Dudorászva haladok végig a bevásárlóközpont alsó szintjén. Kényelmesen csúsztatom zsebre kezeimet, miközben lelki szemeim előtt hirtelen egy ismerős aura sejlik fel. Sötét, mint az éjszaka, és csak úgy sugárzik belőle a gyűlölet. Az arcának emléke mégis édes, mint a méz. Az a kevés idő, ami megadatott számunkra, hihetetlenül fontossá vált a számomra, még annak ellenére is, hogy szívének teljes erejével utasította vissza igaz valómat. - Hogy is szokták mondani? Ne fessük az ördögöt a falra? Szembefordulok egykori szeretőmmel, hogy mélyen a szemébe nézhessek. Még mindig ugyanolyan gyönyörű, mint pár évszázaddal ezelőtt, ámbár a lelkét felemésztette a sötétség, és a gyűlölet, amit irántam táplál. Milyen szomorú, pedig igazán romantikus véget is érhetett volna a kettőnk találkája. Akkor talán Alesea is életben lenne még, valamint Luna sem gyűlölne teljes szívéből. Néha jól is esik elmélázni ilyen apróságokon, bár sose gondoltam volna, hogy ezzel egyszer bevonzom magamhoz a jelenlétét. - Csak nem vásárolgatunk, kedvesem? - csínytalan mosoly játszik ajkaimon, ahogy mostanra már teljes valóját felmértem. Szomorú, ámbár mégis csak észrevenni rajta, hogy miként is telt el az idő. Régen könnyedén ki tudtam olvasni a szeméből, hogy mire is vágyik, ahogy minden mozdulata finom volt és kecses. Mostanra már messze van attól az angyali képtől, amivé szentimentális emlékképeim varázsolták. - Sikerült már hozzászoknod a földi léthez? Hallottam hírét, Lucifer elég bőbeszédű tud lenni, ha az ember megfelelően kérdez, és mivel az ő kezei alá került, könnyedén jutottam információhoz róla. Bár, mióta ő eltűnt, sokkal nehezebb volt figyelnem Rayne-re, még szerencse, hogy Lucifer más démonjai is éppenséggel a kezem alá játszottak ebben.
If I decide to be an idiot, then I'll be an idiot on my own accord
- Vegyük annak – mondtam, kezdtem úgy gondolni, hogy a csaj kapcsán egyszerűbb ha bizonyos dolgokat elengedek és nem akadok fent rajtuk, mert csak kellemetlenségeket eredményezhetnek. Már így is láttam egy-két érdeklődő szempárt felénk kacsingatni, bár külső szemszögből ez bőven tűnhetett boldog szerelmesek újra összetalálkozásának, bár… közel sem erről volt szó. Vannak bizonyos emberek az életemben, akiknek hajlandó vagyok elnézni az akaratos viselkedést. Például Liából hat darab is kellene, hogy képesek legyen mondjuk berángatni a könyvtárba, Dommal szemben sokszor nagylelkű vagyok, meg az akaratosságunk tárgya sok esetben megegyezik, így aztán vita se alakul ki a dologból, és ott van még… ne. Őt most hagyjuk. A lényegre visszatérve: abba még belementem, hogy ölelgessen, persze szemmel tartottam, mivel ki tudja mi éppen a legújabb kizsebelési módszer a környéken. Valahol elég tré belegondolni abba, hogy az örök fiatalságba ragadt vérszopók arra kényszerülnek, hogy kizsebeljenek embereket, de ez a dolog nem állt fent a mi esetünkben, vagyis egyelőre nem úgy tűnt, hogy a pénztárcámat akarná, valami nagyon másra utazott. - Te figyu, miért is tartoznék? – vontam fel a szemöldököm. - Király, hogy neked kellemes a látványom, de ha megkérdeznénk azt az urat ott, ő inkább a miniszoknyás lányokat gyanúsítaná meg szexiskedésért – tártam szét egy kicsit a kezem. - Tehát kikérem magamnak, az isten adta csodás megjelenésemért bárkinek tartoznék bármivel maximum köszönettel a felmenőknek, meg… ja, nagyjából ennyi – vakartam meg kicsit az állam, mert kicsit átgondolandó volt, hogy esetleg még kinek járna köszi-puszi, de esetleg még saját magamat sorolhattam volna ide, mivel nem hanyagoltam el a megjelenésemet. Vagyis, nem arról van szó, hogy nem hanyagolom el, hanem simán szükségét érzem és szükséges is, hogy formában legyek. Ritkán látni hasán guruló harcos árnyvadászt, na. Ezt követően azért próbált elráncigálni, de persze, nem adtam be a derekam. Lehet lett volna az a nap, amikor megteszem, de még senki se kergetett meg aznap egy vastag könyvvel, na meg még Dom se tűnt fel, hogy berángasson egy még nagyobb őrültségbe. - Dehogy felejtem, van az a hatalom, ami felettem áll és ha nem teszek neki eleget, akkor búcsút mondhatok… egészen sok mindennek – leginkább az informátoromnak, meg a jóhíremnek, meg lehet befut a netre néhány kellemetlen fotó. Néha rájövök, hogy tulajdonképpen nem csak az egyik bátyámat utálom, hanem mind a kettőt. Majd jött a bemutatkozás, ami után megállapítottam, hogy névadás terén akkor nem csak nálam nem voltak otthon agyban, hanem mással is megesik. - Okkké, helló Billie, akkor velem kapcsolatban meg maradjunk a… Louban – feleltem, majd megint megütött egy bizonyos hangnemet, amire kicsit felvontam a szemöldököm, majd lassan karba tettem a kezeim. - Ó igen, ekkora nagy látó volnál? Akkor áruld el nekem, hogy merre található az a hülye nevű gamer bolt, aminek nem jut eszembe a neve – néztem rá nagy érdeklődve, hogy na, ha mindent tud, akkor erre válaszoljon! De ha romolhatnak el jobban dolgok, akkor kezdődött is, mert elkezdett olyan blődségeket összehordani, amire még Lia is csak meglepetten nézett volna. Sajnos nem mindig sikerült a képemre húzni a fapofát, jelen esetben se tudtam leplezni az elképedtséget, amit a kis kirohanása okozott, bár lehet ő észre se vette, annyira belelovalta magát ebbe az egész. - Őőőő… közbe szólhatok…- nem, nem szólhattam, mert jött a még további folytatás, mikor is elkezdett valami Bobhoz beszélni – körbe sasoltam, hogy lenne-e rajtunk ott még valaki, akit valami miatt nem hallhattam, de nem úgy tűnt – meg emlegetni kezdett valami gyűrűt, meg szerelmet… na, ez volt az a pillanat, mikor kezdtem tényleg arra gondolni, hogy a legjobb az lenne, ha mielőbb lejelenteném a csaj létét az intézetben, mert amilyen flúgos, ki tudja miféle csodát csinál szabadidejében, azon felül, hogy azzal rágalmaz, hogy gyűrűt adtam neki. Aztán nekiáll sikítani és zokogni, majd megint meg akar ölelni – de ezt azért már nem engedtem meg. Már én is láttam, ahogy a biztonsági őr felén közelít, dühített volna eléggé, ha Billie parádézása miatt én húzom a rövidebbet, pedig tulajdonképpen nem is ismerem a csajt. - Na figyu. Nem tudom, hogy ez most valami kandikamerás poén akar lenni, vagy full komolyan veszed az egészet, de kezd nem vicces lenni. Most találkoztam veled először, nem tudok semmiféle buliról, főleg nem gyűrűről, leánykérésről, haverokról, meg hasonlókról. Ha mégis történt volna ilyesmi, akkor az nem velem, hanem a… másik dimenzióban élő valómmal – ha már ő baromságokat beszél, akkor én miért ne? Bocs, másik dimenzióbeli én, most kikaptál egy flúgos csajt, aki még lehet keresni is fog téged – már ha nem kandikamerás cucc az egész. Ha az, ha nem, azért kicsit elveszettem a tűréshatárom, mivel a kis műsora miatt azért kaptunk némi kéretlen figyelmet és mint külső ember, én is azt hinném élből, hogy a srác csinált valamit – jelen esetben én – pedig igazából csak ártatlan áldozata vagyok a dolognak. - Tehát figyu… a más dimenzós valóm, aki megkérhette a kezed szerintem bement abba a boltba – mutattam neki egy adott irányba. Végül is, egész jó volt, mert volt arra bőven bolt, válasszon egyet. - Nézd meg, hátha ott van… de gyorsan, mert még a végén szomorú lesz és visszatér a saját helyére – mondtam, majd átkozottul reméltem, hogy elspurizik a mutatott irányba. Nem engedhettem meg magamnak, hogy kitiltsanak a plázából egy műhiszti miatt, ami miatt aztán magyarázkodhattam volna bőven. Liától megint hallgathattam volna, hogy túl kedves vagyok, Domtól meg azt, hogy hülye. Ó, nem ilyet nem játszunk! Úgy is voltam vele, hogy inkább le is lépek a helyszínről, majd megkérem Domot holnap, hogy ugorjon be a cuccért helyettem. Ha a csaj stikkes, akkor itt fog strázsálni, várva az érkezésemet… vagy immár a másik valóm érkezését. Brr, nem kéne.
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true
Tárgy: Re: Bevásárlóközpont Hétf. Aug. 26 2019, 14:02
- Nem, még soha senki nem mondta nekem, hogy nem jut eszembe a szó... Ez valami új dícsérés? Mert még nem hallottam és ha tényleg dícsérsz, akkor jó uram, te is nem jut eszembe szó vagy! Nagyon is! - nem, egyáltalán nem vettem sértésnek, hogy nem jutott az eszébe a szó, bár így jobban meggondolva, fogalmam sincs, hogy most tulajdonképpen miről is beszélgetek magammal. Annyit tudok, hogy csüngök ennek az adonisznak a vállain, meg a derekán, és akár lejjebb is mennék, de most nyilvános helyen vagyunk, szóval nem kellene. Bár egy kis ördög a vállamon azt mondja, hogy menjek lejjebb és fogjam meg a bokáját, aztán megrázza a fejét, mert nem a bokájára gondol, így fejben feljebb megyek... Vádli? Nem. Térdkalács? Nem! Combartéria? NEM! Nem értem, hogy mégis mi lehet a deréktól lejjebb és a combtól feljebb. Hülye ez a kis ördög! - Kikérem magamnak! Nem neveztelek pedomacinak, éppen ellenkezőleg! Azt hiszem... De ha jobban belegondolok teljesen és tökéletesen mindegy, mert egy buliról van szó, te pedig el fogsz engem kísérni, akkor is, ha nem akarsz. Tartozol nekem ennyivel, ha már így szexiskedsz a pláza közepén. - jól megmondtam neki, és már indultam volna a jelmezbolt felé, ujjaimat az ő ujjaiba próbáltam kulcsolni, hiszen mostantól mi már hivatalosan is egy pár vagyunk és ha egy pár vagyunk, akkor jár a kézfogó. Meg a csók. Egy hosszú, smaccantós végű, idegesítően ajakharapdálós csók, amit most csak azért nem hajtok be, mert Bob Ross biztosan figyel valahonnan és amilyen vén kujon az öreg, biztosan megemlítené, hogy mit csináltam rosszul. Mert Bob Ross ilyen, csak a képernyőn az a jófej fickó, aki képeket festeget, az én fejemben viszont egy ordas nagy p...layboy. Szóval, ott tartottam, hogy robognék a bolt felé, de a csődöröm nem mozdul. Próbálom húzni, vonni és tépni, de nem akarja az igazságot, szóval visszanézek, mint a vak asszony és akkor mondja, hogy be akar vásárolni. - Felejtsd el, az még azelőtt volt, hogy megismertél engem. És ha már itt tartunk, akkor az én nevem Billy, és tudom, hogy lányokat így nem szoktak becézni, köszönöm szépen, de a Sybillet utálom és nem is szólíthatsz így. Értem? És ne biccengess az infopult felé, mert minden, amit tudnod kell, azt én már régen tudom és bármire tudok válaszolni! És akkor rákérdezett a bulikára. És akkor mindent elrontott. - Hogy érted azt, hogy milyen buli? Hetek óta csak erről beszélek neked, be sem állt a szám, pedig hányszor mondtam, hogy ha nem akarsz, akkor nem kell jönnöd, de itt vagy, szóval azt hiszem, már túl vagyunk azon a ponton, hogy visszatáncolj, nem? - szembe fordulok vele, mindkét kezem a csípőmön, a szemeim villámokat szórnak, bal lábam meg úgy pattog, mintha legalább egy varrógép lenne alatta. - Életke, csak most találkoztál vele. - Ne most Bob, most nincs jó kedvem! Ő a világ legrosszabb pasija! Pedig én szeretem és imádom és akkor miért adta nekem ezt a gyűrűt, ha nem gondolja komolyan? - felemelem bal kezemet, ahol annak a bizonyos gyűrűnek kellene lennie, de azt csak én látom, senki más, hiszen valójában nem is létezik ama bizonyos fémkarika. - Látod? Megkérted a kezem én pedig igent mondtam neked és most az összes haverom azt fogja hinni, hogy egy buta liba vagyok, amiért hittem neked! Annyira gonosz vagy! Felsikoltok, mintha éppen egy tank ment volna át a gerincemen és valamiért úgy is érzem magam, mire a biztonsági őr, aki az előbb még elüldözött a kirakat elől szervíz módba helyezte magát és elkezdett közelíteni felénk. Aztán meg sírni kezdtem, mert miért ne, ha te ilyen goni vagy akkor én meg leszek szomi, és már megint megpróbállak átölelni, hogy legalább megnyugtass, de ha nem engeded akkor sem baj, mert pár pillanattal később abbahagyom az egészet és már újra vigyorgom rád. - No mi lesz? Intézzük el, ami neked kell, aztán jelmezbolt, és bulikaaaa! - pattogok körülötte, mint a nikkelbolha és ebben a pláza is segít, mert valami jó tuc-tuc, meg dium-vissum szám megy a hangszórókból. Illetve csak én gondolom, hogy segít a pláza rádió, mert valójában lift muzsikát játszanak, ami nem jut el hozzám, hiszen kicsit megkavarodott a fejem ettől az egész házassági ajánlattól. Bár arra őszintén nem emlékszem, hogy mikor tetted fel a nagy kérdést és én mikor mondtam neked igent. Sebaj!
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true
Tárgy: Re: Bevásárlóközpont Szomb. Aug. 24 2019, 23:07
sybille & louis
If I decide to be an idiot, then I'll be an idiot on my own accord
Csak figyeltem, ahogy egyre közelebb ért hozzám és próbáltam magamban összegezni a szituációt. Dom mindig úgy hivatkozik magára, mint az ész a csapatban – hát hogyne, csak szeretné – ezért ideje volt bebizonyítanom, hogy én is remekül fel tudom mérni a helyzetet és tökéletesen átgondolt döntéseket is tudok hozni! Más kérdés, hogy lehet már ott elcsesztem a dolgot, mikor reagáltam a lány megszólítására, de kérlek, mi árnyvadászok mindig kimászunk a kulimászból! Mondanám, hogy mi vagyunk a természetfeletti világ csótányai, de azért ez erős kijelentés lenne, na meg aztán bőven akadnak mások, akikre jobban ráillene ez a leírás, deee… ne legyek már rasszista! A drága nőszemély pedig csak vigyorgott és közeledett… majd a nyolcvanhetedik érzékem azt súgta, hogy itt bizony valami nem oké. Oké, nem a nyolcvanhetedik, de olyan hülyén hangozna, ha csak azt mondanám, hogy „valami azt súgta”. Nevezzük nevén a dolgot, én pedig elneveztem nyolcvanhetedik érzéknek. Már csak azért, mert ha mondjuk azt mondom nyolcadik érzék, akkor lehet, hogy arra már valaki kitalált valamit, én pedig valójában nem az által világosodtam meg arról, hogy szar van a palacsintában, ebből adódóan hazudnék… vagy mi. Már kezdek belekeveredni a saját mondanivalóba is. De hogy mi nem volt kerek? Azt még első körben nem tudtam szavakba önteni – vagyis de. Viszont nem akartam elhamarkodott következtetéseket levonni. Egy részem már amúgy is kezdte azt feltételezni, hogy megeshet a lány csak egy fogadásnak tett eleget és valamelyik haverja a távolból épp vígan veszi fel az okostelefonjával, hogy aztán mi legyünk a jövőhét Facebook live sztárjai. Nem azt mondom, hogy nem vonzott a hírnév, de azért nem feltétlen az tett volna boldoggá, hogy egy ilyen fura megviccelés áldozata legyek. - Neked is szia – mosolyodtam rá, majd még mielőtt én táncolhattam volna ki a még érdekesebb szitu elől, jött a Beszéd. Nem, nem egyszerűen csak beszélt, hanem letolt egy olyan showt, hogy én csak néztem, mint mezei halandó alien támadáskor. Mégis, hogy a rákos fenébe tudta végig vinni ezt a gondolatmenetet, na, az egy talány volt. Mondhatnánk, hogy Lia mellett megszokhattam volna az ilyesmi helyzeteket, de valljuk be, van amire nem lehet felkészülni. Néha még Lia dolgaira se vagyok felkészülve, nem hogy arra, hogy egy random csaj az egyik pillanatban még „jó pasinak” nevez – vagy legalábbis remélem erre akart célozni – , a következőben meg pedofilnak. - Egyik se nyert, de végül is érdekes gondolatmenet… – nyögtem ki az első pillanatban, de nem, ez ennyi nem volt elég. Próbáljuk menteni a menthetőt, tehát: szerintem el tudtam volna kerülni, hogy rám vesse magát, de az mégis mekkora ciki lett volna már neki is, hogy fut-fut-fut, én elugrok, ő meg lefejeli az információs táblát. Na az már lehet fent lett volna valamelyik videómegosztón, vicces kedvű barátoktól függetlenül is, elvégre a mai biztonsági őrök olyan kedves emberek szoktak lenni és néhány számukra mókásnak ítélt jelenetet lelkesen kiraknak mindenfele. Most mondjátok, hogy nem voltam lovag, hogy nem tettem ki ennek a kellemetlenségnek! Viszont ez a testi közelség aztán végképp aláírt mindent, amire gondoltam. Mármint totál egyértelművé vált, hogy a rajtam csimpaszkodó egyed bizony egy vámpír – ciki is lett volna munkakörömet tekintve, ha ez így nem esik és nem puffan egy idő után, de sikerült! Mondanám, hogy kérek ezért egy piros pontot, de nem nagyon hiszem, hogy ilyesmit bárki osztogatna… vagyis piros foltot biztosan kapnék a csajtól, nagy lelkesedését tekintve. - Hogy… hova? – oké, mire már rákérdeztem, összeállt bennem, hogy hova is hívott, bár azt még mindig nem tudtam hova tenni, miképp is kerül a képbe egy ruha, meg ilyenek, de úgy hittem jobban járok ha nem kérdezek rá. Tény, lefejthettem volna magamról, vagy hát egy normális árnyvadász biztos ezt tette volna, de én úgy voltam vele, hogy egy vámpír se lehet olyan nem normális, hogy egy pláza kellős közepén próbálkozzon vadászni… bár ahogy újra lenéztem a rajtam csimpaszkodó egyedre, lehet elhamarkodott lenne ez a kijelentés részemről. - Mondta már neked valaki, hogy kissé am… ami… hű… na várj, nem jut eszembe a szó! – Lia mindig mondta, hogy ideje lenne megtanulnom választékosan beszélni, ezért néha, ha nem felejeti el, küld néhány random zagyva szót, jelentéssel mellé csatolva, hogy „beépítsem” a szókincsembe. Igazából már nem egyszer jeleztem neki, hogy tök fölöslegesen fáradozik, mert az egész olyan, mintha egy kecskét akarna megtanítani balettozni, de végül is, lelke rajta. - Na jó, nem fog eszembe jutni. A lényeg az, hogy elég fura, ha pedomacinak feltételeznek, aztán meg elhívnak… bulikába? – ez a szó még mindig üt, azt hiszem ezt viszont fogom használni, hátha valami mély borzalmat hoz ki Domból… mert ha Liának mondom, ő csak simán elkezdi használni, mert „milyen aranyos szó”. Borzalom. Persze, azért most már valamennyire próbáltam szabadulni az ölelő karok szorításából, mert azért mégis csak ki tudja, melyik pillanatban csinál a csaj még valami nem várt dolgot, én meg pisloghatok kétségbeesetten, hogy miképp vezetem fel a New Yorki vezetésnek, hogy háááát, én nem akartam balhét és nem akartam felkelteni a mondének figyelmét, nem az én hibám… ajj. Van elég baj most így is. - Fel nem tett kérdésedre válaszom tehát az, hogy egy harmadik dolog miatt vagyok itt, ami nem ugrott be neked. Mert ha már ez egy bevásárló központ, akkor… bevásárlok. Csak keresem azt a hülye boltot, ahova el kellene mennem – biccentettem fejemmel az információs pult felé. - De amúgy… milyen buli? – színtiszta szakmai érdeklődésből tettem fel a kérdést, ááá, én meg a bulik meg az ilyesmi, ugyan kérem soha és szakad a plafon. Egyszerűen csak itt van egy vámpír, aki elhív egy buliba és van egy olyan rettegésem, hogyha én nem megyek, viszont elvisz valaki mást, akkor lesz ott nagy „szívd-szívd-szívd!”, csak ott nem egy sörcsapból kivezető csövet fognak szívni, hanem egy ember nyakát.
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true
Tárgy: Re: Bevásárlóközpont Szomb. Aug. 10 2019, 07:37
Azt hiszem, megállapítható az előbb hallott válasz alapján, hogy sikerült hangosan kimondanom a srácnak címzett gondolatot. Mit srác? Billy, szedd össze magad, amikor arról az gyönyörű emberről beszélsz! És nem csak akkor, amikor gondolatokat pörgetsz ki a fejedben róla, hanem akkor is, amikor ránézel. Nem, egyenesek maradnak a térdeim, tudok járni, nincsen szükségem kerekes székre, megoldom a helyzetet, miért zihálok hirtelen? Pedig nem is kell levegőt vennem! Most mégis, mintha az életemért küzdenék, ahogy közelítek felé, mert ahogy hallottam a hangját, még inkább a megtestesült tökéletességet látom benne, és ha még termékeny lenne a méhem, akkor kilenc gyereket szülnék neki! Nem is, huszonhármat! - Szívesen! - hozzám képes a Mona Lisa mosolya egy cserfes kis baksis grimasza, akivel összesen annyi történt, hogy valaki bekapta a nagylábujját és erotikusan megnyelvelte azt az a bizonyos valaki. Az én vigyorom viszont... Széles volt, hetvenkét hófehér és csillámló fogat mutatott, és olyan könnyű volt megtartani annak ellenére, hogy szétfeszítette a számat, hiszen neki mosolyogtam. Te két lábon járó álom! Közel értem hozzá, közben Bob Ross mindenféle csalárdságokat suttogott a fülembe és meg kellett lepődnöm, mert rohadtul nem ez jött le rólad a képernyőről Bob Ross! Ahogy elmesélte, hogy ő mennyire szerette, hogy a bimbijét csavargatják és csipesszel szedik ki a mellkasszőrét, az minimum egy kulturális sokk volt, és ahogy megálltam eme csodálatos példány előtt, már azt akarjam, hogy Bob Ross befejezze, hiszen most a köldökéről és valami WD-40-ről kezdett el beszélni, ami nem tudom, hogy micsoda, de nem is akarom megtudni a hallottak alapján. - Szia! - biccentem félre a fejemet, amitől a hajam ostorként vált pozíciót, s miközben krákogok, hogy az előző plázacicás hangot normál mederbe tereljem... A szeme, azok a meleg, émelyítően barna szemek... Az őszt juttatják eszembe, az utolsó őszt, amit még emberként töltöttem el, amikor annyira gyűlöltem mindent és mindenkit, mert azok a szerek voltak azok, amit életben tudtak tartani. Legalábbis anyám szerint, mert őszintén szólva, nekem nem volt semmi problémám azzal, hogy hangokat hallok és képeket látok, meg néha ott érzek sült krumpli illatot, ahogy soha a büdös életben nem járt Burger King. Annak az ősznek egy napja jutott eszembe, akkor döntöttem el, hogy soha többé nem veszem be azokat a méregpirulákat, akkor döntöttem el, hogy megszököm otthonról. A szabadság jut eszembe a szemeidről, te bamba! - Szóval szia! Kanyarodok vissza adoniszhoz, meg az ő vízesést keltő mosolyához, lehet, hogy varázsló? A franc jobban tudja! - Szóval két lehetőséget látok: vagy egy csajra vársz, mert azért valljuk be, annak az esélye, hogy te szingli vagy körülbelül egyenlő lehet a nullával, vagy pedofil lehetsz, és a gyerekeket jöttél megnézni a plázában. Semmi más nem lehetsz, csak csajraváró vagy pedofil! De mivel hogy nincsen pedomaci arcod, ezért az nem lehetsz, így van szerencsém bejelenteni, hogy megjött a csaj, akire vártál... ÉN! - mint fociban a bírók a touchdown-nál, magasra emelem a kezeimet, és ha felkészült rá, ha nem, ha engedi, ha nem, megpróbálom megölelni és olyan szorosan a mellkasára szorítani csöppnyi kis fejemet, hogy szinte már fizikai fájdalmat akarok neki okozni, mert az már szinte fizikai fájdalmat okoz nekem, hogy csak ránézek és elcsöppen tőle a nyálam. És szorítom magamhoz, akkor is, ha le akar vakarni magáról, mert te Csődöröm most már az enyém vagy és mivel felelősséggel tartozom azért, amit megszelídítettem, jó gazdád leszek! Kapsz zabot és minden este lecsutakollak... Ha még mindig van benne annyi türelem, hogy még mindig engedi, hogy rajta csüngjek, akkor államat a mellkasának vetem... Is...szóval annak a pacáknak a neve, mekkora magas vagy te, mintha egy óriással táncolnék most éppen, de nem csábulok el, hiába hallom a messzeségből a Kék Duna keringőt, most nem rontom el az egészet, mint azzal a másik sráccal. Úúú, neki is barna szemei voltak, vagy még vannak, remélem! - Épp egy bulikába készülök. Van kedved? - pislogtam rá, mintha valami belement volna a szemembe. - Mondj igent a ruhára! Utálom azt a műsort, abban mindig picsák vannak és nagyon trágárul beszélnek, nem úgy mindig a bemondónénik és bácsik. Ők szépen beszélnek, őket szeretem! - Léééééccciiiiiiiiiiiiii! - ennek hatnia kell, Bob Ross is helyesel és a biztonsági őr is hatalmasat kacsint, pedig az előbb még elkergetett a kirakat elől, mert éppen lesmároltam. A kirakatot. Is.
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true
Tárgy: Re: Bevásárlóközpont Pént. Aug. 09 2019, 10:00
sybille & louis
If I decide to be an idiot, then I'll be an idiot on my own accord
Vannak olyan kötelezettségek, amikből még én is hiába akarok kibújni, nem soka esélyem akad rá, hogy sikerüljön. Ilyen például az, hogyha Colin kér tőlem valamit. Sajnos az évek során nem egyszer vettem hasznát a tőle érkezett információknak, így aztán persze elkerülhetetlen volt, hogy egy nap ne találjon meg egy olyan kéréssel, ami nem feltétlen fog boldoggá tenni. Nem volt semmi bajom a bevásárlóközpontokkal, egyszerűen csak… nem voltak az én terepeim. Ha csak arról volt szó, hogy gyorsan szerezzünk be néhány holmit és húzzunk a búsba, azzal még nem volt gondom, de még mindig emlékszem arra a rémes alkalomra mikor néhány kedves lány ismerősöm marha jó ötletnek találta, hogy kísérjem el őket „plázázni”, ami tulajdonképpen annyiból állt, hogy én voltam a csomaghordó kis futár, miközben ők újabb és újabb boltokba mentek be, hosszú időre eltűnve az öltözőkben… és bizonyos esetekben még nem is vettek semmit! Igazából a legnagyobb baj az volt, hogy halálra untam magam és szinte már imádkoztam azért, hogy valami alvilági kezdjen el randalírozni a környéken, mert legalább lett volna indokom lelépni. Mindegy is, ez már egy régi történet, de mély nyomott hagyott édes egy ártatlan lelkemben. Tanulságnak jó volt, azóta mindig próbálok kifogást keresni, ha láthatóan valaki hasonló kedves programtervvel állna elő. Visszatérve Colinra: kitalálta, hogy neki bizony szüksége van valami csodálatos játékra, ami Skóciában még ki tudja mikor fog megjelenni, viszont itt Amerikában már bőven forgalomban van, így legyek olyan jófej és vegyem meg. Persze, a saját pénzemen, hiszen az idő pénz, ő pedig eddig is sok időt szánt rám, időszerű lenne megfizetnem azt. Még talán ez se vágott volna annyira a földhöz, ha nem szembesülök a cucc árával. Komolyan, szívem szerint benyögtem volna neki, hogy inkább legyen élete és ne ilyen baromságokkal töltse a szabadidejét, de akkor asszem lőttem volna az egyik legjobb informátoromnak. Meg hallgathattam volna azt is, hogy van, mikor én is játszom ilyenekkel, akkor neked sincs tulajdonképpen életed, bla-bla-bla… Így aztán egy mély sóhajjal cövekeltem le a bevásárlóközpont egy pontján, egészen pontosan valahol az információs tábla környékén, hogy belőjem hol is van a Pokol sokadmilliomodik bugyra, amit csak Gamer játék pénznyelőnek hívnak. Nem mondom azt, hogy nem figyeltem a külső környezetemre, de a legtöbb beszélgetőnek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, elvégre nekem marha fontos feladatom volt! Más kérdés, hogy akadtak olyan egyedek, akik talán akaratukon kívül, de felhívták magukra a figyelmet? Szakmai ártalom? Megeshet. Mindenesetre eleinte csak fél szemmel figyeltem a drága hölgyet, aki már így első blikkre se illet teljesen bele a pláza környezetébe. Nem mintha a ruházatával lett volna gond, vagy ilyesmi, inkább csak… láttam, hogy valakivel beszél, de hogy kivel, az talány volt. Oké, a mai világban olyan headseteket gyártanak, hogy még az Angyal se szúrja ki hova rejtették őket, de azért… mindegy. Nem akartam a dolognak a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítani, sőt, hagytam volna lógva a dolgokat, mikor is jött a kiáltás. Első blikkre csak kicsit kiegyenesedtem álltomban, majd azért körbe néztem, mert hát mégis csak lehet, valaki másnak mondta volna, de… a helyzet arra engedett következtetni, hogy nem igen. Az egy dolog, hogy én mondtam mindig Colinnak, hogy szerezzen magának egy életet, de vakbuzgó mindennapjaimat tekintve igazából rám is rámfért volna, hogy találjak egyet magamnak, elvégre talán akkor jobban fel lettem volna készülve egy ilyen szituációra. Azt tudom, hogy hova kell szúrni a kést, ha ki akarunk csinálni egy démont, de ha egy csaj valami ilyesmit kiált utánad, akkor mi a terv? Áhh… túlkomplikálom, ugye? - Hű… köszi, asszem? – vontam fel a szemöldökömet egy vigyorral az arcomon. Nem tudtam, hogy ez most épp csak egy trollkodás a részéről, mint mikor random emberenek rácsapnak a seggére a metróban – nem, nem beszélek tapasztalatból, nemnem – vagy totál komolyan gondolta, de na, nem vagyok olyan szívbajos, hogy ezen kiakadjak.
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true
Tárgy: Re: Bevásárlóközpont Hétf. Aug. 05 2019, 12:22
Letargiában voltam. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért és hogyan, csak azt tudtam, hogy semmi kedvem nem volt élni sem és még az sem igazán adott erőt, hogy egy buliba készültem. Fogalmam sincs, hogy mióta nem eresztettem el a hajamat úgy Is...még mindig nem tudom kimondani a pacák nevét, szóval a tököm rágja ki valami féreg, akkor sem voltam mostanában bulikázni. No, nem mintha annak idején, fél évvel ezelőtt annyiszor a nyakamba vettem volna a várost, de azóta rengeteg szabadidőm van és nem tudom hasznosan eltölteni. Persze már nagyon jól megy a cseresznyeszár csomózás nyelvvel, kártyákat is úgy dobálok kalapba, hogy azt Bill Murray is megirigyelné és hetvenkétszer átszíneztem már a hajamat... Szóval unom az életet, vagy inkább a halált és semmi nincs, amiért élnék, vagy inkább halnék. De most bulika van, jól kell kinéznem, csábítónak, meg vadítónak, meg olyan kis picsásnak, hogy minden férfifarok szalutál előttem, és ezért vagyok itt a bevásárlóközpontban, mert nincs egy rongyom sem, ami ezeket a kívánalmakat teljesítené. Már azt sem tudom, hogy hány butikban voltam, mennyi ruhát próbáltam fel és a picskukák hányszor mondták azt, hogy mennyire jól áll nekem minden, amit felhúzok vézna kis testemre, de nekem mégsem jött be egyik sem. Ezért most teljességgel pömpi a szám, és az sem vidít fel, hogy a képernyőn Bob Ross fest éppen és próbál lelket önteni belém. - Pedig csinos voltál abban a fehér ruhában... - De nem Bob Ross, nem voltam csinos. Úgy állt rajtam, mint tehénen a gatya és olyan volt benne a lábam, mint két piszkavas! - egy fickó, meg a lyuka sétált el mellettem, nézett rám, mintha azt hitte volna, hogy neki szólnak a szavak, pedig nem, hiszen ott van a tévében Bob Ross és vele megy a diszkurzus. - Lehet, hogy nem is akarom igazán az egészet, azért nyafizok ennyit! - Nézd csak, ott van még egy bolt kifejezetten és pont neked, adj neki egy esélyt! - Annyira imádlak Bob Ross, miért kellett meghalnod? - próbálom megölelni a képernyőt az üvegen keresztül, de csak annyit érek el vele, hogy rátapadok a kirakatra és elkent csókokat hagyok magam után, amikor a biztiőr elkerget. Én meg hagyom magam elkergetni, mert ha most kivetkőzöm magamból, akkor annak rohadtul nem lesz jó vége és különben is, már nem is vele foglalkozom, hanem a jelmezbolttal, amire Bob Ross az előbb mutatott. Meg azzal a sráccal... Annyira kis cukika! Majdnem elharapom az alsó ajkamat, annyira fáj a szám, amit a fogaim között tartok mértéktelenül, de aztán észreveszem magam és abbahagyom magam csócsálását. - Szólítsd meg! - Ajj, Bob Ross, miért vagy még mindig a fejemben? És miért szólítanám meg? Biztos valami csajt vár, mert annyira punciizzasztó, hogy tuti van valakije és különben is, én egy manó vagyok! - Nem vagy manó, egy értelmes, fiatal nő vagy! Ekkor nevettem fel és ekkor haladtam el a srác mellett, akinek mostantól hivatalosan is az a neve, hogy Csődör. Sőt, az én Csődöröm, mert szívesen ellovagolnék rajta a naplementébe! - Ezt te sem mondod komolyan Bob Ross! Mondom vigyorogva, az sem érdekel, hogy a srác tiszta hülyének nézhet, mert azért valljuk be, ritkán adódik olyan, hogy valami magában beszélő tavasztündér járja a pláza folyosóit. És még az is furcsa lehet neki, hogy úgy pörgök a tengelyem körül, mint a búgócsiga, pedig egyáltalán nem lenne kötelező búgnom, sőt még csigáznom sem, de ez most így jött és ezt kell tennem. - Tökre kipróbálnálak ágyban, párnák közt! - kiáltom a férfiadonisz felé, bár most hirtelen nem voltam benne biztos, hogy ki is mondtam vagy csak a fejem visszhangzott. Mindegy, lényegtelen, csak vihogtam tovább és táncoltam a jelmezbolt felé, mint egy félőrült, akinek elgurult a gyógyszere.
- Akkor őrizd meg ennek a simogatásnak az emlékét. - újabb mosoly jelenik meg arcomon. Sejtettem, hogy nem fogja zokon venni mindazt amit mondok neki, bár ettől függetlenül épp az imént figyelmeztetett, hogy vigyázzak a számra. Nos, megtettem. Mondjuk úgy, de a pokol egyik hercege nyilván nem üres és hamis bókokat akar hallani az én számból, bár ennek is meglennének a maga formái. Viszont kedvesen, tisztelettudóan nyitottam felé mikor ebbe a világba hívtam. Ő mondta, hogy fejezzem be a műsort. Befejeztem és a lényegre tértünk, az alku pedig megköttetett. Ez pedig így is van jól. - Akkor nincs is szükséged holmi elérhetőségre, nemigaz? Hisz ha meg akarsz találni, a két démonod megkeres. Bármikor. - ez a mosoly viszont pimasz, ámbár nem tudom hirtelen, hogy miért is akarna felkeresni. Nem áll szándékomban elfelejteni neki azt, hogy segítséget adott. - Ne is tedd, nincs miért. Az elmúlt évezredekben sem keresztezték útjaink a másikét. Ha pont ellened akarnék lépni, hidd el azt másképp csinálnám. - ezek a szavak pedig őszinték, akkor nem bocsátkoznék vele holmi alkukba pár fiola vérért. Sem most, sem máskor. Ahhoz másképp nyúlnék, de Leviathan más, más mint én, más mint Asmodeus vagy épp Sammael. Nincs okom rá egyszerűen, hogy ellene kívánjak lépéseket tenni. És ezt ha akarja elhiszi, ha pedig nem, akkor nem. - Felismernéd, megéreznéd őt ha látnád. Egyébként pedig csak egy kölyök. Nem régóta vámpír. - adok némi plusz információt még akkor is, ha ez rám nézve nevetséges, de Káin jele az Káin jele, mindegy mennyi idős a delikvens aki viseli. És vállalnám még egyszer az egészet ha tudnám, hogy Sebastian vissza fog térni az életbe. - Mindegy végül is, mindig az adott helyzetben kell boldogulni. Visszakaptam Őt, ez a lényeg. Tudod, hogy megy ez. Az angyal visszaadta a másik fiú életét a szabadulásáért cserébe, de ahol kap az egyik oldal, ott kap a másik is. Így én is visszakaptam valakit. - ezt pedig egyensúlynak hívják, vagy karmának vagy ki minek nevezi a vallások útvesztőiben. - Nehéz volt kimondanod ezt a szót? - újfent elmosolyodom, eltéve a fiolákat is. Értékes dolog van bennük, nagyon értékes. Így lesz hatásos az, amit a Selene nevű lány mondott. Meglesz a védelmem és nem kell minden percnél elgondolkodnom azon, hogy vajon kit nem veszek észre a következő sarkon. Idő, idő. Mindig csak idő. Jelenleg pont ez az, amit szeretnék meggyorsítani. - Ismerem én a bukottak észjárását, szerettek bizonyos dolgokat sajátságosan értelmezni. És amit nem zárok ki előre, az ugye megtehető, hisz nem tértem ki rá az alkuban. Ezért mondom, nem azért mert kételkednék a szavadban. - érzem tenyeremen, hogy mosolyog és ez különös. Mármint eddigi létezésem alatt sosem volt hozzám közelebb az ajánlott pár méternél, most pedig megérintem. Hiába, vannak utak melyek kiszámíthatatlanok. Ebben a közhelyben speciel tényleg tudok hinni. - Legalább a látszatát add meg annak, hogy nem megerőszakolni készülsz az elmém. Kevésbé fájdalmas ha beengedlek, mintha ellenállnék. - fújom ki a levegőt és lehunyom a szemem, de erre igazából nem lehet felkészülni. Csináltam már ilyet, sőt Sammael számtalanszor így kívánt közölni olyasmiket, melyeket más nem hallhatott. De tőle nem tartottam, beengedtem. Ahogy most beengedem a fivérét is.
Állok csupán és nézem őt velem szemben. Mondanék valamit, de képtelen vagyok megszólalni. Eszerint így játszunk, nem mondhatok semmit, nem kommentálhatok semmit. Nem mondhatom, hogy ne tegye, ne nézze ezt vagy azt, mert teheti. Most teheti, hisz megegyeztünk. Hangja egészen mélyen érint, baritonnal szól, mert nem a fülemmel hallom. Olyan mintha körülöttem lenne, mintha mindenhol ott lenne bennem. Elsőre az ilyesmi ijesztő, másszor érdekes vagy épp nagyon erotikus, de lehet ez nagyon-nagyon veszélyes és rossz élmény is. Hirtelen tör rám, hogy nem kellene mindent látnia. Nem kellene látnia az emlékeket Valentine-al, sem az emlékeimet Sammaelről vagy Asmodeusról. Semmiről. Senkiről. Hirtelen nem akarom, hogy lássa. Megrázom a fejem, nemet kiáltok, melyet ugyan ténylegesen nem hall, de az elmémből nagyon is érezheti. Mi van velem? Mit csináltál Leviathan? A fiamat említve felizzik ő az emlékeim sorjában. Gyakorlatilag flmként mazsolázhatna az őt érintő töredékekből. Amikor először láttam, amikor először találkoztunk de még nem tudta, hogy ki is vagyok és miért más ő mint a többiek, amikor ráébredt. Igen, szeretem a fiamat és nem bánom, hogy ilyen helyzetbe kerültem miatta. Egyáltalán nem. Hibázott, hirtelen haragú, hisz benne keveredik az én vérem és a szüleié, az angyalé. Nehéz sors jutott neki, de az én vérem is megadja neki azt a hatalmat, amire szüksége van. Az angyalvérűek igazán soha nem fogadnák be. Ő mindig más lesz. A bukottat nézem és az őt érintő emlékeim kezdenek megjelenni, körül venni. Valamikori utálata az iránt, amit a fivérével csináltunk, vagyis inkább hoztunk létre. Most az én kétségbeesésem, a megidézése, a segítségnyújtása. Kellemes, meglepően akadálymentesen zajlott le és végtére is megkaptam amit akartam. A vére nálam van, így meglesz a védelmem ebben a világban addig, amíg vissza nem nyerem az erőmet és a képességeimet. Figyelem és csupán tehetetlenül állok vele szemben, amikor elkapja a nyakam. Az erődet? Nem, az energiádat akarom, hogy legyen erőm biztonságos helyre menni, hogy feltöltődjek, mert..mert valamiért úgy érzem, hogy ezt akartam tenni. Ezért kértem tőled. Nem? Nézlek, beszélek hozzád így, mert másképp nem tudok. Blokkoltál Leviathan, de a saját elmémben meg tudok szólalni eképpen. Ajkaid olyan vészesen közelítenek, időm sincs szólni vagy kérdezni, az enyémekre forrnak maguk pezsdítő valóságával. Igen, az energia. A bukott angyal energiája, mely ajkain keresztül szivárog át belém. És milyen édes, milyen jóleső. Majdnem egész tudnék lenni, ha adnál nekem még..még..még. Mégis megszakad ez az édes folyam, ez a meleg, pulzáló löket amit adsz, mert elveszed tőlem. Kábult tekintettel nézek rád. Aljas, végtelen aljas! Neked nem fájna ha adnál még. Hát miért nem adsz? Nem vesz ki belőled semmit, rajtam viszont segít, hisz olyan finom! Megnyalom az ajkam, mintha így lophatnék az iméntiből még egy kicsit. Persze ez lehetetlen, hisz kellesz hozzá. Kell, hogy akard. Kell, hogy add. Ujjaim csuklódat ölelik, de nézlek. Nem! Ezt ne! Az ínyence vagyok, nekem a vér mesél, mindig is mesélt. Százakat és ezreket tudok pusztán ez alapján megkülönböztetni. Megérzem egykori ős lenyomatát benne, az ízt, mely minden egyednek sajátja. Ne csináld! Ne csináld ezt! De hiába kérlek. Hiába minden...
Fáradtan pislogva, mégis energikusan ébredek itt lenn. Kell pár másodperc, mire megértem, hogy hol vagyok és milyen láncolat végével jutottam el ide. Körbenézek, de a néhai angyal már nincs itt. Mégis emlékszem rá, hogy itt járt. Enyhén szédelgő fejjel megyek a táskához és belenézve megtalálom amit keresek, de nem szívesen érintem meg. Ki akarna ezzel érintkezni ha kifolyik? Na, én biztos nem. Nem is az én dolgom, hanem a warlocké. Így hát, folytathatom a napom, mert hamarosan stabilabb lábakkal kell a földi pokollal szembenéznem.
- Köszönöm, a te szádból hallani igazi léleksimogatás! - felelem neki apró mosollyal, majd egy olyan pillantást vetek rá, mely egyetlen gondolatot sugároz felé: abba is hagyhatjuk az egészet. Azonban nem tántorodom el, elhatároztam magam, alkut kötöttünk, s én be fogom tartani a rám eső részét, még akkor is, ha belehal. Egy kis drámai túlzás nekem is belefér, nem? - Hallottál már Jezebethről és Jezebelről, nem? Hidd el, ők bárhol megtalálnak, bármerre bújsz el, akkor is. - nem csak úgy a levegőbe beszélek, két leghűségesebb démonom tényleg ennyire jó. Több, mint kétezer éve alakítom a sorsukat, figyelem a fejlődésüket, s annyi biztos, ők nem hátrálnak ki egyetlen munkából sem, amivel megbízom őket. - Én pedig nem fogok kételkedni benned többet! Kacsintok rá, amikor az első fiola kupakját a helyére teszem, majd hallgatom a rövidke beszámolót a halálával kapcsolatban, s bármennyire is ismerősnek kellene csengenie a fülemben annak, hogy kicsoda az érinthetetlen, egyetlen csengőt sem kongatott meg az információ. - Akkor lehet, hogy nekem is óvatosabban kellene a városban közlekednem, ha ilyen förmedvények járják az utcáit, mint az érinthetetlen. Nevetem el magam, majd a második dugót is a helyére teszem és nem tudtam nem észrevenni, hogy Lilith egyetlen cseppet fogyasztásra sajátított ki, de egyelőre nem adok hangot ennek a kérdésnek, hiszen annyira lényegtelen kis mozzanat volt kettőnk alkujában, hogy már szinte el is felejtettem az egészet. - Szívesen... - hányom el magam majdnem a bájcsevejtől, majd figyelem mozdulatait, és érzem rajta a félelmet. Az aggódást, hogy valami olyasmit láthatok meg odabent, amit nem lenne szabad; hogy kitörlök valamit, amihez foggal és körömmel ragaszkodik; hogy megváltoztatok egy apró részletet, mely örökké átformálhatja egész lényét. - Megegyeztünk kedvesem, köt a szavam! Mégis, milyen bukottnak hiszel te engem? - mosolygok bele az érintésébe, mely oly' puha és marasztaló, hogy még a szemeimet is le kell hunynom, csakhogy még inkább élvezzem közelségét. - Köszönöm, de nincs szükségem az engedélyedre...
Egy éles szúrást érzel a tarkódon, talán már volt részed benne régebben, talán teljesen új számodra az élmény, de amilyen hirtelen szakad ketté a vékony mesgye valóság és álomvilág között, úgy szűnik meg a kín is egy pillanat alatt. Szemben állunk egymással, egyikőnk sem mozdul, egyikőnk sem szólal meg, csak figyeljük, fürkésszük a másikat, próbálunk érzéseket leolvasni az előttünk álló arcáról. Hasztalanul nyitod ki a szád, hang nem hagyhatja azt el, gondoskodtam róla, hogy így legyen, hiszen most én uralom az érzékeidet, rabigába hajtom az elméd, kegyetlen kánként igázom le a valóságképed. - Lakájos. - hangom a szokottnál is mélyebb, talán bele is rezzensz, hiszen még sosem hallhattad ilyennek, talán nem érzed magad annyira erősnek, hogy ellen állj. S megtörlek, félelmet közvetítek feléd, aggódást, gyötrődést, te pedig semmit nem tudsz tenni az erő ellen, hiszen te hívtál meg, neked köszönhetően vagyok itt, s engedélyeddel dorbézolhatom ki magam. - Gyönyörű fiad van, már értem, hogy miért vagy ennyire büszke rá! Elmosolyodom, s te talán úgy érzed, hogy kutatok az emlékeidben, de egyáltalán nem kell, hiszen minden gondolatod körülötte forog, én pedig csak áldozata vagyok a benned élő, mindent elöntő anyaság érzésének. S amíg ezen gondolkodol, megmásítom az emlékeidet a találkozásunkról. Ahol az imént még a válltörő mutatványt találtad, ott most egy kellemes beszélgetést fedezel fel, ahol apró harcunk vésődött az elmédbe, most egy sokkalta készségesebb énemet látod. Elfelejted, hogy szenvedtél, hogy milyen alkut kötöttünk, más képek írják felül át a gránitba faragottnak hitt emlékeket. - Az erőmet akartad? - markolok rá a nyakadra, majd megcsókollak, ajkaink érintése tüzes, perzselő fájdalmat kelt benned, s érzed, hogy valami változik benned, mintha több lennél, mintha ... azonban ki kell ábrándulj, mert ahogyan eltávolodok tőled, az oly' erősen kebledre ölelt hatalom szertefoszlik. - Arról nem beszéltünk, hogy meddig engedem át neked, igaz? Újra csak mosolygok rád, de a nyakadat még mindig nem engedem el, még mindig tartalak, még mindig kényszerítelek, s amikor azt hiszed, hogy már vége, amikor úgy gondolod, hogy szabadulhatsz, egy utolsó ajándékot hagyok hátra neked. - A vér, amit az imént olyan mohón ittál magadba... Gyűlöld az ízét, utáld a látványát, reszkess említésétől! Félj tőle, ha meglátod bárkiét, menekülj, szaladj, alázkodj meg, ha kell, de ettől a perctől kezdve már nem ugyanazt jelenti neked, mint eddig bármikor! Elengedlek, s szavaiamat lepel mögé rejtem, lelked eldugott bugyrába süllyesztem, elméd soha fel nem térképezett részébe száműzöm, ahol még te sem találhatsz rá. Eltávolodom tőled, magadra hagylak, még mindig az álomban tartalak, még azután is, hogy kiléptem a fejedből.
Néztem, ahogyan Lilith eszméletlenül ül előttem, s még egy utolsó pillantást vetettem rá, mielőtt eltűntem és visszatértem a Pokolba. - Még találkoznk, Kedvesem!
El sem hiszem, hogy még a fájdalom mélységében is, ahol képtelen vagyok uralni, hogy mit mondok, miként, milyen nyelven, még itt is képes rám szólni. Ez önmagában annyira paradoxon, hogy ha képes lennék rá, nevetnék rajta. Még, hogy vigyázzak a számra. Csinálhatta volna mindezt úgy is, hogy ne érezzem. Megvan hozzá az ereje, a hatalma. Mégis inkább ilyen úton járatja be a segítségét. Mert teszi. Nem lett volna sem elvárás, sem kötelesség részére az, hogy helyrehozza a vállam. De lefogadom, hogy bizonyos szinten élvezi. - Milyen reakcióra számítottál? - próbálok mélyeket lélegezni, hogy tompuljon az érzet, hogy kiürüljön az elmémből a fájdalom visszhangja és csak rá tudjak figyelni. - Arra is.. - szenvedő nyögéseim között megjelenik egy pofátlan mosoly. Mindig is nagyravágyó voltam. Mindig mindent akartam, hisz ha megy az egyik, tehetjük lábunkat rögtön a második lépcsőfokra is, hogy felálljon a folyamat egésze. Azonban komolyan gondolom. Nem az erejét kívánom ízlelgetni, hanem működni akarok. Nagyon sokat kivesz belőlem ez az egész helyzet. Érthető hát talán, hogy miért kívánom ezt tőle. Fejemet megtámasztom a falnál, de valamiért erős a kényszer arra, hogy felhúzott térdekkel összegömbölyödve sajnáljam magam, a fájdalmam, a veszteségeim..de ezt nem tehetem meg. Így is kockázatot vállaltam azzal, hogy idehívtam. Tudja, hogy gyenge vagyok, nem tetézném mindezt még azzal, hogy az érzéseim nagyon is emberibe hajlanak jelenleg. Odalenne a hírnevem! - Igazi mocsok vagy. - nevetek fel szaggatottan, tekintetemmel az övét keresve. Ezt tekintheti nyugodtan bóknak is, mert nem sértésnek szánom. Pokolbéli lényt egyébként sem lehet ilyesmivel megsérteni, őt pedig gyanítom főleg nem lehet. - De sietős lett hirtelen. Nem mondták soha, hogy lassan finomabb? A kezembe fogom a fiolákat. És valamiféle különös öröm sugárzik át rajtam: működik a kezem. Képes vagyok fogni és cselekedni vele anélkül, hogy sikítanék. Lopva pillantok a néhai angyalra. Azt, hogy segített, nem fogom elfelejteni neki. Figyelem a mozdulatait, a metszett sebet és térdre emelkedve karja alá tartom a fiolákat, nehogy kárba menjen akár egy csepp is. A vér mindig értékes ajándék. Mindig, hisz lényegi összetevőnk. Nem véletlen talán, hogy minden komolyabb mágiához szükséges. - A végén még eléred, hogy törjem valamin a fejem, ugyanis roppant mód izgat, hogy miként indulnál a megkeresésemre. Jelenleg nem vagyok megidézhető, hisz ebben a dimenzióban tartózkodom. - nézek rá különös tekintettel, ez egyébként tényleg érdekel. - Azonban szavamat adtam, nem készülök semmilyen lépésre ellened. - komolyodik meg ez a tekintet, hiszek az adott szóban, ámbár halandók esetén hajlamos vagyok sajátságosan értelmezni. Kitűnő tanítómesterem volt. - Nyomd bele a dugót kérlek. - emelem el az egyiket, hogy odatarthassam karja alá a másikat is. Elkomorul az arcom. Emlékezetes napra kérdez rá. - Bizonyosan hallottál már Káin jeléről. És adj mellé árnyvadászokat is. - és az akkor még halott fiamat - Alábecsültem az érinthetetlent. Óvatlan voltam és a fiam lebegett a szemeim előtt. Elpusztítani ugyan nem tudtak, de sajátságosan kellemetlen helyzetben vagyok, ami késztet néhány lépésre. - jelenik meg egy hamiskás félmosoly arcomon. Hisz ha nem lenne ez a helyzet, mi ketten most nem lennénk itt. Mielőtt a másik fiolát is átadom, hogy dugja be elcsenem egy csepp vérét és kíváncsian nyalom le az ujjamról. - Mmm.. - a bukott angyalok vére mindig annyira, másmilyen. Ínyenc vagyok a kérdésben. A vér az értő nyelvnek sokat mesélhet. Nagyon nagyon sokat. A székre nézek. - Megoldom. - el is süllyednék, ha nem lennék képes felállni és átülni máshová, szóval második nekifutásra sikerül is. - Nincs miért elnézést kérned, azt hitted a gyermekeidet használom fel ellened. Én sem reagáltam volna másként. - felelem különös hangon, mert a szándéka szintén elismerésre méltó. Az főként, hogy nem rest kimondani. Pedig legtöbbször az ilyen indíttatásokat legyőzzük, lenyeljük. - De köszönöm. A szándékot. - Kifújom a levegőt, ő már teljesítette az egyik részt, most következem én. Pedig az elmém olyan terület, melybe senkit sem engedek be szívesen. Tényleg senkit. Érzések, emlékek sötéten kavargó kavalkádja ez, melyhez ha illetéktelenül vagy rosszul nyúlnak komoly káoszt is szülhet. Egyenes háttal ülök a széken, elnyomva a kényszert, hogy reagáljak csiklandozó leheletére mely nyakamon gördül végig. Tenyerem az arcára simítom. - Várj egy kicsit. Mindegy mit látsz, el ne vegyél. Semmit. - felé fordulok, de nem engedem el - És az energiádra vonatkozó kérés része is ide értendő. - visszafordulok a vészes közelségből és Asmodeussal kötött ismeretségem óta először, idegenre bízom az elmém. És csupán remélem, hogy nem fogom megbánni. - Csinálhatod. - hunyom le a szemeimet a fal fixírozása helyett.
Mintha pokol béli harsonák játszottak volna zenét, úgy visszhangoztak fülemben a kiáltásai, ahogyan próbált ellenállni, amint sikoltott nevem rövidke hangalakja félúton megszakadt. Ó gyönyör, had öleljelek keblemre, had fürödjek meg émelyítő dekadenciádban, had igyam magamba az előttem immáron ülő fájdalmát! Mint ínyec, úgy élvezem a tapasztalatot, etettem lelkem a vadul hömpölygő érzések kavalkádjával, s desszert hallani őt démoni nyelven kiáltani. - Vigyázz a szádra! - térek magamhoz, s a fejemet is meg kell ráznom ahhoz, hogy visszalépjek a hedonista síkról, hogy újra ezen a sárgolyón találjam magam, s ahogyan választ kapok az alkumra, a kérdésemre, elgondolkodtat, tényleg töprengek azon, hogy megadjam neki azt, amire vágyik. - Szóval az energiámra vágysz... Ismétlem meg a feltételt, majd hosszan sóhajtok, s miközben újra leguggolok mellé, egy könnycseppet hajtok ki szemeinek sarkából, az utolsót, amit miattam ejtett az imént. - Már azért megérte, hogy hallottalak sikítani! - mosolygok rá, hiszen ezt a piciny emlékfoszlányt olyan sokszor fogom visszahívni lelki szemeim elé, hogy a végén talán még rá is fogok unni... Nem! Lehetetlenség! - Akkor térjünk rá a dolgok mocskosabb részére. Fogd! - nyújtom át neki a fiolákat, s amíg azok kupakjával bíbelődik, jobb kezem mutatóujján karmot növesztek, mely szinte pengekét jelenik meg emberi alakom körmének helyén, s gyakorlott mozdulatokkal, mintha minden nap ereket vágnék, metszés ejtek bal csuklómon. Felszisszenek, a fájdalom azonban csak pillanatokig tart, s ahogyan a fiolák fölé tartom a kezemet, úgy próbálom vérem a kicsiny üvegcsékbe csepegtetni. - Általános szerződési feltételek, ha mégis megtudom, hogy valami csalfaságon töröd a fejed, s ezzel nem mondom, hogy fogod, de ha mégis... Akkor én kereslek meg majd téged. Nézek a szemeibe, s a mosoly, mely az imént még arcomat díszítette már régen a múlté volt. - Érdekelne, hogyan kerültél ilyen szorult helyzetbe... Hogy elkerüljem, hogy valaha én is ilyen szánalmasan nézzek ki. Szóval egy warlock? Árnyvadászok? Vagy valaki közülünk? Mesélj csak, kit kell kerüljek közülük? Mérem fel a fiolák telítettségét, majd elégnek ítélem a kiporciózott mennyiséget, s egyetlen nyalással zárom vissza a magamon ejtett sebet. S ahogyan számban érzem a saját vérem ízét, úgy sóhajtok fel ismét, úgy csukom be a szemeimet egy pillanatra, majd egyenesedem ki és valami ülőalkalmatosság után kutatok. - Az a szék jó lesz. Segítsek felállni vagy megoldod? - mutatok egy ütött-kopott műanyagszékre, ami bár látott már jobb időket is, de a célnak meg fog felelni. - Tudod, valami belső ingert kell lecsillapítanom... Nem tudom miért, de mintha vágynék arra, hogy elnézést kérjek az előbbiért, de igazán nem tudom rávenni magam. Lehet, hogy túl sokat töltöttem már ezen a bolygón, jobb volt nekem a Pokolban! Vallok neki, majd ahogyan megrázom a fejemet, úgy küldöm messzire az iménti gondolatot. S ahogyan leült, úgy lépek mögé, úgy hajolok közel a füléhez és úgy suttogom neki a következő szavakat. - Tudatom a tudatodhoz, gondolataim a gondolataidhoz... - nevetem el, mert igazából szükségtelenek a Star Trekből idézett szavak, anélkül is menni fog a vájkálás Lilith elméjében. - Csak pár pillanat és készen is vagyunk!
Ha én lennék Én, nem érezném ezt a fájdalmat. Nem ilyen elemien, hisz az emberi test csak egy ketrec, egy megjelenési forma, de a benne élő, más dimenzióhoz szokott alak nem ismeri az ő fájdalmait. Az erőm, a lényem és ezzel együtt majdnem mindenem regenerálódás alatt van. Felemészti az energiáimat a gyógyulás, ezért kellett Selene, ezért kellett Leviathan is. Most mégis itt állok, olyan szintű fájdalom mardos, hogy nem tudok vele mit kezdeni, nem tudok másra gondolni. Nem tudok mást érezni. És nem tudom neki ezt átadni, nem tudom elérni, hogy azt érezze amit én, hogy annyira fájjon neki mint nekem. Képtelen vagyok rá. Ő erejének teljében van. - Te talán rögtön kiterített kártyákkal kezdesz játszmába? - nyögöm fogcsikorgatva, hisz mind ilyenek vagyunk. Játszmákat játszunk másokkal, egymással, mindenki a saját hasznát keresve. Kicsit szétesem a fókuszkeresésben, mert az, aki igazán veszélyes még a helyiségben van. És a jelek szerint az evilági testem komoly sérüléseket tud elszenvedni. Vajon mennyi lenne az, amit túlélnék? Miből tudnék felállni? Mindig eljátszom ilyen gondolatokkal, sokszor teszteltem határokat már, de ilyen helyzetben nem voltam még. Meglep azonban, hogy hozzá még nem érkeztek meg a hírek. A sötét árnyvadászokról, akik az én véremből ittak és változtak meg emiatt. Hogy nem jutott el hozzá a fiam híre. - Nem feltételeztem, hogy érdekelnének az egyéb, vagy ha már itt tartunk bármilyen problémáim. Szívességet kértem és alkut ajánlottam érte. Sallangok nélkül. - persze tudhattam volna, hogy rá fog kérdezni az okára, senki nem adakozik csak úgy, főleg nem egy mágiától terhes világban, ahol a vér igen nagy szerepet képes betölteni a megfelelő kezekben. Bár feltételeztem, hogy gondolja, nem ilyen nyílt találkozáshoz nyúlnék ha ellene kívánnék bármit is lépni, tenni. Fogom a vállam, mintha ezáltal jobb lehetne. Ostoba reflex csupán, valami, amit az agy diktál. Tegyél azért, hogy megszüntesd a fájdalmat. - Fájdalmas lecke volt. - vetek rá egy súlyos pillantást, de nem tartom meg a szemkontaktot, nem megy. Valahol kimaradhat pár másodperc, mert arra eszmélek, hogy előttem magasodik. Megint. Fogása egyszerűen kikapcsolja az agyam ésszerű központját, csak a fájdalom vörösen égő lüktetését hagyva. Kétségbeesetten hátrálnék tőle, de nincs hová. Ráfogok a másik karjára, de nem tudok erőt sem kifejteni. Ujjaim remegnek, a fájdalom pedig szaggató és éles. - Mit művelsz? - csikorgatom ki az egyetlen kérdést - Ne, ne ne ne ne! Ne érj hozzám! LEEEEEEEEEV... - fullad el a nevének vége az artikulálatlan sikításban. Nem tudom megtartani magam, térdeim megremegnek és csúszom, csúszom lefelé, közben nem is biztos, hogy emberi nyelven beszélek, de valószínűleg válogatott sértések egész sorozatát kapja a fülébe. Hallom mi történik odabent, persze ez lehetetlen lenne szimpla emberi fülnek, de már olyan régóta nem vagyok ember. Mégis mikor véget ér, nehezen lélegzem, patakokban folyó könnyek fátylán át felnézve rá. Mikor ültem le a földre? - Oooo a kurva életbe! - tudom, hogy helyrerakta a vállam, de valamiért még mindig izzik bennem a fájdalom. Nem múlik még, az érzete az enyém, emlékeztetőül, hogy miért is kell most vigyáznom magamra. Szétcsúszott tekintettel nézek fel rá. - Alap esetben senkinek nem engedném, hogy bármit csináljon a fejemmel. - lélegzek szaggatottan, fájón, de próbálom mérlegelni az ajánlatot - Módosítsuk. - zsong a vér a fülemben - Két fiola, belemászhatsz a fejembe de adsz magadból egy kis energiát, a harmadik fiola helyett. Hogy legyen erőm elmenni. - lévén nem tudok sem átjárót használni sem más, helyváltoztatásra alkalmas trükköt. Lábon kell megtegyem az utat a helyig, ahol most "lakom". Felhúzom a térdeimet, hogy támaszkodhassak rajtuk. - Hajlandó vagy rá? - hogy ezt miként hozza össze, nem érdekel. Kell az energia.
Kezdőlap
