Fenris
„And into the forest  I go, to lose my mind and find my soul.”

Mancsai nyomán hópor, és rögök szállnak szanaszét, testének minden ereje a hajszára összpontosít, emberi mivolta megszűnik, átadja helyét a természet adta állati ösztönnek. Húst akar, vért, az üldözés mámorát, a szabadság felszabadító, semmivel össze nem hasonlítható borzongását. Izmos lénye a préda nyomában van, egy percre se tévesztve szem elől. Tüdeje minden négyzetcentiméterét megtölti a friss levegő, pofája körül hamar tovaillanó leheletfelhő száll. Érzékei még sosem voltak ilyen élesek, soha ennyire élőnek, frissnek és erősnek nem érezte magát. Mintha jelenleg mindenek felett állna, őt segíti a természet, a fák mintha csak elmozdulnának az útjából ahogy ösztönei segítségével irányt vált, lábai alatt a talaj mintha csak szomjazná a vadászatot sehol egy gödör, egy buktató. Ha lenne is, ő ebben a pillanatban az Úr, tőle retteg minden állat, előle iszkol a szarvas is,nincs mi meggátolja abban, hogy bevégezze azt, amire teremtetett. Ősi, sejtjeibe kódolt megérzésekkel tereli a vadat arra, amerre a legjobb, ahol a legkönnyebben utolérheti. Ugyan nem látja de érzi maga mellett méterekre a másik, tán még izmosabb, ölésre termett testet. A két farkas egy lélekként vált irányt, fut, lélegzik, még tán a szívük is együtt dobban ebben az üldözésben. Érzések kavalkádja dúl benne, mégsem vét hibát, nem lassít az iramon, pontosan tudja a préda sokkal hamarabb fel fogja adni. Lassul majd, felbukik, hisz ahogy a farkast magát az ölni akarás, úgy a prédát a pánik és az élni vágyás hajtja előre. Mélyül a hó, nagyobb ugrásokkal tud csak haladni, mellkasa úgy feszül a jéghideg fehérségnek mintha nem is érezné az ellenállását. Még több hó repül szanaszét, és a zsákmány lassul. Itt a lehetőség! Gyilkos precizitással teszi meg a pár métert, érzi a társa felzárkózott. Tudja hogy gyorsabb is lehetne, hisz erősebb nála a másik, de meghagyja neki az élményt, ám ki nem marad belőle. Hátsó lábaival elrugaszkodik, mellsőkön a karmok akár a halálos pengék marnak a húsba, ahogy testével a szarvason landol, pofája lecsap, mar, szaggat. Minden erejével azon van, hogy a prédán maradjon, míg a másik farkas is akcióba lendül, s együtt terítik le a zsákmányt.
Percekkel később már a busa fej előtt áll, állkapcsa épp akkor engedi el az állat torkát amikor abból kiszáll az élet. Diadalittas mámorral állnak neki enni, akár a sima farkasok, míg körülöttük a hó vérmaszatos haláljelenet vászna nem lesz. Bundáját áztatja a meleg, már hűlni kezdő vér, elégedetten tele hassal nyalja meg a másik farkas pofáját, jóllakott.
Órákkal később érnek vissza a faházhoz, csont reccsen, cuppanó hang hallatszik, mígnem a farkas helyén már egy vér festette lány áll, ujjongva boxol a levegőbe, leplezni sem tudja azt a sok érzelmet ami benne dúl. Nem is akarja. A vadászat izgalma még mindig a tagjaiban kering, adrenalin szintje az egekben.
- Láttad ezt? Sikerült! Ráugrottam, és sikerült rajta maradnom!  Ahogy a húsába martam, ahogy az élet kiszállt belőle…ó egek!– kacag fel boldogan, míg a másik hűvös nyugalommal nézi a kirohanását, virgonc gyerekes fickándozását a hóban. Cseppet sem fázik, sőt, egészen kimelegedett testének még jól is esik a hűvös hó a talpa alatt, és a szél marása a bőrén. Fél füllel hallja csak, hogy a férfi is visszaváltozik, túlságosan is leköti élete első aktívabb vadászatának emléke.
- Remek, de míg itt kint ugrándozol, szépen ránk szárad a vér, amit aztán egy év mire lemosunk, szóval, húzzál befelé, mielőtt a konzervatív anyád meglátja, hogy itt kint táncolsz pucéran mint egy eszement. – mély férfias hangja korholó, de mélyén ott az elfojtott mosoly, és a türelmetlenség sürgetése.
- Megyek már megyek… - szusszan morcosan, hogy Fenris még mindig képes őt egy perc alatt visszahúzni a földre. Szeme a farkasának lángjával izzik fel ahogy szúrós pillantást küld a türelmetlenül állóra, de lábai már engedelmesen befelé viszik, el egészen a zuhanyig. – Tudod azért néha lehetnél kicsit felszabadultabb is, nem csak a vadászatokon. Vagy neked ennyire mámorító a zsákmány üldözése? – mert neki az, de kíváncsi, így nem rest kiordibálni a már folyó víz alól. Bármennyire is utálja igazat kell adjon a férfinak,  szörnyű levakarni magadról az alvadt vért, mintha még a pólusai is szomjaznának, és szinte ráégne a bőrére…
- Miért, neked nem? – lép be mögé a másik, ami nem lenne szokatlan, mióta csak ismeri Fenrist – ami valljuk be totyogós kora óta van – az egész családban nem tabu a pucérság, és a vadászat utáni együtt zuhanyzás. Persze ezzel szemben anyjának megvannak a szigorú elvei, talán ő az egyetlen falka béli farkas akit még csak a férje látott pucéron. Rora imádja az anyját, de kiakasztónak találja a folyamatos szabályokat és tiltásokat amiket rákényszerít. De amíg nem tudja…..miért is lenne gond?
- De, bár ha Heddának akarsz árulkodni, mindent tagadni fogok, és a Hold legyen rá a tanúm, hogy nem úszod meg utána szárazon!  -
- Egy vadászat és ennyire kinyílt a csipád? – nyúl el mellette a szappanért az izmos kéz, mire dacosan fordul meg. Farkasa máris a kihívást látja, már gyerekként is indulatos volt, sokkal inkább állatias, mintsem emberi. Az anyja, Hedda épp ezért is igyekszik annyira rövid pórázon fogni ahogy csak lehetséges. Otthon taníttatja, bár, a cirkuszi élet amúgy sem engedne mást. Mert ugye aki cirkuszos családba születik, sosem kerül ki belőle. Rora maga is imádja, nem hiányzik neki az iskolapad, a sok ostoba embergyerek. Elég neki ha a vizsgáira pontosan bejár, és sikeresen elvégzi azokat. Igazán nem is érti miért van rá szüksége. Mióta állni, és járni tud az artistákkal gyakorol, nem elég az a megélhetéshez? Nos, az anyja szerint nem.
- Miért ne? Lassan elég erős leszek, hogy szétrúgjam a segged! – villant egy pimasz vigyort a mosakodóra, csak húzni akarja, tisztában van vele, hogy még nincs azon a szinten, de makacssága nem hagyja elillanni a pillanatot vita nélkül.
- Ahhoz még kevés vagy. – jön a tömör válasz. Nos nem erre számított, nem ezt akarta, a mámor még nem egészen szállt ki belőle, élete első igazán jó vadászata, még mindig erősnek és hatalmasnak érzi magát. Nem rest hát morcosan beleboxolni az előtte magasodó mellkasba. – Fejezd be, még nem tértél vissza a földre, ne tegyél olyat amit megbánsz. – figyelmeztető, mély, komor hang, de nem érdekli, újabbat üt, még mindig vigyorog. Domináns morgás, amit ha teljesen eszénél lenne értene, egy feljebbvalója szavak nélküli parancsa hangzik fel a farkas hangján, de még emberi torokból. – Ne legyél már ilyen fasz! – csattan fel, ökle ismét nekilendül, de az erős kéz ami az előbb még a szappant fogta most a csuklójára fonódik hús vér bilincsként, majd csavarja egy szempillantás alatt a háta mögé, úgy mozgatva erejével a törékeny lány testet mint a tollpihét. Arca, mellkasa a hideg falnak csattan, a rázúduló víztől nem egészen kap levegőt, prüszkölve köpködi szanaszét a vízcseppeket.
- Ne használj olyan szavakat amik még nem neked valók! És tudd hol a helyed, szuka. – dörgi az a mély hang, míg a férfi alig vetve be erejét tartja minden kapálózása ellenére a helyén a testét. Rorában egészen benne szakad a levegő, valamiért mindig…megérinti, ha Fenris így viselkedik. Szája kisárad, teste várakozón zsongani kezd, de nem történik folytatás, a szorító ujjak oldódnak, és minden visszatér a régi kerékvágásba….
- Hasalj a kanapé támlájára! -
- Hogy mi? – fordul meg törölközőbe csavarva, másikkal épp a haját szárítja. Figyelme már egészen elkalandozott, lecsillapodott benne a farkas a zuhany alatt, míg a vért vakarta le, így nem is igen érti, mire fel áll most ott olyan komoran, és parancsolóan a férfi.
- Jól hallottad. – semmi magyarázat, csak az hideg dominanciával teli pillantás. Rorával megfordul a világ. Nem tudja hova tenni, nem érti, miért? Homlokráncolva értetlenül, és dermedten akár egy őzike áll, gondolatai azonban mint az űzött vad úgy kergetőznek. Ellenkezni – minden a zuhany alatt tanúsított harciassága ellenére – nem mer. Merev, frusztrált tagokkal lép a kanapé mögé, értetlenül, idegesen pillantva a némára. De nem kap bátorítást, csak a hűvös akarat feszül lényének némán, remegésre késztetve a kezét amivel leteszi a haján használt törölközőt. Még egy tétova, ám hasztalan pillantással később már a támlán hasal, kényelmetlenül levegőbe meredő hátsóval. – Tedd hátra a kezed, és kulcsold össze könyökmarkolással. – némán engedelmeskedik, és csak a pót felvéve érik meg benne a felismerés, agya annyira tagadni akarja a múlt fájdalmait. Fenris el akarja fenekelni?! De hát mégis miért? Évek óta nem fegyelmezi már így, ha hülyeséget csinál, akkor miért most? Miért…mi okból? Gondolatai száguldásával gyorsul a szívverése, és a lélegzetvétele is, de a múlt fényében nem mer szólni. Feleselni még úgy sem. – Sejtelmed sincs miért parancsolom ezt ugye? Nos, miközben számolsz hangosan, érhetően gondolkozhatsz rajta. – hallja a lépteket, bármennyire is puhán teszi azt a másik, és az öv kicsúszását a nadrág bújtatójából még élesebben. De…de miért az öv? Eddig mindig tenyérrel ütötte! Lelke felszűköl félelmében, nyelvét a makacsság mégsem oldja fel, nem könyörög. Már csak azért sem! – Ó, az a szokásos dacosság….hallani akarom, hogy megértetted! – már mögötte csendül fel annak a szemétnek a hangja, fogát csikorgatva szorítja össze az állkapcsát, de percek múlva mégis kinyög egy „Megértettem.”-et. S alig ér a mondat végére az öv máris lesújt, a törölköző felcsúszása miatt a csupasz bőrre. Megrándul a fájdalomtól, legszívesebben elkáromkodná magát, szidná Fenris felmenőit, őt magát, átkozná ahogy csak a szókincséből telik, de ehelyett csak egy szó csúszik ki a száján, elfúlva de érthetően: Egy.
Ugyan hangosan számolja, gondolatai mégis kezdenek szanaszét folyni a testét feszítő kíntól. Meg van győződve róla, hogy a bőre már biztos vérzi, felnyílt. De ha mégsem, a feneke minimum a kétszeresére dagadt már, és olyan vörös lehet mint a paradicsom. De még mindig nincs vége. pedig már a kurva 25. jön! A tizedik után könnyáztatta arccal próbált talpra állni, de elég volt egy hajba markolás, hogy újra összekulcsolja a kezeit, csípőjét pedig visszatolja a kanapé – most már utált – támlájához. Egy újabb csapás, kínok közt számolja hangosan, és lelke már rettegve várja a következőt, de nem jön.
- Egyenesedj fel. – már nem érdekli miért, csak teszi, mert nem akar több ütést, bizonytalanul áll lábra, de nem ereszti a háta mögül a kezét. Forró test simul neki, még forróbb lehelet égeti a nyakát, majd a fülét. – Ügyes voltál. Remélem már tudod, hol a helyed, farkasszuka.  – nem Rora…nem a neve, csak a rangja, mert nem más mint egy sima farkas nőstény, míg a másik nem csak erősebb, dominánsabb de még helyet is foglal a ranglétrán. Érdes férfikéz siklik a fenekére, és simogatja vissza rá a törölközőt. Mindkét érintés elől legszívesebben elugrana, de csak remegése jelzi, mennyire érzéken is lett az a terület. – Feküdj hasra a kanapén, bekenem. – kedves szavai ellenére még egy puhát rásóz a fenékre, mire Rora nem bírja ki, kiszakad belőle egy fájdalmas nyüsszenés, de azzal együtt leírhatatlanul meg is könnyebbül. Kibírta. Ügyes volt! Apró örömmámorban úszva már nem igen érzékeli olyan élesen az alfele égését, bár megrándul a pofija ahogy a kanapéra hasal. Döbbenten tapasztalja a nedvességet a combján, aminek felismerésére szégyenletes pír önti el az arcát, megijedve, sőt….egészen megrettenve saját reakciójától. Csak azt meri remélni, Fenris nem veszi észre….Olyan szégyent soha nem tudna elképzelni, amit akkor élne át….Így is fohászkodik, hogy nyelje el a föld….


John
„Love is giving someone your heart & trusting he wouldn't break it..”

- Na, ne törj ilyen hamar össze. Sikerülni fog, gyere, elmegyünk enni valamit azután folytatod, én meg végig itt leszek. – simítja végig az arcát John, előtte térdelve a teremben. Mióta elköltözött egyre kevésbé érzi magát otthon bárhol is, minden idegszálával az iskolára koncentrál, és arra, hogy véletlenül se gondoljon másra. Egy év elteltével már egészen jól meg. Mióta van John… Fáradt szemeit most is felemeli azokba a vidám zöldekbe. – Rendben, de neked nem lenne más dolgod? Neked is gyakorolnod kéne…mert ha mindig csak engem nézel nem fog sikerülni a vizsgaelőadásod. – mosolyodik el haloványan, aggódik a fiú miatt, persze ettől még mindennél jobban esik neki hogy támogatja és ennyire vele van. De john mégis csak végzős, nem úgy ő…
- Este visszajövök, és majd gyakorlok akkor. Ezzel te ne törődj, gyere…. – áll fel és kezét nyújtja a lánynak, aki készségesen el is fogadja, majd a fiú mellkasának dönti a fejét, karjait dereka köré fonja. Mióta csak megismerkedtek úgy érzi ez így helyes. Álmában sem gondolta volna, hogy tetszeni fog Johnnak, még akkor sem amikor elhívta moziba. Annyira ártatlannak indult, és mindmáig az is maradt a kapcsolatuk. Amit már nem bán, így sokkal mélyebben megismerhette ezt a nagyszerű srácot. Anyja is büszke végre rá, apjával is javul a kapcsolatuk. Mi lehetne ennél jobb?
- Rendben, de átöltözöm, és letusolok, így csatakosan nem akarok elmenni enni, még ha a büfébe megyünk is. – nevet a kötött pulcsi anyagába.
- Nem oda megyünk, de rendben, kint megvárlak, csak ne legyél túl csaj kérlek….fél óránál hamarabb vissza akarlak kapni. – viccelődik a másik, mire már élénkebb fénnyel a szemében néz fel a magas alakra, tekintete elkalandozik a vonásokon. Vége annak az időnek amikor még hasonlítgatta valakihez. John mérföldekkel jobb, mint bármi pasi vagy csaj. Hisz sokan nem bírnák elviselni a megfeszített tempót amit az iskola diktál, és amihez Rora maga is igazodik. Szinte nincs egy szabad perce sem önmagára, nem hogy szórakozni! De minél jobb jegyeket akar, minél tökéletesebbé akarja fejleszteni a technikáját, hisz annál több ajánlatot fog majd kapni. Imádja a cirkuszt, még mindig, és a tanulmányai mellett egy Manhattani társulathoz is elszegődött, szabadidejében fel-fel lép a számaival, amiket szintén szabad idejében fejleszt, alakít át. John pedig? Mellette áll! Nem zavarja hogy van hogy napokig nem találkoznak, csak egy kósza puszira, vagy csak telefonon tudják megbeszélni mikor vacsizzanak együtt. John épp úgy erején túl teljesít az iskolában akár csak ő. Megérti, szinte a lelki társa!
- Mindent megteszek az ügy érdekében! – válik el tőle, és kocogva – nem törődve a tagjai sajgásával – siet az öltözőbe, és áll a tus alá. Élvezi az egyedüllétet, ennyire délután még a legelszántabbak is kikopnak mellőle a teremben, mindeni megy a dolgára. Nem fordít különösebben sok figyelmet arra, hogy a tus alatt főjön, a praktikum sok időt megspórol neki, amit másra is fordíthat. Most például a fiújára. A gondolatra is mosolyogva dörgöli át magát a törölközővel, és kapja magára gondosan a ruháját, fogja össze a haját, és illeszti a helyére a szemüvegét. Nem lenne ugyan szüksége rá, de így könnyebb megmagyaráznia, ha a farkasa kikandikál a szemein keresztül. Biztos csak a fény tört meg a szemüvegen…azt látta az illető. Lábára húzva a finom magas sarkút kirántja a táskáját a szekrényből. Ösztönből csapná rá az ajtót, de valami a földre hullik. Nem akar lenézni, tudja mi az. Az egyetlen amit nem hajított ki amikor ide jött, az a dolog amitől még mindig emlékek törnek rá. Egy bőrszíjon függő kristálymedál. Holdkő.
- Baszd meg. – hörren, farkasa indulatosan tör utat a torkában állatiassá változtatva a hangját, dühödten csapja be az ajtót, és hagyja ott azt a kurva medált. Majd valaki megtalálja, és örülni fog  neki. Neki már nem kell!
Fél óra elteltével mintha semmi sem történt volna foglal helyet az étteremben, kissé zavartan mosolyogva a pincérre aki beteszi alatta a széket. – John…mit keresünk mi itt? – néz körbe szemöldök ráncolva, szabályosan kényelmetlenül és pofátlanul illem alattinak érezve öltözékét, ami egyébként nem olyan rossz, kis egyszerű ruha. De ehhez a giccshez még ez is alja rongy. Bezzeg John! Átöltözött a kurafi. Mikor volt erre ideje?!
- Vacsorázunk…ennyire rossz a szemed? – mosolyog vidoran, mire Rora sóhajtva hagyja rá a választ, igazából farkas éhes. Ugyan nem fél attól, hogy a fiú nem tudja kifizetni a bizonyára borsos számlát, mégis kevesebbet rendel mint amit legszívesebben enne.  Majd ha a fiú este elmegy gyakorolni, rendel valami kaját. Mondjuk egy vagonnyit.
- Khm…Aurora, szeretnék kérdezni valamit. Valami…fontosat, mielőtt megyünk. – kezdi félszegen a fiú, Rorát pedig egyre jobban összezavarja a ma esti viselkedése. – Nem találkoztam még nálad céltudatosabb és kedvesebb lánnyal. És…nos, lehet korai, sőt tudom hogy korai de…mégsem érzem annak. –  a lány értetlenül ráncolja a homlokát, érzi a srác idegességét, de minthogy nem gondolatolvasó, fogalma sincs mit akar, amikor a zakójába nyúl.
- Boldoggá tennél azzal, hogy hozzám jössz feleségül? – nyögi ki és a kezében szorongatott kis dobozkát ügyetlenül pattintja fel. Rora agya pedig lefagy, mint egy rossz Explorer. Jól hallotta? Komolyan…jól hallotta? Tekintete hol a gyűrűre, hol pedig Johnra villan, szemében könnyek gyűlnek, és szerencséjére pont ez az ami eltakarja a szemüvegével együtt, hogy a szemeit teljesen felzabálja a farkasa. Mint mindig ha elragadják az érzelmei. Hogy hozzámenne e? Az egyetlen férfihoz aki apján és a bátyáin kívül megérti őt? Aki bíztatja, akinek bármilyen nehézséggel sikerült eddig megbirkóznia együtt vele? Zokogva bólint.
- Igen, John, hozzád megyek….