Miután a kezelésem sikeresen véget ért, és én valamilyen csodával határos módon kigyógyultam a yin fen okozta károkból, visszatértem New Yorkba. Nem azért, mert annyira hiányoztak volna szüleim, mert az nem volt igaz. Amíg Mikahnál voltam, egyszer sem kerestek, egyszer sem hívtak, és ez azért jelentett valamit – vagy lehet, hogy csak én nem tudtam róla, de az előbbi sem volt elképzelhetetlen a számomra róluk. Biztosan úgy voltak vele, hogy miután Mikah átvett, lekerült a vállukról az én létezésem okozta teher, és hogy innentől fogva már nem az ő felelősségük, hogy élek-e vagy halok. Ők megtettek mindent azért, hogy megmentsék az életemet, ha ez nem sikerült, arról ők már nem tehettek – bizonyosan ezzel nyugtatgatták magukat.
Legnagyobb pechükre (vagy örömükre?) én életben maradtam, és soha nem éreztem magam még ilyen jól. Úgy éreztem, hogy magam mögött hagytam a régi énemet, amikor még olyan gyenge és szerencsétlen voltam. Igaz, erősebb és ügyesebb árnyvadász még mindig nem voltam, hisz Mikahnál nem edzettem, és kicsit sem foglalkoztam azzal, hogy formában tartsam magam, de a személyiségem az igenis megerősödött. A sok megpróbáltatás, amin keresztülmentem, ezt a hatást érte el, én pedig szerettem volna megmutatni ezt anyáéknak is. A sors azonban úgy látta jónak, ha még több akadályt gördít az utamba, mintha azt próbálta volna meg kideríteni, hogy mennyi az, amit még elbírok… - ugyanis ahogy az egyik sikátor előtt haladtam el, hirtelen egy ismeretlen hangot hallottam meg a hátam mögött. A szavait az illető egyértelműen nekem címezte, hiszen rajtunk kívül nem volt itt egy lélek sem, ezért egyből megpördültem, hogy szemtől szemben álljunk.
Ahogy ő is, úgy én is végigmértem őt, de igazából feleslegesen, mert továbbra sem tudtam, hogy ki volt ő, és mit akart. A szavait sem igazán értettem, épp ezért csak értetlenül összevontam a szemöldökömet, és így néztem a lányra. Mert bármire is akart kilyukadni, nekem arról ötletem sem volt, arról pedig még annyira sem, hogy hatszáz évvel ezelőtt mit tettek a felmenőim.
- Bármit is tettek hatszáz évvel ezelőtt, azt már nem adták tovább… Én pedig nem tartozom felelősséggel a tetteikért – válaszoltam neki óvatosan, mert nem igazán tudtam, hogy a lánynak miféle szándékai voltak. Azt határozottan éreztem a belőle sugárzó negatív aurából, hogy semmi jó. Épp ezért átkoztam magamat azért, amiért nem volt nálam semmilyen fegyver az irónomon kívül. – De te ki vagy, és honnan tudod, ki vagyok? – szegeztem neki inkább a saját kérdéseimet, hogy ezzel is tudjak egy kis időt nyerni magamnak arra, hogy kitaláljam, most mitévő legyek.