- Fáradjon beljebb hölgyem! Nincs mitől tartania, itt biztonságban van, a szentély védett! - mondom a kínosan feszengő nőnek, majd magam elé engedem, hogy belépjen a félhomály leplével takart, aprócska szobába. Fekete ruhám csak még jobb kiemeli rikítóan zöld szemeimet, tincseim szőkésbarna árnyalata pedig talán kissé sápadtabbnak mutatják bőrömet, mint amilyen valójában. Semmit sem bízok a véletlenre, hiszen muszáj megkeresnem a tandíjamat. Az pedig, hogy vannak olyan emberek, akik előszeretettel akarnak megtudni sok mindent a túlvilági életről, a természetfelettiről csak az én malmomra hajtja a vizet. Évekkel ezelőtt csöppentem bele ebbe a világba. Már gyermekként is hittem a természetfeletti létezésében, azonban bizonyosságot soha nem kaphattam. Ember vagyok, akitől távol áll mindenféle mágia, nem vagyok boszorkány, nem kaptam ajándékba sem a látás, sem a tudás képességét. Én csak a könyveknek hiszek, onnan tudok mindent és csak reménykedem abban, hogy az a rengeteg bizonyíték tényleg a valóság, és nem valami hiú ábránd, melyben az életemet élem már évek óta. Tizenhat éves voltam mikor elkezdtem foglalkozni az okkult dolgokkal. Lassan annyi mindenféle tudással rendelkezem, hogy doktorálhatnék belőle. Viszont ez sajnos akármennyire is az én világom, nem tette lehetővé, hogy kenyeret hozzon az asztalra, így kénytelen voltam csaláshoz folyamodni. A jósgömb és a kártya, na meg a gyertya szeánszok mindig is közkedveltek voltak, és bár igaz, sokan kételkednek abban, hogy nem vagyunk egyedül emberek, mégis rengetegen keresnek fel olyan helyeket, jósokat, látókat, akik választ adhatnak olyan kérdésekre, melyeket a halottak magukkal vittek a túlvilágra. És itt jövök én a képbe.
Én gyógyítok.
Lehetőséget teremtek.
És az, hogy elhiszik minden tettem és szavam valahol mélyen boldogsággal tölt el.
Nem vagyok jó ember, hiszen emberek pénzét szedem ki a zsebekből, ráadásul csalással. Minden egyes szeánszom jól megkomponált színdarab, és tudom, hogy megbánást kellene éreznem, azonban mégsem tudok. A sors nem tette könnyűvé számomra az életet, és bár mindennél jobban vágyom arra, hogy immár bizonyosságot kapjak valami olyan létezéséről, melyről csak álmodozok már jó ideje jelenleg hazugságban élek. Hazudok, lopok, csalok, csak azért , hogy ki tudjam fizetni a számláimat.
- Foglaljon helyet! - búgom az újgazdag fiatal csitrinek, majd hellyel kínálom szembe velem. Kissé meggyötört léptekkel sétálok a székemig, majd helyezem magam kényelembe. Kör alakú asztalnál ülünk, mely egy sötétzöld abrosszal van leterítve. Körülöttem gyertyák fénye világítja meg a sötét szobát, lágy anyaggal eltakart csillár lóg a plafonró az asztal felett, az ablakokat pedig már tegnap este redőnnyel sötétítettem el.
- Miben tudok segíteni? Úgy látom valami nagyon nyomasztja... - mondom, majd a veséjéig ható pillantással vizslatom beesett arcát. Tekintetemtől zavarba jön, pillája meg-megrebben, remegő ujjaival egy papírzsebkendőt morzsolgat. Ha még csak nem régóta lennék a szakmában, azt mondanám meg tud etetni ezzel a bűnbánó nézéssel, azonban ahogy frissen festett körmeivel lágyan kapirgálja a fehér anyagot, és ahogy a gyertyák fényében megcsillan vadonatúj, drága táskájának aranyozott csattja kissé rosszallóan szűkül össze a szemem. Minden vendégemet lenyomozom. Nem vagyok egy nagy szimat, azonban az internet elég nagy pöcegödör és a szemetet mindig megtalálni. Többek között azzal is tisztában vagyok, hogy az előttem ücsörgő nő nem olyan régen veszítette el a férjét, akit történetesen a kertésszel csalt. Most pedig a hozományra vadászik, és tőlem szeretné megtudakolni azokat az információkat, amire szüksége van.
- Igen, egy kérdés foglalkoztat már egy ideje, és szeretnék rá választ kapni. Mint tudja... - kezd bele, én pedig mit sem törődve a mondanivalójával közbe vágok.
- Meghalt a férje. Tudom. Hiszen nem egyedül jött, Ő is itt van a körünkben, érzem az energiáit... - mondom lecsukódó pillákkal, majd az asztal közepén lévő három gyertyá felé nyúlok.
- Fogja meg a kezem! És soha semmilyen körülmények között ne szakítsa meg a kört azzal, hogy elengedi! - figyelmeztetem, majd immár lehúnyt szemhéjam alól szemlélem a végtelen sötétséget. Keze hideg és nyirkos, izgatottságról árulkodik.
- Hogy hívták a férjét? - kérdezem.
- Charles...
- Charles, ha itt vagy, szólítalak! Adj egy jelet, ha köztünk vagy! Kérlek jöjj közénk, tölts fel minket energiáiddal! - kérem a szellemet, hogy csatlakozzon.
- Charles, a feleséged és én szólítalak. Ha itt vagy adj egy jelet! - parancsolom immár kicsit erősebben, majd a mellettem lévő szekrényen hirtelen elalszik minden gyertya. A nő keze megremeg, halkan sikkant egyet, még nem sikerült teljesen lenyűgöznöm.
- Ez képtelenség.... ez bármi lehetett ... egy kis szellő.... - makogja, én pedig ismét kántálni kezdem a halott nevét.
- Charles ha itt vagy, kérlek, jelenj meg előttünk! Adj egy jelet, bizonyítékot a létezésedről... - kérem ismét, majd a kis szekrényről egy jólirányzott mozdulattal a földre hull az egyik üveg edényem. Apró, csilingelő darabokra hullik hatalmasnak mondható robajjal. A zaj nem túl kellemes, még én is megrettenek. A nő hangosan felikolt, majd kinyitom a szemem, úgy meredek az arcába.
- Három kérdést tehet fel. Három gyertya van az asztalon. A válasz igen, vagy nem lehet. Ha igen, a gyertya égve marad, ha nem elalszik. - mondom el a szabályokat, majd elengedem a kezét egészen addig, míg meg nem gyújtom a gyertyákat szépen sorjában. Arca immár fehér színt öltött fel, én pedig egészen nehezen leplezem a mosolyt az arcomon. Ez minden alkalommal bejön, és hihetetlennek találom, hogy az emberek mennyire hiszékenyek.
- Kezdheti! - mondom, majd a nő egy nagy sóhaj után kérdezni kezd.
- Drágám! Ha itt vagy... nem is tudom hogy kezdjem... tudod Mafika, a kutyád, úgy néz ki, hogy haldoklik. Igazából tudni szeretném, hogy akkor még mindig áll az, amit a végrendeletedbe is belefoglaltál? - kérdezi izgatottan. Látom, hogy nagyon elszánt, hogy fontos neki a válasz, így nem történik semmi. A gyertya égve marad, a szellem igennel felelt.
- Azt mondja igen, minden ugyanúgy marad, ahogy eddig volt. - mondom, majd jelentőségteljesen a nőre pislogok, hogy nyugodtan haladhatunk tovább a kérdésekkel.
- És esetleg nincs valami záradék arról, hogy mi történik a pénzzel, ha Mafika esetleg.... - kérdezi pofátlanul, én pedig láthatatlanul húzom vigyorra a számat. Szellő támad, igazán erős. Minden gyertya elalszik, az asztal pedig mozogni kezd. A nő sikítva pattan fel az asztalról, majd fordul hátra, a bejárati ajtó felé melyet elválasztja a szobát és az előteret szétszeparáló sötét színű, kissé átlátszó függöny. Mögötte sötét alak magasodik az ég felé, alakja egyre nagyobbra nyúlik, már-már betölti a bejáratot. Szél kerekedik az aprócska helyiségben, az asztal ismét megremeg, a mellettünk lévő asztalról sorra potyognak le az üveg edények, én pedig önkéntelenül is a fülemhez kapok, és tapasztom a tenyeremet rá. A hangok kiborítanak teljesen. Túl erősek, túl dominánsak és a nő is mellettem sikítozik, ezt pedig nem bírom elviselni túlzottan. Hálistennek ő sem bírja a helyzetet, ezért menekülő őrültként vágtat át a szobán, a bejáraton, a házon, majd pár pillanattal később a szoba csendjében nem hallok mást, csak egy kocsi motorját, csikorgó fékeket, és a rám nehezedő csendet.
- Ennyire azért nem kellett volna brutálisnak lennetek! - mondom dorgáló hangnemmel, majd felnyitom a kis szekrény tetejét, ahol az egyik húgom ücsörög amióta bejöttem a vendégünkkel, majd a függöny is fellibben, és bemasírozik a másik húgom, feketébe öltözve.
- Ugyan, egy pénzéhes szajha volt. Megérdemelte amit kapott. Megmérgezett egy kutyát, vagy ki tudja mit csinált vele... - méltatlankodik Cecile, én pedig elhúzom a számat. Igaz nem túl jókedvvel, de mégis büszkén. Ma nem fogjuk kifizetni a villanyszámlát az már tuti, de legalább megtanítottuk valakinek, hogy a karma előbb-utóbb mindenkit utolér.



A tűz a mellettünk lévő bérházban kezdődött. Nem egy másik épületben, hanem egy másik lakásban. A füst szagára ébredtem fel, és arra, hogy az ajtóm alatt álnok kígyókínt kúszott be a sötét gomolyag és mind magasabbra törve keresett utat magának, hogy immár ne csak az orromba kúszhasson hanem az elmémbe is. Rettegve vettem tudomásul, hogy az egyetlen szabadnapomon sem aludhatok nyugodtan, és hogy hálát kell majd adnom a jó istennek, hogy Cecile-ben van annyi anyai ösztön, hogy a húgunkat iskolába citálja hajnalok hajnalán. Így tehát csak saját magam miatt kellett aggódnom, meg azon, hogy mi marad a lakásunkból, és hogy most költöztünk, nincs három hónapja, és hogy ismét új lakás, vagy épp ház után kell néznünk.
Sietős léptekkel futottam el a fürdőig, dobtam le magamról a köntösömet, amiben sikerült elaludnom, majd rántottam magamra a tegnap a mosógép tetejére pakolt ruháimat. Most nem különösebben érdekelt, hogy hogy áll a hajam, vagy hogy van e rajtam smink, egyszerűen csak beletúrtam a hajamba, rakoncátlan tincseimet kissé megigazítva, majd belepattantam a cipőmbe, fél kezemmel letapogattam a tárcámat a farmerom zsebében, majd feltéptem az ajtót.
Forró és fojtó levegő csapott arcon azonnal, a folyosót szinte teljesen elnyelték a vöröslő lángok. Olyan meleg volt, mint a pokol legmélyebb bugyrában, a füsttől pedig tüdőm erőtlenül küzdött némi oxigén és friss levegő után. A mellettünk lévő ajtó lángokban állt, én pedig akármennyire nem vagyok egy hős típus, és még csak az emberek barátja se, most mégis olyat tettem, ami egyáltalán nem jellemző rám. Az önvédelmi tanfolyamon tanultakat latolgatva, na meg visszaidézve minden rúgásról tanult tananyagomat, lendületből futottam neki az ajtónak. Lábam sajogva pattant vissza a masszív darabról, majd egy újabb próbálkozást téve a zár megadta magát és engedelmesen kinyílt.
Nem voltam felkészülve a látványra. Holtestek feküdtek az ajtó előtt, arcukra a fájdalom és a kínkeserves menekülés maszkja égett. Kezemet a szám elé kaptam, hogy elnyomjam a sikolyt, mely elő akart törni belőlem, na meg mert a szám elé tolt anyag volt az egyetlen aminek a segítségével képes voltam arra, hogy némileg levegőt is kapjak. Nem kellett bemennem ahhoz hogy lássam őt. Nyurga, tetovált alakját lángok emésztették. Mindig is tudtam, hogy nem vagyunk egyedül, hogy létezik valami nálunknál is nagyobb, ősibb hatalom és most immár bizonyítást is nyertem. Szeme lázasan csillogott, még akkor is, mikor tekintete megállapodott ijedt íriszeimen.
Ez az ő játszmája volt, az ő pokla, és nem kellett semmit sem tennie ahhoz, hogy elhiggyem, köze van ehhez a rémálomhoz. Az izgalom és a félelem bénító egyvelege járta át minden egyes porcikám, és szinte erővel kellett elfordítanom a fejem, hogy kikerüljek hatása alól, és ne nézzem a vágytól és elégedettségtől csillogó lélektükreit. Egy démon volt az emberek között, talán ő maga volt a Pokol királya...
Egy tűzoltó rántott ki a révületből. Keze a derekamra kulcsolódott, és ez elegendő volt ahhoz, hogy megtörje a kettőnk között kialakult kapcsolatot, azt a vágyat, ami hirtelen elöntött azzal kapcsolatban, mennyire szeretnék hozzá tartozni! Alakja egy másodperc alatt tűnt el, én pedig csalódottan vettem tudomásul, hogy innentől nem csak a lakásunkat veszítettem el, hanem Őt is...