elias & raelyn

Lehet, hogy ez egy aprócska baleset volt tekintve, hogy általában hallgatnak rám a kutyák, de láttam még én is a lányon, hogy valószínűleg nem a legjobb napjait éli meg, amely valószínűleg az oka lehetett az engedetlenségnek. Na, meg persze tényleg engedetlenség az, ha segíteni akarnak valakin, akinek láthatóan és számukra érezhetően rossz a kedve? Főleg, mivel a kutyák még inkább érzékenyek erre.
- Ezek szerint gyakrabban kellene jobb társaságot keresned magadnak. - Inkább a kutyákra utalok, mint saját magamra, mert azért ha valakik mindig fel tudnak vidítani egy embert azok általában az állatok. Kivétel, ha az illető allergiás vagy valamilyen érthetetlen mód nem szereti az állatokat. De ott mindig úgy érzem, hogy valahol mélyebben van elásva a probléma.
- Egyáltalán nem bánom és van azaz érzésem, hogy ők még jobban élvezik a sétát a te társaságodban is. - A kutyák igyekeztek a lehető legközelebb menni hozzá már amennyire engedte nekik a kezemben tartott póráz, de jelen pillanatban azt hiszem azt se bánták volna, ha átadom az irányítás a lánynak, de a legutóbbi húzásuk után, hogy engem is kis híján elrántottak inkább nem próbálkoznék meg vele.
- Örülök, hogy megismerhetlek Raelyn, igazán szép neved van. Én Elias vagyok. Ők pedig Maya, Candy, Lucky, Nutella és Rex. - Mutatok végig a kutyákon a husky keveréktől kezdve a a foxterrier, magyar vizsla és beagle keveréken keresztül egészen a német juhász keverékig.

To: Elias Deveraux

Olykor, nagyon ritkán, de jólesett átlagosnak tettetni magamat – mint most is. Egy parkban ücsörögni, gondolkodni, sírdogálni, merengni… persze, nem volt egy szívderítő tevékenység, de néha eljött az a pont, mikor túlcsordult a pohár és az elfojtott érzéseknek valahol ki kellett törniük. Ilyenkor adtam át magamat újra meg újra a gyásznak, amit képtelen voltam feldolgozni. Vajon könnyebb lenne, ha beszélnék minderről végre valakinek? Elgondolkodtató volt, de a kutyák végül kirángattak a letargiából. Habár még látszódott, hogy sírtam, de próbáltam nem újból elsírni magam, hisz társaságom akadt. Néhány kutya és egy férfi. Igyekeztem jobb képet vágni.
- Fénypont? Ilyesmit is rég mondtak nekem, vagy talán soha – Felnéztem a férfira és ekkor esett le, hogy tulajdonképpen bókolt, ami furcsa volt. A kutyára kezdtem ezután koncentrálni, simogattam, mikor is a férfi újra megszólalt. Elgondolkodva néztem fel rá, a kezemet visszahúzva a kutyától.
- Nem akarok zavarni… - Nem tudtam eldönteni, hogy udvariasságból hív-e magukkal vagy más miatt. Mindenesetre szívesen sétáltam volna egyet. - …de ha tényleg nem bánod, veletek mennék – Mi ütött belém? Őszintén szólva sosem volt rám jellemző, hogy mondikkal elmentem volna bármerre is, akár egy sétára. Felálltam végül, aztán visszapillantottam arra a kutyára, akit simogattam. Nem tudtam sokat a kutyákról, de hallottam olyasmit, hogy megérzik, ha az embernek rossz a kedve. Lehet, ezért jött oda hozzám? Vagy csak véletlen egybeesés lenne? Ezen gondolkodtam, majd visszafordultam a férfihoz.
- Oh, Raelyn vagyok – Gondoltam, nem árt, ha tudja a nevem és reméltem, ő is elmondja, ő kicsoda, ha már együtt sétálunk egy darabon.

elias & raelyn

Elég kellemetlenül éreztem magam, hogy én mit kutyakiképző nem tudtam uralkodni a kutyáimon, de talán ez koránt sem volt olyan meglepő. Ha úgy érezték, hogy valakinek segítségre van szüksége, akkor elég nehéz volt nekik visszafogni magukat. Ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogy ezzel valamelyest néha igen csak belemászok másoknak a magánéletébe, amit nem szívesen teregetnek ki elsőre így általában nem is szoktam felhozni, hogy valaki feszült lehet, vagy esetleg bánatos, rosszabb esetben pedig depressziós.
- Igen, enyém mindegyik és a legtöbb esetben még hallgatni is szoktak rám, de úgy tűnik, hogy te lettél a mai séta fénypontja, mert megállíthatatlanok voltak. Bár ezen nem is csodálkozom. - Habár nem mondom ki a nyilvánvalót a rejtett bókom remélhetőleg azért eljut hozzá és nem néz teljesen őrültnek, vagy egy beteges zaklatónak.
Mivel simogatni kezdte Maya-t így nem volt szívem szó nélkül továbbállni ezért megpróbáltam valamilyen beszélgetésbe elegyedni vele. - Ha gondolod, akkor velünk tarthatsz a maradék sétánkon. Persze csak, ha szeretnél. - Kicsit kínosnak éreztem volna, hogy itt ácsorogjunk néma csendben és a séta közben talán még el is tudnánk kezdeni beszélgetni a lehető legvéletlenszerűbb dolgokról. Mondjuk például nézhetnénk kirakatokat, vagy egyszerűen más embereket figyelhetnénk meg. Akármennyire is nem akartam beleavatkozni az életébe és az esetleges problémáinak a hálójába mégis úgy éreztem, hogyha mást nem megpróbálhatom feldobni egy kicsit a napját. Aztán mi mással lehetne valakit levenni a lábáról, mint öt imádnivaló kutyával? Mármint ahhoz, hogy valakit ne érdekelje egyikük sem igazán jéghideg szívet kell rejtsen a mellkasa.

To: Elias Deveraux

Néha azon kaptam magam, hogy Isabelle szavain rágódom – azon, hogy talán érdemes lenne elmennem arra a kis gyülekezetre és kiadnom magamból a fájdalmamat. Aztán pillanatokkal később mindig rájöttem, hogy mekkora hülyeség is volna tőlem ez a viselkedés. Hisz semmi értelme nem lenne elpanaszolnom, elsírnom, hogy mi történt, mikor az úgysem változtatna az ég világon semmit. Azonban a bosszúmról azt hiszem, kezdtem letenni. Felix amúgy sem támogatta túlzottan és idővel beláttam, hogy jobb nem kivívni magam ellen a sorsot. Legalábbis addig butaság bármit tennem, amíg nem találok valami biztos módszert a bosszúra. A démont könnyű lett volna előkeríteni, de minden más problémássá vált volna úgy, hogy egymagam vagyok.
A gondolataimból néhány kutya rántott ki. Szipogva néztem le a bundás fejre, ami az ölembe csúszott mindennemű „figyelmeztetés” nélkül. Pislogtam néhányat, majd egyik kezemmel lassan nyúltam felé, hogy megsimogassam, de közben már néztem is fel, hogy esetleg a gazdáját is magával hozta-e. És igen, nem csak őt, hanem másik négy bundás barátot is. Ledöbbentem. Gyönyörűek voltak. A kutyák, nem a férfi, akit nagyjából ekkor vettem észre, pontosan akkor, mikor megszólalt.
- Semmi baj, tényleg… nagyon aranyos – Ekkor simogattam meg a kutyus fejét, majd végignéztem a többieken is. Aztán átfutott az agyamon, hogy a kutyák nagyon is megérzik, ha valaki nincs jól lelkileg és… és nem örültem, hogy egy kutya ilyen közel került a lebuktatásomhoz. Nem volt kedvem ahhoz, hogy bárki sajnálni kezdjen, vagy kérdezősködésbe fogjon. – Nehéz lehet ennyi kutyával. A tiéd mindegyik? – Tovább simogattam mosolyogva az egyiküket, de tekintetem még csillogott a könnyektől, ami ebben a hajnali napfényben tökéletesen látható volt. Lassan a férfira néztem.

elias & raelyn

Egyesek számára elég nehéz szokott lenni a felkelés, mert fáradtak. Számomra többnyire azért, mert a hatalmas ágyamat megosztom az öt kis ördöggel, akik néha már inkább egymáson fekszenek csak, hogy közelebb lehessenek hozzám. Olyankor pedig, mikor látod ahogy az állatod rajtad húzza a lóbőrt nem szívesen akarsz megmozdulni. Ezért szokott előfordulni, hogy egye ideig még figyelem, ahogyan alszanak aztán felkeltem őket egy-egy jutalomfalattal, hogy mégse rosszul induljon a napjuk.
Ezután pedig miközben mindegyik rosszcsont megkapja a reggelijét én magam is tolok bele magamba egy kis szilárd energiát aztán egy gyors zuhany után magamra kapok egy lazább ruhát mert elindulok a szokásos körömre a kutyákkal.
Ha nem lennének olyan illemtudók talán nehéz lenne minden reggel megsétáltatni őket, de szerencsére nagyon szófogadóak és habár egyik-másik később került hozzám, de még idősen is képes volt néhány alapvető dolgot elsajátítani. Így egész könnyedén kezelem őket és még soha nem volt semmiféle gondom velük.
Ma egy kicsit hosszabbítottam az úton, de ezt már igyekeztem futva megtenni, hiszen nekik is szükségük van arra, hogy ledolgozzák a kilométerhiányukat meg aztán nekem sem árt formában maradnom. Viszont történt valami, amire egyáltalán nem számítottam. Egyik pillanatról a másikra a sort vezető Husky irányt váltott a többi pedig követte és ezzel engem is magukkal rántottak.
A parancsomra azonban lassítottak majd meg is álltak, de csak akkor, mikor odaértek már a kitűzött céljukhoz. Egy padon ücsörgő barna szépséghez. Mármint tényleg szép volt, de valahogy azt éreztem, hogy a kutyák nem azért akartak ilyen öntörvényűen idesietni hozzá. Erről leginkább azután bizonyosodtam meg, hogy Maya odatette a fejét a lány ölébe. - Bocsi nem szoktak így senkit sem betámadni. - Nem mindenki állatbarát, de azt azért a kutyák is megszoktak érezni, ha a társaságukat nem fogadják szívesen. Így remélem, hogy nem bánja, hogy Maya továbbra is az ölében pihen, bár ha csak kicsit is úgy mozdul készen állok rá, hogy visszahívjam a kislányt magam mellé, aki láthatóan csak szeretné felvidítani a padon ücsörgő személyt, amihez lassan és óvatosan a többiek is csatlakoznának, hiszen egy-egy apró lépést tesznek a pad irányába.