Ahogyan hallom reccsenni vállát, egy pillanatra megszeppenek, de nem azért, mert még sosem okoztam ilyen kínokat egy másik lénynek, egy nőnek, egy démonnak, hanem mert az a valaki, akit éppen a falra kentem Lilith volt. Tudom, persze, tisztában vagyok vele, hogy ő csak emberből lett démon, egy kutyafattya korcsivadék, de mégis olyan tisztelet övezte a Pokolban, hogy érinthetetlennek tűnt, elpusztíthatatlannak, megsebezhetetlennek. Most mégis meghajolt az akaratom előtt, s amíg ezen gondolatok cikáztak a fejemben, kihasználta óvatlanságom és visszatámadott. Pontosan a megfelelő helyre és a megfelelő erővel ahhoz, hogy elengedjem őt és menekülőre foghassa. Fájt, persze, hogy éreztem a fájdalmat, de nem estem össze, nem görnyedtem meg, nem kiáltottam fel kínomban, csak felszisszentem a kapott rúgás miatt. - Miért nem ezzel kezdted? Igazítom meg nadrágomat az ágyékomnál, helyrerakom a királyi ékszereket, majd a tiltásnak egyelőre eleget teszek azzal, hogy nem lépek közelebb hozz. - Szia Leviathan! Sosem voltunk igazán cimbik, de a segítséged kérem, hogy megtaláljam a fiam. Három fiola vér, se több, se kevesebb... - ropogtatok ki egy csigolyát a nyakamban, majd folytatom. - Tényleg nem volt jó ötlet, de mindketten megkaptuk a magunkét, szóval egyezünk meg egy döntetlenben. Amilyen gyorsan elönti az agyam a düh, olyan hirtelen vagyok képes megnyugodni, s most, hogy látom szenvedni, egyfajta szánalom is megjelent a gondolataim között iránta. Elindultam felé, csak pár lépést kellett megtennem, majd ráfogtam a sérült vállára, ami talán a legfájdalmasabb dolog lehett az életében, amit tapasztalt, de szükséges volt az érintés, tudnom kellett, hogy mi történt odabent. - Megtennéd, hogy nem ficánkolsz? Ostoba liba... - talán hallja a hangomban, hogy próbálok iróniával közelíteni felé, de lényegtelen volt, hogy mit gondolt. - Nyugodtan sikíts, egy törött csontot nem könnyű helyrehozni! Szorítom meg a vállát, ujjaim a bőre alá, a húsba marnak, s ahogyan szemeim elfeketülnek, úgy bírom satnya testét gyógyulásra, úgy mozognak a csontszilánkok a húsában, úgy köti őket újra össze a démoni energia. Hosszú, kegyetlenül lassan múló másodpercekig tart a rögtönzött operáció, fájdalmai azonban akkor sem múltak, amikor eleresztettem őt és kiegyenesedtem mellőle. Igen, helyretettem a sérült részt, de a kínjait nem csillapítottam, nem érzéstelenítettem sajgó végtagját, nem tettem semmit sem, hogy enyhítsem a receptorait korbáccsal szétverő ingereket. Össze kellett esnie, hiszen ezt a szenvedést képtelenség két lábon kihordani, de legalább nem kell orvosokra bíznia magát, hogy újra működjön a keze. - Egy feltételem van... - már képes voltam tisztán gondolkodni, végigmérni az előbb mondottakat, lejátszani újra a fejemben az előző történés képeit, s akkor eszméltem, hogy milyen felelőtlenséget tettem, hogy mekkora veszélybe sodortam a lányaimat. - Megkapod a vérem, miután kitöröltem a fejedből, hogy említettem a lányaimat. Valamit valamiért Lilith, ez az ára, ezt kell megfizetned! Fordítok neki hátat, majd felemelem a fiolákat, melyekből az egyik eltörött a felfordulásban. - Remélem, van még egy a táskádban. Mutatom felé, amikor újra a szemeibe nézek.
Sosem kezeltem megfelelően az indulataimat. Mindig is hirtelen haragú lobbanékony természetem volt, bár Sammael volt az, aki ezzel leginkább tisztában volt. És előszeretettel ki is használta. A düh mindenkiben ott lappang, de a milyensége már más kérdés. Mégis a pimaszsága, az, ahogyan átlépi a fizikai határokat hiába nem akarom, egyre inkább csiholja bennem a dühöt. Nem terveztem, hogy sokat beszélnénk mellé. Valójában egyszerű és teljesen egyszerű alku lett volna, bár a köznyelv inkább szívességkérésnek nevezné, ami nekem ismét nincs túlzottan ínyemre, hisz a szívességet nem árt a későbbiekben viszonozni. S talán nem tanácsos rögtön előre nem tisztázott paktumba beleugrani vele. Mégis, jelenleg nem lenne más választásom. Nem lennék rá képes, hogy bármi nagyobbat fel tudjak ajánlani. De felőle éreztem leginkább azt, hogy a legkisebb kockázattal jár. Lévén nem egymás köreiben mozgunk, nem foglalkozna azzal, hogy elhintse létezésem információit az arra alkalmatlan füleknek. Másoknál már kétszer meggondolnám ezt a lépést. - A kétkedés sokszor a létet segíti, de ilyet feltételezni, hogy ellened kreáltatnék bármit! - horkanok fel a dolog nevetséges mivoltja miatt - A fivéredet illetően pedig - továbbra sem ejtem ki Sammael nevét, azóta nem, hogy nem létezik - nem volt szükség segítségre. - mérem végig sóhaj közelről, hisz tudja, nekem képességem van a teremtésre, ez volt a második bűnöm amellett, hogy testem adtam az arkangyalnak. Pontosabban többek között azt is. Esetemben már Ádámnál megdőlt a vak hűség gondolata. Már ha volt egyáltalán ilyen gondolatom hozzá kapcsolhatóan. Most pedig sajnos kénytelen vagyok valamennyi valós információt is közölni Leviathannal. Minimálisat ahhoz, hogy mélyen belelásson, de eleget ahhoz, hogy megismerje a motivációm bizonyos szintű hátterét. És eszerint nem tud arról, hogy mit csinált Valentine. Nem tud a fiam létezéséről. - Igen. Akiről most mit sem tudok, de él. Élnie kell. Lehetőség volt rá, amit a kislány adott meg. Éltem vele, mert neki a világon kell maradnia. Ezen a világon. Angyalvérű szülők démonvérű gyermeke. A tökéletes. Az enyém. Nem értem azonban a változást, ami végbemegy. Megváltozik a szoba levegője. Nehézzé válik, perzselővé. Harag. Mélyről jövő haragot látok fellobbanni a tekintetében, tekintetem értetlenül kapcsolódik az övébe. - Te kérdezted. - válaszom egyszerű, kézenfekvő. Érkezése, a fájdalom sokkolóan élesen fúródik belém a vállamtól kiindulva. Mióta visszajöttem képes vagyok komolyan, valóban érezni a fizikai fájdalmat. Testem pedig úgy reagál rá, ahogy tette mikor még halandó voltam. Lüktetve, sajogva, égetve. Szemeim könnybe lábadnak. Ezt viszont nem tudom még blokkolni, hogy ilyenkor ne ebbe az érzésbe csomagolódjak be. Frusztráló, dühítő..undorító! Ráfogok a fájó pontra, nem mintha ezzel segítenék, nem vagyok képes rá ilyen gyorsan. Egyetlen szó azonban megüti a fülem. Lányai. - Miféle - nyögök bele, mert ha még nem említettem volna, kurvára fáj! - lányaidról? - ujjai fájón marnak a nyakamba, amit az agyam dupla negatívumként közvetít. Nyugodtnak kellene maradnom. Higgadtnak, de nem megy. Testem megfeszül, az ép kezem neki támasztom, hogy eltoljam magamtól. Nem megy, hegynyi súlyt nem tudok eltolni. Fair, nem fair, de felrántom a térdem, hátha ez kizökkenti annyira, hogy levegőt kapjak, hogy reagáljak. Amennyiben elenged, fal mentén húzódok tőle távolabb, fogva a fájó vállam amit nem tudok megítélni, hogy miért fáj ilyen rohadtul. - Mintha tudtam volna a gyermekeid létezéséről! - és ha most nem lenne itt, ha nem lennék ennyire hiú önmagamat tekintve, lecsúsznék a fal mellett, hogy dédelgessem egy kicsit a fájdalmam, de nem lehet. Nem tehetem. - De egész.. - hülye levegőtartás - üdítő látni, hogy valakinek még - mire ezt helyrerakom - fontosak az utódai. Ne gyere közelebb! - figyelmeztetem, mert köszöntem elég volt a testi érintkezésekből - És soha, soha ne merj belefolyni az elmémbe! - szegezem rá a tekintetem, ebben viszont semmi halandó nincs, ez a démon tekintete, az, ami valójában vagyok, aki vagyok. - A sajátomról beszéltem. Ha így maradok, nem tudom őt megtalálni. Ha folyton ki kell számolnom minden lépésemet. - sóhajtok kelletlenül ciccentve, azt se tudom honnan tartsam, hogy jó legyen - Ezért kell a véred. Ezért idéztelek meg, nem azért, hogy a gyerekeiddel zsaroljalak. - micsoda ostoba egy feltételezés. Nem újkeletű eszköz ugyan, mert a család mindenkinek gyengesége. Eszerint neki is. - Meg se kérdezem inkább, hogy mennyire nézel egy ostoba libának. Iderángatlak egy gyenge varázskörrel, hogy megzsaroljalak a lányaiddal. Eszméletlen. - csóválom a fejem hitetlenkedve - Nem volt jó ötlet. - rázom meg a fejem, de akkor miféle eszközöm marad? - De a gyerek miatt újból felteszem a kérdést: Hajlandó vagy a véred adni ha szavamat adom, hogy soha többé nem kereslek fel?
Pontosan tudtam, hogy mennyire gyűlöli a kiszolgáltatottságot, mennyire megveti, hogy hozzáérek, s mégcsak a gondolataiba sem kell beférkőznöm, hogy tisztában legyek az érzéseivel. Pedig megtehetném, olvashatnám elméjének legféltettebb titkait, végigpásztázhatnám minden egyes apró foszlány koponyájának mélyén, hogy mire is kell neki a vérem, hogy mennyire gondolja komolyan a kimondott szavakat, de mégsem teszem, több örömöt jelent nekem, hogy kínozhatom minden démonok anyját, hogy uralmam alá hajthatom ezt a megközelíthetetlennek vélt márványszobrot. A türelme azonban megmosolyogtat, el kell ismernem, hogy van benne alázat ahhoz, hogy nyélbe üsse ezt a bizonyos üzletet. El kell ismernem, hogy ellenkező esetben én nem lennék ennyire illemtudó, s ha az életembe kerülne, akkor sem hagynám, hogy holmi öntelt és pöffeteg démonok élcelődjenek rajtam. Akkor inkább a halál... Ó, milyen színpadias gondolatok! - Nem tudom Lilith... Benned is lenne némi kétkedés, ha egy ilyen ajánlattal keresnélek meg, nem? - figyelem, ahogyan megfordul, de tiszteletreméltó a bátorság, amivel nem hátrál, sőt! Támadásba lendül, én pedig meghagyom neki a pillanatnyi győzelem kérész életű diadalát, és engedem, hogy a falhoz préseljen. Ahogy testünk ismét összeér, ahogyan érzem alakjának szolid vonalait, úgy fog el pillanatok alatt a vágy, úgy perzseli jelenléte bőrömet a ruhámon keresztül, s ahogyan ismét csak magyaráz, nem is figyelek szavainak értelmére, ajkainak mozgása köti le minden gondolatomat. - A fiad? Hirtelen ébreszt fel az egyetlen szó, s szívem majdnem haragra gyúl attól a gyalázattól, hogy ezzel próbálkozik. Vajon mit tudhat Lunaról? Vagy Oswinről? Mit tudhat Alessea haláláról? Tenyeremet ökölbe húzza az indulat, s csak a lányok gondolata a fejemben tud annyira lecsillapítani, hogy ne tépjem ketté erőtlen lényét. Haragom azonban felszínre tör, szemeimben perzselő vörösség változtatja tüzes körökké íriszeimet, s ahogyan ő távolodik tőlem, én úgy közeledek hozzá. - Hogy merészelsz ezzel előhozakodni? A fiad? Én is a falhoz szorítom, de az én lökésem koránt sem olyan erőtlen, mint amilyen az övé volt, attól sem lepődnék meg, ha valamelyik csontját törném dühödt fújtatásom közben, de egyáltalán nem érdekel. Ki a tűzzel játszik, ne panaszkodjon, ha megég! - Mit tudsz a lányaimról? Milyen mesét találtál ki, hogy megsajnáljalak? - ujjaim újra a nyaka köré fonódnak, s az előzőnél erősebb szorítással torlaszolom el tőle a levegő útját, s miközben karmaim a húsába mélyednek, közelről, nagyon közelről lihegek arcába, egyre elborultabb elmével fúrva tekintetem az övébe. - Ki tud még róluk? Apára mondom, ha bántottad őket vagy csak elgondolkodtál rajta, hogy ártasz nekik, meghalsz! Ki tud még róluk Lilith? Gyerünk! Vagy belenézzek abba a szép kis fejecskédbe? Hmm...? Lehet, hogy mindkettőnknek tennék egy szívességet és gyorsan végeznénk az egésszel!
Felnevetek a szavait hallva. Valamivel körülményesebb személyiségre emlékeztem, de új század, új tulajdonságok talán. Sutba is vághatjuk a tiszteletköröket, nekem sem kenyerem a fölösleges szócséplés. A lényegen úgysem fog változtatni a körítés. A vérét akarom, hogy Azazel lánya megalkothassa a védőmágiát és ne kelljen minden lépésemet megterveznem, csak mondjuk minden harmadikat. Ez persze nem fogja visszaadni a képességeimet, de a mostani helyzetnél mindenképp jobb. És mivel a lány mondókájának egyik központi szava az "erő" volt, ezt tartottam szem előtt. Ezért van most itt. - Eszerint nem vagy vevő a bókjaimra. - vonom le hangosan a következtetésem. Lényegét tekintve mindegy, bár a jelenléte ennyiből nem véletlen. Erős. Hatalmas. Tökéletes alany. - Érdekes fogalmaid vannak a randevúról. - a filmeken (és mostanában ráérős időmben már láttam néhányat) virág van és vacsora, mozi és séta, csókok a kapualjban - Ha ezt tudom, hozok virágot. - mindezt persze blazírt arckifejezéssel közlöm, a mondandóm pedig lehetne akár vicc is. Nem gondoltam gesztusokra, ennél egyszerűbb kört szándékoztam elkezdeni. Voltaképp pár percben. Végtére is minden eszköz adott ahhoz, hogy egyszerűen kössünk egy egyezséget, utána engedem útjára vissza a birodalmába, vagy bárhová máshová. Az én problémáim az én problémáim. Egyszerűen lépi át a kört, mintha ott sem lett volna eddig sem. Nem is volt. Nem arra szolgált, hogy visszatartsa hanem arra, hogy idehozza. Ámbár magában rejt némi veszélyt, hogy hirtelen nagyon is az elevenembe kúszik lényének valódisága. Néha ismerjük el, de sokkalta egyszerűbb, ha egy mágiának keresztelt akváriumfal húzódik köztünk és a beszélgetőtárs között. Nincsenek érzetek, nincs súlya pillantásoknak, nincs testi kontaktus. Maga a steril szócsata és semmi más. Leviathan azonban a bukott angyalok sajátságos magabiztosságával trappol át azon a körön, romba döntve a tűnékeny illúzió utáni vágyamat, mely szerint: egyedül vagyok és csak beszélnem kell. A halandók ezért szerethetik annyira a gyónást. A penitencia is csak szókoszorú. - Három fiola vér hiányát meg sem érzed, cserében garanciát kapsz, hogy a mostani többé nem fog megismétlődni. Lefelejtem a neved a listákról. - Listákról, melyek a fejemben létezők, akár egy hadrendé. Tudom kit, mire tudnék felhasználni esetleges forgatókönyvekkel. Undorító meglehet egyfajta előregyártott sakk-seregként szemlélni mindenkit, mert egy jó vezető mindig megszólítja a sereget. De az az igazság, hogy sokukhoz soha nem volt semmilyen mondanivalóm. Alkotódtak, léteztek, ennyi bőven elég. További szavaim megállnak, a némaság pokolbéli átka keserűen piszkálja nyelvem, tudatom és a nagyon is enyémnek mondható dühöm. Súlyos pillantást loccsantok rá. Fél évvel ezelőtt nem tudott volna elhallgattatni ha én nem akarom. Fél évvel ezelőtt nem gyalogolt volna a személyes terembe ha én nem akarom. Tehetetlen kurva helyzet... A kiszolgáltatottság egy olyan gyűlölt dolog, amit másokkal szemben előszeretettel hozok előtérbe, de én magam nem szeretem elszenvedni. Sem fizikailag, sem hatalmilag. Sehogy. A Kertben védelmezett az Úr, démonként megkaptam a saját képességsort és mellettem volt Sammael. Halála után Asmodeus és megannyi tűnékeny, de szükségesen zsarolt, kiszolgáltatottá tett segítő. Most azonban egyedül vagyok. Egyedül Leviathannal. Érzékeim azonban kiválóan működnek, nagyon is tisztában vagyok vele hol van, bár nem tölt el elégedettséggel, ahogy mustrál mint egy lovat a vásárban. Számtalanszor látott, most mégis másként néz. Mit látsz? Mit mérlegelsz? Sejthettem volna, hogy nagyvonalúságának híre nem terjed azokra a tartományokra, hogy engedne egy érfelvágást, bár csinálhatnám fecskendővel is. Figyeltem Valentine mozdulatait, elboldogulnék vele. Maximum nem a felhőtlen eufóriát látnám a bukott szemeiből felcsillanni, de a kellemetlenül zsongó fájdalom néha meglehetősen izgató tud lenni. Szeretné tudni? Ezt megérthetném. Most mégsem vagyok képes előcsalni a megértést. Ideadja én betartom a szavam és elfelejtjük az esetet. Pontosabban nem fogjuk, de mit számít holmi részlet! A semmin lovaglunk ahelyett, hogy léptünk volna előre. Lehelete cirógatja a bőröm, ínycsiklandóan melegen jelezve a tényt, hogy soha nem voltunk egymáshoz ennyire közel. És soha nem merészkedett odáig, hogy megérintsen. Most mégis teszi, mellkasomon keresztülfutó karja kifejti az erőt, a húzásét, testünk összesimul. Ujjai nyakam ívére fognak, mely magával hozza a reakcióm: egyenesedem, emelem az állam. Ki kell mondanom? Valóban ki kell mondanom? Tenyerem alkarjára csúsztatom, ujjaim csuklójára fonódnak. Nem mintha képes lennék rá, de az érzet kell. Levegőt nyelek ahogy lazul a fogása, ráfogok a kezére, hogy elhúzzam a nyakamtól, szisszenve jelzem, hogy nincs ínyemre a kiszolgáltatottság. És nem adtam engedélyt a testi kontaktra sem... Megfordulok, dühödt tekintettel nézek vele farkasszemet, de nem lépek hátrébb. Nem adok gyávasági elégtételt részemről. Illata felerősödik bennem, nem ismerem, nem volt hozzá közöm eddigi létünk során. - Elmondtam miért idéztelek meg. A véred kell. Mégis minek akarnék ellened tenni bármit amikor nem érintkezünk? - tolom neki a falnak, amennyiben hagyja, ha nem, úgy maradunk az eredeti felállásban - Itt ragadtam ezen a nyomorult sárgolyón, regenerálódási idő nélkül. Szükségem van óvintézkedésekre. Erős lény vére kell. Téged hívtalak. - sziszegem az arcába, ajkaira, de nem engedem el a tekintetét - Nem mondhatod, hogy valaha is rángattalak volna, legyen szó bármiről. De a fölösleges baszakodásra nincs időm. Meg kell keresnem a fiam. Meg kell védenem magam. - engedem el hirtelen és ellépek tőle, hátrébb megállva keresztbefonom karjaim magam előtt és egyenes tekintettel nézek rá - Amennyiben nem mutatsz fikarcnyi hajlandóságot sem, úgy találkozásunkat vedd semmisnek. Ha mégis mutatsz, de a feltételek nem felelnek azt mondd. Műsor nélkül. - mérem végig, mert amennyiben az iménti csupán egy erőfitogtatási dominancia villogtatás volt, számíthat rá, hogy egy semmis napon meg fogjuk ismételni. Csak más felállásban. Garantálom.
- Nagy erőt? Bocsánatodat kérem, nem tudtam, hogy elől van a farkam... De gyorsan elteszem, hogy ne szopdost tovább! - nevetek fel ismét, majd megint körbenézek a raktárnak tűnő kis helyiségben, s mivel tényleg aprócska szoba volt, ez ismét nem tartott sokáig. Közben azonban kihasználtam az időt, hogy újra és megint szemügyre vegyem őt, az egyetlen érdekes dolgot ebben a pöcegödörben. - Nem neheztelek rád, de ismerve a viszonyunkat, nem hittem volna, hogy valaha is randevúra hívsz. Unom meg végül a varázskör béklyóját, és mintha a világegyetem legegyszerűbb dolga lett volna, úgy lépek át a padlóra festett rúnák vonalán, majd lépek hozzá közelebb, immáron teljesen emberi formámban. Nem tudom, hogy milyen óvintézkedéseket tett, de ha valaki meglepne minket közös kis légyottunkon, akkor kérdéseket vetne fel egy majdnem három méteres, hófehér szörnyeteg, aki ráadásul még bűzölög is a Pokolból magával hozott kén orrfacsró illatától. A fiolákat figyelem, fejemet félrefordítom és úgy hallgatom a hirtelen elmondott alku részleteit. - Három fiola vér, hogy soha többé ne mond ki a nevem... Csak én érzem úgy, hogy ezzel te sokkal többet kapsz, mint én? Teszem fel a költői kérdést, és ha mégis válaszolna rá, kezem legyintésével ítélem némaságra. S nemcsak a mozdulattal állítom meg szavainak áradatát, de torkában érezhet némi kaparást, feszítő és égető tapasztalatot, mintha valami tényleg elvette volna tőle a képességet. - S vajon mire kell neked a vérem? Valami tisztességtelen mágia ellenem? Visszaszereznéd az erődet? Kísérletekbe fognál, mint annak idején Sammaellel? S vajon én vagyok az első, akit megkeresel ezzel a viccnek is rossz ajánlattal, vagy talán én voltam az utolsó választásod? - tűnődöm halkan, körbe-körbe járva vékony alakját, néha meg-megállva a fiolákra terelve a tekintetem. - Három fiola vér, hogy sose halljak felőled ... de mi van kedvesem, ha figyelemmel követném, hogy mit teszel a befektetésemmel? Mi van akkor, ha követném, hogy mit teszel vagy éppenséggel nem teszel? A háta mögött állok és hajolok egészen közel hozzá, szinte csak centiméterek választanak el attól, hogy ajkaim a nyakát érintsék, de nem hagyok a csábításnak, nem engedhetek neki, annak ellenére, hogy a belőle áradó illatok minden érzékemet elvarázsolják. Jobb alkaromat mellkasára tapasztom, magamhoz húzom, s miközben ujjaim nyakára fonódnak, olyan közel hajolok a füléhez, amennyire csak tudok, elkerülve azt, hogy cimpáját érintsem számmal. - Tudsz te ennél sokkal jobbat is, biztos vagyok benne, hogy nem csak ennyivel jöttél, hogy emiatt idéztél meg... Mert ha mégis, ha csak ennyit tudsz adni Lilith, ha ennyire vagy képes, akkor mindkettőnk idejét fecsérled és tudod, hogy mit teszek azokkal, akik untatnak? Ugye emlékszel még Lilith? Biztosan emlékeznie kell, hiszen milliók patakban folyó vérét akkor sem felejti az ember vagy démon, ha már évezredeket élt. - Beszélj! Veszem le róla a rontást, majd a nyakát is elengedem, hogy levegőt is kapjon...
Senki, semmilyen eszénél lévő démon, bukott angyal nem szereti ha megidézik. Hívatlanul, okok nélkül. Ha létezne démoni üzenődoboz, megoldható lenne a figyelmeztetés, de tudom, hogy ki fogom rántani a birodalmából, amely hívatlan, erőszakos és mindezt az előzetes jóváhagyása, vagy egyeztetésünk nélkül. Fejemre hozhatom a bajt, de eljutottam már arra a szintre, hogy ez sem érdekel. Ha én magam nem gördítem előre a megoldást, akkor senki sem fogja megtenni helyettem. Ez most nem szolgák köre, nem talpnyaló kisdémonok futóversenye. Elértem a pontot, hogy védőmágiát kell használnom. Ahhoz vér kell, a lány elmondása alapján. Minél erősebb a tulajdonosa, annál jobb. Ki lehetne hát alkalmasabb választás? Asmodeusnak jó, ha Edomban marad. Azazelen elgondolkodtam, de közel áll hozzám és jobb, ha ebbe nem keverem bele. (Igaz, a lányát igen, de önként ajánlkozott. Mondjuk.) Csupán remélem mindezek mellett, hogy Leviathant nem fogom megbánni. Bár legyen, senkit sem érdekel, hogy mit bánok meg. Az eredmény a lényeg. A rituálé azonban befejeződik, a néhai angyal pedig megjelenik. Köszöntöm, ahogyan illik. Lévén vannak dolgok, amik bizonyos esetben szükségesek. Nevem különösen cseng tőle. Hosszú, hosszú ideje nem fonódtak össze a mi útjaink. És most felfedem előtte azt, amit titkolok mások előtt. Hogy egyáltalán létezem még, csak itt ragadtam. Hogy gyenge vagyok. Hibázom? Meglehet. Már nem érdekel.. - Öröm hallani, hogy ebben egyetértünk. - bár szavai igazáról, konkrétabban a valódi egyetértésről nem tudom beszélhetünk-e. Az az igazság, hogy Leviathan és én sosem ápoltunk túl közeli, vagy mély kapcsolatot. Sokáig helytelenítette mindazt, mit fivérével tettünk. Az elmúlt évezred? Mondhatjuk, veszteségeim tetőpontjának. Az egyetlennek. A legnagyobbnak. Ő mit érzett mikor megtudta? Milyen, mikor elveszít egy fivért? Ez nem most fog kiderülni, talán sosem fog. - Mondhatnám éppen ezt is. - de nem mondom, miért hazudjak mikor most idéztem meg a semmiből ennyi idő után. Arcomon mosoly suhan át, egy nehéz és fájó mosoly, mely leginkább az őszintének tekinthető eszköztárnak a része, bár igazán az tudná eldönteni, aki tényleg ismer. Rá pedig rábízom. - Ezer év olykor lehet nagyon hosszú is. - esetemben kivételesen, mert elvesztettem valakit, aki fontos volt. És akinek nem mondom fennhangon a nevét azóta. Idő kellett, míg magamhoz tértem. Idő kellett, míg újra helyem lett. A rengeteg energia pedig eredményezte Edomot Asmodeussal. Többek között. Ezer év. Kimondva talán nem sok, de megélve? Rengeteg. Alkalmazkodtam és most újra alkalmazkodnom kell. Nevetése belém férkőzik, temetem, földelem magamban, mert nem én leszek az, aki el fogja felejteni. Nem én. De most erőt kell vennem magamon. - Gondolom érzed bennem a változást, hisz nagy erőt tudhatsz a magadénak. - tárom szét a kezeimet, bár nem lépek közelebb a körhöz. Túlságosan kétélű az a penge ott és ameddig lehet, ápolnám, sőt, kertet is kreálnék ebbe a távolságba - Ki hitte volna, hogy valaki nem próbálja kihasználni a kedvességi köreimet. - ezen azért elmosolyodom, hagyjuk hát a szerepjátszást - Valahogy ide kellett hozzalak. - és ebben a percben még a kérdés is felüti a fejét bennem: mégis miért nem próbálja megtörni a kört? Nem vagyok varázsló, nem bírok jelenleg akkora erővel, hogy benn tudjam tartani. Bár talán addig jó nekem, míg él az illúzió, hogy egy láthatatlan fal választja el tőlem. - Legyen hát! - sétálok a táskámhoz és kiveszem belőle a három fiolát, felmutatom - Három fiola vér kell és semmi más. Utána utadra engedlek és íígérem, hogy többé nem ejtem ki a neved a számon. - nézek rá teljesen átszellemült arckifejezéssel. Hiszen ez már majdnem lefedne egy egész alkut. Ő ad, én is adok, pecsétet rá és mindenki örülhet. - Nem is kell többé találkoznunk. - hisz ha elkerült ezer évig, akkor a többi előttünk állóban sem lesz különösebben nehéz megoldani. Csak csináljuk, meg kell keresnem a fiam. És nem fog menni míg ennyire figyelnem kell arra, hogy mikor hová megyek. Én, én nem tudom kezelni az ilyesmit. Sose kellett ezt csinálnom. És nagyobb erőfeszítésembe kerül mindezt kimondani, mint bárki gondolná. Épp ezért minimum egy megalázó előadást várok, ami egy jó nagy nemmel végződik.
A magány erődjének egyik bástyáján álltam, démon alakom hófehér sziluettje törte meg a pokol vérvörös és ébenfekete tónusait, s miközben végignéztem birodalmam végtelen határain, sóhajjal ajkaimon hallgattam leghűségesebb alattvalóim beszámolóját. Jezebeth unott hangon sorolta a számokat, az érdekesnek tűnő lelkeket, jelentette a változásokat, de amikor megemeltem a kezemet, hangja elcsuklott és vigyázzba állva várta a következő lépésem. Éreztem, hogy valami változik, hogy egy kósza foszlány próbál eljutni hozzám, hogy valaki meg akar idézni a halandók világából, s bármennyire reméltem, hogy egyik lányom lesz az, tudtam, hogy egyikük se választaná ezt a módszert. Tekintetemet az égnek emeltem, s ismét csak mélyet sóhajtottam, hiszen a varázslat, a mágia mindig elgyötri a szervezetem, émelyítő ízt hagy a gyomromban, s még csodálják a boszorkányok, hogy morcosan lépünk elő az idézést követően. Kezeim ökölbe szorulnak, majd a dimenziók közti utazás egy ismeretlen helyre sodor, ahol egyetlen alak állt velem szemben. Egy olyannyira jól ismert arc, amit az évezredek sem fakítottak el, tettek csúffá. - Lilith! - hangom mély, s fekete fogaim közül dörmögve csusszannak le nevének betűi, majd körbenézek a kicsiny térben, de csak a még mindig pulzáló kör látványa bőszít fel. Fintorgok a mágia jelenléte miatt, de egyelőre nem teszek semmit, had ringassa magát hamis illúziók között. - A cél ... szentesíti az eszközt. Mintha csak megbabonáztak volna a szavai, úgy ismétlem egy némelyiket, majd ahogyan ő is a szemeimbe néz, úgy én is az íriszeit fürkészem. Beleszippantok a levegőbe, mélyen és hosszan iszom magamba az auráját, s amint a szemeimet becsukom, úgy rajzolódik ki előttem lénye. Edom egykori uralkodója egy esetlen és gyenge korcs, minden démonok anyja egy megtört árnyékkép, egykori önmagának selejtes imitációja. - S ha nem vagyok? Akkor itt és most elválnak az útjaink és soha többet nem zavarod a köreimet? - vicsorgok rá, mely akár nevetésnek is betudható lenne, majd ahogyan oldalra biccenti a fejét, úgy követem én is a mozdulatot. - Régebben nem válogattad meg így a szavaidat. Bocsásd meg ... szeretnék ... szükségesnek érezted. Mintha nem is ugyanaz a nő lennél, mint akivel ezer éve találkoztam utoljára. Felnevetek, hiszen pontosan tudom, előnyöm van vele szemben, s mennyire jót tesz halhatatlan lelkemnek, hogy így látom magam előtt. Szárnyaim, melyek eddig testemre csavarodtak, egyre kisebb részben látszódtak, visszahúztam, eltüntettem őket, s amint teljesen semmissé lettek, úgy emeltem fel jobb kezemet, s annak mutatóujjával próbáltam átszúrni a kör mágiáját. - Sosem tiszteltél, s most is csak azért játszod a szereped, mert az erőd elhagyott. Szóval spórold meg mindkettőnknek a felesleges köröket és bökd ki, hogy mit akarsz! - hangom lassan csordogált felé, nem siettem sehová, de ezt a mímelést nem viseltem valami jól. Idegesített. - Ez a kör azonban lenyűgöző, majdnem rajtam is kifog... Mosolygok ismét rá, majd visszahúzom az ujjamat, épségben tartva az általa használt bűbájt. Csak figyeltem és hallgattam a szavait, mintha tényleg érdekelne a mondandója, de tudom, pontosan tudom, hogy bármit akar, csak azért hallgatom meg, hogy kinevessem. Kellenek ezek a pillanatok is az örökkévalóságban, nem?
Annyit nem felejtettem, hogy ne tudnám, a nyilvánosság bajjal járhat. A halandók mindenre felfigyelnek általában, ami nem szokványos, pontosabban inkább azokra akik másképp viselkednek mint az átlag. És illenék már komolyan is vennem ezt. Bár meglehetősen nehéz az, amikor minden lépésre figyelni kell, mert nincs egérutam, nem lehetek csupán egy illúzió előttük. A napok telnek, szokványos mederben ahogyan mindig, az én türelmetlenségem pedig egyre inkább nő. Fortyog bennem a tettvágy, keserű gondolatokkal kergetem, átkozom és sürgetem az Idő lassan forgó kerekét. Mégis mennyi idő kell még ahhoz, hogy újra a régi önmagam legyek? Mennyi időt kell még itt elvesztegetnem a halandók között? Dolgom lenne. Meg kell keresnem Jonathant, érlelnem kell a bosszút, segítenem kell. Megannyi teendő amely csak a tudatomat égeti. Erőltetem, nem akarok várni. Képtelen vagyok rá. Mindig is képtelen voltam. Azonnal akarok választ, tettet, eredményt. Mindent. Mindezt úgy, hogy a lehető legkevesebben tudjanak róla. A táska, mely vállam ívét nyomja szükséges, hisz már arra sem vagyok képes, hogy energiám elküldjem, hívószóval fűszerezve annak a fülnek címezve kinek szánom. Szánalmas csivitelés csupán mely visszapattan a dimenzió határfaláról. Fel tudnék robbanni és ez még egy enyhébb lefolyás. Ízzé-porrá akarom őrölni az összes satnya, húsból és vérből tevődő porhüvelyt aki még arra is alkalmatlan, hogy lábtörlővé avanzsálhasson Edom ajtaja előtt. És a kölykök fejét akarom a palota sötét falain látni. Mindét, aki azt hitte elpusztított. Mindét, aki volt olyan ostoba, hogy ellenem szegült és a fiam életére tört. Kavargok az embertömegben, én vagyok és mégsem vagyok semmi. Mindenem amim volt szétgurult százezer gyöngyben és ebbe nem vagyok képes belenyugodni. A logikus gondolkodás, mint olyan most nem sajátom, tudatom mélyére száműztem. A gondolkodás a tettek halála. Cselekednem kell, nem várakozni, mint egy birkának. Magabiztos léptekkel haladok lefelé a lépcsőkön. Le, egészen a mélygarázs utolsó szintjéig. Orromat csavarja az átható kipufogó gáz és gumiszag, de a mozgásérzékelős rendszer a barátom. Találomra választom ki az egyik raktárhelyiség ajtaját és letörve a kilincset (hisz ez még kivételesen megy) belépek és bevágom magam mögött. Kezdjük hát azt a rituálét, melynek szavai olyan régen fogalmaztattak meg, hogy már én sem tudnám felidézni az elsőt, aki magáévá tette őket azért, hogy démont hívjon a Földre. Leejtem a táskát és mintha valami kis semmilyen warlock lennék, felrajzolom a jelet, meggyújtom a gyertyákat és le is térdelek. Célzottan hívok, nem valamilyen démonra van most szükségem. Valakire, akinek ereje van, aki hatalmas de magabiztos. És akivel hiszem, hogy meg tudok alkudni. Mormolni kezdem a szavakat az emberi fül számára ismeretlen nyelven és hívom, hívom, hívom őt, a néhai angyalt. Azt, ki helytelenítette mindazt mit Sammaellel erre a világra hoztunk. Az utolsó szavakat hangosabban, erősebben ejtem. Kétségbeesetten. A szoba levegője pedig megváltozik, nehezedik ahogy a kavargó energia materializálódni kezd. Halvány diadal szikrázik végig testemen. Sikerült. Sikerült! Felállok és noha meghagyom a szükséges biztonsági távolságot, apró főhajtással üdvözletem fejezem ki az iderángatottnak. - Üdvözöllek Leviathan! - játszik talányos mosoly az ajkaimon, de nem töröm meg rögtön a kört. Nem kívánok rögtön beépülni a falba egy esetleges kirohanás végett és csupán halványan él a remény, hogy előbb a kíváncsi tekintetével kell farkasszemet néznem - Kérlek bocsásd meg amiért ilyen.. - járatom körbe a tekintetem, lopva megnedvesítve ajkaimat is - körülmények között hívtalak ide, de szükségem van rád szükségesnek éreztem. A cél pedig szentesíti az eszközt, nemde? - nézek szemeibe, legalább egy kis biccentés, jóváhagyás reményében. - Vagy nem vagy elragadtatva a dologtól? - biccentem oldalra a fejem, hogy kedvemre vizslathassam a bukott angyal vonásait. - Csak ints, jelezz és elmondom mit akarok szeretnék. - fenébe a szófinomításokkal..
Kezdőlap
