Nem emlékszem mi volt előtte... Csak kinyitottam szemem és léteztem. Ebben a testben, tudatában a világnak, tudatában képességeimnek. Szándékkal lettem megalkotva, akarattal, céllal. Büntetésnek szánva a halandó világnak, hát így is éreztem irányukba, hiszen a dolgom nem a jóság és a szeretet osztása, semmi olyan amiért hálát lehetett adni, semmi olyan amiért imát mormolnak nyugovóra térés előtt. Katonája voltam atyámnak, egy fogaskerék a gépezetében, egy szolga, egy eszköz... egy eldobható semmi.
Akkor azonban még fogalmam sem volt erről. Tudtam mindent és mégis oly messze álltam az igazságtól.
Azazel... Drága szeretett Bátyám. Te voltál az első kit megpillanthattam, ki mosolyával fogadott, ki megérintett bíztatóan, hogy minden a legnagyobb rendben. Atyánk el sem jött "születésemre", lefoglalták játékai, hogy engedetlenségükért büntetést szabjon rájuk. Én voltam az utolsó ki alá lovat szánt, hogy keresztbe kasul szelje át a sárgolyót, romlást, pusztulást, dögvészt hozva bűnösre és ártatlanra egyaránt, mert akkor már nem számított neki semmi, akkor már vérben forogtak szemei, szívét gyűlölet mérgezte.
Emlékszem ahogy átnyújtottad íjam. Te csináltad, saját kezed munkája volt, akkor még talán azt sem tudtad milyen leszek, de elképzeltél, megálmodtad nekem, és azóta társam minden harcban. Nem kaptam túl sok időt veled, épp csak annyit hogy páncélom rám segítsd, várt rám a halandók világa. Talán jobb is így, hisz egy pillanat alatt ismertelek meg, és éreztem a tiltott érzést, mit egyikünknek sem lett volna szabad soha éreznie. Te Sariel iránt tápláltad a tüzet, és ő irányodba, számomra már nem maradt hely szívedben. Ebben ringattam magam mikor el akartam mondani, hiszen vágytam hogy tudd, de láttam hogy néztek egymásra és megtagadtam érzésem, elárultam szívem, mert fontosabb volt a te boldogságod, mint sajátom.
Feladatomnak eleget téve űztem el otthonából az első párt, s maradtam, hogy nehezítsem életük, gyermekeik, unokáik, és a rá következők életét. Aztán megkaptam a haza hívó szót. Oly sürgetve, mintha életek múlnának rajta… és múltak is.
Fehér lovam úgy fordítottam a mennyek felé, mintha attól félnék, hogy lángokban áll és mind odavesztek. A következő pillanatban azonban kishíján letéptem szegény pára fejét, ahogy hátra rántottam kantárát. Döbbenten figyeltem az alá hulló vörösen izzó csillagokat, hitetlenkedve nyújtottam felé kezem, miközben a szívem darabokra tört, és vér csorgott arcomon könny helyett. Atyánk hívó szavát újra hallottam, sürgetett, de én csak álltam és figyeltem, ahogy egyik testvérem zuhant alá a másik után. Ahogy Mira vágtázott alattam, ellenszegülve teremtőnk akaratának úgy foszlott le rólunk angyali mivoltunk, lettünk mi is árulóvá. Kezem kinyújtva próbáltam hamarabb elérni bennetek. Láttam ahogy ujjaimról lefoszlik húsom, testem fájdalom égette, tollaim elvesztették fényük, elszürkültek, némelyik kihullott, és az utánam kavarodó fullasztó légben szálltak tova, de mindez cseppet sem számított, csak hogy megtaláljalak bennetek.
Lucifer, hogy bizonyítsa atyánknak, hogy az emberei gyarlók és ostobák, Éva fülébe suttogott, mitől az hiszékeny bábuként evett a tudás fájának gyümölcséből, és rávette arra a tökéletesnek hitt Ádámot is. Atyánk haragra gerjed, és árulásnak kiáltotta ki bátyám cselekedetét. Szó szót követett, aztán tett tettet, s végül a szolgák fellázadtak teremtőjük ellen. De kevesen voltak, túl kevesen…
Mire eljutottam a pokol kapujáig, szárnyam fekete lett mint az éj, testem meggyötört, szívem összetört, elmém meghasadt, lelkem nem vágyott másra mint bosszút állni a kitaszításért, elpusztítani minden embert ki valaha a világra született, hogy ne legyen kivel játszadozzon, mert felettünk többé nem volt hatalma.
Kerestelek, kerestem Sarielt, de egyikőtök sem volt semerre. Lucifer sem mondott semmit, csak gyilkos tekintettel a fejét rázta nemlegesen. Hittem volna, hogy odavesztél, de reméltem hogy nem lehet, nem árulhattál el, sem szóval sem tettel, nem lehetett hogy pont te, kitől minden tanultam, hogy te legyél ki végül alul marad.
Álmomban jöttél el hozzám. Azt mondtad hiányzom, hogy szükséged van rám, hogy Sariel elárult, hogy levágta szárnyaid, hogy letaszíttattál az emberek világába, hogy béklyóid fogja vagy, és tán sosem szabadulsz.
Talán előtte és azóta sem rohantam, vágtattam, repültem oly iramban, mint akkor. Azóta csak én látogatlak, enyhítem lelked sebeit, próbálom feledtetni veled csalódottságod, megacélozni szíved, felkészíteni az eljövendő véres bosszúra. Mert tudjuk, mind kik elbuktunk tudjuk, hogy eljön a nap, az a nap mikor megtörjük zsarnokságát, és megfosztjuk mind azon juhokat életüktől kik elárultak minket.
Most is itt állok felletted, és figyelem ahogy láncaiddal a porban térdelsz, magadba roskadva, gyönyörű szárnyaidtól megfosztva, egyedül. Megint ellene megyek Lucifer akaratának, ahogy ellene mentem Isten szavának is, nem állíthat meg senki hogy érintselek, hogy veled legyek, hogy bíztassalak ahogy te tetted velem.
Szárnyam felkavarja a homokot körülötted. Ép hogy talpam érinti a talajt már is térdre rogyom és arcod két oldalánál fogva emelem fel fejed, hogy vállamra téve ölelhesselek. Fekete szárnyaim betakarnak óvón.
-Bátyám… - súgom, miközben haját simogatom és bár ő van leláncolva és sorsára hagyva, mégis én keresem nála a menedéket. Karja megfeszül, tudom hogy ölelne, hogy szorítana magához, de képtelen rá. – Tsss… tartogasd az erőd, már nincs sok … már nincs sok…

Bukott Angyalok lettünk, a halandó világ átka, az emberek elpusztítói. Talán adhatnánk nekik némi gyönyört, ha az asztalunk lenne, de a szívünk jégből van, a lelkünk fájdalomból, helye nincs itt oly gyönyörnek, mi nem minket szolgál!