Mindenki ideges. A feszültség szinte kézzel fogható, de mindig így van ez, minden egyes bemutató előtt. Pedig a lányok gyönyörűek és kívánatosak, a fiúk csinosak és…
Nos, talán nem kéne annyira nyalogatnom a számat, még a végén lebukom. Kedvem lenne felnevetni erre a gondolatra, de csak elmosolyodom, és összecsapom a tenyereimet.
-Nyugalom! Nyugalom! Viharból még soha nem lett szivárvány!
„Mindenki nyugodjon le a picsába!” Ugrik be az interneten oly előszeretettel kiposztolt figura gesztusa. Hiába, imádom a groteszk helyzeteket.
-Amie és Lucie mennek előre, ahogy megbeszéltük. Etan és Wade utánuk. Aztán váltás. A délelőtti szabadidős ruhák helyét veszik át a koktél-ruhák, majd az estélyik. Gyerünk fiatalok. Minden menni fog.
Naná! Elvégre én vagyok a divat császárnője, New York az én lábaim előtt hever. Álmodhat bármi borzalmat az asztalra Gucci, vagy Coco Chanel, az amerikai elit a „Redrose” logós címkével jelzett ruhákat veszi.
Kint felcsendül a zene, a beszűrődő halk zsolozsma a semmibe vész. A lányok és fiúk magukra találnak. Tudom, hogy nem annyira az én szavaim hatására, sokkal inkább a zene az, mely elindítja a cirkuszt.
Kezdődjön hát a show!

-És most, Hölgyeim és Uraim! Köszöntsük eme csodás őszi kollekció megálmodóját, Emeelia Starlight-ot, magát a Vörös Rózsát!
A taps kint felzúg a konferanszié hangjára, és én a két ifjú titán modell karjaiba karolva lépek ki a függöny elé, a magam által alkotott kápráztatóan elegáns, és vagyonokat érő ruhában. Nos igen, ez nem szerepelt a kollekcióban, pedig helye lett volna benne a nagyestélyik között. De hát kellett hagyni valami csattanót a végére. A zene elhalkul, az emberek felállnak a székeik elé, a taps zúg. Hallom, ahogy felhördülnek néhányan, és inkább a csodálattól, mint bármi mástól. Nem tagadhatom, hogy élvezem.
De hát mindig is ilyen voltam.
Később a bemutató utáni partin jó néhány gratulációt bezsebelek, s eldöntöm magamban, hajnalig Etan karjai között kívánom az időt tölteni.

„Az évszázadok során számos történészi elgondolás született arról, hogy mi váltotta ki pontosan a rózsák háborúját. A közfelfogásra nagyban hatott az események Tudor-kori értelmezése, amely egyértelműen dinasztikus küzdelemként írja le a Yorkok és Lancasterek csatározását. Később születtek olyan nézetek, amelyek más, társadalmi-politikai szemszögből magyarázzák a történteket, kiemelve a hűbéresi rendszer által elnyomott központi hatalom gyengeségét, vagy a kormányzás irányításáért folytatott harcot. A háború kitörését valószínűleg a problémák együttes jelenléte okozta.” (Wikipedia)

Alig ért véget a százéves háború Anglia és Franciaroszág között, már is belviszály szaggatta ketté a ködös Albiont. Ezúttal a főnemesek keltek birokra egymással. Ezt a három évtizeden át húzódó, az angol nemeseket felére ritkító háborút hívjuk a rózsák háborújának. Ekkor születtem én.
Anyám középnemesi családból származott, apám pedig nem más volt, mint John de Vere, Oxford grófja, aki száműzetését töltötte épp Francia földön, mint a Lancasterek támogatója. Legalább is, anyám ezt mondta tajtékzó nagyapámnak, mikor kiderült, hogy a gróf „megrontotta” anyámat. Vagy ki tudja. Így utólag visszanézve, nagy rontás nem lehetett.
Mindenesetre, 1472. október 12.-én éjfél előtt pár perccel láttam meg a Hold világot. Talán már ennek is egy intő jelnek kellett volna lenni. John de Vere persze, nem ismerte el az apaságot, vagy nem is tudott róla, így aztán a Nagyapámnak meg kellett elégednie egy huszadrangú nemesi férjjel, aki hajlandó volt felvállalni a velem várandós anyámat, és villámsebességgel megtartották az esküvőt. Ennek köszönhetően tűrhető jólétben nevelkedtem fel. Taníttattak, képeztek, már amennyire abban a korban egy nőnek ez megengedett volt. Bár valljuk meg, a már akkor is némileg liberális Francia hon Anglia előtt járt e tekintetben is.
Dél-Franciaország napsütötte tájai adtak hátteret boldog gyermekkoromnak, egészen addig a napig, míg végül az apámként tisztelt férfiú úgy nem döntött, hogy két féltestvér öcsémre hagyva teljes vagyonát, anyámat követi a sírba. Tizenkilenc éves voltam ekkor, idősebb öcsém egy évvel, míg a fiatalabb néggyel maradt le mögöttem. Richárd vette át a család felett az örökséget, s mint erőskezű irányító választás elé állított. Vagy férjhez megyek a számomra kiszemelt aggastyánhoz, vagy vonuljak egész nyugodtan zárdába. Hiába volt anyánk egy, fivéreim tudták miféle „nászból” fogantam. Megvetésük minden napi kenyér volt asztalomon.
Eddigre Angliában lezajlott már a rózsák háborúja, és Tudor Henrik, hetedik ezzel a névvel, uralkodott a trónon. Vér szerint apám birtokain azon oldali féltestvérem szolgálta a királyt. Öcsémnek hála, hirtelen váltam hontalan, kivert kutyává.
Úgy döntöttem, hogy inkább leszek apáca, mint egy kiéhezett francia aggastyán felesége, így pár nap múltán útnak indultam Anglia felé. Áthajóztam a csatornán, hogy innen majd Skócia irányába induljak tovább. Észak Skócia területén egy Clarissa zárdába igyekeztem volna, de soha nem érkeztem meg oda.
Két napja voltam úton, már a Clarissák öltözékét viselve, amikor megálltunk éjszakára egy útszéli fogadóban. Emlékszem, épp telihold volt. Az ivóban valami híg levest sikerült kapni vacsora elnevezéssel. Hol volt ez korábbi életem tejjel-mézzel folyó kánaánjához!? De mit tehettem. Keserű könnyeimet befelé nyelve kanalaztam ki a langyos lét, hogy aztán az apró szobába térjek, melyet ezüstös derengésbe vont a hold. Lefeküdtem, és becsuktam a szemem… és nem is nyitottam ki többé élve.
Így visszagondolva tudom, hogy mi történt. Emlékszem a parázsló szempárra, mely mohó vágyakozással falta fel alakomat, még lent, míg a híg levest kanalaztam. Hiába keretezte arcom az apácák fejfedője, természetes szépségem még így is bárkit megbabonázott. S higgyék el, volt olyan kor, amelyben nem jelentett védelmet még ez sem. Az izzó szempár tulajdonosa magas, jóképű férfi volt, de én alapban nem akartam vele foglalkozni. Nem vágytam a kitaszítottak, meggyalázottak életére. Nyugalomra vágytam. Akkor éjjel azonban, alig aludtam el, mikor észrevétlenül belépett szobámba, fölém hajolt, és… örök kárhozatra ítélte a lelkem.

Felnevetek a gondolatra. Örök kárhozat! Hátamra fordulok, hagyom, hogy a takaró lecsússzon mezítelen testemről. Etan fölém hajol, csókjai a nyakamra égetnek forró bujaságot. Ujjaimmal túrok tincsei közé, s irányítom fejét lefelé.
„Haladj csak kicsi, haladj csak. Minden örömök kelyhe felé.”
Meghaltam azon az 1492. kora nyári éjszakán. Mit tagadjam, a temetésemmel óriási szerencsém volt. Egyszerűen fehér lepelbe csavartak, és a közeli temető félreeső szegletében, mint névtelen utazót földeltek el.
Könnyű volt a szabadulás.
Azóta 525 év telt el.