túl szokásos, citromfüves zöld levelekkel keretezve. Dukenak megvolt a maga ízlése és pokoli egyedi volt, hogy úgy mondjam...
- Hello Papa, látom más is járt erre ma. Remélem azért értékeled az én ajándékomat is - teszem le a virágot a kő alá, ahol jó néhány csokor várja már az enyészetet. Még mindig vannak, akik imádják őt és emlékeznek arra az időre, amikor Duke határozta meg a zene irányát Harlemben. A feketék világát fehér ember akkor látogatta, ha el akart szállni, boszorkánymester pedig egyszerűen azért, mert újat és modernet akart látni. A legtöbben hiába hagytak ott heti szinten kisebb vagyonokat egy-egy klubban, soha nem kerültek be a belső körbe, nem fogadták el őket a város azon részének lakói és a legtöbb tiltott dolgot nekem is csak azután sikerült megtapasztalni, hogy a "Papa" elfogadott. Cserébe pedig hajlandó voltam így szólítani még akkor is, ha ritka ironikussá tette a helyzetet. Mindegy, ő az volt, ami, és nagy ritkán, amikor meglátogatom a sírját még hajlandó vagyok a kedve szerint is kinézni. Szűk, fekete ruha, amely a harmincas éveket idézi szabásban és hosszban, kiengedett, hullámos vörös haj. Ez viszont már hosszabb az akkori divatnál, mert még az ő kedvéért sem megyek neki ollóval. Helyette csak a fához lépek és a tövében letelepedve nyitom ki a whiskey-s üveget, várva a csodát. Dukeból ugyan nem lett szellem, sikerült tovább lépnie, de a zenekar néhány tagja nem volt ennyire szerencsés és van, hogy éjszakára társasággal szolgálnak nekem. A piát inkább ők szeretik, nekem majdnem mindegy mit iszom, miközben egy újabb számot kezdek dúdolgatni.