seraphin & delaney  

Bármennyire is tudom, hogy egyszer majd pont az lesz a vesztem, hogy ilyenkor inkább nem hajtom le a fejemet és sétálok el, de igazából erre az esetek nagy részében képtelen vagyok. A kíváncsiság elhatalmasodik rajtam és utána már nincs megállás.
- Semmi? - Nem értem, hogy mégis mire gondol, hogy mi történhetett velük aztán leesik a tantusz. - Óóóó, hogy úgy érted, hogy átváltoztak-e vagy ilyesmi. De nem. A nagynéném ugye boszorkány, mint te. A férje pedig vérfarkas. A szüleim egyszerű mondénok amúgy.. Vagyis hát az örökbefogadó szüleim. - Nem tudom, hogy mégis miért mondom el egy vadidegennek az egész családtörténetemet, de az igazság az, hogyha egyszer nekiállok beszélni, akkor elég kevés dolog van, ami le tudna állítani engem abban, hogy befejezzem.
- Igen, ezzel teljesen tisztában vagyok. Mármint szerintem a legutóbbi alkalommal igazán közel jártam a bajhoz, mert valaki a fejemben próbált meg kommunikálni velem, amire tökre bepánikoltam. - Miután a nagynéném kihúzott a pácból megbeszéltük, hogy valószínűleg egy démon volt. Meg azt is, hogy óvatosabbnak kellene lennem aztán itt vagyok megint leszólítok egy boszorkánymestert, akit rajtakaptam azon, hogy teleportált. Mintha csak vágynék arra, hogy bajba kerüljek. De pont ezért tudok egyetlen egy dolgot titokban tartani. Az én kis pánikgombomat, ami a nagynénémet jelenti. Azt azért még egyszer sem kotyogtam ki. Attól félek, ha megtenném kapnának az alkalmon, hogy elvegyék tőlem.

To: Delaney

Nem nagyon tudtam erre mit reagálni, csak elmosolyodtam és röviden felnevettem. Érdekes egy lány volt, nem tudtam eldönteni, szimpatikus-e vagy sem. Amit állandó jelleggel gondoltam róla, az a vakmerő jelző volt. Hiszen az volt. Összefuthatott volna egy nálam sokkal másabb boszorkánymesterrel is, olyannal, aki nem biztos, hogy kedves és megértő lett volna vele szemben.
Elgondolkodtam a szavait hallva. Leginkább azon, miért gondolja, hogy a mi világunk részese, avagy… sokkal inkább, miért akar az lenni? De ahogy a családtagjait említette, összevontam a szemöldökömet.
- Mi történt a családoddal? – Tudtam, hogy nem tartozik rám, mégis ez volt az, ami a leginkább megragadta a figyelmemet. Habár nem kellett volna foglalkoznom vele, igazából a legkevésbé sem, hisz nem ismertem őt és volt fontosabb dolgom is. Az életem rendbetétele például, ami valahogy kisiklott az utóbbi időben. Luna, aztán Isabelle is. Nem láttam ennek az egésznek a végét. Aztán ott volt Lena is. Sóhajtottam egy aprót, majd közelebb léptem a lányhoz, de nem volt bennem ártó szándék. – Nem vagy egyszerű mondén. Látó vagy. De ettől még veszélyes, hogy látsz dolgokat. Könnyen célponttá válhatsz az árnyvilág szemében… - Magyaráztam, majd annyiban is hagytam. Igazából az ő élete volt, azt tette, amit csak akart vagy jónak látott.

seraphin & delaney  

Néha elgondolkozom azon, hogy mikor fogom magam olyan bajba sodorni, amiből nem tudok kimászni. Viszont, mivel többé-kevésbé elég jó megérzéseim vannak az esetek nagy részében ezért meg merem kockáztatni, hogy ez nem most fog bekövetkezni. Egyszer már halálra rémültem pedig akkor nem is kerestem magamnak a bajt az sokkal inkább magától megtalált, amin talán nem is kellene csodálkoznom, ahányszor mások dolgába ütöm az orromat.
- Éééés.. Nincs otthonod, ahol megjelenthetnél vagy még sétálni akartál előtte? - Bár elég kicsi az esélye annak, hogy egy boszorkánymesternek ne lenne meg a maga helye. Mondjuk balszerencséje mindenkinek lehet, de nem tűnt annak a típusnak, mint aki nagyon szenvedne. Meg aztán, ha nagyon ki akarják húzni magukat a gödörből úgy is megtalálják a módját.
- Meglehet. De most úgy érzem ettől nem kell tartanom. - Ahogyan akkor sem éreztem, hogy a következő pillanatban mindennek vége lehet. Annyira erőlködtem és próbálkoztam, hogy közel engedjen magához, hogy valószínűleg egy életre elijesztettem, ha nem egy örökkévalóságra. - Lehet, hogy egyszerű mondén vagyok, de attól még a részese is ennek a világnak a magam módján. Nem igazán tudok szemet hunyni a családtagjaim felett és nem is fogok csak azért, mert nem túl biztonságos, hogy tudok az árnyvilág létezéséről. - Na meg persze nem én jelentem meg egy portálon keresztül egy teljesen idegen előtt és meg sem próbáltam valami kifogást kitalálni. Mármint legalább egyszerűen faképnél hagyhatott volna mindenféle magyarázat nélkül és, ha még akarnám sem hinne nekem senki, hogy mégis mit láttam. A mi világunk egyszerűen csak őrültnek nézne és kiröhögnének. Eszem ágában sincs az árnyvilágról ordítozni bárkinek. Maximum annak, akiről biztosan tudom, hogy legalább annyira a részese, mint én magam.

To: Delaney

Különös kisugárzása volt a lánynak, olyan… bátornak tűnt. Az is volt. Meg vakmerő és kissé meggondolatlan is. Talán, ha egy másik boszorkánymester állt volna itt helyettem, már rég kiütötte volna egy varázslattal és mire a lány magához tért volna, már senki sem lett volna itt. De én nem az a fajta voltam, aki ilyesmihez folyamodik.
- Másik városban voltam, ha érdekel – Kár volt tagadnom, hisz még a boszorkánymester kifejezést is használta. Tudta, mi vagyok és esélyesen mindennel tisztában volt, ami az árnyvilággal volt kapcsolatos. Mármint, nem, mindennel biztos nem, hisz egy egyszerű mondén volt. Annak tűnt.
Ahogy elrakta a telefont, megkönnyebbülten sóhajtottam. Legalább abban biztos lehettem, hogy nem kürtöli világgá a történteket. Még. Reméltem, nem is fogja.
A története megért egy misét; pislogtam néhányat, értetlenül rázva meg a fejemet, egy mosoly keretében. Egek! Ez a lány tényleg vakmerő. És meggondolatlan. Egyre csak erősödött bennem ez a benyomás.
- Egyszer ez okozza a veszted. A tudásszomjad – Magyaráztam, miközben oldalra döntött fejjel figyeltem őt. Ahogy folytatta és egy elég komolynak tűnő kérdést szegezett felém, sóhajtottam. – Miért tagadnám, ha mindent láttál? Vannak látók, akik… akik sajnos vagy sem, de láthatnak minket. Ettől még jobban tennéd, ha nem ütnéd bele a szép orrod az árnyvilág dolgaiba. Hidd el, néha jobb a tudatlanság. Hunyj szemet az ilyen jelenségek fölött és éld az életed – Ez csak egy tanács volt. Valahol éreztem, hogy esze ágában se lesz betartani, talán még sértésnek is veszi, hogy mit akarok én. De ettől függetlenül tényleg azt gondoltam, jobban tenné, ha a saját életét élné és nem akarná saját magát szándékosan bajba keverni.

seraphin & delaney  

Egy pillanatra nem is akartam elhinni, amit hallottam. Meg sem próbálja tagadni? Azt hiszem a múltkori találkozásom az árnyvilággal elég mély sebet ejtett a lelkemen, hogy mindenkiről az első gondolatom, hogy megpróbálja elrejteni a valós önmagát. Bár a legtöbb boszorkánymester valamilyen módon pontosan ezt teszi, hiszen elég hamar lebuknának, ha nem tennék ezt meg. Bár a legtöbb ember előtt nem is kell igazán próbálkozniuk ezzel.
- Hát téged láttalak, ahogy átléptél egy portálon és megjelentél előttem. Azért azt hittem, hogy a parkba sétálni még a boszorkánymesterek is gyalog járnak. - Azért habár ez rejtett része volt valamennyire a parknak azt gondolná az ember, hogy ennél azért valamivel elővigyázatosabbak. Bár egy hétköznapi embernek talán fel sem tűnt volna, vagy nem is érdekelte volna.
Habár nem éreztem magam nagyobb biztonságban, de inkább mégis a zsebembe süllyesztettem a telefonomat. Ez tényleg megint egy olyan szituáció, amibe saját magam ugrok fejest, úgyhogy nem rángatnám bele a hibáimba a családom többi részét.
- Mondhatjuk úgy is. Bár furcsállom, hogy nem tagadod. Legutóbb, mikor találkoztam egy vámpírral és kis híján felgyújtottam a lakását, hogy bizonyítsam tisztában vagyok a dologgal.. Még mindig letagadta. - Talán ezt nem kellett volna megosztanom vele, de még azelőtt kicsúszott az ajkaimon, hogy kétszer végiggondolhattam volna mégis mit is mondok. - De ezt inkább felejtsd is el. Nem is mondtam semmit. Viszont az érdekelne, hogy miért nem próbáltad meg letagadni az árnyvilág létezését? - Értékelem az őszinteségét, de ugyanakkor a kíváncsiságom is mérhetetlen, ami engem ismerve koránt sem meglepő.

To: Delaney

Azt mondtam, a tématerelés beválik: általában. De a meglepettségét látva tudtam, hogy itt mindenféle félrebeszélés hiábavaló lenne, az igazsággal előállni viszont rettentően nagy badarság lenne. Némileg tanácstalanul néztem őt, azon kattogva, mit mondjak, mi hihető, vagy mivel nem ferdítem el a valóságot úgy, hogy mégis emészthető legyen a számára. A kérdésre végül sóhajtottam egy nagyobbat és megráztam a fejemet, a kezeimet felemelve.
- Nem tagadok semmit, de nem tudom, pontosan mit láttál. Avagy… mit hiszel, mit láttál? – Kérdőn szökött fel a szemöldököm néhány pillanatra, aztán rá-rápillantottam a kezében levő telefonra. Nem akartam, hogy butaságot csináljon. Az árnyvilágot nem buktathattam le, azért talán a fejemet vették volna.
- Nincs semmiféle kifogás, de bölcsebb lenne válaszolnod… mit hiszel, mi történt az előbb? – Tettem felé egy lépést, pont akkor, mikor ő is lépett felém. Ez megmosolyogtatott, de végül megálltam. Vártam, hogy ő jöjjön még közelebb, amennyiben nem félt tőlem. – Nem bántalak, szóval nincs szükség arra a telefonra a kezedben. – Elgondolkoztam, majd oldalra döntöttem a fejem. A kezeimet még mindig feltartottam, jelezve, semmi fegyvernek minősülő tárgyat nem forgatok ujjaim között. – Találkoztál már különlegessel, ugye? – Direkt nem neveztem nevén a gyermeket; a különleges alatt bármelyik árnyvilági lényt érthette. Olyan volt, mintha tudna rólunk, vagy egy részünkről. Hisz nem félt úgy, mint kellett volna. Vagy ez csupán a jelleméből adódott? Nem mintha az lett volna a célom, hogy megfélemlítsem. Kicsit sem.

seraphin & delaney  

Nem akartam hinni a szemeimnek. Mekkora volt az esélye annak, hogy eddig a családtagjaimon kívül nem volt szerencsém egyetlen alvilágihoz sem most pedig már a másodikba sikerült belerohannom. Óvatosabbnak kellett lennem ez alkalommal, hiszen legutóbb sem volt hajlandó beismerni az illető, hogy vámpír. Most azonban szó szerint láttam, hogy átlépett egy portálon, hiszen a semmiből jelent meg. Ebből kifolyólag pedig semmi esélye nincs arra, hogy ezt az egészet letagadja.
- Wow. - Nem tudtam semmi mást kinyögni, ami miatt valószínűleg bolondnak nézett vagy legalábbis olyasvalakinek, aki be volt szívva és rácsodálkozott a tökéletes "bűvésztrükkjére". Már előre látom, hogy ez lesz a fő kifogása. Viszont, mivel nem ismerem ezért a telefonomba úgy kapaszkodom, mintha csak az életem múlna rajta.
- Ugye nem akarod ezt az egészet most letagadni? - Nem tudom, hogy lenne energiám még egyszer addig a pontig elmenni, míg legutóbb. Bár akkor kis híján sikerült felgyújtanom a lakását a srácnak, mert be akartam bizonyítani, hogy tudok az árnyvilág létezéséről, de még az sem volt elég ahhoz, hogy felfedje az igazságot. Nem tudom, hogy miért tagadta ennyire, de szerintem már soha nem is fogom megtudni bármennyire is szeretném. Azóta se láttam, úgyhogy vagy tényleg csak képzelődtem, vagy ennyire meg akarja őrizni a titkát.
- Bár nagyon kíváncsi lennék arra, hogy mégis milyen kifogásokkal tudsz előállni erre az egészre. - Tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy mégis mennyire meredek dolgokkal tudna előállni. Nem én leszek az, aki megpróbálja visszafogni a kreativitását.
Egy lépést teszek felé és a karomat összefonom a mellkasom előtt, miközben továbbra is szorítom a kezemben a telefonomat és készen állok arra, hogyha szükséges akkor csörögjek rögtön a nagynénémnek. Habár az egész vonal vészhelyzetekre van kialakítva és egyszer már használnom is kellett nem azt jelenti, hogy tényleg minden egyes alkalommal meg tud jelenni, de ha nem is ő valaki biztosan tudná, hogy bajban vagyok onnan pedig csak idő kérdése, hogy megtalálnak. Néhány helyzetből pedig talán még ki is tudom húzni magam.  

To: Delaney

Nehéz lett volna állást foglalni abban a kérdésben, szerettem-e warlock lenni vagy sem. Hisz megvoltak a maga előnyei, de pont így a hátrányai is. A hátránya az öröklét volt és a magány. Bármikor találtam valakit, idejekorán távozott mellőlem, teljesen magamra hagyva. Egy részem úgy gondolta, hogy Isabelle is erre a listára fog kerülni és rettegtem ettől. Túl sokat veszítettem már és nem akartam újra átélni. Pont elég volt az, hogy Luna többé már nem számított rám és teljességgel kizárt az életéből. Pedig ő… egek. Az örökkévalóság ott lett volna arra, hogy támogassuk egymást. Egy család legyünk. De elszúrtam és kegyetlenül büntet érte. Megérdemlem és mégsem. Nem tehettem semmit Aleseáért, hisz túl makacs volt az a lány. Túl vakmerő. Senki és semmi nem tudta eltántorítani az elképzeléseitől, ez pedig a vesztét okozta. Ha ott lettem volna vele… talán pontosan ugyanaz történt volna, mint ami történt.
Vagy talán én is odavesztem volna, vele együtt.
A depresszív gondolatok állandóan ott keringtek a fejemben, hiába igyekeztem teljesen elnyomni azokat és nem kimutatni, attól még léteztek. És szinte emésztettek lassan belülről.
Ám visszatérve arra, mi is az egyik előnye annak, ami vagyok… az nem más, mint az, hogy képes vagyok portálokon keresztül eljutni A-ból, B-be. Jobb, mint az autó, busz, vonat, repülő. Idő hatékony és gyors, pillanatok kérdése az egész. Persze, el lehet szúrni ezt az egyszerű trükköt is, de én sosem jártam még úgy.
Most is épp egy portálon keresztül léptem át New York „küszöbét” a kis kirándulásomból. Eleinte fel sem tűnt, hogy nem vagyok egyedül: megigazgattam a ruhámat, az ingemet, még a hajamba is beletúrtam. Ez volt az a pont, mikor megéreztem magamon két szempárt. Lassan odapillantottam és kisebb sokkot kaptam.
- Oh, öhm… - Fogalmam sem volt arról, mennyit látott, így nem is tudtam, mit és mennyit mondhatnék. Azonban az, hogy a telefonja ott pihent a kezében, nem sejtetett semmi jót. – Jól vagy, kedves...? – Kérdeztem halkan, téve felé két lépést. A tématerelés beválik. Általában.

seraphin & delaney  

Még mindig nem dolgoztam fel azt, ami legutóbb történt. Nem is tudom, hogy mit gondoltam. Be akartam bizonyítani, hogy a srác vámpír ezért képes voltam elsétálni vele egyenesen a lakására. Meg is halhattam volna. Talán csak a szerencsének köszönhető, hogy nem tépte fel a torkomat abban a pillanatban, hogy felértünk a lakására. Még mindig nem értem, hogy miért engedett el csak úgy. Az is lehet, hogy csak még inkább akarta bizonyítani a tényt, hogy ő nem vámpír. Ha nem volt az, akkor sikerült totális idiótát csinálnom magamból. De nem. Biztos vagyok benne, hogy annak a férfinak a vállán szemfogak harapásnyomait láttam és azért került rám a vére. Nem mellesleg, ha tényleg csak egy őrült lettem volna, aki a sok tini novella elolvasása miatt képzelte az egészet, akkor mégis miért vitt fel a lakására? Mármint a legtöbb esetben az emberek nem vinnének fel valakit a lakásukra, aki egyfolytában vámpírnak nevezi őket, ha nem lenne igaz. Ki ne akarna egy ilyen őrülttől a lehető legtávolabb kerülni?
Szükségem volt arra, hogy kiszellőztessem a fejemet, hogy átgondoljam mennyire is csináltam idiótát magamból. Bár az is sokat megmagyaráz igazából, hogy azóta se láttam beugrani a munkahelyemre. Talán sikeresen elüldöztem magam mellől egy törzsvásárlót a hülyeségemmel.
Nagyot sóhajtottam és beletúrtam a hajamba, majd körbenéztem, hogy merre is lehetek. Nem nagyon figyeltem, hogy ténylegesen merre is megyek csak arra indultam, amerre a lábam vitt és lehetőleg út is volt. Nem volt túlságosan ismerős a környék és szinte egy lelket sem láttam errefelé. Talán tényleg egy olyan helyre sikerült vándorolnom, ahova a kutya se jár. Mintha egy parkban lennék, de még ezt sem tudom megmondani pontosan. Furcsa, hogy egy lélek sincs a környéken. Végül azonban a legszimpatikusabbnak tűnő irány felé fordulok és elindulok arra, hogy kilyukadjak egy lehetőleg ismerős helyen.
Azonban hirtelen megtorpanok, amikor egy portál ismerős formája jelenik meg előttem. Akaratlanul is a telefonomhoz nyúlok, hogyha kell iderángassam a nagynénémet. Egyrészt félek, hogy mégis miért pont előttem történik ez, ugyanakkor ott van az is, hogy kíváncsi vagyok mégis ki fog átlépni a túloldalán ezért még mielőtt megcsörgetném a vészhelyzetes telefonszámunkat megvárom kinek a tekintetével találkozik a sajátom.