A világ megállíthatatlanul forog, vagy én forgok a saját tengelyem körül, nem tudom megállapítani, csak a rettenetes szédülést érzem. Tekintetemmel biztos pont után kutatok. Egy idő után csalódottan feladom, minden mozog körülöttem. Helyette inkább a fájdalomra összpontosítok. Ez sem megy könnyen. Döntenem kell, hogy a testi kínra, vagy a lelki sebekre fókuszáljak inkább. Végül felállítom magamban a sorrendet.
Először a testemet kezdem vizsgálni. A lapockám folyamatosan lüktet, ezen nem csodálkozom, az viszont meglep, hogy a sebek még mindig véreznek. Úgy hittem, mostanra behegednek a hosszú vágások. A fejem is sajog, ebben sincs semmi furcsa, ám ehhez a sérüléshez már más jellegű károsodások is csatlakoznak. Olyanok, amelyek a lelkemet érintették.
Nem céltalanul száguldok, zuhanok lefelé, de ezt nem most veszem észre. Elmosolyodok, fogaim vérben úsznak. Arra gondolok, milyen kicsinyesre sikerült a bosszú, mikor azonban a távolban feltűnik az az apró fénylő pont, elkomorodok. Gondolatban visszakanyarodok a lelkemet megsebző sérülésekhez. Minél tovább foglalkozok vele, annál inkább be kell látnom, a károk véglegesek és maradandóak. Legalábbis annak tűnnek. A harag a semmiből születik meg bennem, és egy pillanat alatt minden más érzést félresöpör. Igazságtalannak érezem a döntést. Mindezt azért mérték rám, mert végül képes voltam én is nemet mondani. Talán tehetek arról, hogy a testvéreim pártjára álltam? Azazel védelmére keltem. Vagy csak az volt a gond, hogy felvállaltam végre magam is azt, amit korábban nem mertem?
Ámulattal figyelem, ahogy a lángra gyúló végtelen düh betapasztja a gyógyíthatatlannak hitt sebeket a lelkemben, és azok sorra behegednek. Rájövök, hogy nem is igazán gyógyítás ez, csupán a harag kitöltötte az üres tartományokat, amitől valami végérvényesen megváltozik bennem. A zuhanás és a forgás felgyorsul, mintha az a letaszító akarat még erősebben ki akarna vetni magából.
A szárnyaimat sajnálom csupán, hiszen annyira szépek voltak. Hófehérek, és puhák, mint megannyi felhőpaplan. Szenvedek miattuk. Rettegtem a pillanatot, melyben elveszítettem őket. Teremtőm saját maga fosztott meg tőlük, s talán épp emiatt véreznek oly sokáig sebeim. De most már az is beforrni látszik, ahogy közeledem. Előttem növekedni kezd a világ.
Elnézem közeledését, és felidézem az utolsó emlékeket, amikor még folyamatosan figyeltem a lenti történéseket. Láttam Teremtőm gyermekeit felnövekedni, láttam, ahogy értelmük kinyílt, s találékonyságuk csodálatot ébresztett bennem irányukban. Óh igen! Csodáltam őket. Szépek és elbűvölöek voltak. Ártatlanok és tiszták. Talán Luciferre haragszom a leginkább, hiszen ő rontotta meg őket a téves eszméivel. Óh, nem! Nem gyűlölöm. Egyik testvéremet sem tudom gyűlölni. Sőt, nem hogy gyűlölni nem tudom egyiküket sem, de mindet szeretem. Még akkor is, ha tudom, ők miként éreznek irántam.
Kétségem nincs ugyanis felőle, hogy versengeni fognak a kegyért, melyik végezzen velem. Hiszen én voltam, ki Atyánk parancsára megfosztottam őket Angyali mivoltuk jelképétől, s tettem őket szárnyatlan bukott angyalokká. Ha sejtenék, hogy egy albumban mindőjük szárnyából eltettem a legszebb tollakat! Bár bizonyára ez számukra nem jelentene vigaszt. Most pedig feléjük tartok, és félek. Nem csak tőlük, hanem az ismeretlen világtól is.
Mert ismeretlen a számomra. Száz éve, hogy le sem néztem. Száz éve, amikor az első világ égés harci zaja tombolt. Nem bírtam nézni a gyötrelmet, a fájdalmat és a pusztítást. Elfordítottam tekintetemet Atyám halandó gyermekei felől. S ez is lett végzetem, mert hiába kérte, hogy segítsek, megtagadtam kérésének teljesítését. Parancsolt is aztán, de ennek sem engedelmeskedtem. Hiába tudom, hogy esendőek, s az anyagi világhoz való ragaszkodásukban önzőek. Képtelen voltam védelmező szárnyaimat föléjük teríteni. S akkor még nem is beszélek arról, hogy mennyire gyötrődöm saját árulásom miatt. Tudom, hogy Ő sem bocsát meg nekem soha, de én sem tudok magamnak. Vele kellett volna mennem. S mióta levágtam szárnyait, egy végtelen zokogás a lelkem. Ha sejtené, hogy párnámban tollait őrzöm! Fájdalom a lelkem, egy merő kín, s talán ezért is fogott el némi öröm, mikor Atyám megfosztott saját szárnyaimtól. Öröm, hogy talán láthatom, még akkor is, ha első és utolsó találkozásunk is lesz az. Mert kétségem nincs felőle, hogy épp úgy kívánja halálomat, mint bármelyikük ott lent.
De most én is kitaszíttattam.
A zuhanás felgyorsul, a pörgés még sebesebb lesz. Már minden értelmet nyer, elmém világosodik. Tudom, hogy próbatétel számomra ez az új létezés. Lábaim érik el először az ég peremét, s itt-ott megpörkölődik a hófehér ruha, melyet viselek. Megpörkölődik, és elszakadozik.
A becsapódás mérhetetlen fájdalom. Mintha mindenem apró darabokra törne. Sikolyom kél. Mennyi ideig fekszem? Nem tudom. Sokáig csak saját zihálásomat hallom. De érzem minden porcikámat, s tudom, képes leszek talpra állni. Felállok, körülpillantok. Nem tudom hová érkeztem. Hegyek vesznek körül, zöldellő fák borítanak árnyékos lombot fölém. Letaroltam párat, zuhanásom mementója ösvényt vágott a lombok között. A kéklő égre tekintek, karjaimat feléjük lököm, mintha csak újra repülni szándékoznék.
-Atyám! Miért dobtál el?!
Kiáltom az égre, s magam sem veszem észre, miként rajzolnak nedves patakokat könnyeim, sápadt bőrömön.
Semmim nincs, csak az a vékonyka habselyem, melybe még fent öltöztem. Mezítlen talpam alatt hűvös a föld.
Karjaimat leeresztem, és megpróbálom kitalálni, hol is lehetek.
Talán… ez itt a világ vége.